Bodó Barna
Tehetségek a szórványban
Tehetségek és támogatásuk
Játsszunk a mai világ szabályai szerint. Üssük be a keresőbe a szót: tehetség – lám, mit találunk a világhálón. Fél másodperces keresés alatt összehoz a gép 1,8 millió utalást/forrást/adatot/szöveget.
Mi a tehetség?
Mindenki tudja – mi. Aki jó, kiváló, kiugró teljesíményt ér el… Vagy mégsem? Több, más?
Olvasom a hálón: kezdetben a sikeres embereket, így a legmagasabb rangúakat, a legjobb tanulókat, a leggazdagabbakat sorolták ide. Később a különböző intelligencia-tesztekben a legmagasabb pontszámot elérőket vélték a legtehetségesebbeknek. Jelenleg sokkal bonyolultabban értelmezik a tehetség-talentum eredetét, semhogy egyetlen megközelítés alapján meghatározható lenne. A józan ész alapján végiggondolva a tehetség fogalmát, öt kritériumot érdemes kiemelni: (1) a tehetség potenciát, lehetőséget, ígéretet, reményt, esélyt jelent (2) valamelyik emberi tevékenységi körben (3) olyan kiemelkedő teljesítményre, amely (4) társadalmilag hasznos és amely (5) megelégedettséggel, örömérzéssel, tehát sikerélménnyel jár elérője számára. Harsányi István klasszikus meghatározása szerint: „Tehetségen azt a velünk született adottságokra épülő, majd gyakorlás, céltudatos fejlesztés által kibontakozott képességet értjük, amely az emberi tevékenység egy bizonyos vagy több területén az átlagosat messze túlhaladó teljesítményeket tud létrehozni.”[1]
Megnyitom a geniuszportal.hu honlapot, lássuk, mi az, amit tudnunk kell(ene) a tehetségről. Egy Balogh László szövegből idézünk/veszünk át passzusokat. A szerző azzal kezdi, amivel kezdenie kell, vagyis: a XX. század utolsó harmadában egyfelől világszerte sokasodtak a kutatások a tehetség-témakörben, másfelől egyre több fejlesztő program indult iskolákban, valamint más tehetséggondozó műhelyekben.
Balogh László szerint a sokféle tehetséget leíró teória közül ma leginkább a Renzulli-féle az elfogadott. Ez a modell négy összetevőjét emeli ki a tehetségnek:
- átlag feletti általános képességek,
- átlagot meghaladó speciális képességek,
- kreativitás,
- feladat iránti elkötelezettség.
Ez utóbbi tényezőt bizonyosan nem soroltam volna be a tehetség-definícióba: elkötelezettség… Tanárok szokták mondani, hogy a kimagasló eredményhez két tényezőre van szükség: tehetségre és munkára. Hogy a munka, a feladat értelmezése is a tehetség fogalomkörébe tartozik, az akár meggondolkoztató lehet.
Térjünk vissza a Balogh-szöveghez. Az átlag feletti általános képességek közé tartozik például a magas szintű elvont gondolkodás, fejlett anyanyelvi képességek, jó memória, hatékony információfeldolgozási stratégiák stb. Ezek szerepe természetesen más és más az egyes speciális tehetség-területeken. A speciális képességek adják meg a jellegzetességét a tehetségnek. Ezekből sokféle van, a Gardner-féle csoportosítás általánosan elfogadott. E szerint hétféle speciális képességcsoport különíthető el: nyelvi, zenei, matematikai-logikai, vizuális-téri, szociális-interperszonális, testi-mozgásos, intraper-szonális. Ezek a speciális tehetségfejlesztéshez kiindulási alapként szolgálnak. A mellékelt Piirto-modell még differenciáltabban jelzi a tehetség fajtáit. A kreativitás is több elemből épül fel: originalitás, flexibilitás, fluencia, probléma-érzékenység stb. Ez az összetevő is meghatározó a tehetség funkcionálásában, hiszen a tehetségre egyebek között éppen az jellemző, hogy problémahelyzetekben új megoldásokat talál, s ez kreatív képességek nélkül elképzelhetetlen. A feladat iránti elkötelezettség olyan személyiség-tényezőket foglal magába, amelyek a magas szintű teljesítményhez biztosítják az energiát: érdeklődés, versenyszellem, kitartás, emocionális stabilitás stb. A képességek bármilyen magas szintre is fejlődnek, e háttértényezők fejlettsége nélkül nincs magas szintű teljesítmény. Ezek szerint: tehetségesnek tehát azok tekinthetők, akik kiváló adottságaik – a négy fenti összetevő ötvözeteként – alapján magas szintű teljesítményre képesek az élet bármely tevékenységi területén.
