Sarány Orsolya

A romániai magyar sajtóról[1]

1.

A romániai magyar sajtó az 1989-ben és a rendszerváltást követően

Az 1989-es rendszerváltást a romániai sajtó rendkívül gyorsan és érzékenyen reagálta le, szinte maga is részese volt a rendszerváltásnak. A kommunista rendszer fennállásának utolsó napján 31 magyar (vagy kétnyelvű) sajtótermék létezett Romániában (Kiss-Barna-Maksay, 2012: 13), ezeknek jó része a mai napig létezik, hiszen a decemberi eseményeket követően rögtön megújultak, önállósodtak, a szerkesztőségek megszabadultak a cenzoroktól és a párt által beépített emberektől (Kiss-Barna-Maksay, 2012: 15). Így míg december 22-én a Megyei Tükör (Sepsiszentgyörgy), az Igazság (Kolozsvár), a Vörös Zászló (Marosvásárhely) a „szocializmus vívmányainak” szócsöve volt, addig egy nappal később már Háromszéket, Szabadságot és a Népújságot vehetett kézbe az olvasó. (Maksay-Csinta, 2017: 15) De hasonlóan újult meg az Előre, amely Románia Magyar Szó, majd Új Magyar Szó néven jelent meg egészen a print változat megszűnéséig (azóta hírportállá alakult, a www.maszol.ro a leglátogatottabb romániai magyar hírportál), a Vörös Lobogó, amely a Nyugati Jelenné alakult, az Utunk, ami a Helikon nevet vette fel, vagy A Haza Sólymai, ami a Szivárvány gyermeklappá vált. A rendszerváltás a sajtó szerkezetében nem hozott radikális változást, hiszen a kommunizmusból átörökölt nyomtatott lapok, amelyek nagy része megyei pártlap volt, a mai napig az erdélyi magyar nyomtatott sajtó gerincét képezik (Magyari, 2000, Kiss-Barna-Maksay, 2012, Maksay-Csinta, 2017).

Ám mégha a sajtó szerkezetében nem történt radikális változás, a tartalmi váltás azonnal megtörtént. „Az erdélyi magyar sajtó azonnal élt a szabad, cenzúramentes közlés lehetőségével, az első független lapszámokban közzétett programszerű kiáltványok pedig jelentős mértékben máig ható módon megszabták az irányvonalakat. Ezek a tartalmak fogalmazták újra az erdélyi magyar sajtó társadalmi szerepét. A régi-új lapok ugyanakkor a régi-új elitek megnyilvánulási fórumává, az új ideológia szószólóivá és értelmezőivé váltak. És maradtak sokáig, sőt, a régi vágású újságolvasók egy része máig »szentírásként« kezeli mindazt, ami az újságban szerepel.” (Maksay-Csinta, 2017: 15)

Ilyen kiáltvány jelent meg a Szabadságban 1989. december 24-én Hívó szó! címmel, amelyet 15 értelmiségi írt alá. Ebben a nyilatkozatban megfogalmazták az igényt egy korszerű intézményi keret megteremtésére, az erdélyi magyar kultúrértékek megőrzése és fejlesztése céljából, többek között kiemelve a Bolyai Tudományegyetem visszaállítását. „Eszerint: »Legsürgősebb feladat jogi és intézményes biztosítékok teremtése az anyanyelv korlátlan használatára, a minden szintű magyar nyelvű oktatás visszaállítására – beleértve a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. A romániai magyar tudományos önismeret szabad ápolása, művelődési intézményeinek, első helyen az Erdélyi Múzeum Egyesület működésének anyagi és szellemi biztosítása, a magyar nyelvű rádió- és televízióadások felújítása, műemlékeink védelme ugyancsak életfontosságú szükségletünk.« Ez mintha csak programadó írása lett volna az erdélyi magyar újságírás tematikai meghatározottságának is. Azóta is ezek a legfontosabb tartalmak, amelyekre itt magyar nyelven az újságírás épül.” (Kiss-Barna-Maksay, 2012:13).

