Kátai Zoltán a régi magyar dalokat hozza el a mai közönségnek
A költészet napja alkalmából a Pozsonyi Magyar Intézet és a Pozsonyi Casino közös szervezésében tartottak rendezvényt az intézet előadótermében. A rendezvény vendége Kátai Zoltán énekmondó és Mandics György történész, író voltak. Kátai Zoltán énekmondó leporolja a régi énekeket, és megszeretteti azt a mai közönséggel. Olyan régi énekeket, verseket ad elő, amelyek nélküle már a feledés homályába merültek volna – mondta az énekmondóról Molnár Imre, a Magyar Intézet igazgatója. Az előadás után Kátai Zoltán énekmondóval beszélgettünk.
Molnár Imre, az Intézet igazgatója Ilosvay Selymes Péterhez és Tinódi Lantos Sebestyénhez hasonlította. Azt mondta, hogy az ő huszonegyedik századi utódja, bár már a huszadik században is a nyomdokaiban járt. Mit szól ehhez az összehasonlításhoz?
Nem vagyok Ilosvay Selymes Péter és Tinódi Lantos Sebestyén utódja, ők szerzők voltak. Leírták a gondolataikat, én pedig nem írok le semmit. Ezért azt mondhatnám, bár nagyképűen hangzik, hogy a médiumuk vagyok. De ezt is csak remélem, de nem is csak egy-egy személynek, azaz nem csak Ilosvay Selymes Péternek és Tinódi Lantos Sebestyénnek, vagy Vathay Ferencnek, hanem ezeknek a tizenhatodik századi énekmondó és éneket szerző embereknek. Egy olyan médiumuk vagyok, aki bele tudja magát élni abba az eszmevilágba, amelyet ők megéltek és megpróbálom azt közvetíteni a mai emberek felé.
A műsoraival egy időutazásra invitálja a hallgatóságot, kalandozik az időben, és történeteket mond el. Az énekek segítségével elkalauzolja a közönségét a múltba, a magyar történelem egyes évszázadaiba. Énekben, zenével meséli el a történeteket. Mikor kezdett énekelni?
Röviden: fogalmam sincs. Talán úgy is fogalmazhatnék, a történelem homályába vesző időben kezdtem. Hallottam néhány lemezt, olyanokat, amely nem csak hangzásában csoda, hanem ezért is, mert megjelenhetett. Az egyik virágénekeket tartalmazott, a másik a Kecskés együttes Erdélyi reneszánsz zene című lemeze volt. Ezek nagyon megfogtak, megtetszettek. Úgy jártam, mint később Cseh Tamás fia, Andris, hogy nem értettem Balassi Bálint verseit, amíg olvastam, nem fogtam fel. Olyan nyakatekertnek éreztem. Amikor a verseit énekelve hallottam, akkor megértettem. Arra gondoltam, ha énekelve érthető, akkor énekelni kell. Akkor még nem tudtam, hogy ezek énekekként születtek, nem önálló versekként. Azaz ezeket nem olvasni és mondani kell, hanem énekelni, a dallam viszi a szövegeket, miközben nem a dallam a lényeges, hanem a versekben lévő gondolatok. De a dallam előre viszi. Ez olyan, mint amikor a csónakot viszi a víz, szinte semmit nem kell vele csinálni, csak időnként kormányozni. De ha a csónakot kiveszed a vízből, az nem fog menni, az szárazföldön nem megy és akkor te is ott maradsz. Ugyanígy van ezzel a 16-17. század dalirodalma is, ha elveszed a dallamot, megáll, csak nézel és nem érted. De amikor elkezded énekelni, rögtön megérted.
A szövegek nagy része fennmaradt, de a dallamok nem minden esetben. Ma honnan ismerjük ezeket a dallamokat?
A saját korukban, a tizenhatodik században ezek közismert dallamok voltak. A közismert dallamok abban az időben az egyházi énekek voltak. Az emberek abban az időben mindennap templomba jártak, minden nap énekeltek a templomban. Ezeket az egyházi dallamokat az emberek még gyermekkorukban megtanulták a templomban, nem kellett hozzá énekeskönyv sem. Jórészt katolikus énekek voltak, majd a protestantizmussal egy csomó új dallam megjelent. Érdekes módon a ma használatos zsoltárfordításokhoz Szenczi Molnár Albert meghagyta az eredeti németalföldi dallamokat, amik prozódiailag sokszor nem felelnek meg a magyar nyelv szabályainak. Szerencsésebb lett volna Szenczi Molnárnak is egy olyan utat választania, mint amilyet Bogáthy Fazekas Miklós unitárius lelkész választott. Ő csak magyar dallamokat választott a zsoltárfordításaihoz. Például korabeli Tinódi dallamokat, amelyek akkor frissek voltak. Bogáthy dallamai azért nem terjedtek el, mert az unitárius irányzatnak kevés követője akadt. Erdélyben ugyan többen vannak, de Magyarországon alig terjedt el.
