Dávid Alpár
Kézművesség régen és ma: szakmák átalakulása, vásározási szokások
Viseletek, díszöltözetek: Dávid Alpár
Dávid Alpár munkásságának bemutatása előtt beszéljünk az öltözködéskultúráról.
Már a 8-9. századi magyarság is előszeretettel használta a kendert. A kenderből kinyert rostokból leginkább kötelet, szalagot, zsineget stb. készítettek. Kendertörésre tilót (fogazott élű) használtak, ellenben nem válogatták ki gondosan a töreket az alapanyagból, így az anyag minősége nem volt a legjobb. A fonást kezdetben gombbal ellátott fonószerszámmal, a szövést pedig vízszintes szövőszéken végezték. Bár értettek az anyagmegmunkáláshoz, külföldről, főleg keletről is szereztek be vászonféléket, egyéb anyagtípusokat. (Paládi 2009a: 85) Az ősi magyarság viseletében más népek öltözeteiből is átvett bizonyos elemeket. A 9. században már ismerték a vászonszövést is, a sírleletekben talált, szövőszékhez használt bordák, motollák és nyüstök ezt bizonyítják. Akkortájt mind a nők, mind a férfiak saruba behajtott bő nadrágot viseltek, ingük pedig nyaktájon V kivágású volt, ezt a vonalvezetésre rávarrt gyöngyök, ékszerek is tanúsítják. (Flórián 2009a: 100)
[…] A nyugati hatás nemcsak a viseletekre hatott ki, hanem nyelvünkre is, hiszen számos jövevényszót átvettünk, ilyenek például a nemzetközi vándorszavak: ruha, suba, gúnya, köntös; a szláv nyelvből átvett szavak: nadrág, palást, szoknya, harisnya, kapca, posztó, pólya; latin szavak: csuklya, kámzsa. Középkori ábrázolásokon az emberek leginkább tunikát, harisnyát, körgallért és köpönyeget viseltek, ezek alkották a kor divatját. A nyugatról érkező hullám mellett a magyar viseletek folyamatosan megőrizték a keleti hatásokat is, amelyek a későbbi díszöltözeteken is megmutatkoznak. A közrend öltözködése leginkább ezeket a stílusjegyeket hordozta. A középkorban az iparosok jó része, körülbelül egy harmada a viseletvarrás iparában dolgozott. A 19. századi magyar viseletben gyakori volt a térdig érő, nadrágon kívül hordott férfiing. Egyfajta nadrágként a harisnyát használták, melynek szárai e tájt még különállóak voltak. A középkorban ezeket derékon összekötötték, hogy a munkálatok során ne essenek le a külön álló szárak. Európa-szerte ez a viseletdarab nagyon népszerű volt, a közrend-, de még a jómódú urak is előszeretettel hordták. A magyar viselet egy fontos elemét, a dolmányt az ellenféltől vették át a magyar huszárok, ezután ezek a kabátok szerves részét képezték a magyar viseletkultúrának. (Flórián 2009b: 226, 227) A közrendbe tartozók leginkább a hazai szövésű anyagokból, posztókból készítettek maguknak ruhát, szövet kimondottan a nemesi, tehetős réteg számára jutott csupán. A posztóból különböző ujjasokat szabtak, amelyek szintén erős elemévé váltak a hazai öltözködésnek: hosszú szűr, szűrdolmány, cedele, daróc, guba stb.
A középkor végén az addig általánosnak számító függőleges szövőszéket felváltotta a lábítós szövőszék. Ezzel ellentétben a len- és kendermunkák előállításának folyamata megmaradt a réginek, annyi különbséggel, hogy a rostok fésülésére már a gerebent használták (szegrózsás rostfésű). A 17. századtól már a posztóból és egyéb típusú anyagokból gondosan kiválogatták a töreket, így az anyagok bizonyos fokú fejlődésen mentek át. (Paládi 2009c: 353) A nyugati divat folyamatosan nyomult kelet felé, befolyásolva a magyarság viselet-kultúráját. Magyar területekre főleg olasz, angol, németalföldi, cseh, lengyel és rajnai posztók érkeztek. Keletről leginkább a különböző selyemfélék és vékony vászonanyagok érkeztek.
