Helyünk a magyar világban

 

BODÓ BARNA: Helyünk a magyar világban

 

Ki a magyar?

Visszatérő kérdés. Magam is játszom a gondolattal, némi békés éllel: apai ágon székelyként, anyai ágon magyarországi magyarként „vegyes” családból származom. Aki érti, visszakérdez: december 5? Igen: 2004. december 5. Ki volt akkor az áldozat? Lélektanilag a külhoni magyarság, mi, akiknek azt üzenték: a külhoni magyarok nemzettestbe való befogadásának a kérdésében Kismagyarország polgárai nem tudnak dönteni, vacillálnak, távol maradnak az urnáktól. Magyarázatok lehetségesek… Számomra nem érdekesek. Azt nem várom el, hogy magyarországi falfirkászok, miként Erdélyben, autópályák és fontos autóutak mentén szépen kiírják: Erdély Magyarország. Ugyanis erdélyi főutak mentén szinte egymást érik az olyan kijelentések: Besszarábia Románia! És ezekhez senki sem nyúl, sem utászok, sem politikusok, sem senki nem gondolja azt, hogy ezzel külön foglalkozni kellene. Pedig: Moldávia – mert ma így hívják – külön állam, lassan araszol az Európai Uniós tagfelvétel felé. Tehát nincs vita mibenlétét illetően. És a falfirkák szépen virítanak.

A hasonló jelzések engem elgondolkoztatnak. Másoknál miért van ez másként? Az egyik közép-európai nép fél a nemzeti összetartozás kinyilvánításától, ha felszólítják, urnához hívják, akkor is távol marad. Miért van az, hogy olyan plakátok szövege, amilyeneket a 2004-es állampolgársági népszavazás előtt a kormányzó MSZP és SZDSZ forgalmazott – hatott.

Ez csak a kádári örökség megnyilvánulásaként értelmezhető: a nemzeti politika hiányát, a külhoni magyarság iránti teljes felelőtlenséget a(z akkori) polgár elfogadta, mert sugalmazták neki: azért élhet jobban a szomszédos országok polgárainál, mert csak önmagával törődik. A kádárizmus egyfajta társadalmi közérzetre épült, ennek bázisa az elhallgatás, alapvető igazságok ki nem mondása. A rendszer azért lehetett rombolóbb például a romániai kommunizmusnál, mert utóbbi aljassága sokkal egyértelműbb. Kádár „csak” hallgatást várt el a polgártól, Ceaușescu elvárta a tapsot és a dicshimnuszt. A kádári örökség levetkőzése, megtagadása ezért nehezebb. A 2000-es évek elején a kádári örökségről alig folytak viták, mi több, a kommunista párt egyenes ágú örököse, az MSZP alakította a demokratikus átmenet második kormányát. Az 1994-es parlamenti választások országos emlékezetkiesése után akár számíthattunk is december 5-re, bár az a hatalmas szimpátia-hullám, amely 1989-1990 fordulóján és mindjárt azt követően magyar földről áradt például éppen az erdélyi magyarok felé, nem ilyen elutasítást vetített előre.

Ilyenkor jut(hat) eszünkre a nemzetfogalom megalkotója, Ernst Renan a kérdéskörben korszakindító, 1882. március 11-én a Sorbonne-on felolvasott esszéje, amely szerint „egy nemzet lényege az, hogy minden egyén sok közös jeggyel rendelkezzék, és hogy mindenki sok mindent elfelejtsen: [..] minden francia polgárnak el kellett felejtenie a Szent Bertalan-éjszakát és a XIII. századi dél-franciaországi mészárlásokat…“[1] És így folytatja: a modern nemzet „egyazon irányban konvergáló tények egész sora által létrehozott történelmi képződmény”. Mivel történelmi képződmény és az egymással (sors)közösséget vállalók akaratának terméke, egyszerre a „hősi múlt” öröksége és „egyetlen roppant szolidaritás”, ugyanakkor „mindennapos népszavazás”. Vagyis az összetartozást ki kell nyilvánítani, meg kell élni, mely bár a múltban gyökerezik, a jelenben hat.

