JANKÓ SZÉP YVETTE: CSALÁDUNK ÉS EGYÉB FOKHAGYMÁZAS LÁZÁLMAINK
Ez egy olyan előadás, hogy nehéz szabályszerű kritikát írni róla.
Ez egy olyan előadás, hogy képtelenség kritikátlanul nézni s kipipálni.
Ez egy olyan előadás, hogy fellélegzel, amikor következik egy kis szünet.
Olyan előadás, hogy sóhajtva nyugtázod, a szünetben is folytatódik.
Ez egy olyan előadás, hogy nem jön, hogy hazamenj utána anyádhoz.
Olyan, hogy nem jön, hogy hazamenj utána anyádhoz, és ne szólj hozzá.
Újrafogalmazom: ez egy olyan előadás, hogy jön, hogy hazamenj utána a gyerekedhez, apádhoz, anyádhoz, és beszélj… ha nem is vele, legalább hozzá.
Ez egy olyan előadás, hogy nem könnyű kiszellőztetned a fejedből.
Nem könnyű kiszellőztetned a ruhádból.
Olyan, hogy azon kapod magad, perverz dalocskákat dúdolsz hazafelé menet.
Olyan, hogy azon kap anyád vagy a gyereked vagy a szomszéd, akivel közös routeren vagy, hogy perverz dalocskákat keresgélsz az interneten.
Ez egy olyan előadás, hogy garantáltan lekésed az utolsó buszt, főleg ha a beszélgetésen is maradsz utána, ami pedig a lényeg.
Olyan előadás, hogy elfelejtesz taxiba szállni hazafelé menet, mert a beszélgetésen is maradtál, és szerinted nem hangzott el a lényeg… Amin muszáj a hazafele úton morfondíroznod.
Ez egy olyan előadás, hogy régóta először nem bánod, hogy kőszínházba mentél ahelyett, hogy otthon maradtál volna a gyerekeddel, aki tuti hülyeségeket csinál.
Olyan előadás, hogy régóta először bánod, hogy nem hoztad kőszínházba a gyereket… Bár, jobban belegondolva, lehet, hülyeséget csináltál volna.
…
Folytathatnánk, de eljön az a pont, amikor nem bírunk ugyanolyan mondatokat írni tovább. Nem ártana közelebb lavírozni a témához: az előadáshoz, amely nem is (csak) előadás.
Mert eljön az a pont, amikor nem bírunk ugyanolyan, jól megcsinált darabokat nézni tovább. Amikor jólesik a paradigmaváltásnak bár enyhe előszelét érezni gyepesedő – oppárdon! őszülő – halántékunkon. A kísérletezés-kísérletezhetés önmagában persze nem új jelenség a KÁMSZ háza táján. A szöveg hegemóniáját aláásó, nagy történeteket, szilárd jellemeket és morális imlesperatívuszokat múltba utaló előadások rég nem számítanak kuriózumnak. A nyitás szándékáról mostanság nem az ilyesmi, hanem a gyerekeket és tizenéveseket részvételre csábító programok, különórák tanúskodnak tán a leginkább, és a legújabb ifjúsági színházi kísérlet a rendezői kripto- auteurizmus leépülésének érdekes stációja is egyben.
Homemade – kegyetlen, mégis csodálatos mese (Vargyas Márta rendező szubjektív műfajdefiníciója szerint) a Szüleink-projekt előadásában.