A magyar nép korán kezdte kialakítani a számára megfelelő, tetsző viseletet. A férfiak öltözete megmaradt keleties jellegűnek, megőrizték a katonás vonásokat, a kabátok testhezállóak, dolmányszerűek lettek. A nadrágok bokáig értek, csizmába lehetett behajtani a szárukat. A dolmányokra hagyományosan gombokat kötöttek, felzsinórozták őket, ezek később a nadrágokon is megjelentek. A paszományoknak abban az időben nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Színvilága a keleti stílusú ruhákhoz hasonlított, a kabátok nagy része változatos színt, árnyalatot kapott. A magyar női öltöztet már nem a keleties ízlésvilágot részesítette előnyben, hanem nyugatról vette át a különféle divatok, ruhadarabok elemeit. Ezekre leginkább a bő ujjú ingek és vállak voltak jellemzőek, a 16. századtól már a kötény is részét alkotta a ruháknak. A 16. századtól a szoknyák bősége is kezdett csökkenni, többé nem használták az abroncsvázat, hanem derékon szedték össze az anyagot. (Flórián 2009b: 396)
A közrend a nemesi réteghez képest nem engedhette meg magának a drága import anyagokat, ezért leginkább hazai anyagokból alakították ki mindennapi ruhatárukat, ami kinézetében nagyon közel állt az előkelők ruháihoz, de anyagában, díszítésében mindvégig távolmaradt tőle. (Szilágyi 2008: 681) A nép követte a modernebb ruhák szabását, ennek függvényében a paraszti viseletek is nyugati hatást mutattak.
[…] A feudális kötöttségek a 17. században már lazulni kezdek, a 18. századtól – a török kiűzetése után – a nyugati divat teret nyert a paraszti rétegek öltözetében is. Ennek hatására a magyar ruha visszaszorult, már csak közrendűek, értelmiségiek és huszárok hordták őket. Ezzel egy időben nemcsak a nemesi viseletek kerülnek át a népi kultúrába, hanem az anyagok iránti kereslet is megnő, megindul a kereskedelem. A 18. században megnő a pamutfélék szerepe a közrend öltözeteiben, különböző vászonruhák jelennek meg, ezek nagy része a kereskedelem útján került a vevőkhöz. A század végére az alsóruhák szerepe is megnő, ezek között megtalálhatjuk a pőre gatyát és a pendelyt. (Flórián 2009b: 400) A könnyű anyagok szerepe fokozatosan erősödött, a női viseletekben is megmutatta hatását: gyolcsszoknyák, ingek stb. A nagyobb birtokokon szolgáló menyecskék fizetés mellé gyolcsot kaptak, amelyekből otthon varrtak vagy varrattak maguknak ruhákat. A nyersvásznakat leginkább a hétköznapokra használták fel, a fehérített anyagokból pedig ünnepekre készítettek különböző ruhadarabokat. A 19. században már az import posztók is megtalálhatóak voltak a házi szövésű posztók mellett. Az ezekből készített öltözetelemeket paraszti jellegűnek írták le. A század végére az emberek nagy része rendelkezett szűrposztóból készült szűrdolmánnyal és szűrköpönyeggel. A szűrposztóból készült kabátokat a 18. századi szűrszabók kihímezték (cifraszűr), ami a későbbiekben jelentős szerepet játszott a népi öltözködéskultúrában.
A közrend nagyon megbecsülte a hazai anyagokból készült ruhadarabokat, ellenben a nemesi réteg a külföldről importált matériákat kedvelte. Ebben az időben már a zsinórozással, vitézkötéssel díszített magyar kabátokat a magyar szabók rendelésre varrták. Akiknek nem futotta díszes öltözetre, az a vásárokon szerezte be a ruháit, amelyeket a vásármíves szabók árusítottak, legtöbbször előre legyártott méretekben. ( Flórián 2009b: 401, Tompos 2005) A növekvő anyagválaszték és az erősödő nyugati divat hatására megjelentek a nagytáji eltérések, kisebb tájegységeken belül is létrejöttek jellegzetes öltözködésbeli különbségek.
