Bodó Barna: Demokrácia és civil társadalom – kisebbségi léthelyzetben
Mi van a demokráciával?
Minap még azt hittük: tudjuk, merre haladunk a demokrácia nem mindig egyenes útján. Ma tele vagyunk bizonytalansággal. Kérdések sorára nincs válasz.
Úgy tűnik, a változások egyik kiváltója a 2008-as világválság, minek utána Francis Fukuyama már nem a történelem végéről, hanem a történelem jövőjéről készít elemzést. (Fukuyama 2012) Mi történik körülöttünk, a nyugati-európai típusú konszolidált demokrácia miért és hogyan került válságba, miért kérdőjeleződnek meg öröknek hitt igazságok, miért erodálódnak rendszerek? Mert szociológiai tény, hanyatlik a politikai pártokba, a demokrácia intézményeibe vetett bizalom, egyre több jel mutatja a demokráciának, mint a jogi szabályozások, procedúrák és intézmények sajátos együttesének válságát. (Miszlivetz 2012) Miközben a civil társadalomban beindult változásokat az alapvető folyamatok, a demokrácia értékeinek és rendjének (át)alakulására vetíti vissza, Miszlivetz megállapítja, hogy „Az intézményi struktúrák és viselkedési mintázatok egész rendszere fog várhatóan eltűnni, vagy a felismerhetetlenségig átalakulni a globális transzformáció folyamatai során, miközben új formák, új struktúrák, új regulációs folyamatok indulnak el.” (Miszlivetz 2012: 64) A demokrácia válságának gyökereit a piacok, kormányok, társadalmak és a közvetítő média egyre inkább egyensúlynélküli és egyenlőtlen viszonyában látja.
Általános az egyensúlyhiány, megváltozik a globális és a lokális viszonya, tele a világ kétértelműségekkel és ellentmondásokkal. Reich tíz éve megfogalmazott feladatlistája ma is érvényes, miszerint fogalompárokat kell(ene) újraértelmezni: globális és lokális, területi és nem-területi, kirekesztés és befogadás, nemzeti és nemzetek feletti – ezek egyre szövevényesebben fonják át az egyének, a társadalmak és politikai közösségek mindennapjait. (Reich 2008) Elemzés tárgyává kell tenni a demokrácia mint eszme, és a demokrácia mint formális intézmények és jogi procedúrák összessége közötti ellentmondásokat és kétértelműségeket.
Fokozódnak a demokrácia mindennapi gyakorlatával, elsősorban a politikusokkal, a politikai pártokkal és a kormányokkal kapcsolatos elvárások és következésképpen csalódások. A növekvő elvárások kapcsán két nagyobb mozgatóerőt jelöl meg Miszlivetz: a szabadság és szabad döntés aspirációinak erősödését; valamint az életlehetőségek javításának, a jó élet megteremtésének a követelményét. Bár az ismeretlen felé tartó nagy átalakulás évtizedekkel korábban elkezdődött, ezt sokáig elfedték az ideológiák, mítoszok és propagandagépezetek politikai leplei, mindenekelőtt az, hogy a tömegek hittek a demokrácia két aspektusának szétválasztásának lehetőségében. Erősödő vélemény, hogy nem lehet elválasztani a fokozódó társadalmi és értékproblémákat a mélyülő gazdasági és pénzügyi válságtól, ezt a napi szinten ismétlődő és meglepő intenzitással folyó utcai zavargások, tüntetések, nem egyszer erőszakba torkolló spontán elégedetlenségi megnyilvánulások jelesül bizonyítják.
Ebben a kontextusban kérdésessé válik a demokrácia meghatározása, a fogalom relativizálódik. Miközben azt állítja, hogy a demokrácia nem csak egyféle és nem csak liberális lehet, Larry Diamond értelmezésében a liberális demokrácia a minimális intézményi meghatározottságon túl az állampolgári szabadságjogok széleskörű tiszteletben tartását is biztosítja, azaz a többségi elven történő állami döntések körét szűken értelmezi, és tág teret enged az egyéni értékek kifejezésének. (Diamond 1999) A demokrácia ezen táguló, képlékeny, politikai tartalommal és értékkel telített definíciója oda vezetett, hogy a demokrácia értelmezése egyre inkább az adott politikai kontextustól és kulturális közegtől függ, mintsem objektív tudományos ismérvektől. Ezért Diamond cinikus megjegyzése, hogy a demokráciát tíz politológus tizenegyféleképpen értelmezi.