Artisztikus vagy populáris well-made helyett most hómmédet kínál a kolozsvári kőmagyar színház, azaz a színház színeiben induló sokszínű csapat. A színház színészei, egy független rendező, többé-kevésbé szabadúszó dramaturg-írók (egyben értelmi szerzők), színis és teatrológus hallgatók tömörülnek mosolygó alkotó-csoportozattá a beharangozó képeken, és arról mesélnek irigylésre méltó csillogással a szemükben, bemutató előtt és után, hogy az előadás egy teljes éve tartó devising-folyamat és nevetve síró önelemzés eredménye, vagyis inkább állomása. S hogy bár előző generációs rutinnal a plakáton a rendező „jegyzi” szerzőként az előadást, létrejöttét a kiötlő, színpadra lázálmodó csapaton kívül egy még népesebb kompániának legalább ugyanennyire köszönhetjük: az interjúkészítésben segédkező pszichológusokon, szociológusokon, szociális munkásokon kívül annak a több mint hetven interjúalanynak, akik a „valóságnyersanyagot” szolgáltatták az előadáshoz, amely több szándékszik lenni, mint a nézőtér személytelen homályába burkolózó közönség elé tálalt színpadi produktum. Több és más: élő folyamat, egy előadásnak látszó mag köré nőtt, és bemutató után is tovább növekvő részvételi-színházi kaland. Az előkészítő kutatás (a szülő-gyermek viszony interjúk útján történő feltérképezése), a felkészülést tovább turbózó műhely Urbán Andrással, a kolozsvári teatrológus hallgatók részvételével zajló, blogjukon szelektív líraisággal dokumentált próbafolyamat mind fontos, bár kevésbé látványos része volt a beavató színházi projektnek. Akárcsak az előadást (az alkotók ígérete szerint minden előadást) követő közönségtalálkozó, melynek rituálparodisztikus keretében játékmesterek, játszók és nézők együtt kanalazhatják beszélgetés közben (vagy akár szótlanul) a teljes játékidő alatt a színpad sarkában rotyogó fokhagymás murokfőzeléket. A címre rímelő gasztro-olfaktorikus hangulatteremtő elem, azaz házias ízű-bűzű kotyv… elnézést! főzelék tematikusan is feltűnik az előadás tragi(komi)kus súlypontját jelentő anyás-apás kisvárosi álnépmesékben, sőt még kevésbé gusztusos, alig használt formában a plakáton is ott díszeleg, hogy aztán a (bűz)részessé(?) tétel, a bevonás leghathatósabb, ruhába, hajba, nyálkahártyába fészkelő eszközévé váljon, szimbolikussá nőjön, majd beavató vacsorává alakuljon át, miután a szülőség-gyermekség témáját körbelövő jelenetsorozat elhallgat, és a kissé még szédült, tétova tekintetű nézőseregnek felkapcsolják a villanyt.
És hogy milyen munícióval operál ez a családillúzió-irtó színpadi hadművelet?
Hopp, el ne áruljam, hogy titkon annak drukkolok, minél többen akarják maguk felfedezni, újranézni ezt a korosztályosként beharangozott, szerintem életkorfüggetlen rémálomjátékot, és az a közönségsikerre való tekintettel minél tovább műsoron maradjon, hogy láthassuk élni, szervesen alakulni, nőni, fogyni, hízni, sápadni, öregedni, satöbbni – ahogy az alkotók ígérgették.
Hú, és le ne buktassam magam, hogy konkrétumokra az előadásszerkezet mozaikszerűségének és a cselekményesség sikeres kiiktatásának köszönhetően kissé foszlányosan emlékszem, azokra is csak a retinámon ragadt képek, fülembe mászott dallamok, káromkodások, vicces hangsúlyok, homályosan felködlő hangulatok és a záróbeszélgetésen elhangzott színésztechnikai eszmefuttatások (bemutatóközönség, mindent-jobban-tudás), illetve a (figyelem, böngészgetésre érdemes!) csapongó próbanapló-töredékek alapján.
El ne, le ne, úgyhogy próbáljuk az egészet egy átlátszóan nagy ívű hasonlatra felfűzni: mintha lágy ívben becsapódó bomba találta volna épp az előadás kezdete előtt a monogám család intézményét, és mi ennek szerteszét záporozó szilánkjait néznénk jeleneteknek. Mikor spontán koncertnek, mikor transzgenerációs kánonnak, mikor rémálomnak, mikor szavak nélküli thrillernek a családon belüli erőszakról, mikor ősöreg manógyerek monológjának, mikor zavarba ejtően klappoló improvizációs gyakorlatnak, mikor gyorsan lekavart interaktívkodásnak, mikor minek…
Minek egészet, teljes egyencsaládot vizionálni a szilánkeső mögé, mikor tapasztalatból tudjuk, hogy az már a szüleink és a nagyszüleink generációjában sem mindig úgy volt egész és igaz, ahogy a tankönyveink Ionesco-drámába illő családmodellje mutatja. Talán sosem volt más, mint egy normatívvá emelt illúzió, a szociális háló ősformája, ilyesmi… Hagyjuk!
(Próbálkozzunk egy iciripiciri tanulsággal?) Talán nem csak ezt a családillúziót kellene siratni, nemcsak ezt próbálni összerakni az előadás utáni diskurzusban is. (Mikor már az a penge kisfiú megmondta ott a valahanyadik jelenetben, hogy a család nem autó, nem lehet megszerelni.) Hiszen vannak egy páran olyanok, akik eleve átestek ennek az ősszociális hálónak a likain. Őket, a magukban szabadesőket nemigen látni ebben az előadásban, pedig – demagóg közhely, de – árván és kitagadottan és hajléktalanul és börtöntöltelékként, reménytelen esetként is a gyermeke valakiknek. Az ő szüleikhez fűződő viszonyuk kit izgat?
Ááh, próbáljuk a jót megtalálni ebben a reménytelenségbe csavarodó gondolatmenetben: félre bú, a Homemade ennek fényében talán mégiscsak családbarát előadás.
Fotó és szöveg forrása: jatekter.ro