[…] A székely nép, hagyományokhoz kötődően vidékenként kialakított magának népviseletét. A székelyek is önellátóak voltak a ruhadarabok alapanyagának előállításában. A népviseletet a falvak szigorú szabályok szerint alakították, szabásuknak, díszítésüknek, mintázatuknak jelszerepük volt. A nők viseletét az ing-, a szoknya-, az alsószoknya, kötény-, selyemmellény-, télen pedig zeke alkotta. A férfiak öltözete ennél egyszerűbb volt, tartalmazta az inget-, kalapot-, harisnyát-, mellényt-, zekét- és a csizmát. A viseletek falvanként változhattak, ezt leggyakrabban a szövéstechnikákkal, a kivágásokkal- és díszítésekkel tudták elérni. A lányok esetében a szín is jelértékű volt, a rózsaszín a fiatalságot szimbolizálta, ezáltal a kislányok viseletének alapanyagát rózsaszínűre szőtték; a piros szőttes a lányokat illette, s házasodásuk után ezek az árnyalatok az idő múlásával egyre sötétültek. A férfiak harisnyái először nem voltak díszítve, de a hatalom beavatkozásával megváltozott a hagyományos kinézet, zsinóros, katonás jelleget kaptak. (Gazda 2000: 332, Gazda 1998, Haáz 1973, Haáz 1993, Szilágyi 2008) Ezeket szinte mindennap felöltötték magukra, munkaruhának persze nem ezt használták. Mára kiszorult a mindennapokból, a 21. században már csak hétvégenként, jeles ünnepekkor (konfirmálás, bérmálás, ballagás stb.) öltik magukra az emberek. (Gazda 2000: 332) Ezeket a viseleteket nem tekinthetjük a székely nép divatos öltözékének, hanem inkább egy hagyományos, szabályokat megőrző viseletdarabnak, mert mindaddig, amíg megtartja jellegét, gazdag jelrendszer kifejezésére képes, addig nem tekinthetjük divatnak ezeket a ruhákat. (Tötszegi 2008: 51, Molnár 2008)
Dávid Alpár bodosi szakember, lassan már huszonöt éve dolgozik a szabószakmában. 1971. március 16-án született Baróton. Gyerekkorában a mezőgazdaság iránt érdeklődött, de a nyolcvanas évek végén édesapja hatására Székelyudvarhelyre járt, ahol férfiszabóságot tanult. Az iskola elvégzése után, 1989-ben munkás volt a Haladás Kisipari Szövetkezetnél, Baróton. Itt két évet dolgozott, 1991-ben munkanélküli lett. Ezután egy évet Magyarországon dolgozott, ahol különböző férfikabátokat szabott. Hazatért, majd önerőből, saját műhelyt kialakítva próbálta meg a szakmán belül megállni a helyét. A magánipar 1993-ben kezdődött, s ez a szabóságra korlátozódott. Erdővidék falvaiból leginkább javíttatni jártak az emberek, bár akadt megrendelés is. A kosztümök iránti gyenge érdeklődés a gyáripar fellendülésének tudható be. Egyre több- és modernebb ruhaüzlet nyílt meg a közeli városokon, ahol a készruhákat árusították. Az emberek nagy része a gyors kiszolgálás és a nagy választék végett üzletekben kezdett vásárolni. Ennek hatására a műhelyben a munkák száma kezdett csökkenni, más irányba kellett fordítani a szakmát. 2004-től a helyzet már kritikussá vált.