Az összetartozás alapja a nemzeti kultúra és a nemzeti identitás. Nemrég még: nemzettudat.[2] A nemzeti kultúrán mindig egy reprezentatív kultúrát értünk, amely politikai, társadalmi eszméket, jelentéseket, értékeket és ideológiákat gyárt, és ezáltal magába foglalja mindazokat a meggyőződéseket, értelmezési módokat és világképeket, amelyek a társadalmi és politikai cselekvést befolyásolják. „Minden nemzeti kultúra arra törekszik, hogy a befolyása alá vont egyéneknek világos történeti tudatuk, közös kulturális viselkedésformáik, egyértelmű összetartozás-érzésük és sajátos személyiségstruktúrájuk legyen” – összegez Barna Gábor.[3] Ugyanő folytatja: Az identitás fogalma csak a mi/ők – én/ő ellentétpárban értelmezhető. Reflektáltsága csak bizonyos konfliktushelyzetekben erőteljes, amikor választ kell adni arra a kérdésre: ki vagyok én, mi vagyok én? A válasz legtöbbször a nemzeti kultúra kínálta mintákban fogalmazódik meg, amelyek sztereotípiákká váltak; például: „a református vallás = magyar vallás”.

Tehát ellentétpár. A magyar nyelv (már?) nem elég megtartó erő („Nyelvében él a nemzet.”) Ki áll a másik oldalon? Akkor a külhoni magyar, a nyugatra elsodródott magyar – nem magyar?

Értem, persze, hogy értem. Ameddig határ van közöttünk, ameddig a jó öreg Európa klasszikus határai állnak közöttünk – „szeressük egymást, gyerekek!” De ha státusról van szó, ha valaki attól óvja a „jólétes” magyart, hogy az a másik, aki nyelvben testvére ugyan, de közösségként egy ideje külön útra kényszerül, szóval ha ez a másik ronthatja esélyeit, fellép az azóta sokak által jelzett szociális sovinizmus.

Ezért a kérdés: ki volt az áldozat?

A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az áldozat olyan személy, aki valamely szerencsétlenségnek, sorscsapásnak, emberi gyengeségnek vagy gonoszságnak terhét, nehézségét és súlyos következményét akaratán kívül, olykor méltatlanul is kénytelen elviselni, illetve aki akaratán kívül kerül valamely fonák helyzetbe, vagy megtorlás nélkül kénytelen apróbb nehézséget, alkalomszerű kellemetlenséget elviselni. Ki viseli a december 5-i emberi gyengeség kellemetlen következményét? Magyarország népe. Ő az áldozat, az állampolgár-magyar. Olyasmi teljesedik be rajta és általa, amiért nem ő a felelős. Hiszen bűnnek nem tekinthetjük azt, hogy elfogadta a politikai kínálatot: jobban él, ha hallgat. A bűn azé, aki a hallgatást így vásárolta meg, aki pontosan tudta, hogy erre a politikai alkura más válasz aligha érkezhet.

Ez érvényes annak ellenére, hogy nehéz megkérdőjelezni Szarka László állítását, hogy a kettős állampolgársági népszavazás eseménysora rendkívül disszonáns, minden oldalról pártpolitikai érdekek szerint kihasznált, s éppen ezért a kezdeményezésétől a lebonyolításáig, értelmezésétől a következmények feldolgozásáig sokféle felelőtlenséggel párosult, miáltal sokakat rádöbbentett arra, milyen egyoldalú viszonyrendszerek mozgatták a magyar nemzetpolitikai folyamatokat. A népszavazást követően egyre inkább beszélhetni „felelős partnerségről”, „kölcsönös méltányosságról”, illetve teret nyer a „párhuzamos nemzetépítés” koncepciója.[4]

A baj az, hogy nincs vége. Bár közben megszületett a kettős állampolgárság törvénye[5], disszonáns hangok még ma is vannak. A legriasztóbbat a csíkszeredai Erdélyi Magyarságért Egyesület honlapján olvashatjuk.[6]

„Kedves határon túli ‘magyarnak’ nevezett csürhe banda![7]

Sajnos nektek az agyi kapacitásotok elég mérsékelt módon működik, ennek ellenére én mégis kísérletet teszek hátha megértitek (bár sok reményt nem fűzők hozzá, hogy sikerrel járok, de a remény hal meg utoljára – az enyém már haldoklik):)

Nekem csak az a bajom a szlovákiai/romániai/ukrajnai/szerbiai „magyarsággal”,(vagy az annak nevezett, magukat ’über menschnek’ képzelő kisebbségi patkányokkal), hogy talán ha beszélnék az adott ország nyelvét – a szlovákot/románt/ukránt/szerbet –, nem biztos , hogy rá lennének kényszerűvel arra, hogy Magyarországon keressenek munkát az országnyelv hiányos, vagy egyáltalán nem beszélése miatt.

