Bodó Barna: Önépítkezzünk

Bodó Barna

Önépítkezzünk 

Tudjuk, és valljuk, nem vagyunk a meghátrálás emberei, civil ügyünkbe ve­tett hitünk egyik bizonysága mostani, közös dolgaink állásáról szóló tanakodá­sunk. Mégis, hányszor ülünk magunkba roskadtan, mintha betegség bénítana, a cselekvésképtelenség foglyaként! Megtorpanásaink, nyomorunk elsődleges oka: társtalanságunk, az, hogy egyedül kell az előttünk tornyosuló feladattal megbir­kóznunk. Várjuk, mennyire várjuk a segítséget, a támogatást, miként az a szegény, beteg bibliai férfi a Bethesda tónál, aki 38 éven át bénán és erőtlenül egyre csak várta, megsegíti végre valaki, hogy elsőként léphessen a felzavart tó gyógyító vi­zébe. Az őt megszólító Jézusnak mi mást mondhatott, mint: „Uram, nincs embe­rem.” Aki így válaszolt néki: „Kelj fel, vedd fel a nyoszolyádat és járj.” (Ján 5,7-8) Emberünk meggyógyult: mert felvette a nyoszolyáját, és járni kezdett.

Ha most azzal a felhívással fordulok a jelenlévőkhöz, hogy önépítkez­zünk, akkor azt sugallom: vegyük gondjaink nyoszolyáját, és induljunk el a kije­lölt úton. Még akkor is, ha úgy érezzük – most vagy amikor éppen el kell indul­nunk –, nincs emberünk. Minden bizonnyal lesz emberünk, az igaz ügy meghoz­za a szükséges támogatást.

Egyesek talán visszakérdez(né)nek: És eddig mit tettünk? Kérdezhetik tő­lünk, egymástól és önmaguktól: mit jelent az a mintegy 2000 egyesület, alapít­vány, társas kör, szövetség, társaság – szóval azok a szervezetek, amelyeket éppen az önkifejezés és önépítés jegyében alakítottunk az elmúlt 12 évben? A válasz nem lehet más: természetesen építettük közösségünket és ez által önmagunkat is.

Miért akkor a külön felszólítás?

Elsősorban azért, mert változásokra van szükség. Mivel nem kapjuk meg a nekünk méltán kijáró támogatást, ki kell harcolnunk valamiképpen. Változtat­nunk kell helyzetünkön. Nem tartalmi, a munkánk lényegi elemeit illető változá­sokra gondolok, hanem arra, hogy lépjünk oda az éppen elakadó társunk mellé, együtt mozduljunk tovább. Legyünk mi egymás számára az a hiányzó ember. Másként szólva: intézményesüljünk.

A tartalmi változások a formaiakkal együtt mindig sokkal könnyebben vég­rehajthatók. Tartalmi változtatásokra szinte folyamatosan szükség van, a tegnapi keret mindig a tegnapi. De ezen a gyakorlatias érvelésen túl van egy elvi szem­pont is. Olykor nem csak maga a megoldás, hanem annak keresési módja is kor­rekcióra szorul. Gyakran tapasztaljuk, milyen komoly elvi kérdéseket vetnek fel a mindennapi jelenségek, illetve történések. Például egy szemétlerakó kijelölése mennyire közigazgatási/politikai, illetve szakmai/civil probléma? Ezt a hazai köz­élet – az eddigi gyakorlat szerint legalábbis – kimondottan közigazgatási/politikai kérdésként kezelte. Ha nem hisznek nekem, ha valaki tagadná ezt, akkor egyetlen kérdést tesznek fel: hány civil szervezetünk emelte fel a szavát a Tisza vizének 2000-es ciánszennyezése tárgyában? Nem szóltunk róla, civil hang nem hallatszott. Nem foglalkoztunk vele talán azért, mert az eset következményei nem érintettek közvetlenül. Ám a til­takozók közé beállt nemzetközi mozgalom, a Greenpeace tagjait még kevésbé érin­tette közvetlenül – mégsem hallgattak.

Észre kell vennünk azt is, hogy minden ilyen eset elmond valamit az illető közösség politikai kultúrájáról, arról, hogy az adott közösség értelmezésében meddig terjed a személyes felelősségvállalás. Min­ket „annak idején” arra tanítottak, hogy még az sem a mi dolgunk, ami velünk tör­ténik, az a játék sem tartozik ránk, amelyet a mi bőrünkre játszanak. Persze, tudom, változtunk az idők során. Azt már megtanultuk, hogy akár egy város­negyed nyugdíjasainak is érdemes szövetkezniük, hiszen ezáltal polgári értelem­ben is létezni fog közösségük, és így számolni kell velük. Polgáron itt olyan egyént értek, aki vállalja a felelősséget, és képes önnön sorsának alakítását a személyesen túli dimenzióban értelmezni és megfogalmazni. Az ebből fakadó kérdések pedig általánosak. Kik és milyen mértékben fogadják el az új szereplőt, az új társadalmi partnert? Képesek vagyunk-e olyan szerep és helyzet vállalására, amely olykor a süketek párbeszédére emlékeztet? Ki az, aki áttörheti a falat, és milyen esz­köz(ök) áll(nak) a rendelkezésére?