A valóságosan létező demokráciák száma az elmúlt fél évszázadban jelentős mértékben megnőtt, okai: az értékváltozások és a posztmodern szabadság- és választási törekvések megerősödése, továbbá a valóságban létező gyenge és gyakran csupán elvont kritériumok és a könnyen változtatható szabályrendszer. Két új tendencia mutatkozik: ezek egyike a kormányzati cinizmus, a másik az önkényes meghatározások, az alulról építkező, önszerveződésre és önmobilizálásra épülő és világszerte terjedő civil társadalmi kezdeményezések irányába mutat.
A törekvések/elvárások és a valóság közötti növekvő szakadék viszonylag új jelenségekkel is magyarázható. Politikusok gyakran panaszkodnak arra helyi és nemzetállami szinten egyaránt, hogy bár elméletileg elszámolással tartoznak választóiknak a döntéseikről, a gyakorlatban sokszor távoli gyámkodó intézmények utasításait kell követniük, és nem dönthetnek szabadon, azaz nincs választásuk alapvető fontosságú kérdésekben. Egy ilyen helyzet következményei komolyak és messzire hatóak, mivel a gyámkodás kiüresíti a nemzeti szuverenitást és delegitimálja a demokráciát nemzeti szinten; erősíti az egyre általánosabb vélekedést, hogy „senki nem tehető felelőssé” nagy és döntő fontosságú kérdésekben; következésképpen hozzájárul a demokratikus intézményekbe és politikusokba vetett bizalom további csökkenéséhez.
A demokráciák kiürülésének és a nemzetállamok meggyengülésének európai folyamataival gyakran összekapcsolják a sokszintű kormányzás kérdését Az Európai Unión belül tagállamokként működő nemzetállamok egy általuk választott szupranacionális entitás részeiként szabadon delegálják döntéshozataluk, azaz szuverenitásuk egy részét nemzetek feletti szintre. Ezzel demokratikus legitimitásuk csökken nemzetállami szinten, miközben az új szupranacionális entitás nem képes megszerezni a demokratikus legitimitást. Ezért állítják sokan, hogy a transznacionális döntéshozatal gyengíti a nemzetállami szintű demokratikus intézményeket, ugyanakkor nem vezet automatikusan transznacionális/európai szintű demokratizálódáshoz. Ebben a környezetben a nemzetállamok képtelenek garantálni saját alapelveiknek, a jognak és a demokráciának a megvalósulását, hiszen „mindazoknak, akiket egy közösségi döntés érint, részt kell tudni venniük a döntéshez vezető demokratikus folyamatban”. (Tinnevelt, De Schutter 2009, idézi Miszlivetz 2012: 79)
Gondoljuk tovább: ez az elvárás további kérdéseket vet fel a demokratikus folyamatok globális és transznacionális résztvevőivel kapcsolatban. Demokrácia nincs általában, mindig egy bizonyos közösségre vonatkozik. Ki mondja meg, hogy ki is az a „mi”? Ki kell-e mindenképpen jelölni a „mi” és az „ők” közötti határt? Ki képes meghatározni, hogy kik az „érintettek”? Milyen identitás lehet az alapja a globális/transznacionális demokráciának? Szükséges-e, hogy bármely demokráciához egységes identitás tartozzék, más szóval igaz-e, hogy a saját identitás elengedhetetlen feltétele a demokratikus önrendelkezésnek? Ezekre a kérdésekre kellene világos válaszokat találni. A válaszkeresés során számba kell venni a demokrácia értelmével, lehetőségeivel, formáival kapcsolatos alapvető kérdéseket.
