Mesélj a verespataki folyamatról
A folyamat nagyon összetett. Már meghalkulásunkkor, ami 2003-2004-re tehető bekapcsolódtunk az ügybe ilyen olyan módszerekkel. Már akkor téma volt – ami érdekes ebből a szempontból – hogy több mint 10 év kellett kiforrjon ez az ügy és rettenetesen sok munka volt benne. Ami érdekesség az egész dologban az, hogy, akik részt vettek benne, azok már a kezdetek kezdetén, nem egy formális rendszerben vettek részt.
Kezdetben az egész ügy mozgalmiságot, informális szerveződést alakított ki. Ennek több okát látom, de az volt az egészben az egyik legszebb dolog, hogy nem arról szólt, hogy most: Tessék, itt van 100 millió lej, vagy itt van 2 millió forint és erre írjunk egy projektet, hanem az emberek felfigyeltek egy adott problémára, és mindenki próbált mozdítani ennek a megakadályozásában. Ez, ahogyan mi szoktuk nevezni egy igazán civil dolog volt. Az embereket nem gazdasági és nem politikai érdekszféra mozdította elő egy támogatási rendszer által, hanem az emberek fedeztek fel egy problémát és saját erőforrásaikat próbálták ennek a problémának a megoldása fele irányítani.
Az ügy kezdetektől fogva ilyen módon szerveződött és ez volt a vonzó benne, mert egyetemistaként, teljesen tapasztalatlan emberként olyan közegben voltunk ahol szívesen fogadták a segítséget. Ott tudtál segíteni bármilyen apró dologban, és nem másnak dolgoztál, hanem magadnak, tehát nem volt benne az, hogy: Én beszállok a verespataki harcba, akkor nem segítem sem a Szociáldemokrata Pártot sem az RMDSZ-t, sem semmit, hanem ez egy különálló, egyedüli és önálló dolog, tényleg civil.
Hogyan történt a problémába való beavatkozás? Ti honnan hallottatok az ügyről?
Nem emlékszem, hogy hol hallottunk az ügyről, talán több helyről is. Az elején valahogy úgy működött, hogy adódott egy probléma, jött a vállalkozó, hozott egy ötletet: Mindent leseprünk az asztalról, újjáépítünk mindent és kitermeljük az összes aranyat és semmi nem számít! Ezt a problémát helyben ismerték fel, azt hogy a település megszűnik létezni, és azt, hogy ez nagy veszélyforrás környezetvédelmi szempontból. A helyieknek nem a környezetvédelmi probléma volt az elsődleges mozgatórugó, hanem a létüket féltették és ezt jelezték minden fele: Segítség! Nézd meg mi történik itt – mert ez egy eldugott kis településen zajlott, senki nem tudott róla semmit.
A lakosok „levet” írtak a Green Peace-nek és mindenkinek, akit interneten és telefonkönyvekben találtak. Két évig az ügy helyi szintről nem mozdult ki, és az emberek a kocsmában vitatkoztak erről, hogy kell ez nekik, vagy sem. Egy idő után a probléma kilépett a helyi szintről: Jó, ezek az emberek féltik a lakásaikat, de nézzük meg környezetvédelmi szempontból az egészet, mert ez egy olyan probléma ami határon átnyúlik. A bányaprojektben óriási potenciál volt, és az ügyre kezdek rámozdulni falunk kívüli emberek is. Mindez elsősorban Kolozsváron kezdődött. A kialakulni főleg fiatal körökben történt, mivel Verespatak környékéről is jöttek fiatal egyetemisták Kolozsvárra. Ők otthonról hozták a hírt, itt pedig az emberek beszéltek róla.
Ami nagy fordulópontot hozott az, hogy felfigyelt erre Stephanie Roth, akinek egy jelentős nemzetközi tapasztalata volt, mivel ő a Verespatakéhoz hasonló problémákra felfigyelt fel: Álljatok meg! Ez tényleg egy nagyon fontos dolog! Ebből még lesz valami, és erre rá kellene állni! Ő egy olyan kapcsolatrendszert és tapasztalatot hozott be, ami az egész ügynek mozgatórugójává vált. Attól a fellépéstől kezdve az ügy mozgalmivá nőtte ki magát országon belül is és azon kívül is. Tehát én azt hiszem, hogy Sthephanie-nak a bekapcsolódása egy tapasztalatot és egy nagyon erős külföldi kapcsolatot jelentett, ami az elején egy nagyon fontos határ, illetve lépcsőfok volt.
A telefonbeszélgetésben mondtad, hogy egy másik nagy fordulópont az ügyben az, amikor a Ponta-kormány verespataki-törvénytervezetet adott ki. Ez miért volt fordulópont?
