Péntek János: Tudományművelők a civil világban
Szándékosan vagyok körültekintő, amikor a címben nem tudósokról, hanem tudományművelőkről írok. És nem csak azért, mert – mint ahogy öniróniával mondta egy neves magyar akadémikus – tudósnak csak esetleg a halála után lehet valakit tekinteni. Hanem azért is, és elsősorban azért, mert ha némi jóindulattal tudósoknak is tekinthetünk némelyeket itt Erdélyben, számuk oly csekély, sőt a tágabb értelemben vett tudományművelők is oly kevesen vannak, hogy a civil világ egészében számbeli jelenlétük szinte elenyésző. De ebben az esetben nyilván nem a mennyiség a meghatározó, hanem a minőség: a hatékony jelenlét a közösségben és a szellemi értékteremtés valamely tudományterületen, a maradandó, gazdagító értékteremtés. A szűk körnek, annak, hogy kevesen vagyunk – hogy némi szerénytelenséggel magam is ebbe a körbe soroljam – természetesen szintén megvannak a maga következményei: a legtöbb „modern” szakterületen a kritikus szint alatti létszám vagy éppen a hiány eleve lehetetlenné teszi a kutatást. De nem is kell lefedni a tudomány teljes térképét, a mélység fontosabb, mint a lefedettség.
Noha ez a kör szűk, és viszonylag könnyen átlátható és áttekinthető, már a megnevezésekben is általános a zavar, és ez már önmagában is távolságra utal a „beavatottak” és a „kívülállók” között. Sokkal kevésbé ismert a doktor tudományos fokozatként, mint bizonyos szakmák (orvos, jogász) képesítéseivel megszerzett címként, az sem evidens, hogy nem minden egyetemi oktató egyetemi tanár, az sem, hogy a nálunk néha (román mintára) használatos egyetemi előadó tanári cím alacsonyabb fokozat, mint az egyetemi tanár, nem is beszélve olyasmiről, mint a Magyar Tudományos Akadémia által 1990 után bevezetett külső köztestületi tagságról. Ennek pontos jelentését – azt, hogy ez önmagában nem tudományos cím vagy fokozat – még azok sem ismerik, akik megszerzett tudományos fokozatuk alapján tagjai lehettek az MTA köztestületének.
Jól tudjuk, hogy tágabb körben, magának a civil világnak, a civil társadalomnak is vannak „önmeghatározási” gondjai, nehéz elválasztani a „civilt” a „nem-civiltől”. Mi az alapvető ellentéte: a katonai, a hivatásos, a hivatalos? Mi a meghatározó jegye: polgári, független, öntevékenyen szerveződő? Hogyan állunk mi ezekkel a meghatározó jegyekkel? Van-e és milyen a mi civil világunk? Ehhez hasonlóan az erdélyi magyar tudományosságnak is vannak nemcsak „önmegnevezési”, hanem „önmeghatározási” problémái is, amelyekkel naponta szembesülnünk kell. Hol a határa a tudományművelésnek, a tudományosságnak és az általánosabb szakmaiságnak? Még tovább tekintve: a kompetensnek, profinak, hivatásosnak és a jó szándékú amatőrnek, műkedvelőnek, laikusnak, távolabb a közveszélyes inkompetenciának és dilettantizmusnak? Vannak, aki látszattevékenységgel profitálnak a tudományból, vannak, akik visszaélnek a tudománnyal, és másokat is fertőznek áltudományos eszmékkel. Ezek a bizonytalansági határok, veszélyességi zónák korántsem érintenek egyformán minden szakterületet, minden tudományterületet. A dilettantizmus veszélye talán nagyobb a társadalomtudományokban, az áltudományoké a természettudományokban. Mindezek a mi erdélyi világunkban is jelen vannak, sőt az általánosan nem tudásbarát környezet és gyenge intézményességünk miatt itt jobban érvényesülhetnek, mint máshol.
A tudomány egyetemessége miatt az előbbiekhez hasonlóan sok a bizonytalansági tényező a mi tudományosságunkhoz tapadó másik két jelző körül is: erdélyi, magyar. Mi az erdélyi? Az, amit az Erdélyben élők művelnek? Az, ami Erdélyre, esetleg az erdélyi magyarságra irányul? Mindazok tudományos tevékenysége, akik megőrizték erdélyi kötődésüket? A válasz lehet nagyon megengedő és nagyon megszorító, de a tudományművelésre jellemző tágabb kapcsolatokat és mobilitásokat, az ilyen jellegű elvárásokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mi a magyar a tudományművelés tekintetében? A nyelv, a kutatók identitása és közösségi elkötelezettsége? Ebben is fordult, sokat változott a világ Apáczai óta. Akkor az volt a gond és a feladat, hogy megteremtsék a magyar szaknyelveket, ma az, hogy legalább megtartsuk és műveljük őket. Ennek itt a kettős (világnyelvi és államnyelvi) jogos igényben és veszélyben még fokozottabb a jelentősége. És ennek éppen a tágabb civil világ szempontjából van jelentősége: az oktatásban, a képzésben, a sajtóban, az orvos-beteg, jogász-ügyfél kapcsolatban. És fokozott a jelentősége a közösségi elkötelezettségben, a közösségi érdekek felismerésében és szolgálatában is.