Európán túli tágabb vonatkozásban, a globális átalakulás szintjén, növekvő kiszámíthatatlansággal, felfordulásokkal és összeomlásokkal kell számolni – elegendő az arab tavasz 2011-t követő eseményeire utalni. A mai korszak a bizonyosságok vége, a bizonytalanság új korszaka. Miszlivetz, némi nosztalgiával, 1989-re utal, amikor az új mozgalmak, demokratikus ellenzéki körök, hálózatok, a Kelet-Nyugat párbeszéd interakciójából új víziók és fogalmak születtek. A civil társadalomnak akkor megjelent új nyelvezete egyszerre jelentette a legalitásnak, a törvény uralmának a tiszteletben tartását, az önkorlátozást és a radikális egyet nem értéshez, a társadalmi önkifejeződéshez, a demokrácia új formáihoz, megújításához való jogot. És az új nyelvezet egy új paradigmának, a kultúrával, azaz kulturális sokféleséggel párosuló civil társadalom paradigmájának volt a kifejeződése. A demokrácia civil társadalom általi demokratizálásának aspektusa 1989 egyik legfontosabb hozadéka.
Civil társadalom és a demokrácia esélye
Miszlivetz nem állítja, de felvetése kontextuálisan utal arra, hogy a bajba jutott demokrácia esélye a civil társadalom lehetne. Vizsgáljuk meg ezt a kérdést.
Napjainkban (is) önmegújító demokráciára volna szükség. Kérdés, hogy a ma érvényes civil társadalom fogalom megnyitja-e az utat a demokratikus tér kitágítása és újraértelmezése felé, illetve nyitva is tartja-e azt? Ez akkor valósulhat meg, ha a civil társadalom a közélet arénájaként jelenik meg, ahol a különféle szereplők, gondolatok, értékek, aspirációk és érdekek szabadon ütköznek és összebékülnek, befolyásolják, keresztezik, gyengítik, kioltják, vagy éppen erősítik egymást. Ekként egyfajta kreatív káosz, a fennálló és átmeneti rend újrateremtésének vagy újrafogalmazásának konszenzusos melegágya.
Mit jelent és miként értelmezendő a civil társadalom, mint a közjó megkerülhetetlen alkotó része? Miszlivetz idézi a berlini Wissenschaftszentrum CiSoNet (Civil Society Network) c., 2005-ös projektjét, ebben összegzik a fogalom különféle aspektusait, miszerint „a civil társadalom fogalma: a) magában foglalja az egyesületek, kezdeményezések, mozgalmak és hálózatok közösségét egy olyan társadalmi térben, amely kapcsolatban áll mind a kormányzattal, mind az üzleti világgal és a magánszférával, de mégis különbözik tőlük, b) a társadalmi tevékenységek azon körére utal, amelyek a nyilvánosság szférájában folynak, és az erőszakmentesség, a diskurzus, az önszerveződés, a civilitás, a sokféleség elfogadása jellemzi őket, valamint c) „egy univerzalisztikus igényekkel rendelkező projekt, amely folyamatos változásokon megy keresztül miközben határokat átlépve terjeszkedik.” (CiSoNet 2005, idézi Miszlivetz 2012: 75). Michael Edwards (2010) általánosít és egyszerűsít, még világosabban különbözteti meg a civil társadalom három aspektusát. E szerint a civil társadalom a) jó társadalom, azaz egyfajta elérendő cél, utópia; b) az állandó önszerveződés terepe, azaz egyesületi élet; nem utolsósorban pedig c) a közszféra. (Idézi Miszlivetz 2012: 75) Mindkét értelmezés múlt-orientált, az utóbbi vitatható is. Miként lehet elérendő cél egy világosan nem értelmezhető állapot? Miért éppen a(z utópikus) civil társadalom a jó társadalom?