A kisebbségi sajtó Romániában

A romániai magyar sajtó, ahogy a fenti idézetből is kirajzolódik, a kisebbségi léthez kötődő identitástudatot táplálta és táplálja a mai napig. A romániai magyar kisebbségi sajtó a média hagyományos szerepei mellett erős identitásközvetítő, kultúramegőrző, jogvédő szerepet is betölt.

A sajtónak ezt a jellemzőjét Papp Z. Attila A kisebbségi sajtó értelmezési keretei című munkájában fejti ki részletesen, hangsúlyozva, hogy a kisebbségi média állandóan alá van rendelve a kisebbségi létnek, az ezzel járó különleges helyzetnek, amely megszabja azt, hogy miről kell tájékoztatni, és azt is, hogyan. A kutató szerint ahhoz, hogy megértsünk, hogyan alakult ki az adott kisebbségi sajtónak a működése, figyelembe kell venni a kisebbség kialakulásának körülményeit, annak történelmi-kulturális hátterét, politikában elfoglalt helyzetét. Ebből kiindulva a kutató kijelenti, hogy a „határon túli magyar kisebbségi sajtó történetének áttekintése például nyilvánvalóvá teszi, hogy a jelen nyilvánosságának működtetésében számolni kell valamilyen állandóan, szelektíven visszatérő örökséggel. Ez az »örökség«, amely meghatározza az újságíró mozgásterét, szoros összefüggésben áll a kisebbségi helyzet puszta létével. Kisebbségben értelmiségiként alkotni nagy valószínűséggel feltételezi valamilyen kisebbségi ideológia (tudatos vagy tudattalan) elfogadását. Ez az elfogadás hozzájárul a kisebbségi sajtó kvázi állandó kereteinek kijelöléséhez. Ezt a jelenséget »keretizmus«-nak nevezhetjük.” (Papp 2009:15)

Magyari Tivadar (2000) ugyanerről azt állítja, hogy a kisebbségi lét meghatározza a hírszelekciót, azok tálalását, a kisebbségi magyar újságíró nem a szokatlantól eltérőről, hanem a kisebbségi emberről ír, hiszen a kisebbségi lét már önmagában szokatlan és eltér a többségitől. Ezekből kiindulva, véli Papp, a kisebbségben dolgozó „újságírók hajlamosak felvállalni valamilyen szélesebb értelemben vett társadalmi építkezést” (Papp, 2005: 127), aktívan szerepet vállalnak a civil szférában, a politikában, és saját szakmai szervezetükben is, emiatt a kisebbségi „újságírás mintha nem szakma, hanem küldetés lenne” (Papp, 2005: 127)

A sajtó jellemzői

A sajtónak több jellemzőjét azonosította be elemzései során Magyari Tivadar (2000), valamint Kiss Tamás, Barna Gergő és Maksay Ágnes (2012). Azonban mielőtt ezekről szólnék, kiemelném, hogy miként a romániai magyar társadalom rétegzett, így az ehhez tartozó sajtó is több alrendszerre bonható, a romániai magyar sajtó egyszerre él a többségi nemzetre vonatkozó jellemzőkkel és a kisebbségi létből fakadó tulajdonságokkal is. Azonban minden hiányossága, aprofesszionalizmusa ellenére, a romániai magyar sajtó mindennapos – szól kül-, és belpolitikáról, oktatásról, kultúráról, sportról, oktatásról, egészségügyről, tudományról –, így a romániai magyar újságíró szerepe sem alkalomszerű, hanem állandó.