Nincs tehát sem a civil világnak, sem az erdélyi magyar tudományosságnak egyetlen meghatározó ismérve, és emiatt elhatárolni sem lehet pontosan. A civil világ független polgárok emberi kapcsolatára épül, a civil világ ebben a kapcsolathálóban öntevékenyen intézményesülhet. A tudományosság vagy a tudományművelés világa szintén kapcsolatháló, földrajzi régiókon, nyelveken túlmutató kapcsolatháló, szilárd és megtartó pontjai az intézmények, műhelyek. Az, amiben mi élünk, sajátos sűrűsödése ennek a kapcsolathálónak: nyelvben, régióban, múltban és jövőben, értékekben, érdekekben, feladatokban és célokban. Nem a határa és az elhatárolása fontos, hanem mindaz, ami az egész közösség szempontjából leginkább közösnek tekinthető.
Az semmiképpen nem kétséges, hogy a tudományművelők „civilek”. Presztízsükkel fontos szerepük volna a mi – egyelőre alig látható, jelenlétében, működésében alig érzékelhető – erdélyi magyar civil világunkban, annak erősítésében. Ennek nyilvánvalóan az a legfőbb akadálya, hogy egzisztenciális kiszolgáltatottságuk, lekötelezettségeik és örökölt fóbiáik miatt, a stabil intézményi háttér hiánya miatt gyakran kell lemondaniuk arról, ami a polgári, az értelmiségi, a civil létben a legfontosabb: a szellemi függetlenségről. És azt is látnunk kell, hogy ebben a mi világunkban csekély az értéke az iskolázottságnak, a műveltségnek, a tudásnak, ennél fogva a tudomány művelőinek sincs különösebb presztízsük, tekintélyük. A tendencia sem kedvező: miközben a kelet-közép-európai közösségek a civil világ kiépülésében reménykednek, a statisztikák világszerte a középosztály térvesztését jelzik.
Az erdélyi magyar tudományosság körei
Kutatók. A státus jelzett bizonytalanságai ellenére, több körben ugyan, de mégis megbecsülhető a tudományművelők létszáma az erdélyi magyarság körében. Mielőtt erről bármit is mondanék, emlékeztetnem kell arra, hogy éppen ebben a körben nagyok a nemzedéki aránytalanságok, van egy számottevő generációs hiány, 1990 után pedig az előbbiek miatt törés és váltás következett be. Az elmúlt jó két évtized első felében még az idősebbek dominálták a szakterületeket, a második felében általában a fiatalabbak léptek előre. (Van, ahol a jelentősebb fiatalítás elmaradt, mint pl. az marosvásárhelyi orvosegyetemen, és ez már az intézmény további működtetését veszélyezteti.) A jelentős és nem kedvező körülmény mindebben az, hogy az előző század törései és a mostani időszak bizonytalanságai miatt nem voltak meg és ma sincsenek meg az ezen a területen annyira fontos stabilitás és folyamatosság feltételei. Sem a képzésben, az újabb és újabb nemzedékek beavatásában, sem az intézmények működésében, magában a tudományművelésben. Az 50-es évektől 1990-ig, de különösen a 70-es, 80-as években a rendszer erősen korlátozó és diszkriminatív volta miatt egyre kevesebben szerezhettek tudományos fokozatot, kerülhettek kutatói vagy egyetemi oktatói státusba, akadémiai intézményi keretbe.
Az előző század generációs hiányai és törései miatt csak most jutottunk el a generációs váltáshoz. Mostanig az egyik oldalon a fiatalok még túl fiatalok voltak, az idősek pedig túlságosan öregek. Az elmúlt tíz év már ennek áthidalásával telt, a minősített kutatók jelentős része fiatal, az elmúlt években szerezett tudományos fokozatot, jutott egyetemi pozícióhoz. A sikeres önmegvalósítást követheti a felelősség átvétele az idősebbektől, a közösségszolgálat, annak keresése, miként hasznosulhat mindaz, amiben tudományos képzettséget szereztek. A következő évek megadják majd a választ, kik azok, akiknek tudását, tudomány és közösség iránti elkötelezettségét komolyan lehet venni.