Hol születnek a tehetségek? Mitől függ, hogy egy térségben mennyi és milyen rendkívüli teljesítmény születeik? Ennek a kérdésnek a mai világban az aktualitását az adja, hogy – miként tapasztalhatjuk – a legjelentősebb tudományos és művészeti díjak kitüntetettjei kiemelkedő arányszában amerikaiak.
A szakemberek szerint a tehetség-összetevőket nem kapjuk készen születésünkkor, ezek hosszas fejlesztő munka eredményeként formálódhatnak. E fejlődési folyamatot és a benne szerepet játszó legfontosabb tényezőket foglalja össze a Gagné-féle modell. Amint látható, soktényezős tehát a tehetség fejlesztésének folyamata, s a képességeken kívül nem kevés elemnek kell megérnie, fejlődnie ahhoz, hogy a szunnyadó tehetségből teljesítményképes, kibontakozott tehetség alakuljon ki. Azt a sokak által megfogalmazott tételt is világosan mutatja az előző ábra, hogy az iskolának, a pedagógusnak kiemelt szerepe és felelőssége van a tehetségek felkutatásában és kibontakoztatásában.
A fejlesztő munkának egyik kritikus pontja, hogy milyen életkorban kezdjük el a speciális tehetségfejlesztést. Az is gondot okozhat, ha túl korán kezdjük ezt a munkát, de az is, ha elszalasztjuk a szenzitív korszakot a speciális képességterületeken. Nehéz pontos választ adni a fenti kérdésre, hiszen függ ez magától a speciális képességtől, annak megjelenési idejétől is: például a zenei, matematikai, bizonyos mozgásbeli tehetség stb. már óvodáskorban megjelenhetnek. Ezek programszerű egyéni fejlesztése tehát már ekkor fontos, egészében véve azonban az óvodáskor „alapozó” korszaknak tekinthető bizonyos értelemben: elsősorban a megfelelő érzelmi fejlődést kell biztosítani a gyerekek számára azzal, hogy „törődünk” velük, s engedjük őket játszani. Ebben a korban még nem szabad „elkülöníteni” a tehetségesnek látszó gyerekeket, ebből sok probléma adódhat.
Tehetségfejlesztés. Amint a tehetség-összetevők bemutatása jelezte, a tehetséggondozásnak sok buktatója van. Ezek közül a legfontosabb kérdések: a tehetség azonosítása, felismerése; a programok célkitűzései; szervezeti formák; gazdagítás, dúsítás; tantestületi munkamegosztás, speciális funkciók; együttműködés a családdal.
A tehetség azonosítása, felismerése a tehetséggondozó gyakorlati munkának talán a legkritikusabb pontja. Az azonosításhoz a bemutatott Renzulli-féle definíció ad kapaszkodókat, mind a négy összetevőre figyelnünk kell. A tesztek segítséget nyújthatnak, de önmagukban nem tévedhetetlenek, így nem jelenthetnek egyedüli megoldást. A szunnyadó tehetség rejtekezik, gyakran ezért is nehéz felismerni. A képesség és a teljesítmény két különböző dolog, gyakori az alulteljesítő tehetséges gyerek. Minél több forrásból szerzünk a gyerekre vonatkozó információkat gyerek teljesítményéről, képességeiről, annál megbízhatóbb az azonosítás.
A tehetségfejlesztő programok során fontos, hogy a képességek mellett a személyiség-tényezők formálásának is nagyon fontos szerepet kell kapnia a programokban. A képességek bármilyen magas szintre is fejlődnek, e háttértényezők fejlettsége nélkül nincs magas szintű teljesítmény.
Tehetségesnek tehát azok tekinthetők, akik kiváló adottságaik – a négy fenti összetevő ötvözeteként – alapján magas szintű teljesítményre képesek az élet valamely tevékenységi területén. A Czeizel-féle tehetségmodell komplexebb látásmódjával képletesen ad eligazítást a mai időknek megfelelő hatékonyságú tehetséggondozás struktúrájára nézve.
A belső körök, a személyiségen belüli, egymásra ható, fő területeket jelölik.
A kivételes szellemi teljesítményért felelős négy mentális faktor mindegyike két részre bontható. A veleszületett adottságokra, amelyek azután az ezeket befolyásoló külső hatások révén válnak képességgé. A veleszületett komponens részesedése, az örökletesség kiszámítható a szellemi képességek eredetében, noha arányuk az egyes mentális jellegekben eltérő. Az általános értelmesség létrejöttében 50-67%-ra teszik arányukat (tehát a maradék 33-50%-ért a környezeti hatások felelősek). Néhány speciális szellemi képesség kialakulásában igen jelentős az örökletesség részesedése. Az abszolút hallás, ami a zenei tehetség egyik jelzője lehet, valószínűleg 100%-osan örökletesen meghatározott. A kivételes matematikai és a költői képesség eredetében is 90% feletti az örökletesség. A kreativitás is veleszületett, de fejleszthető vagy éppen elnyomható adottságnak tűnik. Sajnos a jelenlegi iskolai gyakorlat inkább korlátozza a gyermekek kreativitását, vagyis sok gyermek az iskolarendszerbe történő belépésekor kreatívabb, mint annak befejezésekor. Végül a motiváció is szerteágazó, komplex jelenség, amin belül az újabban EQ (emocionális quociens) rövidítéssel jelzett faktort is számottevő mértékben örökletesen meghatározottnak találták.