Általános eszköztelenségünk – de talán mondhatunk kiszolgáltatottságot is – jelentős mértékben mentális meghatározottságú. Ugyanakkor egyre inkább érzékeljük: azon interpretációs keret, az a paradigma, amelynek segítségével a min­dennapi történéseket értelmezzük, korrekcióra szorul. Egyre kevésbé „működik” az a mód, ahogyan rendszerbe igyekszünk foglalni az eseményeket, ahogyan kijelöljük helyünket és szerepünket a mindennapi és folyamatos mozgási pályákon. Fellazulnak a keretek. Sokkal könnyebben és szélesebb körben jutunk információhoz, sokkal többször kell olyasmiben is nyilvánosan állást foglalnunk, amit eddig csak szűk körben vállaltunk. Korábban (de talán még most is – ki a megmondhatója, hol húzódik a határ?) általános volt a vélekedés: Ne üsd nagyok dolgába az orrod! Ez azt jelentené, hogy a közügyek csak azokra tartoznak, akikre feladatot/tisztséget bíztak, és akik elvállalták a feladatot. Ezt azonban így nem fogadhatjuk el. A közügyek mindannyiunkra tartoznak, különösen önépítkezésünk.

Sokszor idézik a következőt, én is megteszem, mert több egy jópofa mon­dásnál: a politika annyira fontos ügy, hogy nem bízható kizárólag csak a politiku­sokra. Ki tagadná, hogy ma minden komoly és közösséget érintő ügy – mindan­nyiunkra tartozik.

Ezt kell megtanulnunk. Nem felfognunk, mert elméleti tételként már régen ismerjük. De még nem éljük, nem tudtuk gyakorlatba ültetni. Vita, megbeszélés, érvek és vélemények ütköztetése – erre volt (és van) a legkevesebb példa. Még egy ilyen civil fórumon is, mint ez a kolozsvári, előadások és hozzászólások hangza­nak el, civil fórumunkból éppen a jóízű civil vita hiányzik.

Nem magunktól jöttünk rá erre – ezt is el kell mondani. A télen Svájcban részt vettünk a Mut zur Ethik szervezet rendezvényén. Mindenekelőtt az lepett meg, hogy a fórum egy üzemi étkezdére emlékeztető igen nagy teremben zajlott, középen négyszögbe rendezve az asztalok és körben, szabályos rendben a székek. Ha so­kan voltunk, akkor négy-ötszáz fő hallgatta az előadásokat, amikor kevesen, ak­kor ennek a fele. Mindenki fizetett a részvételért, idősek éppúgy eljöttek, mint fiatalok. Minden témának megvolt a maga moderátora, volt néhány meghívott, aki felvezette a megvitatandó kérdést, ám nem tartottak szabályos előadást, ha­nem szempontokat mutattak be, előkészítették a vitát. Aztán bárki, akinek erre kedve volt, elkérhette a mikrofont, és kifejthette az illető kérdéssel kapcsolatos vé­leményét, megfogalmazhatta dilemmáit, kérdéseket intézhetett a jelenlévőkhöz. Nem csupán a lazaság, a közvetlenség volt megnyerő, hanem az asztalhoz ültetett „szereplők” és a székeken ülő „nézők” folyamatos szerepcseréjének természetes­sége, az, ahogyan a szólásra jelentkező le tudta győzni lámpalázát, a közszereplés hiányából fakadó tapasztalatlanságát, az, ahogyan mindenki végighallgatta az ép­pen szólót, és hogy mindenki a másik egyenlő partnere volt.

A svájci példa jelzi: a civil világ lényegének megfelelően a kereteken is mó­dosítani kell/érdemes, ha azt szeretnénk, hogy mielőbb lényegi változások követ­kezzenek be. Vallom: változtatni kell kommunikációs gyakorlatunkon, ha ered­ményesebb, életképesebb civil szférát szeretnénk.

Két dolgot jelent számomra a svájci mintára szervezett sajátos kerekasztal: a) beviszi a sokat emlegetett interaktivitást a szakmai konferenciák területére, ugyanis itt nem egyik elismert szakember mond véleményt a kérdésről, illetve a másik szakember állításáról, hanem mi, a résztvevők beszélünk a közéleti felelősség tuda­tában, szakmai ismereteink és élettapasztalatunk alapján, minket visz a vita a szakma közelébe; b) közéleti vonatkozásban átértelmezi a szakmaiságot: ma már nem le­het azt mondani, ehhez csak én értek, másnak ebbe nincs beleszólása. Igenis, egy adott közösség tagjaként mindannyian mindenben érdekeltek vagyunk, és feltét­lenül lehetőséget kell találni, teremteni a kommunikációra.

Fontos észrevennünk, hogy közösségünk önépítkezésében mindenkinek te­ret kell adni, és fel kell kínálni lehetőséget a véleménynyilvánításra, még akkor is, ha tudjuk és elfogadjuk: egyesek jobban értenek a témához…

Ezért kívánunk a közösségünk önépítkezéséről szóló vitának szentelt kerekasztal fórumon szabad részvételre és véleménynyilvánításra esélyt biztosíta­ni. Habár a helyszín nem a felidézett svájci, hiszen nincsenek asztalok középen és kiemelt személyek, mindenkit felkérünk, hogy a civil önépítkezéssel kapcsolatos saját tapasztalatait, nehézségeit és sikereit a belőlük fakadó tanulságokkal együtt hozzák elénk mai vitánk képzeletbeli asztalára.

És akkor együtt léphetünk a közös bajainkat gyógyító Bethesda tóba.