Abból kiindulva, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nyilvántartása szerint az ott regisztrált romániai külső köztestületi tagok száma összesen 747, némi kockázattal további becsléseket tehetünk. Azzal mindjárt, hogy nem csekély számban vannak olyan magyar kutatók, egyetemi oktatók, akiknek van ugyan tudományos fokozatuk, esetleg a versenyszférában kutatóként, vállalkozóként dolgoznak vagy egyetemi oktatóként román egyetemen dolgoznak, de valamilyen okból nem regisztráltatták magukat az Akadémián. Így ebben az elsődleges, formálisan is meghatározható körben is legalább ezerre tehető a szám. Vannak továbbá szép számban olyanok, akik már nem romániai illetőségűek, máshol élnek, de számon tartják, és a szoros szakmai kapcsolatokon túlmenően is ápolják erdélyi kötődésüket. Ebből a körből közel százan az MTA Kolozsvári Területi Bizottságában (KAB) is nyilvántartásba vétették magukat. Mindent összevéve az erdélyi magyar tudományosságnak ez a köre, azoké, akik tudományos fokozattal rendelkeznek, legalább 1500-ra tehető. Vannak továbbá a tanítványok, azok a fiatalok, akik még részesei a tudományos képzésnek, de már eredményeket is felmutatnak, és csak idő kérdése, mikor szerzik meg fokozatukat. Ők legalább fél ezren lehetnek. A fokozat mítoszán is túllépve el kell ismernünk, hogy jelentős számban vannak körünkben olyan hiteles tudományművelők, akik valamilyen oknál fogva nem részesülhettek intézményes tudományos képzésben (és itt nálunk különösen sok ilyen akadály volt az elmúlt félévszázadban), de józan módszerességgel eredményesen dolgoznak egyik vagy másik tudományterületen. Velük és az előbbiekkel megduplázódik az 1500-as szigorúbb kör. És talán ez lehet a felső határ, a hozzávetőleg háromezres szám. Az alsó határ, a nagyon aktív, nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező, releváns eredményeket felmutató „tudósok” száma valószínűleg kevesebb mint száz. (A mitizálás szándéka nélkül jegyzem meg, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának 19 külső tagja van Romániában, a Román Akadémiának pedig egy.)
A nemzedéki hiány, nemzedéki törés jelenleg az aktívak felső és a nyugalmazottak alsó határa között húzódik, a mai 55 és 75 évesek között. Ez ma már kevésbé vészes, mint volt húsz évvel ezelőtt: azok, akik 1990 után kerültek tudományos pályára, szerencsés esetben viszonylag gyors karriert futhattak be. Ennek tisztán politikai akadályai már nem voltak, de a rendszer továbbra sem vált egészen nyitottá, akadálymentessé. Az intézményépítés konjunktúrája viszont, amely mellőzte a hiteles mércét, adott időszakokban olyanokat is tudományos, egyetemi pályára sodort, akik távolról sem tudnak megfelelni az elvárásoknak.
Az említett, az MTA által regisztrált köztestületi tagság hiteles mintának tekinthető mind a nemzedéki, mind a szakterületi megoszlás tekintetében. A 747-es mintában 200-an vannak, akik 1948 előtt születtek, akik tehát túl vannak a nyugdíj-korhatáron. Igaz ugyan, hogy az életkornak és ennek a korhatárnak sincs meghatározó szerepe a tudományművelő, a kutató aktivitásában, csak aktív státusában, intézményi kötődésében. Szerencsés esetben az igazi aktivitás élethosszig tarthat. Az erdélyiek tudományművelőknek ebbe az idősebb, de jórészt aktív körébe tehát a tudományművelők közel egynegyede tartozik.
A tudományok három nagy területe szerint a megoszlás: 46.3% társadalomtudományok, 21.4% élettudományok, 32.3% természettudományok. Ezek az arányok szoros összefüggésben állnak a közösség kisebbségi helyzetével, amely defenzív helyzeténél fogva nagyobb számban igényli a társadalom és a kultúra tudományos igényű vizsgálóit, mint a természettudósokat. De attól sem lehet eltekinteni, hogy a tudomány intézményes háttere szintén egyoldalú. Az aktív tudományművelők nagy hányada az oktatásban dolgozik: jórészt a felsőoktatásban. A magyar nyelvű felsőoktatás pedig annál is egyoldalúbb, mint amit a köztestületi tagság megoszlása jelez: a hallgatói helyek több mint 60%-a jut a társadalomtudományi szakokra jut (l. Szikszai Mária szerk.: Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai. Támpontok egy lehetséges stratégiához. Az MTA Kolozsvári Területi Bizottsága, Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2010. 77.). Így megjósolható, hogy a szakterületek közötti aránytalanság a továbbiakban is megmarad. Azok a fiatalok pedig, akik természettudományi, mérnöki vagy akár orvosi szakterületekre szakosodnak, továbbra is jelentős számban kerülnek román intézményekbe vagy külföldre.