Magyari Tivadar (2000) szerint a romániai magyar sajtó jellemzői között találjuk az aprofesszionalizmust, mert „a romániai magyar sajtóban számos, máshol hatékonynak vagy értékesnek elfogadott szakmai követelményt nem ismernek, vagy nem tartanak fontosnak, illetve helyettük sajátos követelményeket fogalmaznak meg”, és aliteraturizáltságot, hiszen a romániai magyar újságírásnak, de főleg a „fontos” újságírásnak a szépirodalom vonzáskörébe kellene tartoznia. Ugyanebből a tulajdonságból fakad a romániai magyar sajtó akommercializmusa, a kisebbségi magyar sajtó elitista, mellőzi a szórakoztató tartalmakat, így ezeket az olvasók magyarországi vagy román tartalmakkal pótolják.

A követett médiadiskurzus kapcsán megjegyzi, hogy a romániai magyar sajtóból hiányzik a kritikai hozzáállás egyes személyekkel, intézményekkel szemben, nincs véleményütköztetés, így az ilyen szervezetek, személyek visszahatnak a sajtóra, véleményirányítóként a média piaci helyzetére is nyomást gyakorolnak (ez Biró A. Zoltán szerint igenlő, affirmatív diskurzus). Emellett jellemző a médiadiskurzusra a kisebbségi neurózis, amely a témaszelekcióra, figyelemelterelésre, fókuszolásra gyakorolt jellegzetes hatás, a „sajtó dramatizálja a kisebbségi létet, fokozza az etnikai viszonyok problémás voltának érzetét, azt a hétköznapi élet egyik fő problémájaként tematizálja”. (Magyari 2000).

A 2012-ben készített kutatás is számos jellemzőjét tárja fel a romániai magyar sajtónak. Elsősorban kiemeli a kisebbségi létből fakadó jellemzőket, azaz 1.) a kisebbségi jogvédelem, jogféltés, amely elsősorban a többségi nemzet felé üzenet, az anyaország irányába inkább csak jelzés értékű, 2.) a nemzeti hovatartozás, illetve a Kárpát-medencei történelmi közösségi szerepet igazoló állandó bizonyítási kényszert, 3.) végül a Trianon utáni újságírói hagyományok továbbőrzése (főleg az idősebb generációra jellemző, de sok esetében ők jelentik a mércét a fiatalok számára is). (Kiss-Barna-Maksay, 2012:12).

Mindemellett, ahogy azt már az előzőekben hangsúlyoztam, kiemelkedő szerepet kap a magyar identitástudat, közösség megmaradásának erősítése, az anyanyelv, a magyar identitástudat ápolása, amelyek a szerkesztési elvet és a témaválasztást is meghatározzák.

A három kutató által végzett kérdőíves felmérésből kiderül (Kiss-Barna-Maksay, 2012:69-71), hogy a lekérdezett napilapok közül mindössze 5 tartja magát teljes mértékben közszolgálatinak (N:13), és az újságok több mint fele (7), vállal fel egyszerre kereskedelmi és közszolgálati szerepet. Az újságok a témaválasztás során egyszerre foglalkoznak a városi és falusi témákkal is, mindössze három újság vallotta, hogy csak városi témával foglalkozik – viszont nem szerepelt olyan újság a felmérésben, amely inkább a falusi témákat részesítette volna előnyben.

A lekérdezett sajtóorgánumok fele nyilatkozta azt, hogy nincsenek tabutémák. Viszont az újságok másik fele arról vallott, hogy vannak olyan tabu témák, amelyekről erkölcsi vagy egyéb megfontolásokból nem írnak, még akkor sem, ha az olvasók szempontjából érdekesnek tűnnek azok a hírek. A tabutémaként határozták meg a közszereplők magánéletét, az egyházak működését, a politikát, az etnikumközi viszonyokat, a kisebbség-politikát, az üzleti életet és a kisebbségi intézmények működését. Ezekhez a témákhoz köthető az öncenzúra is: a lekérdezett sajtóorgánumok közül hét vallotta, hogy alkalmaz öncenzúrát, és mindössze négy mondta, hogy ezt nem szokta alkalmazni.