A köröket körülölelő négyszög azt a szociális mezőt jelöli, mely a tehetség kibontakozását elsődlegesen határozza meg. A külső hatások között ugyancsak négy kategória emelhető ki: a család, az iskola, a kortárscsoportok és az általános társadalmi környezet (elvárások, lehetőségek, divatok).
Fontos tehát a szülőkkel és a környezettel való folyamatos kapcsolattartás, információcsere. Az együttműködés főbb tartalmi szempontjai:
- célok tisztázása, egyeztetése, azonos követelményrendszer kialakítása,
- a fejlődés közös értékelése,
- pedagógus, más fejlesztő szakember tanácsa, módszertani segítségnyújtása,
- a tanuló megismerése,
- tehetség, képesség felismerése,
- a gyerek érzelmi támogatása, elfogadás, odafigyelés,
- közös programok szervezése,
- pályaválasztás irányítása.
És eljutunk addig a – belátom: természetese – gondolatig, hogy a tehetség nem „csak megjelenik”, hanem a tehetség kibontakozását társadalmilag elő kell készíteni. Ott, ahol sok tehetség, kiváló eredmények mutatkoznak, ott mindig keresni kell egy ezt elősegítő intézményt vagy személyt.
Tehetség – érték
Értékeink. A tehetség – érték. Az értékekkel gazdálkodni kell.
Pontosabban: elő kell segíteni, ki kell alakítani kibontakozásának a lehetőségeit, olyan társadalmi környezetet kell kialakítani, hogy a tehetség ott érvényesülhessen, ahol felbukkan, felépül.
Napjainkban másként forog a „tehetség-kerék”, ugyanis vannak olyan területek, elsősorban a természettudományok világában, amelyeken a csúcsteljesítmény alapvetően eszközfüggő: az elemirészfizikában hatalmas részecskegyorsító nélkül nincs esély kiugró eredmény elérésére. Felidézhető a sport is, mint olyan terület, ahol a feltételek meghatározóak. Állítólag a legendás Puskás mondta: kis pénz, kicsi foci, nagy pénz, nagy foci. Ma minden kezdő focista nyugati nagy csapatokról álmodik – igazi nagy csapat a Kárpát-medence országaiban még nem született.
Tehát: jelen van, kiiktathatatlan a vándorlás jelensége. Oktatóként magam is ösztönzöm hallgatóimat: nézzenek szét Nyugaton, kóstoljanak bele az ottani egyetemi, az ottani tudományos életbe – és a tapasztalataikat hozzák haza. Van, aki így jár el. Ők vannak kevesebben. Persze: a „hétköznapi munka” világában is jelen van a vándorlás, és amióta Európa keleti országai számára is megnyíltak a jobban fizető nyugati munkaerőpiacok, azóta kisebb népvándorlásnak lehetünk tanúi.
Az elmúlt évtized nagyon erős kivándorlási jelenségeit egybevetve, megállapíthatjuk azt a tényt, hogy még a 25 százalékos spanyolországi munkanélküliségi arány sem riasztja el a románokat: akik főként az anyagiak miatt jobb lehetőség után nézve indultak útnak, a mostani körülmények okán sem sietnek visszatérni. Következésképpen ez a jelenség nagyon fontos üggyé válik mind a kibocsájtó, mind a befogadó oldalon. A kivándorlás bizonyos szociális problémákra adott indirekt (közvetett) válasz. A szóban forgó személyek szempontjából elfogadhatatlan helyzetre adott negatív válaszként, vagy visszautasításként is lehet értelmezni. Egy olyan nyitott világban, ahol az állampolgárok bármelyik országban munkát találhatnak, a tehetségek kivándorlásának késleltetése – és nem a kiküszöbölése – különösen Romániának jelent valódi kihívást, de a közép- és kelet-európai kormányoknak, illetve közintézmények is.
Egy, az elvándorlási jelenségnek szentelt friss tanulmány[2] – amely Románia munkaerő- és humántőke-veszteségeiről szól – megerősíti, hogy a szellemi elit tömeges kivándorlása valószínűleg egy szélesebb körű jelenség legérdekesebb vetülete – a humántőke és a munkaerő általános vándorlása. A szerzők véleménye szerint, a humántőke mozgása önmagában véve nem jelent gazdasági problémát, mint ahogy más gazdasági javak mozgása sem okoz gondot. A piaci gazdaságban állandó jelleggel olyan területek felé vándorolnak az erőforrások, ahol a legjobban fizetnek értük. A szabadkereskedelem – a humántőke szabad mozgását is beleértve – növeli az összes piaci szereplő jólétét, és így az egyének továbbképzésére és a folyamatos gazdasági fejlődésre is ösztönzőleg hat.