Intézmények. Az erdélyi tudományosságban él két olyan mítosz, amelyre többnyire csodálattal, eszményítve szoktak hivatkozni. Az egyik az erdélyi polihisztor mítosza (pl. a Benkő József, Brassai Sámuelé), a másik az egyszemélyes intézményé (pl. a Jakó Zsigmondé). Többnyire elfeledkezünk arról, hogy mindkettőt az erdélyi helyzet kényszerei, terelőfalai alakították ki. A biztos intézményi háttérre és a munka megosztására, a folyamatos véleménycserére mindenkinek szüksége van, de nem mindenkinek és nem minden helyzetben adatik ez meg. 1950 és 1990 között az intézmények mind államiak voltak, az állam finanszírozta és felügyelte őket. A magyarok az előbbiből kevesebbet profitáltak, az utóbbiból több jutott ki számukra. Az akkori világban teljesen hiányoztak az igazi civil lét feltételei.
Ennek ellenhatásaként és részben jogos restitúciós igényként indult meg már 1990 első napjaiban az intézményesülés: a négy évtizeden át amorf, tetszhalott létre kárhoztatott közösség tagolódása és tömörülése, civil önszerveződésként korábban betiltott intézmények életre keltése, újak szervezése. Ebben sokféle igény, szándék, érdek, ambíció fejeződött ki, sokfélék lettek intézményeink. De a szabadságban azóta sem találtuk meg a megnyugtató rendet. Kaotikus az erdélyi magyar intézmények (alapítványok, társaságok, egyesületek) világa, többé-kevésbé azoké is, amelyek tudományosnak tekintik magukat.
Az MTA Akadémiai Adattára és Határon Túli Magyarok Titkársága (a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság felügyeletével) szakmai, tudományos intézményeinket is regisztrálta, számon tartja. A köztestületi tagok munkahelyeként szereplő intézmények száma 129. Az előbbiek alapján érthető, hogy a külső köztestületi tagság jelentős része oktatási, elsősorban felsőoktatási intézményekben dolgozik: 507-en (ebből 40-en a közoktatásban). A tudományos (magiszteri, doktori) képzés kizárólag egyetemeken folyik, az egyetemi oktatói állások betöltésének pedig alapvető feltétele a tudományos fokozat. A tudományművelés, tudományos kutatás tudvalévőleg szintén egyetemi környezethez kapcsolódik, (akadémiai) kutatóintézetekhez, napjainkban egyre inkább a versenyszférához. A helyzet egyoldalúságát jelzi az is, hogy az országosan is gyenge hatásfokú kutatóintézeti keretekben kevés magyar kutató dolgozik, még kevesebben a versenyszférában (ez utóbbinak nincs olyan nyilvánossága, amely a releváns becslést lehetővé tenné).
Az említett Adattárban 31 erdélyi „szervezet” szerepel, és ezek civil szervezetek: intézményekhez szorosabban vagy lazán kötődő egyesületek, társaságok, alapítványok, intézetek, bizottságok. A tudományművelés szempontjából az igazán releváns intézménytípus az, amelyet „műhely”-ként tartanak számon. A nyilvántartásban szereplő erdélyi műhelyek száma 40. Ennek a besorolásnak is vannak buktatói, bizonytalanságai, hiszen az itt szereplő műhelyek egészen pontos kritériumok nélkül, maguk határozták meg státusukat. A regisztrálás fő célja pedig az volt, hogy viszonylag biztos támpontjai legyenek az Akadémia támogatáspolitikájának. Az egyetemi tanszékek, intézetek elvileg (de csak elvileg!) mind ilyen műhelyeknek tekinthetők, azonban mivel állami finanszírozásúak, akadémiai keretből nem számíthatnak pályázati támogatásra, az említett listán sem szerepelnek (kivéve a Partiumi Keresztény Egyetemet). Szerepel viszont az egyetemek magyar oktatásának háttérintézményei közül a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (a BBTE háttérintézménye) és a Stúdium Alapítvány (a marosvásárhelyi orvosegyetem háttérintézménye), és nem szerepel a hasonló státusú Bolyai Társaság (a romániai magyar felsőoktatás háttérintézménye) és a Kutatási Programok Intézete (Sapientia EMTE). Műhelynek számítanak az olyan országos ernyőszervezetek, mint az Erdélyi Múzeum-Egyesület, és az olyan szakmai társaságok, mint a Közgazdász Társaság vagy a Műszaki Társaság. Az Akadémia illetékes titkársága és elnöki bizottsága joggal vette tervbe a korábban regisztrált műhelyeknek a felülvizsgálatát, a jegyzék aktualizálását. Az intézmények szintjén és a kisebbségi intézmények szabályozatlan, össze nem hangolt működésében nehéz, szinte lehetetlen megvonni a tudományosság körét, nehéz elfogadtatni azt, hogy a szakmaiság önmagában még nem tudományosság.