A magyar sajtó a romániai és magyarországi térben

A romániai magyarság történetéből fakad az a tény, hogy a romániai magyarság egyszerre része a magyar kultúrnemzetnek, és, az állampolgársági nemzetfelfogásban, a román nemzetnek is, ám a román kötődésük laza. (Veres, 2010) Emiatt a romániai magyar sajtó is egyszerre része a romániai és a magyarországi médiatérnek, egyszerre tájékoztat a két ország történéseiről. Ez azt „jelenti, hogy két irányba is a bizonyítási kényszerrel küszködik, amely ellenben éppen az állandó önszépítgetési – de önsajnálattól is tarkított – kísérletek (amelyekhez az érzelgősség, elfogultság társítható) miatt távolról sem jelent akkora hatalmat, befolyásoló tényezőt, mint amilyet általában a média jelent.” (Kiss-Barna-Maksay 2012:12)

Pont ebből a tényezőből fakad, vagy erre a tényezőre erősít rá az a tény is, hogy a romániai magyar sajtó nem független a politikától, így bármennyire is profi egy-egy szerkesztőség, újságíró a hírek szelekciójában, tálalásában, egyes hírek közléséhez „engedélyekre” van szüksége a politikumtól, így nem maradhat semleges (Papp 2009: 9–13). „Az újságírók és a kisebbségi politikusok közötti intézményes határ elmosódott. RMDSZ-politikus, sőt magyarországi diplomata is bizalmasan beszél »mikrofonon kívül« a romániai magyar újságírónak, és számíthat arra, hogy amiről azt kéri, ne írják meg, azt nem is írják meg – a kivételek ritkák.”

Ennek oka, hogy a „kilencvenes évek elején az erdélyi magyar újságíró és az erdélyi magyar politikus, közéleti személyiség cinkostársak voltak”, (Csinta-Maksay 2017:13), amely cinkostársi viszony a mai napig fennmaradt és amely viszony a mai napig nyomást gyakorol a hírszelekcióra. „A »cinkostárstól« nem kell tartani, a közös »ügynek«, a felettes céloknak gyakran alárendeltetik a zűrösebb dolgok elhallgatása. A kisebbségi összefogáson túl sok esetben nem mondják ki, hogy a király esetleg meztelen, legfeljebb annyit, hogy kissé feslett a ruhája. A szókimondással ugyanis gazdasági szankciókat kockáztathatnak akár a romániai, akár a magyarországi támogatási fórumok részéről, esetleg éppen a tulajdonostól.” (Csinta-Maksay 2017:13-14) De nemcsak a gazdasági szankcióktól tart a sajtó: a szókimondás, leleplezés presztízsvesztést okoz, amely árthat a kisebbségi céloknak.

A romániai magyar sajtó gazdasági helyzete

A romániai magyar lapok gazdasági helyzetére vonatkozó konkrét felmérések az utóbbi időben nem születtek, viszont különböző kutatások foglalkoztak ezzel a kérdéssel.

A romániai magyar sajtó példányszámai, a szerkesztőségek elhelyezése

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által, 1999-ben készített sajtónyilvántartás szerint abban az évben 65 sajtókiadvány jelent meg összesen, napi-, heti, havilapok és más időszaki kiadványok (Ágoston–Ambrus 1999:56-60 idézi Magyari 2000). Ezeknek a kiadványoknak egy része – mintegy 12-15 lap – egészen kis terjedelmű, egyszerű kivitelezésű, kisebb helyi közösségnek szóló és voltaképpen amatőr kiadvány volt. (Magyari 2000)

Hasonló felmérést, amelyben listázva vannak a romániai magyar sajtótermékek csak Bodó Barna készített, amelyet Romániai magyar sajtó 2008 címmel közölt a ME.dok-ban. (Bodó 2008) Ezen a listán összesen 140 nyomtatott médiatermék szerepel. Ezek közül 70 az erdely.home.ro összesítő oldalról származik, ezek között azonban vannak kevésbé releváns termékek is, mint az RMDSZ tájékoztatója, az RMDSZ sajtófigyelője, egyetemek, kollégiumok által kibocsátott diáklapok, önkormányzatok által közzétett tájékoztatók. A hetven cím kiegészül 52 további címmel, ezek a művelődési intézmények által kiadott kiadványok, és a szerző saját adatbázisával, amely 18 címet tartalmaz, így összesen 140 címet gyűjt össze. Azonban arra vonatkozóan, hogy ezeknek milyen a gazdasági helyzete nem tér ki.