Mint ahogy az idézett tanulmány is állítja, még ha az erőforrások vándorlása – a humántőkét is beleértve – önmagában nem jelent problémát, az „agyelszívás” jelensége bizonyos esetekben gazdasági problémákkal társul. Az „agyelszívás” veszteséget jelent a társadalomnak, mivel a humántőke fejlesztésébe fektetett pénzt nem lehet visszaszerezni. A társadalom elveszti azt a „terméket”, amelyet azoknak a személyeknek a segítségével valósíthatott volna meg, akiknek a képzésébe befektetett. Pénzügyi szempontból a veszteség visszatükröződik a közoktatás anyagi támogatásában, amelynek a kivándorló személy gyerekei lehetnek a haszonélvezői. Ugyanakkor az egészségügyi rendszerre is visszahat, amelynek szolgáltatásait a kivándorló személy családja használhatja, emellett a nyugdíjrendszer támogatására – a szolidaritás elve alapján – is kihat.
A jelenség megoldásával kapcsolatban számos javaslatot fogalmaztak meg. A hetvenes években azt indítványozták, hogy a humántőkét magukba szívó országok ajánljanak fel „jóvátételt” azoknak az államoknak, amelyek az intelligencia tömeges vándorlása miatt szenvednek. A volt kommunista országokban úgy próbálták megállítani a jelenséget, hogy drasztikusan korlátozták az egyének „közlekedéshez való jogát”. Később az államok elkezdték ápolni a kapcsolatokat a szórvánnyal, megpróbáltak előnyt kovácsolni a kivándorlók humántőkéjéből köszönhetően. Az utóbbi időben egyre több szó esik arról az ösztönzési politikáról, amellyel jól képzett fiatalokat buzdítanák a visszatérésre. Mindezek ellenére, az alkalmazott intézkedések közül egyiknek sem volt számottevő eredménye.
Az innovatív munkaerő-piaci megoldások területén, a világ vezető vállalataként ismert ManpowerGroup Románia 2011-ben több mint 6800 személyt helyezett el ideiglenes munkakörben, amely 2010-hez képest 73 százalékos növekedést jelent a helyi munkaerőpiacra beépített személyzet szempontjából. A fejlett országok munkaerőpiacán való munkaerő-elhelyezést toborzásnak nevezik azokban az országokban, ahonnan elmennek (kivándorolnak) az emberek. Így a ManpowerGroup Románia dokumentumaiból származó alábbi szövegekre egy olyan kihívásként kell tekinteni, amelyet bármelyik kelet-közép-európai országnak számba kell vennie (kezelnie kell). „A mélyreható változások és a kihívások tükrében, amelyekkel a munkaerőpiac a válság idején szembesült (küzdött), a ManpowerGroup Románia arra vállalkozott, hogy eleget tesz a kliensek különleges igényeinek, úgy hogy több mint 65 000 jelentkezőnek biztosít szakmai tanácsadást és állásinterjún való meghallgatást, így beazonosíthatja a tehetséges személyzetet, aminek köszönhetően elősegítheti azoknak a vállalatoknak a fejlődését, amelyekkel 2011-ben működött együtt és nemcsak. […] „Ami a 2012-es fejlődést illeti, a ManpowerGroup Románia a meghatározott időre megkötött munkaszerződések számbeli növekedését vetíti elő, figyelembe véve az üzleti szférára jellemző élénkséget, valamint azt, hogy a munkaadóknak egyre specifikusabb munkaerőre van szükségük. Továbbra is azt hisszük, hogy főként új, fizetőképes munkahelyek teremtése segítene Romániának a válságból való kilábalásban” – állítja Valentin Petrof, a ManpowerGroup Románia vezérigazgatója.
A romániai fiatalok felkészítésével kapcsolatos, egyébként pozitív vélemények nem adnak okot a nyugalomra: „A románok nagyon jól képzettek, egész Európa egyetért ezzel. Úgy gondolom, hogy fiataljaink közül sokaknak nem volna probléma, hogy eredményesek legyenek az előválogató teszteken vagy az állásinterjúkon. Sőt mi több, úgy vélem, hogy elsősorban Európának hasznos, ha egyre több román kerül ezekre a posztokra (tölti be ezeket a tisztségeket), főként a munka minőségének köszönhetően”, mondja Petru Luhan európai parlamenti képviselő. Jelenleg közel 2000 román dolgozik európai tisztségviselőként Brüsszelben.