Ezeket a dallamokat valaki leírta, megjelentek valahol?
Lejegyezték és különböző énekeskönyvekben meg is jelent. Ezeknek a leírt dallamoknak, több kiváló gyűjteménye az 1950-es években jelent meg, A Régi magyar dallamok tára címmel. Az első kötet a tizenhatodik század dallamait tartalmazza. Ez egy nagyon vaskos könyv, amelyet az Akadémia Könyvkiadó adott ki. Később megjelent a tizenhetedik és a tizennyolcadik század dallamvilága is.
Azok a dallamok, amiket a reneszánsz és barokk korban a magyarok énekeltek, mennyire voltak ismertek Európában? Mennyire hatott egymásra az európai népek zenéje? Sokszor úgy érzi az ember az itáliai reneszánsz zenét hallgatva, mintha magyar dallamok szólnának.
Mátyás király idejében már biztosan ismertek voltak az itáliai dallamok, ebben az időben ez a zene mindenütt elterjedt. A dallamok elterjedésére éppen egy olyan példát tudok felhozni, amely a Felvidéken mindig aktuális és érdekes lehet. Terjedt az interneten egy hír, mely szerint a szlovákok még a himnuszukat is tőlünk lopták. Az interneten egy moldvai karácsonyi éneket szoktak felidézni, a Mostan kinyílt egy szép rózsavirág… kezdetű éneket. Ennek a népéneknek a dallama elejétől a végéig majdnem teljesen megegyezik a szlovák himnusz dallamával. De annak már nem néztek utána ezek az emberek, hogy a 16. században egész Közép-Európában elterjedt katolikus egyházi ének dallama ez a dal. A tizenhatodik században, a Magyar Királyságban mindenki katolikus volt, a hűbérurának a vallását követte mindenki. Mindenki eljárt a templomba, naponta. Tehát ezt a dallamot mindenki énekelte, a szlovákok, a horvátok, a magyarok. Az én szememben inkább dicséretes dolog, hogy amikor a szlovák himnuszt megírja valaki, akkor ahhoz egy több száz éves egyházi népének dallamát választja. Ők ezt a dallamot nem lopták, ők ugyanúgy a Magyar Királyság népe voltak, és az egyházi dallamokat énekelték. Az a dallam ugyanannyira az övék, mint a miénk.
A beszélgetés elején említette, hogy nem utódja Tinódi Lantos Sebestyénnek és Ilosvay Selymes Péternek, mivel nem ír énekeket, viszont sokszor az énekek szövegéhez hiányoznak a dallamok. Ezért sokszor előfordul, hogy egy meglévő dallamra kell megtalálni a már létező szöveget. Ezekben az esetekben dallamot kell találni a szöveghez. Hogy működik ez?
Nincsen minden éneknek nótajelzése, vagy kottája. Azaz sok dalnak hiányzik a korabeli kottája. Ritkaság volt Tinódi Lantos Sebestyén esete, hogy meg tudta jelentetni Kolozsváron 1554-ben Cronica címen az énekeit, amelyben vannak kották. Az egy más kérdés, hogy ezek milyenek, hiszen előfordulhat, hogy ő leírta a kottát, de a nyomdász rosszul szedte azt ki. Az is előfordulhat, hogy mivel Tinódi nem zenész volt, hanem katonaember, rosszul írta le a kottát. Ennek egyébként nincsen olyan nagy jelentősége, hiszen Szabolcsi Bence később tisztába tette és Szabó István tovább tisztázta ezeket a dallamokat, de ez nagyon ritka. A leggyakrabban csak nótajelzés van, vagy még az sem. Amikor ez sincsen, akkor sincsen baj, megnézem a szótagszámot és a strófaszerkezetet és előveszem A Régi magyar dallamok tára tizenhatodik századi dallamait feldolgozó kötetét, és próbálok keresni hozzá egy megfelelő dallamot. Ha ott nem találok, akkor keresek a népdalok között megfelelőt. Van olyan ének, Thúry Györgyről szóló, amit egy Alistáli nevű deák írt, ennek nincsen nótajelzése, nem találni hozzá tizenhatodik századi dallamot, de találni hozzá megfelelőt a népdalkincsünkben. Balassi-énekhez is hozzáillesztettem már moldvai magyar dallamot. Balassi ugyanis azt írta: Arra az oláh nótára, amiben a leány az elveszett kecskét siratja. Az oláh nóta, amit Balassi Bálint hallhatott, az moldvai lehetett, havasalföldi már valószínűleg nem, hiszen az már egy másik ország volt. A moldvai viszont a fülébe juthatott. Amikor találtam egy ilyet, rájöttem, hogy romános versszerkezettel írta meg az éneket is. Mekkora nagy koponya volt, hogy egy román dallamra, a versszerkezetet is kölcsönvette.