A műhelyek jórészének persze nem ez a legfőbb gondja, hanem a finanszírozás. Az, hogy kizárólag pályázati forrásokból működnek, a pályázatok pedig bizonytalanok, nagyságrendjükben kicsit, rövid lejáratúak, főállású kutatók alkalmazását egyáltalán nem teszik lehetővé. Így azok, akik ilyen „műhely”-be tömörülnek, kutatási témákat, programokat valósítanak meg, szakfolyóiratokat, kiadványsorozatokat szerkesztenek, ezt másodállásban, alkalmi munkaként vagy nyugdíjasként végzik.
Ebből is következik, de általánosabban is be kell látnunk, be kell ismernünk, hogy a tudományterületek legnagyobb része még alacsony színvonalon sem művelhető egyesületi keretben, abban a formában, amelyre az erdélyi magyar kutatók jelentős része rákényszerül. És nem művelhető laboratóriumi, műszaki felszerelés nélkül, a hatékony csoportmunka, a kapcsolatok és a folyamatos mobilitás feltételei nélkül. Ilyen kritériumok szerint többnyire nem is minősíthető, ami helyi szinten folyik. A legtöbb esetben hiányoznak a tudományművelés elemi feltételei, és hiányzik a tudományos eredményeket befogadó és reálisan értékelő környezet. A közvélekedéstől eltérően nem a pénz csábítása szívja el a fiatal, kreatív agyakat. Az igazi megismerés, az igazi kutatás és tudás hajtja őket, amelynek nálunk nincsenek meg a feltételei. A fiataloknak sok esetben a (külföldi) agyelszívás vagy az (itthoni) agysorvasztás dilemmájával kell szembenézniük. Jogos az ezzel kapcsolatos aggodalom, de ugyanakkor látnunk kell azt, hogy a tudományos világban a mobilitás a természetes, és azt is, hogy saját itthon világunkat kellene rendbe tennünk, hogy vonzó és megtartó legyen a szülőföld. És észre kell vennünk azt is, ami engem nagyobb aggodalommal tölt el, hogy az a megélhetési gondok miatt, alacsony iskolázottsággal egyre több fiatal kerül Magyarország és Európa cselédpiacára: bébiszitterként, idősgondozóként, takarítóként, idénymunkásként, napszámosként.
Akadémiai keretek. Mint az előbbiekben már utaltam rá, a kisebbségi csoportokhoz tartozó kutatók mindig hátrányban vannak a többségiekkel szemben. Hogy, hogy nem, közöttük számarányukat tekintve is mindig kevesebben szerez(het)nek tudományos fokozatot, kevesebben kerül(het)nek be tudományos intézetekbe. Ez a romániai magyar kutatók helyzetére is jellemző: nem a tudomány elfogulatlansága, hanem a nemzeti elfogultság érvényesült és részben érvényesül napjainkban is. A Román Akadémia mint nevében is: román akadémia, tagjai között a múltban is csak elenyésző számban voltak magyarok, ma is csak egy van. A Magyar Tudományos Akadémia 1948-tól a magyarországi tudomány képviseletére szűkült.