Mivel a kosztümökre nem volt igény, a népviseletek és a magyar ruhák készítésére vállalkozott. A népi ruhákról szóló tudását néprajzos könyvekből, tanulmányokból szerezte, de ismereteit régi ruhák elbontásával is bővítette. Leggyakrabban székelyruhákat készít, ilyet a környéken leginkább konfirmálásokra rendelnek. A leggyakrabban a háromszéki csíkozású (fekete-piros, 1-1 cm) székelyruhát rendelik. Az anyagot otthon készítik el, osztovátán. Az általa készített női székelyruhák mellényből (szőttes), rokolyából (szőttes) (Pozsony–Kinda 2016), alsószoknyából (vászon), ingből (vászon), kötényből (vászon, néha hímzett) és bujkából (posztó) állnak. A férfi székelyruha pedig ingből (vászon), mellényből (posztó), harisnyából (posztó, többnyire zsinórral ellátott) és zekéből (posztó, zsinórral ellátott) áll. A kalapot és a csizmát nem készíti, így nem tud teljes viselettel szolgálni a vevők számára.
A székelyruhák mellett készít 18-19. századi nemesi, magyar díszöltözeteket (bocskai, atilla stb.). Ezeket leggyakrabban Magyarországról rendelik meg, kézműves vásárokon. Erdélyben leggyakrabban lakodalmakra, konfirmálásokra szokták rendelni. Az alapanyagokat gyárakból szerzi be, a székelyruha anyagát otthon készíti ki, de az ehhez használható pamutcérna is üzletből kerül be a műhelybe. A vászonféléket a sepsiszentgyörgyi textilgyárból, a csipkét a szatmári csipkegyárból, a szőttesnek való cérnát a Szeben környéki Talmácsi Gyárból, a posztót a kovásznai posztógyárból szerzi be.
Vásárokba a műhely átállása után kezdett járni, csatlakozott az Artera Alapítványhoz és a Romániai Magyar Népművészeti szövetséghez, amely szervezetek segítségével termékeit szélesebb körben tudta terjeszteni. A vásároknak köszönhetően rengeteg vevőre tett szert, akik gyakran visszalátogatnak műhelyébe. Mivel olyan ruhadarabokat is készít, amelyek Magyarországon is használatosak, ezért nem csak bel-, hanem külföldre is jár kézműves kiállításokra, vásárokra.
Most a munkafolyamatokról pár szóban. A legelső lépés a megrendelő pontos méreteinek lemérése, ezután következhet a méretre szabás. A szabás egy nagy szabóasztalon történik, ahova az anyagot felterítve pontosan és precízen el lehet végezni a munkát. A szabás után következik a próbára-állítás, amely folyamat során az esetleges eltéréseket jegyzi fel, javítja ki. A próba után következik a zsinórozás – ha a ruhadarab megköveteli –, zsinórozás után pedig az összeállítás. A varráshoz kezdetben lábbal-hajtós gépet használt, ezt mára leváltották a különböző árammal működő gépek. A varrás után még egy próba következik, s ha valami hibát talál a munkán, akkor azt kijavítja.
Mint minden szakmánál, itt is látjuk, hogy többféle munkafolyamat és ág keveredik annak érdekében, hogy a kisipari vállalkozás működőképes legyen. Jövedelmének nagy része a rendelésekből származik, amelyeket a kézműves vásárokon vesz fel. A munkák után kapott jövedelmet a háztartás újítására, a műhely újjáépítésébe, a gépek beszerzésére használja. A munkában alkalmazott munkások segítik, elmondhatjuk, hogy a faluban munkalehetőségként is szolgálhat egy ilyen kisipari vállalkozás. Az alkalmazott munkaerőn kívül a család is besegít a munkálatokba (vásárokra való készülés, árusítás stb.), így családon belüli munkamegosztás is megfigyelhető ebben a háztartásban.
Összességében elmondhatom, hogy a kézműves vásárok alakítják leginkább a keresletet és a kínálatot ennél a vállalkozásnál, a váltás óta jelentősen megnőtt a megrendelések száma, ez pedig a népi kultúra ruhadarabjai iránti érdeklődésnek köszönhető.
Cipészet, susztermunkák: Cserei Sándor
Dolgozatom témája alapvetően az olyan bodosi kézművesek köré épül, akik termékeiket értékesíteni tudják. Mivel Bodoson még egy suszter is tevékenykedik, ezért őt is bemutatom, bár ez a mester jelentősen kilóg a sorból, ezért kisebb figyelmet szentelek neki.