„A nyugati munkaerő-piaci korlátozások feloldását követően (2012–2015), az elkövetkező években Romániában és Kelet-Európa többi államában is egyre inkább szükségszerűvé válik, hogy új kommunikációs stratégiákat ültessenek gyakorlatba, amelyek segítségével elegendő okot ajánlunk fel a kivándorlók számára, hogy visszatérjenek a hazai munkaerőpiacra”[3], állítja Valentin Petrof, a toborzó vállalat vezetője. Majd hozzátette, a köz- és a magánszférában is ugyanolyan erőfeszítéseket tesznek azért, hogy mindkét szektorban csökkentsék a tehetséges személyzet hiányát, azt a hiányt, amely a Romániából való erőteljes kivándorlás miatt vált hangsúlyossá. Az ilyen jellegű nyilatkozatoknak egy tehetségtoborzó vállalat részéről az a céljuk, hogy megnyugtassák a kedélyeket, valamint egyfajta választ adjanak azoknak, akik úgy vélik, a tehetségek elvándorlása a gazdaságilag fejlettebb országokba – ahol nagyobb lehetőség van az önmegvalósításra – nagyon igazságtalan jelenség, hogyha a távozóknak bizonyos idő után nincs lehetőségük arra, hogy visszatérjenek a szülőföldjükre.
Az elvándorlási jelenséget egyre gyakrabban tanulmányozzák, doktori dolgozatokat és elemzéseket dolgoztak ki ebben a témában. Niculae Iancu doktori dolgozata[4] egy egészen friss elemzés. A szerző rávilágít arra, hogy az elvándorlás nemcsak gazdasági vagy szociális jelenség, hanem saját szakaszokkal és jellemzőkkel bíró történelmi valóság is. A fontosabb történelmi periódusokat és a lejegyzett szakaszokat elemezve (a csúcspontokkal, valamint a minimumokkal együtt), megállapította, hogy bár a jelenségnek távoli történelmi gyökerei vannak, az elmúlt fél évszázad a jelenség globalizálódása, illetve az etnikai változatossága miatt emelkedik ki. Ennek eredményeként a különböző államok a „vándorlási (migrációs) egyenleg” felé irányították és irányítják az elvándorlás témakörben alkalmazott politikát, amelyet a különböző időszakok nemzeti érdekei is befolyásolnak.
Fontos meghatározni a migráció/vándorlás fogalmát, amely azt jelenti, hogy különböző embercsoportok elhagyják eredeti lakhelyüket. A vándorlás, kivándorlás, bevándorlás fogalmak a saját ország elhagyására utalnak egy másik országban való letelepedés érdekében. Az új célpont lehet ideiglenes vagy végleges. Az ENSZ dokumentumai szerint kivándorlásnak nevezzük azt, amikor „egy személy bármilyen lakhatási formában több mint egy évig él külföldön”.[5]
A vándorlás több alakban nyilvánul meg, amelyeket különféle kritériumok szerint csoportosítanak: az állandóság, az adminisztratív/területi határok átlépése vándorlás által és a vándorlás célja. Ugyancsak az idézett dokumentumban jelenik meg, hogy az adminisztratív-területi határok átlépése vándorlás által ismérv szerint megkülönböztetjük belföldi vándorlást és a nemzetközi (külföldi) vándorlást.
A munka miatt történő vándorlás a migráció egy sajátos típusa. A szó legszorosabb értelmében, a munka miatt vándorló személyek olyan „idegenek, akiket a célállam amiatt enged be, hogy az illető egy fizetett gazdasági tevékenységet végezzen az ország területén. Az ott-tartózkodást szokásos módon a munkavállalás idejére korlátozzák”. [6]
A körkörös migrációnak nevezzük azt a térbeni mozgást, amikor a személy nem változtatja meg állandó lakhelyét.
Agyelszívásról (agylecsapolás, értelmiség elvándorlása) (brain drain) beszélünk, amikor „a különböző területek szakértői kivándorolnak egy másik országba. Olyan magasan képzett és jó neveltetésű személyekről van szó, akik magas rangú területeken tevékenykednek.
Nem minden szakember tartozik az „agyelszívás” kategóriába, csak azokról van szó, akik a célállamban is ugyanazt a mesterséget/hivatást űzik, ugyanolyan magas szinten. Egy adott ország egy időben lehet különféle kivándorló csoportok származási országa, valamint célország mások számára. Ilyen módon egy másik fogalom/mutató is megjelenik, mégpedig a nettó migráció, amely a kivándorlók és a bevándorlók számának különbsége. Például Románia egy kivándorló ország, ugyanis a nettó migráció szempontjából negatív értékei vannak.