Ezek az értelmezések a civil társadalom elméletének klasszikusait, J. Keane-t és M. Walzert idézik, akik álláspontját ma sokan vitatják. Visszautalva 1989 előtti időkre, a kommunista rendszerekben valódi civil társadalom nem létezhetett, az állami szabályozás és a bürokrácia szorítása mindent megfojtott. Ebben a közegben a civil társadalom e szabályozási mód antitéziseként jelent meg, egy meghatározott politikai stratégia megfogalmazásának eszközévé vált: ez a stratégia elutasította a kelet-európai rendszerek bürokratikus kommunizmusát, ezzel egyidejűleg azonban számba vette azokat a nehézségeket is, amelyek a Nyugatot egyre inkább eluraló gazdasági liberalizmus hegemóniájából adódtak. Egyszóval, John Keane, Michael Walzer valamint a hasonló álláspontot képviselő elméleti szakemberek a civil társadalmat olyan radikális politika megtestesülésének tekintették, amely mindenféle kapcsolatot megszakított a hitelüket vesztett kommunista rendszerekkel. (Little 2002)
Napjaink civil társadalmáról egészen más értelmezésekkel találkozunk. Szimpatikus álláspont a Tomka Miklósé, aki szerint a civil társadalom kifejezés valójában semmi mást nem jelent, mint az olyan alulról építkező társadalmat, amelyben a különböző csoportok megtalálják önkifejeződési módjukat és az egyéb csoportokkal való együttélés mikéntjét. (Tomka 1998) A. Gergely András kétszintű fogalomról ír, értelmezésében „a civil társadalom fogalmában tehát találkozik a »nagytársadalom«, a makrogazdaság egy történeti típusa, az erre épülő társadalmi rétegződés és etika, egzisztencia és létfilozófia […], valamint a helyi érdek, a lokális értéktér, a horizontális tagoltság és kapcsolatrend újkori tapasztalata egyaránt”. (A. Gergely 2017) A. Gergely figyelmeztet, hogy eltérő fogalmi képpel operál a gazdaságtörténet, mással a politikai-igazgatási logika, megint mással az érdekképviseleti, ismét újabbal a polgári engedetlenségi, eltérővel a néprajzi-kistáji és így tovább. A szemléleti sokrétűség alapvető jellegzetesség, korunkban egymásra épülő, egymást át- meg átszövő, egyre gazdagodó fogalmi térbe kerül a civil társadalom fogalma. Szakanyagokban visszatérő álláspont, hogy demokratikus körülmények között a gazdasági szféra, a politika (hatalom) és a civil társadalom jól elkülöníthetőek egymástól. A civil társadalom világát jellemzi, hogy a polgárok sajátos formális és informális csatornák révén autonóm célokat követve, önmagukat közösséggé szervezve, öntevékenyen szolgálják a saját és a közösségük érdekeit.
Adrian Little azt vallja, hogy a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere, ezért nem értelmezhető a közösségi harmónia és a teljes egyetértés szférájaként. Számolni kell állami és piaci befolyással is. (Little 2002) Szerinte problematikus a feltételezés, hogy a társadalomnak létezhet olyan szektora, amelyet hermetikusan el lehet szigetelni az állami befolyástól, és nincs arra példa, hogy ez az elképzelt állapot megvalósítható lenne. El kell fogadni, hogy a civil szervezetek működését meghatározza az állammal kialakított kapcsolatuk, mely minden esetben összetett, többrétű és bonyolult. A lényeg: az állam határozza meg a civil szervezetek működésének jogi, gazdasági kereteit és ellenőrzi ezek betartását, továbbá szabályozással és támogatáspolitikával befolyásolja a civil szervezetek tevékenységének orientációját. (Benedek, Scsaurszki 2008: 5) Little megfogalmazásában a döntéshozás minden egyes esetben rányomja bélyegét a civil társadalom formájára és jellemzőire. Röviden, az állam döntő fontosságú cselekvő a jelenkori társadalmakban, és várhatóan az interakciók színterét alkotó gazdasági feltételeket az állam valamiképpen mindig szabályozni fogja. Ebből következően a civil társadalom nem jelenti a viszonyok szilárd, egyértelmű paramétereken nyugvó rendszerét, ellenkezőleg, formáját és határait tekintve is állandóan változó, újraértelmezendő struktúra. A civil társadalom újraértelmezésére vonatkozó vitában nagy valószínűséggel az állami intézményeket kell továbbra is kulcsszereplőknek tekinteni.