A Bodó Barnáéhoz hasonló felmérést, listázást azóta nem készítettek, viszont arra vonatkozó adatok megjelentek kutatási jelentésekben, hogy körülbelül hány sajtótermék létezhet ma Romániában. A Kiss Tamás, Barna Gergő és Maksay Ágnes (Kiss-Barna-Maksay 2012) által, 2011-ben készített felmérésben például már csak 58 nyomtatott lap szerepel, 15 napilap, 12 hetilap, 21 havilap vagy folyóirat és 10 egyházi lap, azaz a 2008-as felméréshez viszonyítva a nyomtatott lapok több mint fele elveszett. A nyomtatott lapok száma azonban tovább csökken, a 2017-ben Csinta Samu és Maksay Ágnes által készített újabb felmérés már csak 51 publikációról beszél (Csinta-Maksay 2017).

Az egyes megyékben kiadott lapok száma arányos a megyében lakó magyarság arányával (Csinta-Maksay 2017:11), amely alól csak Kolozs megye kivétel. „Az ott működő sajtóorgánumok aránya messze meghaladja a vizsgált régió magyar lakosságának megyei arányát. Míg a magyarok Kolozs megye lakosságának 15,3 százalékát adják, az erdélyi magyar szerkesztőségek egyharmada található Kolozsváron. Ez is bizonyítja, hogy a város változatlanul Erdély kulturális központjának számít.” (Csinta–Maksay 2017:12) Ám ahogy arról nem rendelkezünk információkkal, hogy hol és milyen jellegű lapokat adnak ki, arról sincsenek ismereteink, hogy ezeknek a valahol megjelenő lapoknak mekkora a példányszáma, mivel a romániai magyar nyomtatott lapok alig szerepelnek a Romániai Médiaauditáló Iroda (románul BRAT) nyilvántartásában.

Azt tudni, hogy a 89-es változásokat követően a lapok példányszáma, főleg a nagy „betűéhség miatt” olykor megháromszorozódott, pedig akkor sem beszéltünk, főleg a megyei napilapok kapcsán alacsony példányszámról, hiszen a megyei napilapok akár 10-35 ezres példányszámban jelentek meg. Ez persze tarthatatlan állapot volt és csökkeni kezdett.

Magyari a 2000-es években a példányszámok kapcsán megjegyzi, hogy azt „nehéz követni vagy publikálni, mert a romániai magyar lapkiadók nem vesznek részt semmilyen auditálási rendszerben; a példányszám presztízskérdés és üzleti titok”. Annyit azonban a kutató közöl, hogy az „erdélyi magyar helyi napilapok példányszáma változó és függ az adott régió magyar lakosságának létszámától: így egyes lapok esetében 4-7, mások esetében 10-20, de akár 25 ezer példány között mozog – saját becsléseink vagy személyes információink szerint.” (Magyari, 2000)

A Kiss-Barna-Maksay (2017:41-43) trió által készített felmérés kicsit részletesebben beszél a példányszámokról. A tanulmányukból kiderül, mindössze 5 napilapot jegyez a BRAT, az iroda tagjai a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap, az Udvarhelyi Híradó, a Bihari Napló és a Szatmári Friss Újság.

Ahogy a lenti ábráról is leolvasható a legnagyobb példányszámban, a feltételezéseimnek megfelelően, a Háromszék jelenik meg, összesen 13 ezres példányban. Ezt a Csíki Hírlap, a Bihari Napló, a Székely Hírmondó és a Szatmári Friss Újság követi. Az első ezek közül azóta megszűnt, a utóbbi kettő Bihar és Szatmár megye egyetlen napilapjaiként jelennek meg.