De ha már nem volt arra ‘ideje’ – tisztelet a kivételnek akik beszélik a nyelvet – hogy megtanulja, akkor Magyarországon is van elég olyan ember, aki MUNKÁT keres, nincs Szüksége az országnak Rátok!!!!

Nyugodtan ki lehet nektek is húzni Németországba, Angliába. A tökömet sem érdekli, de ezt az országot kerüljétek el de messziről!!!

Nem akartok ti egy kicsit túl sokat??? Nem elég nektek, hogy a magyar választásokon szavazati joggal rendelkeztek, még a munkahelyeink is kellenének???? Örüljetek annak, hogy Szlovák/Román/Ukrán/ Szerb állampolgárként erre ott van lehetőségetek, de NINCS JOGOTOK SZAVAZNI ARRA, HOGY MAGYARORSZÁGOT KI KORMÁNYOZZA!!!!!

Akkor majd, amikor igenis, fel meritek vállalni az adott ország kormányaival szemben, hogy Magyarok vagytok, és veszitek a bátorságot, hogy egy új, jobb élet reményében, immár magyar állampolgárként ide költöztök, és itt akartok munkát vállalni, egy szavam nem lesz… De mivel nektek, ti álszent, gyáva ’magyarság’, nem is kell itt élnetek ahhoz, hogy kérjetek a magyar államtól, hogy magyar állampolgárnak valljátok magatokat, nem értem, mi az ok, amiért inkább éltek egy olyan országban, ahol különböző hírek terjengenek, hogy szeretik-e a magyarságot, vagy utálják-e…

Tényleg nem értem, ha annyira utálva vagytok, mi a f@xomat kerestek még ott???? Élni szar, de ahhoz már gyávák vagytok, hogy kiálljatok, és igenis vállaljátok a magyarságotokat, és kérjétek az állampolgárságot????

Akkor tudjátok mit, megérdemlitek, azt, ahogy bánnak veletek szülőhazátokban.

És nagy örömmel tölt el, hogy egyre kevesebb cég- főleg munkaerő kölcsönző – alkalmaz benneteket, mert addig, amíg nem kéritek a magyar állampolgárságot, addig igenis szlovákok/románok/ukránok/szerbek vagytok, akiknek a Magyar munkaerő piacon SEMMI KERESNIVALÓJA!!! OTT A SZLOVÁK/ROMÁN/UKRÁN/SZERB LEHETŐSÉG, ÉLJETEK OTT, DOLGOZZATOK OTT, MAGYARORSZÁGRA, MEG MAX VÁSÁROLNI, VAGY NYARALNI GYERTEK!!!!!!

Eleve előnnyel indulhattatok, mert két ország nyelvét sajátíthattátok volna el, de nem sokan közületek nem éltek a lehetősséggel… nem tudom sajnálni, sorry…

[…]

HA MAGYARORSZÁGON AKARTOK DOLGOZNI, AZT MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRKÉNT AKARJÁTOK. DÖNTSÉTEK, EL, KELL-E A MAGYAR MUNKAHELY – AMIVEL A MAGYAR ÁLLMAPOLGÁRSÁG JÁRNA, DE A KÜLHONI ELVESZNE, – VAGY NEM KELL A MAGYAR MUNKAHELY… AKKOR MEG ÉLJETEK A HATÁRON TÚL, BÁNJA A TÖKÖM. DE HA GYÁVÁK VAGYTOK FELVÁLLALNI A MAGYARSÁGOT, AKKOR TAKARODJATOK EL INNEN, EBBŐL AZ ORSZÁBÓL, LEHET ÉRVÉNYESÜLNI MÁSHOL IS. DE MINT LÁTOM, TI CSAK AKKOR VAGYTOK MAGYAROK – A NYELVTUDÁS HIÁNYA MIATT – AMIKOR MUNKAHELY KELL, MERT HÁT UGYE A HAZAI MUNKAHELYRE KELLENE TUDNI AZ ADOTT ORSZÁG NYELVÉT. DE KÉNYELMESEBB EZ, HOGY ÁTJÖVÜNK DOLGOZNI, A MAGYAR MEG MENJEK 50 EZER NETTÓÉRT KÖZMUNKÁRA. NEM, AZT NEKTEK KÉNE CSINÁLNI, TI ALJAS KÉTSZÍNŰ BUTA BANDA…

ps: Remélem érhető volt, buta szlovák/román/ukrán/szerb (mert hát ugye ez az állampolgárságotok, kedves határon túli ’magyarok’) népek. KOMMENTET NEM KÉREK TŐLETEK!!!”