De annak ellenére, hogy mindkét ország akadémiája évtizedeken át mellőzte az erdélyi magyar tudósokat, nem gondolhatunk külön akadémiára vagy olyan saját intézményre, amely hasonló szerepet tölthetne be, mint az akadémia. Az erdélyi magyar tudományosságnak nincs külön akadémiája, nem is kell lennie külön erdélyi magyar akadémiának. Ez csak fokozná a beszűkülést, az elszigeteltséget, a belterjességet. Néha a nálunk nem ritka misztifikálással és eufemizmusként (történelmi érdemei és mai szerepe alapján) erdélyi akadémiaként említik az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, Az EME nem erdélyi magyar akadémia, mint némelyek sejtetik, nem ez volt a szándék akkor sem, amikor létrehozták, neve pontosan fejezte ki az alapítók szándékát. A Magyar Tudományos Akadémia döntésével 2007-től működő Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) sem erdélyi magyar akadémia, hanem egy viszonylag szerény hatáskörű és mozgásterű területi bizottság. Ezt a mozgásteret kizárólag a bizottságot létrehozó MTA határozza meg. A magyar tudománynak egy akadémiája van, és ennek a kezdetektől Budapest volt a székhelye. Amikor 1825-ben létrejött, akkor is két hazában éltek a magyarok, de senki nem gondolt külön erdélyi akadémiára, sőt az MTA első elnöke, negyedszázadon át, a kolozsvári kötődésű nyelvész és történész gr. Teleki József volt. 1948-ig az erdélyiek ugyanúgy voltak tagjai az akadémiának, mint a magyarországiak (ennek szomorú tánúsága az a márványtábla a Házsongárdi temetőben, amely az itt nyugvó akadémikusok nevét örökíti meg).
Nem a személyes elfogultság és a személyes vezetői részvételem miatt érzem indokoltnak, hogy részletesebben is bemutassam az MTA Kolozsvári Területi Bizottságát, de még ezt megelőzően azokat a folyamatokat, amelyek 2007-ben lehetővé tették a megalakulását. 1990 után három olyan, egymástól viszonylag független, konvergens folyamat indult el, amelynek egyaránt szerepe volt a romániai Területi Bizottság létrejöttében. Az egyik az a töretlen vonal, amely áthúzódik az 1990 utáni akadémiai ciklusokon: Kosáry Domokos, Glatz Ferenc, Vizi E. Szilveszter elnökként egyaránt a magyar tudományosság integrációját képviselték a kulturális nemzet keretében. Ennek fontos lépése volt a külső tagság státusának létrehozása, majd később (2000-ben) a köztestületi tagság kiterjesztése, 1996-ban a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság és a Határon Túli Titkárság létrehozása, a már korábban elindított ösztöndíj-program a fiataloknak, kutatási támogatás, a Domus Program és az Abonyi utcai ház, amely otthonává lett azoknak, akik Budapesten kutatási céllal tartózkodóknak vagy szakmai tudásukat bővítik. Berényi Dénes akadémikus volt az MTK EB első elnöke, az ő személye és a földrajzi közelség is bizonyára közrejátszott abban, hogy a Debreceni Akadémiai Bizottság lett a külhoni szakmai műhelyek rendszeres találkozóinak színhelye. Debrecen így vált az Akadémia másodlagos központjává a Kárpát-medencei magyar tudományosság szervezésében. Ez 2006-ban sem szakadt meg, amikor Berényi Dénest a szintén debreceni Görömbei András akadémikus váltotta az EB elnöki székében. A Bizottság mostani elnöke Kocsis Károly akadémikus.
A másik olyan folyamat, amelynek döntő szerepe volt a KAB elindulásában, az erdélyi magyar társadalomban zajlott. Az előbbiekben már utaltunk rá, hogy az intézményesülés általános lázában látványos volt a szakmai csoportok intézményesülése. Mindezekben a szerveződésekben sokféle szándék érvényesült. A szakmai együttműködés és képviselet teljesen érthető igénye mellett szerepet játszott bennük az is, hogy így lehetett pályázni támogatásokra. Folyamatosan erősítette a Magyar Tudományos Akadémia presztízsét az a tapasztalat, hogy csak az akadémiai pályázati támogatások voltak mentesek a politikai érdektől és befolyásolástól. Közben alig változott az itthoni mellőzés: elmaradt a Román Akadémia nyitása azok irányában, akik magyarként képviselték tudományágukat az ország területén, folytatódott a magyar személyzet kiszorulása, kiszorítása a romániai akadémiai intézetekből, könyvtárakból, az állami felsőoktatási intézményekben sem jutottak kellő kutatási támogatáshoz a magyar oktatók.
A helyi történések hátterében pedig haladt előre az európai integráció folyamata, a nyitások és a kapcsolatok, amelyek a tudomány művelésében alapvető fontosságúak. 2004-ben megvalósult Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz, 2006-ban pedig már bizonyosra lehetett venni, hogy 2007-től megtörténik Románia csatlakozása is. Miközben európai szinten a folyamat biztatóan alakult, 2004. dec. 5-én történt az az anyaországi népszavazás, amelynek eredménye megrendítette a magyar–magyar szolidaritásba és integrációba vetett hitet.