A trió által végzett felmérés óta senki nem foglalkozott a lapszámok részletes felmérésével és közlésével, sőt, a kutatás folytatásaként, frissítéseként 2017-ben megjelent tanulmány is csak elenyészően foglalkozik a példányszámokkal.

A Csinta és Maksay által írt tanulmány azonban arra világít rá, hogy a „2000-es évek végére kialakult az erdélyi magyar nyomtatott médiapiac telítettsége, letisztultak a viszonyok, kialakultak a rendszerek, amivel együtt egyfajta példányszámstop is bekövetkezett. Azóta csak nagyon nehezen lehet példányszámot növelni – azt is egy másik sajtóorgánum kárára –, de ez nem nagyon fordul elő.” (Csinta-Maksay 2017:20). A napilapok általában hetente négy alkalommal 12, péntekenként 16-20 oldalon jelennek meg – ritka kivételnek számítanak a heti 6 alkalommal megjelenő újságok, ilyen a Háromszék, a Népújság és a Szabadság, míg a „periodikák esetében 48–98 oldalon zajlik a romániai nyomtatott sajtóélet. A formai megjelenés átlagosnál gyengébb nyomdai kivitelezésben részben színes, illetve fekete-fehér, ami sok esetben az esztétikai minimumnak sem tesz eleget”. (Csinta-Maksay 2017:20)

„A klasszikus megyestruktúrára építő terjesztéssel rendelkező, regionális témamerítésű magyar nyelvű sajtónyilvánosság meghatározó része (a megyei napi-, illetve hetilapok) ma is létezik. Az újságok példányszáma fokozatosan csökkent, a magyar televíziók és lapok erdélyi hozzáférhetősége erős konkurenciát támasztottak, tartalmi és a nyomdai kivitelezés szempontjából más minőségi kategóriát kínáltak, a helyi lapok kiadói pedig – jórészt anyagi okokból – képtelenek voltak felvenni a kesztyűt. És bár az újságolvasó romániai magyarok 45 százaléka romániai magyar lapot olvas, 95 százaléka pedig mindenképpen magyar nyelvű sajtót, egy-két lap példányszáma haladja meg a 10 ezret, a mezőny nagy része a 6-8 ezres tartományhoz sorolható. Az olvasási kedv csökkenése, a médiafogyasztási szokások átalakulása, a népességfogyás következtében csökkenő példányszámok körülményei között a lapkiadók számára többnyire csak a szinten maradás tűnik teljesíthető célnak, legfeljebb minimális fejlesztésekkel. De nem elhanyagolható az a réteg sem – elsősorban hetilapok, folyóiratok, de egyes napilapok sem –, ahová azok a nyomtatott sajtótermékek tartoznak, amelyek fennmaradását pályázatokból származó összegek, rendszeres tulajdonosi injekciók, mecénások segítőkészsége biztosítja.” (Csinta-Maksay 2017:17)

Az elmúlt húsz évben a nyomtatott sajtó példányszámainak az internet megjelenése és térhódítása sem „tett jót”, azonban az „utóbbi szűk évtizedben a regionális napilapok példányszámfogyása lassult, helyenként megállt. Úgy tűnik, az új olvasógeneráció felnövekedésével egyre kevesebben emlékeznek arra, hogy e lapok legtöbbje a ’89 előtti »pártlapok« utódai. Az is kalapban van, hogy a meghatározóvá »öregedett« újságíró generáció tagjai maguk is rendszeres internetfogyasztók, az ott tapasztalt pörgősebb szemlélet pedig bizonyos mértékben a lapkészítésre is jótékony hatást gyakorol.” (Csinta-Maksay 2017:17)

[1] Részlet egy nagyobb dolgozatból.