Ez tömény. Annyira teli gyűlölettel és úgy mondja a magáét, hogy a sz0veget szinte teljes egészében idéztem. Esetleges kérdéseink – a szerző életkora, végzettsége, társadalmi státusa – az alaphelyzeten nem változtatnának: a magyar nemzethez tartozás kérdése a maradék Magyarországon kibeszéletlen. Ha valaki azt mondja, egy ilyen vélemény elindítója a névtelenség védelme alatt teszi ezt, válaszom: ezáltal alapjában nem változik semmi. Aki megszólal, abban hatalmas a nyomás. Helyi közösségében biztosan „kipróbálta” már diskurzusát, és ezért lépett – bár: névtelenül – a nagyobb nyilvánosság elé. Ha helyben, személyes köreiben egyértelmű visszautasítást tapasztal, nem lódul neki ekkora indulattal a „buta, aljas határon túlinak”. Egy ilyen szövegnek szerintem mindig van előzménye, vannak felvezető erősítő körei. Ez az, ami elgondolkoztat.

És itt jutunk el a felelősség és a számon kérhetőség kérdéséig. Nem az úgynevezett „státustörvény”[8] vitája során sokat elemzett „felelősség-klauzula” vita érdekel és érdekes, hanem az a kultúrnemzet felfogás, amely a 2001-es és az azt követő törvények[9] okán egyre fontosabbá válik. A magyar nemzet számára létfontosságú egy élhető közösség kialakítása. Kiutat egy olyan kultúrnemzet koncepció jelenthet, amely támaszkodik az egyéb országokban élő magyarok tapasztalataira, mi több, ezeket innovatívan be is építi saját stratégiájába, azzal a céllal, hogy növelje a nemzethez tartozás presztízsét.

Miként Bárdi Nándor és Szarka László közös tanulmányukban[10] kifejtik, a határon túli magyar közösségek kényszerközösségekként jöttek létre, és 1920 óta vállalt, akarati, közös tapasztalatokkal bíró közösségekké alakultak. Szükség volt intézményi rendszereik újjáépítésére, miközben válaszolniuk kellett a Budapestről vagy saját országuk kormányzataitól érkező nemzetállami kihívásokra, és nem utolsó sorban saját társadalmuk modernizációjával kapcsolatos kérdésekre. Minden kisebbségi társadalom számára meghatározó, hogy tagjainak politikai integrációja és modernizációja a saját közösségi intézményein keresztül megy-e végbe vagy sem? Amennyiben ez az intézményi keret nem létezik, akkor erre a folyamatra csak egyénileg kerülhet sor, minek következtében el kell hagyni a közösségi hátteret, mert Közép-Kelet-Európa országaiban az egyén „modern”, „mobil”, „egyenrangú” csak többségiként lehet. A Brubaker-féle triadikus rendszerhez képet a szerzőpáros négyszereplős viszonyrendszerrel számol, a brubakeri nemzeti kisebbség, a többségi állam, az anyaország mellett számolnak a nemzetközi viszonyok (kisebbségi jogok, nagyhatalmi érdekek, az Európa Tanács kisebbségi egyezményei, az Európai Unió antidiszkriminációs és szubszidiaritásra törekvő politikája) tényezőivel. Ez a szerkezet annál hatékonyabb lehet, minél jobban alkalmazkodott az adott magyar kisebbség a saját államán belüli problémákhoz, saját, önállóan (is) működő alrendszerei révén. Tény, hogy nyolcvan-kilencven év alatt a magyar közösségek egymáshoz és Budapesthez képest szétfejlődtek, ahogy újra és újra megteremtették a válaszaikat kidolgozó, és azokat képviselő intézményességüket. Miközben a magyar nemzetépítés Magyarországon kívülre került kisebbségi egységei voltak, olyan külön közösségekként is tételeződtek, amelyek számára a cél, a sikeres kisebbségi nemzetépítés, a nemzeti autonómia keretei közt megteremthetőnek tartott önkormányzó közösségek jövőképét jelenti.