A cipész szakma alapvetően a csizmadiák munkájának hanyatlásakor kezdett fellendülni, amikor a városi divatot kezdték követni az emberek. Szerszámaik száma viszonylag kevés volt, nem igényelt nagy befektetést a beszerzésük. A tehetősebb mesterek műhelyeiben a 20. században a varrógép is megjelenhetett, de ez nem volt általános, mivel a legtöbb cipész kézzel, kézi szerszámokkal szeretett dolgozni. Azok a mesterek, akik a kézi megmunkálás mellett maradtak, kiszorultak vidékre, mivel a városokon a modern technika miatt nem tudtak megélni. (Szulovszky 2009: 556)
Cserei Sándor falusi cipész, jelenleg nyugdíjas. A szakmát inasként tanulta, később pedig a katonaságban dolgozott, cipőket készített. A munkához mindig kézi szerszámokat használt: kalap, kapta, ár, tű, harapófogó, farcang, kés, varrószék stb. A késekkel vágta ki a kijegyzett bőröket. Leginkább a falu számára dolgozott, néha a környékről is érkeztek vendégek. Termékeit nem értékesítette semmiféle piacon, hanem megrendelésre dolgozott. Kezdetben kész cipőket is varrt, de ahogy a gyáripar fellendült, s a piacokat elöntötték a bolti cipők, munkája egyre inkább hanyatlani kezdett, munkássága a cipők javítására szorítkozott. Ma nyugdíjasként él, a szakmát már nem tudja folytatni: 1. nem bírja a fizikai munkát; 2. nincs kereslet a cipők készíttetésére, javíttatására.
Következtetések
Úgy gondolom, hogy a falu aktív szakemberei jól reprezentálják Erdővidék kézműveseinek életét. A térségben még tevékenykedő mesterek többsége a kézműves vásárok által tud érvényesülni. Meg kell említeni, hogy a szomszédos településen újra életbe lépett a kenderből szőtt textíliák világa, amit már az 1980-as években is nehéz volt a kutatóknak adatolni. Voltaképpen ez arra ad lehetőséget, hogy etnográfusok újra megfigyeljék és leírják ezt a régebben asszonyok által végzett munkát. Véleményem szerint a továbbiakban jó lenne ezt a szakmát kötetbe foglalni, hiszen már az általam kutatott mesterségek is veszélyben vannak, az intézmények és az oktatás hiánya miatt.
A történeti adatok és a bodosi kézművesség mai helyzete alapján elmondhatom, hogy a kézműves specialisták mindig jelentős szerepet játszottak a mezőgazdaságból, növénytermesztésből és állattenyésztésből élő, falusi gazdacsaládok életében. Egy olyan tudást birtokoltak, amellyel az agrár életmódot folytató emberek általában nem rendelkeztek, olyan termékekkel látták el őket, amelyeket speciális tapasztalat hiányában nem tudtak elkészíteni.
Öt bodosi mester munkásságát vizsgáltam meg. Közülük egy napjainkban már nem termel, s nem vesz részt cselekvően a vásáros életben sem. A bodosi specialisták tudásukat rendszerint valamilyen intézmény keretén belül szerezték, de van, aki önerőből sajátította el szakmájának fortélyait. A legtöbben úgy döntöttek, hogy nem elég csupán a környék piacára termelni, ezért vállalkozásba kezdtek. A vállalkozások többnyire a család és a rokonság tagjait mozgósítják, annak munkaerejére és tudására támaszkodnak, de arra is akad példa, hogy a faluból más famíliákból is alkalmaznak munkaerőt. Ezek a vállalkozások ma már nem csak a helyi igényeket elégítik ki, mivel más, idegen piacokra is termelnek olyan kézműves darabokat, melyek kimondottan az ottani ízlést és szükségletet elégítik ki. Habár a kézművesek Erdővidék társadalmában nemcsak régen, hanem napjainkban is fontos szerepet játszanak, a jobb megélhetés érdekében az utóbbi évtizedekben vállalkozóvá kellett válniuk, mivel termékeik csupán így juthatnak el a távolabbi piacokra.