Az Akadémia szándéka töretlennek bizonyult, és 2006 őszén a közgyűlés arról döntött, hogy a romániai külső köztestületi tagok, külső tagok a következő évtől elkezdhetik a Területi Bizottság megszervezését. Ez meg is történt: az Akadémia folyamatos felügyeletével, a szeptember végi választással, majd a novemberben véglegesített és jóváhagyott szervezeti és működési szabályzattal a testület megkezdhette működését. A Bizottság kettős felhatalmazást és bizalmat érezhetett maga mögött: a romániai köztestületi tagokét, akik szavazatukat adták a választás két fordulójában, valamint a Magyar Tudományos Akadémiáét, amely tudományos súlyával és presztízsével erősíti ebben a térségben is az akadémiai szellemet. A KAB lényegében ebben különbözik minden más hazai szakmai szervezettől: mögötte kizárólag olyanok állnak, akik tudományos fokozattal rendelkeznek, és azzal, hogy köztestületi tagként regisztráltatták magukat az Akadémián, kötődésüket nyilvánították ki az Akadémiához, a magyar tudományosság egészéhez. Szakmai hitelességüket nem lehet kétségbe vonni, és ez magát a testületet is hitelessé teszi. Az Akadémiához való közvetlen tartozás és a területi szerveződés az intézményesülés, a kapcsolatépítés a hálózati együttműködés új lehetőségeit nyitja meg. Ez egyúttal kilépési lehetőség a kis szakmai közösségeket mindig veszélyeztető belterjességből a megmérettetés természetes körébe.
2008-tól, működésünk igazi kezdetétől, az Akadémián is új ciklus indult az új akadémiai vezetők megválasztásával. A velünk kapcsolatos tudománypolitikai szellem nem változott. A személyi folytonosságot Görömbei András, az Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke képviselte. Ő 2006-tól közvetlenül részt vett a kisebbségi régiókat érintő döntésekben, 2007-ben végigkísérte a KAB megszervezését célzó, kétfordulós választási procedúrát (Vizi E. Szilveszter elnök úrral és Hámori József alelnökkel), 2008-ban minderről ő tájékoztathatta Pálinkás Józsefet, az Akadémia akkor megválasztott új elnökét és Dudits Dénes alelnököt, a területi bizottságok illetékes felelősét. Töretlen volt az átmenet, nem lehetett semmi kétségünk abban, hogy Akadémia új vezetése is a magyarországiakéhoz hasonló szerepet és státust szán a Kolozsvári Területi Bizottságnak. Mint ahogy arról is megbizonyosodhattunk, hogy a magyarországi Területi Bizottságok teljes bizalommal szintén mindenben egyenrangú partnerüknek tekintik a kolozsvárit.
2008 elején megtörtént a KAB romániai jogi bejegyzése, nyár elejére sikerült felújítani és a legszükségesebbekkel felszerelni a rendelkezésünkre bocsátott székházat, közben megszerveződött és szerény keretek között működni kezdett a titkárságunk. A szervezési minták megvoltak: alapul lehetett venni a magyarországi területi bizottságok felépítését, működését, el lehetett kezdeni a szakbizottságok és a munkabizottságok szervezését. A területi bizottságok ugyanis, amelyek Magyarországon az 1960-as évek kezdetétől szerveződtek, sehol nem a tudományművelés, kutatás közvetlen intézményei. Elsődleges feladatuk a tudományszervezés, az, hogy regionálisan integrálják és ösztönözzék az abban a térségben élő és alkotó, tudományos fokozattal rendelkező szakembereket. Ez a munka szak- és munkabizottságokban folyik. A kolozsvári Bizottságra is ez a szerep hárul, és ezt még sem mindenki érti. Azt ti., hogy csak nevében „kolozsvári”, egyébként működési területét tekintve „romániai”. Egy-egy szakbizottság tagsága minden köztestületi tagra kiterjed az illető szakterületről, függetlenül attól, hol van a kutató lakhelye, és hol van a szakbizottság központja (ezek a „központok” egyébként mindig ott jöttek létre, ahol legtöbben művelik az illető szakterületet). Az egésznek éppen az volt a lényege, hogy a KAB integráljon, de ne centralizáljon, működése természetes módon legyen érezhető Csíkszeredában és Marosvásárhelyen, Bukarestben és Temesváron. Az MTA-val egyeztetett feltételeknek megfelelően a tagság kezdeményezésére 26 szakbizottság és 2 regionális bizottság alakult meg: húsz szakbizottság Kolozsváron, négy Marosvásárhelyen, kettő Csíkszeredában, két munkabizottság Nagyváradon, regionális bizottságok Bukarestben és Temesváron. Az „integrálás” mint szándék és szerep kiterjed a magyar szaknyelvekre is. A KAB-nak és szakbizottságainak ugyanis feladata az is, hogy lehetőségei szerint segítse a leépült és szétfejlődött szaknyelvi regiszterek felzárkózását, egységesülését. Ebben szerepe van az Értékek Akadémiája címmel szervezett előadássorozatnak is, amelynek elsődleges célja, hogy a helyi és a meghívott neves előadókkal közvetítse az egyes tudományterületek legfrissebb eredményeit, erősítse a kapcsolatokat.
