FIKE istentisztelet – Szomor Abigél: Testképzavar
Kritikus vagyok a testemmel: bütykös a lábfejem, visszeres a lábam, a combom akár egy priccses nadrág, széles a csípőm, egyik mellem kisebb, mint a másik, s kissé megereszkedett, nagy az orrom, ritka a hajam, tejfehér bőröm anyai, az anyajegyeim apai örökség. Mit van mit tenni? Ezt dobta a genetika.
De a gyermekeimre nézek, s megszáll egy titkos, mély igézet, s ráeszmélek: ez a test kibírta a koraszülött inkubátort, a gyerekbetegségeket, pár szerelmi csalódást s azt követő fogyókúrát, kibírta az egyetemi éveket, kihordott két gyöngyszemet, velem nőtt, változott, s hordozza most is törékeny lelkemet.
Az egyház a Krisztus teste. Élő test. Nem épület, nem templom, nem intézmény, nem papság, nem politikai tényező, nem kulturális tényező, nem klub. Nem?
Legalább olyan kritikus vagyok vele szemben is, mint a saját testemmel: szakadozott, rendetlen, megöregedett, kikéri magának, lemaradt, és elmaradt, intrikus…
Mégis két évezrede hordozza a Krisztus evangéliumát, s az Atya gyermekeit.
Vén anya-szent-egyház. Mit tegyek vele? Megtagadom? Hozzá tartozom? Úgyis, ha megvet és elhanyagol? Mit tehetek érte?
Zavarban vagyok. Ki segíthet?