Szakmájukat legtöbben nem önerőből tanulták, hanem egy tapasztaltabb, a szakmában jártas személytől/személyektől sajátították el. Kovács Béla és Józsa József inasévei alatt jutott speciális, szakmai tudáshoz, amikor szinte észrevétlenül ellopták a mesterséget, majd ezt kihasználva olyan termékeket készítettek, amelyek nemcsak a falusi, hanem a városi igényeknek is megfeleltek. Dávid Alpár és Dávid Ildikó szakmai ismereteiket intézményeken belül, mesterektől tudatosan tanulták, munkálkodásuk első felében nem kimondottan a népi kultúra hagyományos tárgyaira összpontosítottak. Népi termékeket a jobb megélhetés érdekében és az eredeti szakma hanyatlása okán kezdtek készíteni, majd ezeket mind a megyében, mind az ország más szegleteiben vállalkozóként kezdték elterjeszteni. Szerzett tudásukat kiegészítették a népi kézművességekkel kapcsolatos szakmai információkkal, különböző dokumentumokkal és a vásárokon tapasztaltakkal. […]
Dolgozatomban bemutatom a bodosi kézművesek munkáit és vásározási szokásait. Mint kiderült, csaknem mindegyik szakma átment valamiféle változáson az évek során, melynek hátterében viszont legtöbbször a vásározás állt. Ezek a tények azt bizonyítják, hogy a specialisták is folyamatosan odafigyeltek mind a helyi, mind az országos piacok és emberek szükségleteire és igényeire. Ezek a mesterek régen elsősorban helyi szükségleteket elégítettek ki, miközben Erdővidék falvaiban is ismeretségre, hírnévre, megbecsülésre tettek szert. Amikor a helyi piacok felteltek, s a falusi emberek már nem tudták felvásárolni a mesterek portékáit, a kézművesek elkezdték látogatni a nagyobb, országos és külföldi vásárokat is.
Családjaik életmódja a vásárok hatására fokozatosan átalakult. Vásárok alkalmával legtöbbször nemcsak a mester, hanem a család többi tagja is részt vesz az árusításban, ami jelentős mértékben meghatározza életvezetésüket, életmódjukat és időhasználatukat is. Napjainkban is fontos szerepet játszanak a helyi lakáskultúra, viselet, gasztronómia változásában, megújításában, az új elemek továbbadásában és meghonosításában. Tevékenységük organikus jellegű, mivel a termelést, a kereslet és a kínálat alakítását tudatosan elemzik, szervezik meg, s vállalkozói hajlamuknak köszönhetően pedig az általuk készített termékeket olyan helyeken tudják értékesíteni, ahová a gyáripar, a gépek által készült termékek még nem jutnak el.
Kiemeljük, hogy termékeik kimondottan a magyar és a székely kultúra köré szerveződnek, s azokat autentikus alkotásokként forgalmazzák. Éppen ezért termékeikkel rendszerint lokális (Bodos), regionális (Székelyföld) és nemzeti (magyar) identitásokat közvetítenek különféle kézműves vásárok piacain: például Szent György Napok, Országos Táncháztalálkozó vagy Székely Vágta stb. alkalmával.
A megvizsgált kézművesek esetében azt is megfigyelhettük, hogy napjainkban több régebbi szakmát egyesítenek, integrálnak, egy mesterséggé formálva a régen teljesen elkülönülő szakmákat. A kutatás során sikerült azt is megfigyelnem, hogy minden mester tudatosan dolgozik a kereslet szerint, tehát a vásárlók igényei szerint alakítja és formálja termékeit. Ennek köszönhetően az elkészített termékek már nem kimondottan csak egy vidékre jellemzőek, mivel alkotásaik esetében különböző tájak, kultúrák, hagyományok közötti átjárások, kapcsolatok figyelhetők meg. […]