A migrációnak többfajta elmélete létezik. A klasszikus elmélet szerint vannak makro- és mikró megközelítések. Olyan egyének – többnyire szakemberek – döntéseiről beszélünk, akik az önmegvalósításra törekednek. Nem vizsgáljuk meg mindegyiket, hanem megállunk egy, az elmúlt években nagyon gyakran emlegetett esetnél, amelyet a bevándorlói hálózatok szempontjából közelítenek meg.
Az Európai migrációnak az alábbi korszakai voltak: [7]
- A munkaerő vándorlása és Európa újjáépítése: 1950-1970 között.
Rögtön a II. világháború után az olyan országok állampolgárai, ahonnan a háború előtt és alatt többen is kivándoroltak, elkezdtek visszatérni hazájukba, ami tömeges migrációs áramlást (jelentős népességmozgást) váltott ki Európában. Ugyanakkor a háború utáni Európa újjáépítéséhez nagyszámú munkaerőre volt szükség. Ennek következtében az érintett államok hatóságai, cégei vagy magán ügynökségei külföldi munkásokat kezdtek toborozni. Az 1945-1975 közötti időszakban, Európán belül zajlott és a fejlődő országok felől áramló jelentős népességmozgás hozzájárult Európa fejlődéséhez és fokozatos gazdasági növekedéséhez. Az 1957-es Római Szerződés – amely letette az Európai Gazdasági Közösség alapjait – több elvre alapozott, ezek közül az egyik a hat alapító államban élő lakosok szabad „közlekedésének” a biztosítása volt.
Ennek következtében a hatvanas években a migráció szempontjából jelentős növekedést jegyeztek fel a Közösségen belül, ami nagyrészt az olasz munkásoknak volt köszönhető, akik a másik öt tagállam felé „mozdultak el”.
De még az 1968-as jogi és intézményi keret biztosítása után is a külső államokból érkező bevándorlás mennyiségileg nagyobb mértékű volt a közösségen belüli munkaerő-vándorlásnál. A munkaerő-áramlás szempontjából ebben az időszakban számos kétoldalú egyezményt kötöttek meg a hat tagállam és a kívülálló országok között.
- A gazdasági válságok időszaka: 1970-től a 80-as évek első feléig
A migráció második periódusa a gazdasági válságokhoz kötődik (második periódusát a gazdasági válságok határozták meg), amelyet a kőolaj árának növekedése váltott ki 1973 és 1979 között. Az ezt követő években a világgazdasági változások, a gazdasági forradalom és az üzletkötések új modelljei megváltoztatták a munka természetét, a hagyományos foglalkoztatási modellek elavultak. Ennek következtében megváltozott a munkaerő-vándorlás. Egyes országok lecsökkentették (visszaszorították), vagy megpróbálták lecsökkenteni (visszaszorítani) a kivándorlást. A növekvő munkanélküliség és az egyre fokozódó társadalmi feszültség arra késztette a kormányokat, hogy megszüntessék a külföldi munkaerő-toborzást. A munkaadók számára megnövekedtek a külföldi toborzás költségei, korlátozták az alkalmazható külföldi munkások egyes kategóriáit, és éves kvótát vezettek be a külföldi munkaerőre vonatkozóan.
Ugyanakkor a kormányok különféle politikákat vezettek be azért, hogy a külföldön dolgozó munkások hazatérjenek az országukba. A valóságban a befogadó ország gazdasági hanyatlása nem vonta maga után a bevándorlók tömeges visszatérését a származási országba. Az ENSZ felmérései szerint a vendégmunkások csupán tíz százaléka tért vissza származási országába az 1973-as kőolajválságot követő két évben, amely az 1974-75-ös „polgári” válsággal társult. Mindezekkel együtt, a munkaerő-vándorlás lecsökkent a 80-as évek végéig.[8] Ugyanakkor a migráció más válfajainál növekedés volt tapasztalható, pl. a családegyesítésekkel kapcsolatban is ez történt.
- A befogadó és a származási országok sokszínűsége és a menedéket kérők, a menekültek, illetve az etnikai kisebbségek számának növekedése
A migráció harmadik időszakát – amely a nyolcvanas évek végén kezdődött – a befogadó és származási országok sokszínűsége jellemzi. A hagyományosan kivándorlásról ismert európai országok – mint Spanyolország, Olaszország, Írország, Görögország és Portugália – fokozatosan a bevándorlók célpontjává váltak. A bevándorlók többsége már nem a volt gyarmatokról érkezett, hanem teljesen más országokból. Jelentősen megnőtt a menedéket kérők és a menekültek száma. Ezt egyrészt a Közép- és Kelet-Európában, valamint a volt Szovjetunióban történt politikai változások eredményezték a Helsinki Egyezmény (1975) kontextusában. Ugyanakkor a volt Jugoszláviában és az Irak északi részén történt regionális konfliktusok miatt tekintélyes menekülthullám érkezett az érintett területekről és nagyon sokan kértek menedéket.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet statisztikái szerint ebben a periódusban is többnyire a családegyesítés volt a migráció célja, de a kilencvenes évek végén újra megnőtt az érdeklődés a munkaerő-vándorlás iránt, főként a képzett és a magasan képzett munkaerő számára. A kommunista blokk összeomlása és a határok megnyitása a kelet-nyugat irányú migráció emelkedéséhez vezetett, főként az etnikai kisebbségek esetében. A nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek elejéig az etnikai kisebbségek jelentős számban tértek vissza a származási országaikba, de irányított módon egyes tagországokba is, elsősorban Németországba, Görögországba és Finnországba.