Keane és Walzer szerint a civil erények, jelesül a bizalom, jótékony hatással vannak a társadalmi-gazdasági megelégedettségre. Úgy gondolják, hogy a civil társadalom semleges terep, melyen mind a piacorientált, mind az állami szervezetek versenghetnek és együttműködhetnek, megszabadulván a bürokrácia és a túlzott szabályozás béklyóitól. Fukuyama azt vallja, hogy ha képesek lennénk tanulni a gazdag civil hagyományokkal rendelkező társadalmaktól, akkor nemcsak a civil társadalom virágozna fel, hanem a kapitalista gazdaságok is, vagyis a civil társadalom alkotja azt a központi kulturális alapelemet, amely lehetővé teszi a sikeres gazdaságok virágzását. (Fukuyama 1996) Szerinte a civil társadalom feltámasztása képes lenne biztosítani a kapitalista gazdaságok zökkenőmentes működéséhez szükséges bizalmat és társadalmi tőkét.
Ezt az álláspontot sokan nem osztják, bírálják. A civil társadalom nem merev, kőbe vésett rendszer, feltételei a politikai döntéshozatal folyamatában alakulnak, és kulturális meghatározottságuk mindenképpen alatta marad a Fukuyama által vizionált szintnek. A civil társadalom nem tekinthető semlegesnek vagy apolitikusnak, mivel valójában ez az a színhely („a közélet arénája”) ahol az állam és a piac ellentétes szemléletét egymáshoz közelítjük. Vannak szerzők, akik már a 2000-es évek elején a civil kezdeményezések szerepének gyengüléséről beszéltek, mivel egyre nagyobb a szakadék a társadalmi elvárás és a tényleges működési feltételek között. (Carson 2002) Putman szerint az ezredfordulón csökkent az amerikaiak civil szerveződési vágya, kevesebb a másokat segítő kezdeményezés, csökken a közösségi ügyekben való részvétel. (Putman 2000) Fukuyama válasza erre: egymásnak ellentmondó tendenciák érvényesülnek, a csökkenő tendencia nem általános. (Fukuyama 2000)
A civil társadalommal foglalkozó elméleti szakemberek sokféle koncepciót dolgoztak ki a piac szerepét illetően, valamint arról, hogy a civil társadalom támogatása milyen hatást vált ki. Az egyik végletet a már többször említett Francis Fukuyama képviseli, aki szerint különböző testületekre van szükségünk, például az egyházakra és a jótékonysági intézményekre, melyek az embereket beágyazzák a civil társadalomba, és a kialakuló viszonyrendszereket később ki lehet terjeszteni a gazdasági szférára. Vagyis a civil társadalmi tevékenység nem önmagában értékelendő, azon túl, hogy önmagukban véve milyen egészségesek, meghatározó az is, hogy miként segítik elő a gazdasági folyamatokat. Fukuyama a piac és a civil társadalom viszonyát szimbiózisként írja le, értelmezése nem túl eredeti kísérlet a liberális politikai gazdaságtan életben tartására. (Fukuyama 1996)
A bizalom, a társadalmi tőke vonatkozásában tisztázni kell, hogy egészen más, mint a pénztőke vagy az emberi tőke. Nem az egyén tulajdona, hanem közösség birtokolja, őt jellemzi. Kákai László szerint a társadalmi tőke csak akkor „megszerezhető”, ha az egyének átveszik egy közösség morális normáit. (Kákai 2010) Putman sokat idézett könyvében (Making Democracy Work, 1993) ír arról, hogy a társadalmi bizalom forrása a hatékony és széles körben beágyazódott civil társadalom, azaz a civil társadalom súlya és sűrűsége. A társadalmi bizalom