1990 után a felsőoktatás szervezésében és más szakmai szerveződésekben is feltűnő volt a fiatalok hiánya. Ennek a nemzedéki hiánynak a pótlásában, a fiatalok szakmai és tudományos képzésében szintén az Akadémia programjainak volt fontos szerepük. Fiatalabb kollégáink közvetlenül tapasztalhatták az Akadémia támogatását, és talán emiatt is van az, hogy ők a KAB működésében is több lehetőséget látnak, mint az idősebbek. Egyre nagyobb számban csatlakoznak a köztestületi tagsághoz (hat év alatt közel megduplázódott a köztestületi tagok száma), a szakbizottsági választásokban követett titkos szavazás is a fiatalabbak értékrendjét érvényesíti. A KAB az az intézmény, amelyben az idősebbek méltó elismerésre számíthatnak, a fiatalok pedig bátorításra és a teljesítményüknek megfelelő értékelésre.
Noha a szabadság mostani hangulatában – különösen a korábbi évtizedekhez viszonyítva – idillinek tűnik a helyzetünk, a terep mégsem könnyű. Az új intézmény illeszkedik az MTA szervezetébe, sokféle kapcsolatot közvetít: fontos akadémiai testületeknek volt kihelyezett ülésük Erdélyben, rendszeresekké váltak a kölcsönös meghívások, amelyeket remélhetőleg szorosabb együttműködés követ. De itt élünk Romániában, intézményünknek a román szabályozásnak is meg kell felelnie, ápolnia kell a kapcsolatot a Román Akadémiával és annak erdélyi képviseletével, a kolozsvári filiáléval. A KAB-nak kiegyensúlyozottnak kell lennie a romániai magyar intézményrendszerben, a politikai és regionális megosztottságban. A szakmai egyesületek sokasága és számbeli kiterjedtsége ellenére hiányoznak a tudományművelés legfontosabb intézményei: a kutatóintézetek. Az egyetemek magyar oktatói folyamatos bizonytalanságban próbálják erősíteni maguk és intézményük pozícióit, és ezek a törekvések sokszor nincsenek összhangban a szakmaiság követelményeivel vagy az egész közösség érdekeivel. Ennek a helyzetnek az elfogulatlan feltárását vállalta a KAB, amikor elemzést készített az egyes tudományterületek helyzetéről (l. az ezzel kapcsolatos írásokat a Fedinec Csilla szerk.: Magyar–magyar interdiszciplináris kutatások, intézményi együttműködések lehetősége c. kötetben, MTA MTK EB, Budapest), majd a romániai magyar felsőoktatásról (Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai. Támpontok egy lehetséges stratégiához. Szerk. Szikszai Mária. MTA Kolozsvári Területi Bizottsága, Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2010). A tudományos képzés kizárólag a felsőoktatási intézményeinkben folyik, köztestületi tagságunk, szakbizottságaink is ebben a környezetben működnek, ezért is tekinti feladatának a KAB a magyar intézményvezetők fórumának évenkénti megszervezését (a tanévkezdés előtt), hogy lehetőséget teremtsen az egyes intézmények működésének, kezdeményezéseinek összehangolására, egyeztetésére.
A kisebbségi közösségek „államhiányos” állapotában nehéz, szinte lehetetlen áthidalni a külön érdekeket, az érdekellentéteket, nehéz föléje emelkedni a sokféle ellenszenvnek, megosztottságnak. Az elmúlt két évtized nem a bizalmat és az összefogást erősítette Romániában sem, pedig ez a civil önszerveződés alapja. Ellenkezőleg: a bizalmát vesztett romániai magyar civil világ fragmentálódott. És ez a széttöredezettség az elit értelmiséget is jellemzi, sőt részben maga is előidézője ennek a helyzetnek. Sokan gondolják úgy, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és éppen egy, az akadémiai szellemet képviselő helyi testület válhat alkalmassá arra, hogy felülemelkedjen a megosztottságon, hogy közösségi és szakmai kérdésekben feloldja az ellentéteket és az elfogultságokat.