- A „kedvezményes” munkaerő-vándorlás. Az illegális migráció növekedése
Az elmúlt években növekedést jegyeztek fel az állandó jellegű migrációval, valamint az időszakos munkaerő-vándorlással kapcsolatban, amelyet egyrészt a 90-as évek végén történt gazdasági fellendülés, másrészt pedig az információs és kommunikációs technológia, az egészségügy és a tanügy fejlődése váltott ki, utóbbiak olyan területek, amelyek magasan képzett munkaerőt igényelnek. Ezzel egy időben megnőtt kereslet a külföldi, szakképzetlen kétkezi munkások iránt, főként a mezőgazdaság, az építkezés és a közmunka, valamint a háztartási tevékenységek (Olaszország, Görögország és Portugália esetében) terén.
1989 után főként Németországban és Nagy-Britanniában növekedett a migráció, a külföldi munkaerő toborzására irányuló politikák a vendégmunkások „megnyeréséhez” járultak hozzá. A kilencvenes években a nők aránya is megnőtt a „vándorlók” (migránsok) között. A közép- és kelet-európai országok nemcsak kivándorló országok, hanem bevándorló és tranzit országok is, mivel a távol-keletiek részéről megnőtt irántuk az érdeklődés. Míg a közép-európai lakosság (Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország) a nyugat-európai országok felé vándorol, addig ugyanazok az országok a kelet-európai „vándorok” (migránsok) – mint pl. Fehéroroszország és Ukrajna – célpontjává válnak. Ugyanakkor új méreteket öltött és veszélyesebbé vált az illegális migráció.
A kilencvenes évek második felétől felerősödtek a tárgyalások a magasan képzett munkaerő migrációjának hatásaival kapcsolatban. Európában, az egyetemisták és a szakemberek vándorlása (migrációja) Közép- és Kelet-Európából Nyugat-Európa felé 1989-től, a Berlini Fal leomlása és a szocialista rendszerek összeomlása után vált számottevővé. Az olyan országok, mint Nagy-Britannia, Németország és Spanyolország intézkedéseket hoztak a magasan képzett munkaerő – főként számítástechnikai szakemberek – „bejövetelének” megkönnyítése érdekében, azért hogy helyt tudjanak állni az ilyen munkaerőért zajló globális versenyben.
A magasan képzett munkaerő iránti követelményeknek nagyrészt a fejlődő országokban tesznek eleget, a „szürkeállomány vándorlásából” származó közvetlen előnyöket még mindig nagyra értékelik. Azonban előreláthatólag a szakemberek fordított irányba történő vándorlása is bekövetkezhet a gazdag országokból a kevésbé fejlett országok felé, ami a magasan képzett munkaerő iránti kereslet csökkenésének következménye, ugyanis a fejlett országokban megnövekedett a gazdasági hatékonyság. Ugyanakkor a tőke és a közvetlen beruházások a szegény országok felé irányulnak, amelyek a gazdag országokból vonzanak szakembereket.
Következésképpen állíthatjuk, hogy a migrációt érintő demográfiai és politikai változások – a magasan képzett személyek migrációját is beleértve – fontos kérdéskörré válnak a közeljövőben. Várhatóan néhány tagállam előnyben részesíti majd a szakemberek vándorlását (migrációját) és olyan szabályozásokat, eljárásokat vezet be, amelyek megkönnyítik ezt.
Mivel az állam már kevésbé tudja politikai szinten biztosítani a szociális biztonságot, az őshonos lakosság elégedetlensége és félelme egy jelentős probléma elé állítja a politikai hatalmat. Egyrészt a saját állampolgárok előnyben részesítésére (jólét, szociális szolgáltatások, elhelyezkedés), másrészt pedig a gazdasági ésszerűségre, az egyenlőségre és az indiszkrimináció elveire kell figyelnie. Ebben az értelemben, a migráció miatt kialakult politikai dilemmát a gazdasági ésszerűség és a politikai-szociális meggondolás közötti feszültségként is lehet értelmezni.