a közösségi aktivitás kontextusában bontakozik ki igazán. Putnam értelmezésében a társadalmi tőke, illetve az azt felépítő bizalom közjószág, kollektív ismérv. Kákai figyelmeztet Putman érvelésének gyenge pontjára, nevezetesen arra, hogy az egyén szintjén nehezen bizonyítható az önkéntes társulásokban való részvétel s a társadalmi bizalom magasabb foka közötti szoros korreláció. A társadalmi tőke kialakulását és fejlődését társadalmi bizalom és sűrű kapcsolatháló valóban képes elősegíteni, csakhogy napjainkban éppen a bizalmatlanság erősödik, az esélyegyenlőtlenség növekszik, a hagyományos közösségi szolidaritás pedig csökken, csökken tehát a közösségi aktivitás is. Ettől elvben érvényes Kákai állítása, hogy a diffúz elégedetlenség tudatos politikai törekvéssé, közéleti aktivizmussá válásában nagy szerepe van/lehet a civil társadalomnak. (Kákai 2010)
A civil társadalom napjainkban tapasztalható fokozódó kisajátítása szorosan kapcsolódik a gazdasági globalizációhoz, az új piacok kialakítása kikényszeríti újabb és újabb területek bekebelezését, amelyek korábban nem voltak kitéve a piaci feltételeknek. A mai civil mozgalmak alapkonfliktusai a globalizáció szociális, ökológiai és demokratikus szempontból fellépő problémái. A globális civil társadalom fogalma a civil társadalmat helyezi globális keretbe, célja a hagyományos, nemzetállami keretekbe ágyazott társadalom-tudomány perspektívájának meghaladása azzal, hogy „egy nemzeti, regionális vagy helyi társadalmak fölött és azokon túl látható társadalmi szféra, globális civil társadalom létezését” posztulálja (Anheier, Glasius, Kaldor 2004: 18). Jellegzetes szereplőik, az NGO-k (nem kormányzati szervezetek) a civil társadalom és a demokratikus intézményrendszer ismert, fontos segítői, egyben az európai uniós intézmények és más nemzetközi szervezetek fő partnerei is. A nem kormányzati szervek magánszemélyek vagy magánkollektívák által szabadon alkotott csoport, a társadalom érdekében fejtik ki alapvetően nem nyereségorientált, nonprofit tevékenységüket komoly közvélemény-formáló erővel rendelkeznek, sőt bizonyos NGO-k nemzetközi befolyása jelentősebb, mint egyes államoké, politikai szervezeteké. Ideológiailag egyáltalán nem függetlenek. Befolyásuk és elismertségük onnan ered, hogy a vállaltan politikai szervezetekkel szemben helyzeti előnyben vannak, hiszen magukat civilnek, szakmainak és függetlennek pozícionálják.
- Giddens szerint a civil társadalom értéke abban áll, hogy lehetőséget biztosít korunk társadalmainak arra, hogy a globalizáció mindent elnyelő, ellenőrizhetetlen kilengéseivel szemben egységesen lépjenek fel. A civil társadalom bekebelezésének kérdései, melyek a gazdasági globalizáció alapjául szolgáló szemléletből adódnak, nála nem kapnak túl nagy hangsúlyt. Ez az álláspont azt jelenti, hogy a civil társadalom semleges terep, melyen mind a piacorientált, mind az állami szervezetek versenghetnek és együttműködhetnek, megszabadulván a bürokrácia és a túlzott szabályozás béklyóitól. (Giddens 1999, idézi Little 2002) Ez az értelmezés nem veszi figyelembe a gazdasági és politikai szereplőket mozgató specifikus és eltérő racionalitásokat, illetve a bennük megtestesülő hagyományos érdekeket.
