A szegedi Kárpát-medencei Rendezvényszervező Egyesület és a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ közös szervezésében a múlt szombaton tartották meg a VII. Kárpát-medencei magyar nóta-népdalversenyt, majd az esti órákban a rendezvény gálaműsorát is.
A 9 éve működő egyesületnek ma már 120 tagja van, a tagság fele határon túli magyar. Fő céljuk a 200 éves, magyar nóta életben tartása, az egyesületi tagok Fejes Ernő elnök vezetésével szeretnék bevonni a fiatalokat ebbe a küzdelembe olyan módon, hogy az általános iskolákba bevezettetik a magyarnóta-oktatást, a felső tagozatokban. Magyarországon, és ha sikerül, akkor a kezdeményezést kibővítik a határon túlra is. Énekes vendégeinkkel elbeszélgettünk, megkérdeztük tőlük, hogyan kerültek a magyar nóta vizére?
Dobó Katica: – Most kaptam Vitkay Gyula fiától egy emlékkönyvet, forgatom, és bizony, szégyen és gyalázat, hogy én csak a Megfordítom kocsim rúdját című nótát ismerem. Pedig itt van a többi is: Szép, virágos akácfasor, Tisza partján, Felmegyek a hegyre… soha nem hallottam ezeket, de hála Istennek, itt vannak a kották. Átszolmizálom őket, és kiválogatom, ami tetszik. Kedvenc nótám nincs, most az volt a feladat, hogy el kell ide jönni, versenyezni, és a versenydalok között kell lennie egy Dankó-nótának. Én kb. 8 Dankó-nótát ismerek, a legismertebbeket, a Jegenyefán fészket rak a csóka, Megkondult a kecskeméti öreg templom nagyharangja, Bíró uram, bíró uram… Az utóbbi megfelel a hangfajomnak. Én olyat választottam, amelyik könnyű és rövid, nem veszi igénybe a memóriámat. Ma a Csitt babám! jaj de jó volt az este nótát énekeltem, jól illik a hangomhoz.
Lévai László, a Kárpát-medencei Rendezvényszervező Egyesület művészeti vezetője: – 1943-ban, amikor a magyar katonák a háborúba menet a házunk előtt vonultak el, édesanyám egyszer csak azt hallotta, hogy a kétéves Lacika megszólalt: Ojszágúton mennek a katonák… Kiszúrta, hogy van valami vonzalmam a zenéhez, az énekléshez. Attól kezdve énekelek, egyfolytában, midennap. Annak idején a szegedi, Tábor utcai zeneiskolában tanultam, aztán tovább tanultam, a zene mindig az életemben volt. Fiatal koromban az akkor éppen aktuális táncdalokat is betéve tudtam, a műsoraimban ezeket is éneklem, a Marínától kezdve mindet. Több műfajban is aktívak vagyunk, operettet, magyar nótát, mindent énekelek. Úgy tűnik, hogy elég sikeresek vagyunk, tojással még nem dobáltak meg bennünket. A legnagyobb baj az, hogy az általános iskolában tanító énektanároknak nincs tekintélyük. Amikor mi gyerekek voltunk, kitüntetésnek számított, ha valakit az énektanár meghívott az iskolai énekkarba. Az a gyerek, akit nem hívott meg, rosszul érezte magát. Ma már nem sikk a gyerekeknek, hogy énekeljenek, rendelkezésükre állnak a technikai dolgok, mindenféle mással foglalkoznak. A szülők sem inspirálják őket éneklésre. Mi nem tudunk segíteni ezen, megpróbáljuk életben tartani az említett műfajokat.
Niczky Géza, Sátoraljaújhely: – Lételemem a zene. Az első osztályban, hatéves koromban felvételt nyertem és beiratkoztam ének-zenetagozatra, a sorsom akkor dőlt el. Furulyáztunk, zongoráztunk, gitároztunk, három szólamban énekeltünk. A gitár akkor jött, amikor már hosszú hajam volt. Zenei mindenevő vagyok, úgy tudom, hogy van jó zene és rossz zene. Harmadik nincs. Az operában, az operettben, a tánczenében és a magyar nótában is vannak csodálatos dolgok, csodálatos lehet a zongora, a hegedű, de még egy szájharmonika is, ha valaki tud rajta zenélni. Artisjus-díjas zeneszerző vagyok, magyar nótákat is írok. A Jóisten adománya, ha valaki tud énekelni, van jó hallása és zenei vénája. Öt gyerekem van eddig, a zene rögtön a család után következik. Ez a két dolog vezet, hajlott korom ellenére még folytatni szeretném nagyon sokáig.
Cára Aranka: – Zeneiskolát végeztem, zongorázni tanultam, zentai születésű vagyok. Csókára kerültem, zenét tanítottam. A magyar nótával 2007-ben kezdtem el komolyabban foglalkozni, miután a Vitkay-vetélkedőn megnyertem a közönségdíjat. Aztán Szegeden részt vettem az első Dankó Pista-versenyen, mindenfelé versenyeztem, Szlovákiában arany minősítést szereztem, Szegeden Bánfalvi-díjat, Egerben pedig gyémánt fokozatot. Csókán másfél évtizeden keresztül működtettünk egy Dankó Pistáról elnevezett
magyarnóta-egyesületet, magyarnóta-esteket szerveztünk. A magyar nóta életben maradására Vajdaságban nem jók a kilátások, ezt a mai verseny is bizonyítja. Hiába kaptak felkérést úgy az ismert, mint az amatőr nótaénekesek, csak kevesen jöttek el. Az érdeklődés hiánya egyértelmű. Szerintem is az iskolában kellene a gyerekekkel megszerettetni az éneket, a művelődési egyesületekben népdalénekléssel foglalkoznak ugyan, de a magyar nóta kimarad.
Meizer Istvánné Tóth Magdolna, Győr, Nagyszentjános: – A szüleim Veszprém-megyében, Mihályházán, már kicsi koromban énekesnek neveltek. Aztán a történelem beleszólt: elvitték a zongoránkat, anyám ebbe belebetegedett. Ennek ellenére is én nagyon sokat énekeltem, templomokban is, egészen 1973-ig, amikor férjhez mentem. Sporno megyében csöppentem bele a magyar nótába, nemcsak éneklem, hanem szöveget is írok. Olimpiát nyertem vele, az éneklés az életem. A fiataloknak azt üzenem, hogy térjenek a napos oldalra, és, hogy ne felejtsék el: addig él a magyar nóta, ameddig a magyarok énekelik! Ez az örökségünk, a nemzetünk is addig fog élni.
Forrás: Magyar Szó