Ez a feszültség egy alapvető kétértelműséget fed fel a jóléti demokratikus-liberális államok gondolkodásmódjában, amelyek egyrészt megpróbálnak egy egyenlő jogokkal kapcsolatos tervet támogatni, másrészt pedig egy jól körülhatárolt védelmet akarnak kialakítani egy, az országhatáron belül lévő sajátos csoport számára.
Különféle nyomások léteznek a migrációs jelenséggel kapcsolatban, amelyek egy sor politikai dilemmában (problémában) kristályosodtak ki, amelyet a már említett szerző négy csoportba sorol: a munkaerő-vándorlás terén alkalmazott politikák, a migráció felügyeletére irányuló politikák, a védelmi és a menedékkel kapcsolatos rendszerek, valamint a beilleszkedésre (integrációra) irányuló politikák. Mindezeket csak egy szélesebb, európai szintű együttműködésben lehet gyakorlatba ültetni, aminek a célja a migráció menedzsmentje és ellenőrzése lenne. Egy fokozatosan egységesített Európai Unióban a tagállamok nem kezelhetik a saját költségükből a szabálytalan (illegális) migráció hullámait. Az együttműködés egyrészt ezeknek a költségeknek az újraelosztási mechanizmusát biztosíthatja a tagállamok között, amelyek eloszthatják a feladatokat az illegális migráció, valamint menedékkérés okozta költségek és erőfeszítések kiegyenlítése érdekében.
A valamivel korábban idézett N. Iancu véleménye szerint a román kivándorlás jelensége még két nagyon fontos nézőponttal (aspektussal) társul, mégpedig az „agyelszívás” jelenségével és hatásaival, valamint az átengedés fontosságával és szerepével. Az általánosan megállapított nézőpontokból, illetve az agyelszívás tipológiájából kiindulva, elmondhatjuk, hogy a múlt század kilencvenes éveinek elején agyelszívásról, esetleg az agypusztulástól beszélhetünk. Ezt az 1992-2007 közötti időszakban a magasan képzett személyek viszonylag magas kivándorlási ritmusa váltotta fel, ám ez nem idézett elő rendkívüli problémákat, megjegyezve hogy a nyereségek (agy-szerzés, agy-csere) sem említésre méltók.
2007 után az általunk elemzett adatok nem utalnak az értelmiség (a magasan képzett szakemberek) kivándorlására, bár nyugtalanító, hogy főként a fiatalok (egyetemisták) körében felgyorsult a migrációs törekvés, a jövőbeni történések pedig majd megmutatják, hogy melyik kategóriába kerülünk: az „szürkeállományok” végzetes migrációjára kerül sor, vagy egy valódi humántőkét nyerünk, amelynek pozitív hatása lesz az országra nézve.
[1] Lásd a Pécsi Tudományegyetem Tehetségközpontja elemzését: http://tehetseg.pte.hu/menu/20 (2012.10.15.)
[2]A „Románia munkaerő és humántőke veszteségeivel kapcsolatos forgatókönyv megalkotása” című kutatásra utalunk, amelyet a Bukaresti Közgazdasági Tanulmányok Akadémián lévő szakemberekből álló csoport valósított meg 2007-ben, vezetője dr. Dorel Ailenei egyetemi professzor. A kutatásban összesen 23 szakember vett részt a BKTA, valamint, a Munka és Szociális Védelmi Országos Kutatóintézet és a Bukaresti Ökológiai Egyetem részéről. Lásd: http://www.coeziune.ase.ro/files/Lucrare%20faza%203.pdf (2012.09.05.)
[3]Diana Scarlat: Talentele pleacă, angajatorii se uită (A tehetségek elmennek, a munkáltatók keresnek), „Jurnalul Național”, 2012. február 11.
[4]Doktori dolgozat: Niculae Iancu: A munkaerő nemzetközi migrációja: A migrációs jelenség elémleti megközelítései és mérföldkövei Romániában, az európai kontextusban. Nagyváradi Egyetem 2012.
[5]Lásd az ASE Csoport kutatását.
[6]Lásd: Migration Information Source (Migrációs Információs Forrás), http://www.migrationinformation.org/Glossary (2012. 10. 25.)
[7]Ez a csoportosítás C. Tudorache dolgozatán alapszik: Evoluția fenomenului migrației în Europa (A migrációs jelenség fejlődése Európában), http://store.ectap.ro/articole/211.pdf (2012. 10. 26.)
[8] Lásd: Garson, J.P., Loizillon, A. (2003). Changes and Challenges: Europe and Migration from 1950 to the Present (Változások és kihívások: Európa és a Migráció 1950-től napjainkig) című tanulmánya, amelyet a „The Economic and Social Aspects of Migration” („A Migráció gazdasági és szociális aspektusai”) témájú konferencia keretében mutattak be, amelyet az Európai Bizottság az OECD-vel közösen szervezett Brüsszelben. A tanulmányt C. Tudorache is idézte a fent is említett dolgozatában.