Egyre többen beszélnek a civil társadalomról a nem fizetett munka társadalomban betöltött szerepe kapcsán. Ulrich Beck figyelmeztet arra, hogy fel kell ismerni a nem fizetett tevékenységek jelentőségét, és meg kell vizsgálni azokat a társadalmi és gazdaságpolitikai kezdeményezéseket, melyek ezeket legitimálhatják, és növelik a politikai gazdaságtan hagyományos értékeihez viszonyított társadalmi tekintélyüket. (Beck 2000) A kibontakozó szociális-gazdasági folyamatok okán szokás beszélni a munkanélküliség kockázatairól, a fizetett munka társadalomban betöltött funkciójáról, az állampolgári létről. Ezzel kapcsolatosan merül fel a kérdés, hogy a civil szférára milyen hatással van/lehet a piac, a gazdaság racionalitása.
Összefoglalva, a civil társadalom következtetés útján konstituált tér. Diszkurzív konstrukció, gyakorta antagonisztikus aspektusokat kíván segíteni, mely aspektusok saját identitását is módosítják. A civil társadalom sokrétű, egyben identitásképző tér, a jelen problémáinak egyfajta regiszterét jelenti, és a társadalmi konfliktusok természetét fejezi ki. A radikális demokratikus elmélet szerint a civil társadalom nem koherens terület, nem az állami szabályozás hiányával határozhatjuk meg, hanem számos eltérő, egymással versengő szemléletmód együtteseként, amelyek nemcsak az államból erednek, hanem a piacból is. A civil társadalom tehát vitatott terület, nem egy lezárt szféra, amelynek konszenzussal kijelölt határai vannak.
Irodalom:
- Gergely András 2017. Kisebbségben: a „civil társadalom” másképp közelítése. http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/83580-kisebbsegben-a-civil-tarsadalom-maskepp-kozelitese (2018.09.05.)
Anheier, Helmut; Glasius, Marlies; Kaldor, Mary (szerk.) 2004. Globális Civil Társadalom I-II. Budapest: Typotex.
Benedek Gabriella; Scsaurszki Tamás 2008. Mi és ők? A civil szervezetek és az állam kapcsolata Magyarországon, The Sasakawa Peace Foundation.
Carson, Emmett D. 2002. Public Expectations and Nonprofit Sector Realities: A Growing Divide with Disastrous Consequences. Nonprofit and Voluntary Sector Quarterly no. 3. pp. 429-436.
CiSoNet “Towards a European Civil Society (CiSoNet)” Wissenschaftszentrum Berlin Project, 2002-2004.
Diamond, Larry 1999. Developing Democracy, Toward Consolidation, Baltimore: The John Hopkins University Press.
Edwards, Michael 2010. Why social transformation is not a job for the market? Open Democracy, 26 January 2010. http://www.opendemocracy.net/openeconomy/michael-edwards/whysocial-transformation-is-not-job-for-market
Fukuyama, Francis 1996. Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity, London: Free Press.
Fukuyama, Francis 2000. Nagy szétbomlás. Budapest: Európa Könyvkiadó.
Fukuyama, Francis 2012. The Future of History. Foreign Affairs January/February 2012.
Giddens, Anthony, 1999. Runaway World: How Globalisation is Reshaping Our Lives, London: Profile Books.
De Schutter, Helder (ed.): Global Democracy and Exclusion. Chichester: Wiley–Blackwell.
Kákai László 2010 Civil társadalom: van-e visszaút a polgári civil társadalom felé? Politikatudományi Szemle XIX/1. 158-164.
Little, Adrian (2002) A civil társadalom újragondolása. A radikális politika és a meg nem fizetett tevékenységek elismertetése, http://www.eszmelet.hu/adrian_little-a-civil-tarsadalom-ujragondolasa-a-radikalis/ (2018.09.01.)
Miszlivetz Ferenc 2012. A demokrácia és a civil társadalom átalakulása a globális térben. Civil Szemle 2012/1, 63–82.
Putman, Robert D. 2000. Bowling Alone. The Collapse and Revival of American Community. New York: Simon and Schuster.
Reich, Robert 2008. Supercapitalism: The Transformation of Business, Democracy and Everyday Life. New York:Knopf.
Tinnevelt, Ronald; De Schutter, Helder 2009. Introduction: Global Democracy and Exclusion. Metaphilosophy 40 (1):1-7 (2009)