Eljutottunk arra a lépcsőre, amikor kezdtek komolyan foglalkozni a témával és kilépett helyi szintről országos és kicsit nemzetközi szintre. Én azt mondanám, hogy ez a munkának az a periódusa volt, amikor mint az itteni civil szervezetetek, mint a külföldi kapcsolatokon keresztül próbáltuk megmutatni ennek a projektnek a környezeti, szociális és gazdasági hátrányait. Ekkor kezdődtek a projekt engedélyeztetési procedúrái, ami azt jelentette, hogy olyan kapaszkodók jöttek létre, amelyeket meg lehet fogni jogilag és szakmailag. Ehhez mozgósítani kell az embereket, szakembereket kell keresni. Ez után elindultak a perek, ami egy óriási munkával járt. Mindez nem látszott annyira, viszont rengeteg információt tudtunk begyűjteni, és lett egy halmaz információnk, egy halmaz munka, egy halmaz részeredmény.
A következő nagy fordulópont 2013-ban az volt, amikor úgy-e mindenki Romániában ismerte Verespatakot, és tudott mondani két szót róla, vagy megvolt a véleménye róla. Akkor érkezett el a fordulópont, amikor a kormány azt mondta, hogy: Kész! Ezek a civilek folyamatosan ott állnak a projekt útjában. Nagy projektről van szó, nagy pénzekről van szó. Csináljuk úgy, hogy induljon be a folyamat! Ennek eredményeként beterjesztettek egy törvénytervezetet, ami arról szól, hogy ez a vállalat milyen törvényeket szeghet meg. A törvénytervezet arról szólt tételesen, hogy a Verespatak-beruházó mentesül X, Y, Z törvény alól, és X, Y, Z jogokkal ruházzuk őt fel egyénileg. Ez egy nagyon célzott törvénytervezet volt, és annyira durván, merészen és egyenesen volt ez megfogva és tálalva, beterjesztve a kormány által, hogy az emberek megijedtek. A törvénytervezetben nagyon súlyos kitételek voltak, például benne volt az, hogy felruházta a céget magánszemélyekkel szemben -a helyi jelenlegi tulajokkal szemben-, hogy kitelepíthesse és elkobozhassa a tulajdonaikat, ami azonban nagyon durva. Az emberek megijedtek, hogyha a kormány ilyent terjeszt be és ezt megszavazza, holnap lehet az én falumba az én városom mellett is lesz valamilyen nagy projekt és kisemmizik őket a saját tulajdonukból. Ez a 21. században egy jogállamban nem helyes. Rögtön megijedtek az emberek, nem tudták lenyelni az igazságtalanságot, és ekkor volt az, hogy a tömegek képesek voltak kimenni az utcára és mondani, hogy: Idáig és ne tovább! Ez nagyon lényeges volt, és erre, ami ráerősített az azt megelőző évtized, ami alatt rengeteg információ gyűlt be, illetve jutott el az emberekhez, és mindenki tudta, hogy miről van szó. Akkor lett ez egy erős úton megjelenő mozgalom, amikor felfigyelt rá a világ: Mi történik itt? Miért vonulnak az emberek az utcára és mi ez a durva szinte forradalom Romániában? Ez volt a mozgató.
Szerinted ez a verespataki ügy milyen hatással volt a civil szervezetekre? Tevékenységváltozáson kívül mi változott?
Azt hiszem volt egy jelentős szerepe olyan szempontból, hogy a mozgalmiság fele irányította a figyelmet, ha nem is feltétlenül a tevékenységet. Nagyon sok civil szervezet bekapcsolódott ilyen mozgalmi jelenségbe. Ez arról szól, hogy igen, ő is aláírt egy ilyen petíciót, ő is tiltakozott valami ellen, és olyan fórumokon tiltakozott Verespatak ügyébe, amit máskor nem tett meg. Máskor elsőbbséget élvezett az érdekszféra, de itt ő is azt mondta, hogy meghúzza a határt, és nem érdekli, hogy szembe kell menjen egy -példaként mondom- RMDSZ-el, vagy egy kormánnyal, vagy egy minisztériummal. Megteszem kulturális szervezetként azt, hogy ellentmondok a petícióban a Kulturális Minisztériumnak, még akkor is, ha ezzel kockáztatom a Kulturális Alapnál a pályázatot, esetleg, bár nem kellene, de mindenki tudja, hogy lehetőség van rá, sőt a gyakorlat azt mutatja, hogy ezzel hátrányba kerülünk. Ilyen szempontból azt hiszem Verespatakkal kapcsolatos civil szervezet, mert egyet lép afelé, hogy nem csak bólogat, amikor neki valami jó, hanem még azt is kimondja, hogy nem és tiltakozik. Ilyen szempontból az ügy a civil szervezetekre hatással volt.
Szerinted milyen mértékben, és meddig szabad beavatkozni egy civil szervezetnek egy ügybe? Teljesen át kell venni az irányítást vagy nem, hogy megakadályozzunk egy Verespatakhoz hasonló ügyet?