Szarka László fentebb már idézett tanulmányában rámutat, hogy „A 21. századi magyar nemzetfogalom egyik alapját változatlanul a magyar állam intézményrendszere, az állam területén élő polgárok közössége, önkormányzati és civil szervezeteinek működése jelenti. A nemzetfogalom másik alapvető kritériumát a magyar nyelv és kultúra közössége jelenti, amelybe a magyarországi kisebbségek a maguk kettős-többes kötődése révén éppúgy beletartoznak, mint a szomszéd országokban és diaszpóra helyzetben élő magyarok. A nemzetfogalom alapvető változását tehát elsősorban nem a területi, kulturális vagy a politikai kompetenciák kiterjesztése jelenti, hanem az integrálódó európai térben kínálkozó kapcsolattartási, intézményi, gazdasági, munkaerő-piaci stb. lehetőségek és az azok által kialakuló új tendenciák, új kötődések, újfajta migráns, transznacionális magatartásformák beemelése a nemzeti hálózatok működtetésébe.” Korunkban egyszerre, párhuzamosan zajlik két folyamat: egyrészt a mai állam egyre kevésbé képes a 19-20. századra jellemző nemzeti közösségek (látszatának) kialakítására. Másrészt megkerülhetetlen, erősödő folyamat a nyelvhez, a nyelvi kommunikációhoz, a történeti hagyományokhoz való kötődés erősödése, a kulturális jogok politikai jelentőségének a fokozódása. Ezek a folyamatok elvezet(het)nek a nemzetállamok reneszánszához.

Az európai nemzetek látszólagos békéje mögött értékválság és értékpluralizmus, migráció és bezárkózás ellentmondásos folyamatai húzódnak meg. És ebben a kontextusban születtek meg és születnek napjainkban is kisebbségpolitikai, nemzetpolitikai stratégiák. A jelenleg érvényes stratégiát 2011. november 25-én fogadta el a Magyar Állandó Értekezlet. A dokumentum sorolja a kétségtelen eredményeket, éspedig: „ma Európában Magyarország rendelkezik az egyik legkomplexebb és legaktívabb nemzetpolitikával. Megalakultak a külhoni magyarokat támogató intézmények, a külhoni magyarok támogatása szerepel a költségvetésben, a magyar állam fellép a külhoni magyarok érdekében a nemzetközi porondon, a magyarországi lakosság természetesnek tekinti, hogy az anyaország támogatja a határain túl élő nemzettársakat, a szomszédos államok – ha nem is mindig feszültségektől mentesen – tudomásul veszik, hogy a magyar állam támogatja az ott élő magyarokat.”[11] Ugyanakkor a dokumentum azt is megállapítja, hogy „Nem alakult ki konszenzus a nemzetpolitikában. A magyarországi pártoknak nem sikerült kivonni a nemzetpolitikát a belpolitikai küzdelemből.” Továbbá „A nemzetpolitika nem volt koherens. Nem létezett sem Magyarország részéről, sem a külhoni magyar szervezetek részéről egy koherens, összehangolt, prioritásokat megfogalmazó elképzelés.”

A Stratégia alaptételei:

• Magyarország számára a külhoni magyarság érték.
• A magyar nemzet kohéziója önmagában érték.
• Az egyetemes magyar kultúra szempontjából felbecsülhetetlenül értékes a külhoni magyarok hozzájárulása a kultúrkincs gyarapításához, ahogy gazdasági érdekeink is fűződnek ahhoz, hogy a szomszédos államokban prosperáló magyar közösségek létezzenek.

A Stratégia világos elvárásokat fogalmaz meg, ezek között is első cél a gyarapodó közösségek, a gyarapodás minden téren: demográfiailag, szellemileg, gazdasági szempontból. Hasonlóan fontos a teljes körű külhoni magyar intézményrendszer.

A gyarapodó közösségek célegyüttest az alábbi táblázatban foglalták össze:

Megvan tehát a keret, az irány. El kell indulni az úton.

A magyar állam kész arra, hogy közpolitika erőforrásokat állítson a külhoni magyarok – és értelemszerűen a szórványhelyzetben élők – identitás-küzdelmének a támogatására. Ennél többet nem lehet. Kérdés: kié a közpolitikai folyamat előkészítésének a felelőssége? Ki határozza meg a célokat, ki jelöli ki az eszközöket, fogalmazza meg a szabályokat, és ki felel a végrehajtásért? A helyzetből fakadóan a magyar állami intézmények közvetlen felelősséget nem vállalhatnak. A kérdéssor megkerülhetetlen eleme: a közpolitikai partner kiléte és mibenléte. Őt meg kell találni, a szerepre fel kell készíteni – és hitelesíteni kell szereplését mind az általa szolgált közösség, mind pedig a közpolitikai forrásokat biztosító anyaország felé is.[1]

Világos képlet. És mégis: nem elég, még mindig nem elég.

