Mint egy jól működő közösségi háló

Dunaszerdahely Kiemelt cikk

Ma a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet a szlovákiai magyarság kulturális életének egyik értékes támpillére. Vezetőjével, motorjával, Huszár László igazgatóval beszélgettünk.

– Miképp jött létre az intézet?

– Ez még a mečiari korszakra nyúlik vissza, amikor a Csemadok nem jutott állami támogatáshoz, és az országos titkárság kénytelen volt az alkalmazottait elbocsátani. Ekkor, 1993-ban kezdett el működni, Ág Tibornak köszönhetően, a területi választmány szervezeti egységeként a Népzenei Munkaközösség, a népzenei mozgalom módszertani segítésére. Később, Dusza Istvánnak köszönhetően, 1999-ben kezdődött el az első bábkészítő tanfolyam, majd öt évre rá a Csemadok Országos Közgyűlésén eszközölt alapszabály módosításba bekerült a művelődési intézet létrehozása. Az előkészítést nagyban segítette, hogy 2001 júniusában Dunaszerdahely Önkormányzata pozitívan bírálta el a területi választmány kérelmét, így jutott épülethez a területi választmány. A kettős irányítás (területi titkárság/intézet) 2007. július 1-jével ért véget, amikor különvált a két intézmény. 2012-ben a Csemadok Országos Elnöksége, mint alapító bejegyeztette a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézetet, mint a Csemadok Művelődési Intézetének jogutódját.

– Ha valaki nem hallott az intézetről, elég lenne csak felmennie a honlapjára…

– Ismertség, vagy nem ismertség okán elég csak pár évtizedre visszamennünk: sajnos azt tapasztaljuk, hogy 30–40 éve kialakult egy értékmentes világ, amelyben a múlt, a gyökerek megismerése a legkevésbé sem fontos. Persze sok régi–új jön elő manapság is, újra „kitalálunk” dolgokat, mintha a rendszerváltás előtt nem is létezett volna kultúra. Vagy nem éltünk volna magyarként. Persze, mindehhez hozzájárul, hogy ma olyan „mélységbe vitték” az értékrombolást, az emberi viszonyokat, hogy onnan alig tudunk a felszínre jönni.

A Csemadok szakmai háttérintézményeként működő művelődési intézetünk nem egy városra szabott – országos szintű feladatokat vállal fel és lát el, de, tegyük hozzá, jelentős helyi segítséggel. Példaként elég csak a Duna Menti Tavaszt említenem. 1996-ban, mikor átvettük, az országos mozgalomban csak 20 csapatunk volt; mára ez a szám 45-re duzzadt, válogató fesztiválokkal és dunaszerdahelyi központtal. Ezért is tudtunk szobrot állítani a fesztivál 40. évfordulóján. S mint mindig, most is kiemelem: a Duna Menti Tavasz nincs Dunaszerdahely nélkül – mint a város is elképzelhetetlen a Duna Menti Tavasz nélkül.

Itt van a Bíborpiros Szép Rózsa is, amely annak a szükséges szemléletváltásnak a gyermeke, amelyet meg kellett lépnünk, amelyből kulturális műhelyünk 2000 után, a Csemadok struktúrájának szétesését követően kinőtt. Ahogyan leépült Pozsony, mi próbáltuk a régiónkat erősíteni, például Bárdos Gábor mai somorjai polgármesterrel. A régiós fokozatos építkezésnek jó erőt jelentett a Duna Menti Tavasz is.

– Ez pont abban az időben történt, amikor többen a politika felé fordultak a kultúrából…

– Emlékszem, a szakmából Dusza István maradt, s ha nincs akkor városi támogatás, majd az Illyés közalapítványi támogatás, akkor bedöglik a Duna Menti Tavasz is. Onnantól kezdtem fokozatosan felépíteni az intézeti hátteret. Külön téma lenne elmesélni, hogyan kellett megvívni az akkori harcot a kultuszminisztériummal.

– Mire van szüksége egy ilyen intézménynek, hogy ilyen színvonalon működhessen?

– Példaként a Duna Menti Tavaszt említem ismét. Ahhoz, hogy meg tudjuk tartani a rendezvényt, kellett hozzá az a helyi városvezetés, amely az országos döntőt szívvel-lélekkel a magáénak fogadta, vagyis az a helyi közeg, amelyben erős táptalaja van a fesztiválnak. Aztán meg kellett találni mindennek a gazdasági hátterét, ki kellett harcolni azt, hogy úgy működhessen, hogy ebben a pályázati világban ne legyen rizikó meghirdetni a versenyt. Aztán a mozgalom, a Csemadok háttere, amely befogadó közössége mindennek. Persze az egyéni szervező is belé kell tegye mindenét: szervezni kellett, majd menni válogatókra, függetlenül mindentől, félretéve betegséget, családot, magánügyet – én a főszervezőként nem hagyhattam magára a fesztivált, minden lépésben ott kellett lennem.

– Nem csak ezt az egy országos eseményt szervezik…

– Említhetném a Bíborpiros szép rózsa mozgalmat, amelynek a döntője ugyancsak Dunaszerdahelyen van, a vándorrendezvény citeratalálkozót, amelyet ha nyolc éve nem vállaljuk fel, már nem is létezne, vagy az Ipolyi Arnold népmesemondó versenyt is, amelyet a Duna Menti Tavasz inspirált, de a legutóbbi országos vetélkedőnket, a Felvidéki Értékőrzőket is. Persze, mindez a jéghegy csúcsa, mely mögött még rengeteg munka létezik, vagy ott van a mozgalmi háttér, a bábos képzések melletti módszertani gondoskodás, és persze az a szakembergárda, akiknek az odaadása és tudása nélkül mindezt nem lehetne csinálni. Olyan ez, mint egy jól működő közösségi háló, mely a háttérben mindennap működik és bár nem mindig látható, teljesen átszövi az ember egész életét.

És rendkívüli erőt ad a mozgalom, azoknak az embereknek a sokasága, akikért mindez működik, s akik ezt akarva-akaratlanul működtetik. Mert mindez a mozgalom nélkül nem működne…

 

Forrás :dunaszerdahelyi.sk