Gyakran lép fel a Felvidéken, és a többi határon túli régióban is, korábban rendszeres fellépője volt a nyári művelődési táboroknak. Miért tartja fontosnak, hogy ellátogasson a határon túli régiókba?
1979-ben voltam először Őrsújfalun. 1983-ig, amíg a Mákvirág együttesbe be nem léptem, jártam minden évben, Somodin és Gombaszögön is voltam. A Mákvirág miatt nem tudtam már jönni az itteni fellépésekre, hiszen nyáron általában turnéztunk. Köteles Laciék Jászóra hívtak többször is, majd az is elmaradt. Aztán megismerkedtem a Kor-Zárral. Sokszor hívtak a koncertjükre, több lemezükön is közreműködök, a mai napig nagyon jó barátság fűz hozzájuk. A gond inkább az, hogy a mai Magyarországon, Erdélyben, a Délvidéken, Szlavóniában és a Felvidéken is a rendszerváltás óta egyre kevesebb pénzt fordítanak a művelődésre, ezért kevesebb a rendezvény, a fellépési lehetőség. Nem csak az emberek, az állam sem ad művelődésre pénzt. Az emberek elszegényedtek, így nekik nem jut arra pénzük, hogy szellemi táplálékot vegyenek. Gazdagéknak pedig nincsen erre igénye, akik társadalmi helyzetüknél fogva megengedhetnék, ők nem vevők erre a kultúrára.
Mandics György előadásában említett olyan verseket is, amelyeket a Balassi Bálint előtti időkben írtak. Ezek magyar nyelvű versek. Elképzelhető, hogy ezeket énekelt formában előadja?
Megkaptam Mandics Györgytől a szövegeket. Kobzos Kis Tamással már konzultált erről, de sajnos Tamás idő előtt elment. Szeretné, ha megpróbálnám elénekelni ezeket az énekeket. Ha lenne a szövegek dallama utáni kutatásnak eredménye, akkor Pozsonyban már előadtuk volna. De nehéz, hiszen nem találtam még ezekhez a szövegekhez dallamot. Most a népzenében fogok tovább kutatni, nemcsak a magyarban, hanem más népekében is, illetve olyan népzenei anyagokat kell felkutatni, amiket kevésbé ismerünk. A Mandics György által megtalált szövegek sokszor rím nélküli versek, ami a magyarban nagyon ritka, vagy annyira változó szótagszámúak a versek, hogy ezért nagyon nehéz megtalálni a megfelelő dallamot. Lehet, hogy a tizenötödik században ez egy élő szokásrendszer volt, de mivel ezeket nem írták le, számunkra ismeretlenek.
Kátai Zoltán életrajzából
„Az énekmondó titulust én találtam ki, bár sokan tulajdonítják magukénak. 1983-ban úgy érkeztem Pestre, hogy az akkor már kedves barátom, Dinnyés József azt mondta, ne törődjek a lakással, lakhatok nála. Még abban az évben Szegedre, talán ifjúsági napokra kapott meghívást Dinnyés, és – mi sem egyszerűbb, természetesen – vitt magával. A plakátra kellett egy megnevezés. Jóska volt a daltulajdonos, amit egyébként meg ő talált ki, ez rendben is volt. A Dinnyésnél töltött napok alatt Tinódi Krónikáját olvasgattam, és éppen a Dávid király és Góliát küzdelmét megörökítő éneknél jártam. Ebben van egy strófa, ami úgy végződik, hogy énekmondással dicsérjétek az urat. No, ez ugrott be, s a plakátra azt írattam a nevem alá, énekmondó. Hát, így lettem énekmondó.”
Neszméri Tünde
Fotó: a szerző
Forrás:
Szabad Újság, április 20.