Ugyanis nemcsak a feladatokkal kellene törődni, hanem az olyan jelenségekkel is, amilyenre a Medián 2015 tavaszán bemutatott kutatása vet fényt. A Medián azt vizsgálta, hogy mekkora az ellenszenv a magyar társadalomban különféle csoportokkal szemben. Miként a mellékelt diagram mutatja, egy év leforgása alatt a romániai magyarok esetében nőtt az egyik legnagyobb mértékben a távolságtartás, ennél erősebben csak a románok és a négerek iránti elutasítás növekedett.

Ami igazán aggasztó, hogy látszólag nem történt semmi, ami ezt indokolhatná. Magyarország gazdasági szempontból emelkedő pályán van, senki munkahelye nincs veszélyben, és mégis az erdélyi testvérek a magyar polgárnak az amerikaiaknál vagy a sváboknál kevésbé „kellenek”. Igaz, az amerikaiak messze vannak, s ha útnak indulnak, úti céljuk többnyire nem Magyarország. De az erdélyi magyaroknak sem – mi egyre kevésbé indulunk útnak, növekedik az itthon maradási hajlandóság. Mondhatnám: szerencsére. Az itthon maradók szerencséjére…

A helyünket tudjuk a világban – egyesek nem akarják elhinni. És a számuk növekszik. Jó volna megérteni, miért?

Ezzel közösen kellene foglalkoznunk: magyarok és külhoni magyarok…

[1] Bodó Barna: Szórvány és közpolitika, Kisebbségkutatás, 2015/3.

[1] E. Renan, Mi a nemzet? Ford. Réz Pál, in Eszmék a politikában: a nacionalizmus, szerkesztette Bretter Zoltán és Deák Ágnes, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995, 182. o.

[2] A nemzeti identitás a személyiséghez tartozik, az egyén önazonosságának fontos alkotóeleme, és kihat az ember fejlődésére, teljes életútjára. A nemzettudat a személyes kapcsolatok körénél tágabb, nagyobb közösséghez való tartozás tudatosulását jelenti.

[3] Barna Gábor: Népi kultúra – nemzeti kultúra – nemzeti identitás. http://mek.oszk.hu/09300/09396/html/01.htm#n7 2015.okt.10.

[4] Szarka László: A 21. század eleji magyar nemzetfogalom értelmezési kerete. Magyar Kisebbség, 2006/3-4.

[5] Hivatalosan: az 1993. évi LV. törvény módosítása az egyszerűsített honosítási eljárás bevezetésével. (Elfogadták 2010.V.26-án.)

[6] https://erdelyimagyar.wordpress.com/2014/08/16/kedves-hataron-tuli-magyarnak-nevezett-csurhe-banda/ (2015.okt.10.)

[7] A helyesírás eredeti, csak a betű elütéseket javítottam ki.

[8] 2001. évi LXII. törvény, az ún. státustörvény: a „Magyar Köztársaságnak az Alkotmány 6.§ (3) bekezdésében foglalt, a határon kívül élő magyarokért viselt felelősségének érvényesítése érdekében, Magyarországgal való sokoldalú kapcsolataik ápolásának és fejlesztésének előmozdítása céljából” hozott törvény.

[9] Nemzeti összetartozás törvénye: 2010. évi XLV törvény értelmében a nemzeti emléknap olyan kitüntetett nap, amely az ország/nép életében kiemelt jelentőségű, de nem nemzeti ünnep. A nemzeti gyásznap arra a fordulatra emlékeztet, amelyet a nemzetnek soha nem szabad elfeledni vagy jelentéktelenségbe süllyedni, a nemzet összetartozásának a ki- és felmutatása.

[10] Bárdi Nándor – Szarka László: A magyar kisebbség- és nemzetpolitika megújításának lehetőségei. http://adatbank.transindex.ro/regio/kutatoioldalak/bardi/ (2015.okt.11.)

[11] Magyar nemzetpolitika. A nemzetpolitikai stratégia kerete. http://bgazrt.hu/npki/a_nemzetpolitika_oktatasa/alapdokumentumok/magyar_nemzetpolitika_a_nemzetpolitikai_strategia_kerete/ (2015.okt.11.)