Én nem hiszem, hogy az irányítást át lehet venni, nem is az a cél. Azt hiszem, hogy a civil szervezeteknek a mai napig az kellene legyen a szerepük, hogy bizonyos dolgokat megakadályozzanak. Amikor átlépik azt a piros vonalat, akár a döntéshozók, akár az állami szervek, akkor a civil szervezet érvényesítsen egy kontrollt, ahogy történt a Verespatak törvénytervezet kapcsán, hogy: Igen, akkor kimegyek az utcára és döngetem a kormány kapuját, hogy ez nem jó, ezt nem szabad, és megakadályozok valamit, ami nekem nem tetszik. Az hogy irányítást átvenni az én értelmezésemben azt jelentené, hogy: Jó, akkor mondjátok meg ti, hogy mi legyen. A civil szervezetnek javasolni lehet, de a döntés felelősség nem a civil szervezeteké. A döntés szakmai szinten intézményeknél, politikai szinten pedig a megválasztott döntési joggal felruházottaknál kell legyen. A civil szervezeteknek a kontroll szerepét mindenképpen fontosnak tartom, és azt hiszem, hogy még nagyon messze állunk attól, hogy egy reális kontrollt jelentsen a civil szféra. Itt a civil szféra alatt nem feltétlenül arra gondolok, hogy megszervezett jogi személyiséggel rendelkező civil szervezet, hanem akár az állampolgárok összessége. Amikor János bácsi is kimegy az utcára, hogy nem akarja a törvényt, akkor ő is civil kontrollt gyakorol a megválasztott politikusok felett: Nem ezt nem akarom, mert, ha megszavazod, akkor nem, hogy nem választalak meg négy év múlva, hanem akár bemegyek az irodádba és az asztalodra csapok. Ha nem engedsz be, akkor betörjük az ajtót. Azt hiszem, hogy ez egy egészséges kontroll lenne, természetesen megfelelő keretek között és ez nagyon hiányzik. Én azt látom Romániában egyre inkább annak ellenére, hogy ilyen mozgalmak születtek és ilyen múltra tekinthetünk vissza, hogy a civil kontroll egyre gyengébb és egyre kisebb a hatása.
Szerinted ez minek tulajdonítható be? Kommunizmus hagyatékából hátramaradt félelem, vagy politikától, gazdasági szervezetektől való függőség eredménye?
Az is benne lehet. Egyrészt az idősebb korosztály szempontjából, aki ebbe nőtt fel és ebből kellett váltania. A fiatalabb generációnál azt látom, hogy annyira kiábrándult és annyira nem hisz a döntéshozásba való beleszólási lehetőségbe, hogy meg sem próbálja ezt. A közepes korosztály (se nem fiatal se nem idősebb, hanem az aktív generáció) kicsit bele van fáradva a sok próbálkozásba, másrészt pedig a politikum és a gazdasági szféra részéről egyre nagyobb a ráépülés. Tehát, ha van egy civil kezdeményezés, van egy jó kezdeményezés, mindegyik politikus -ez az általános hozzáállás-, hogy nem segíteni próbál, hanem ráépülni. Tehát ugyanúgy a verespataki tiltakozásoknál is megjelentek az ilyen olyan politikusi arcok, akik az utcai mozgalmat megpróbálták becsatornázni. Hála Istennek, ez nem sikerült és ugyanez történik például forráselosztás szempontjából.
Azok a szervezetek, akik nyíltan, vagy nyílt tikokként felvállalták annak idején ezt a verespataki mozgalmat rengeteg forrástól estek el. A gyakorlati életben nagyon sok szervezetnek úgymond az akasztófáját jelentette az, hogy ebbe teljes erőbedobással beavatkozott. Utána effektív nem kapott támogatásokat, sőt nagyon sok ilyen eset volt, hogy például szerveztük Verespatakon a széna fesztivált. Támogatásra volt szükség. Támogatott egy adott cég, de azt mondta, hogy az ő neve sehol meg ne jelenjen, mert úgy-e ez neki hátrányt jelentett volna. Tehát a cégnek a tulajdonosa, vezetője érezte, hogy ez egy jó ügy, ez egy hasznos ügy, de nem merte felvállalni és tudta, hogy miért nem meri felvállalni. Nagyon sok civil abba a hibába esett, hogy “ezt felvállalta” és ezzel hátrányt szenvedett. Azt hiszem, hogy ezt a kontrollt kellene megfordítani, amikor nem a politikum és a gazdasági szféra kontrolálja a civil szférát mint jelenleg, hanem fordítva.
Szerinted miért fontos az, hogy egy szolgáltatási szerepvállalás mellett mozgalmi legyen egy civil szervezet. A kontrollgyakorlás érdekében?
Gyakorlatilag a szolgáltatás az egy, most attól függ mit értünk szolgáltatás alatt. A szolgáltatást egy civil szervezet akkor végzi, amikor valamilyen állami, vagy akár gazdasági feladatot próbál meg helyettesíteni. Ez akkor történik, amikor a civil szervezet egy állami tevékenységet végez el szolgáltatásként. A szolgáltatás lehet olcsóbb, lehet, hogy jobb, mint amit a piac, vagy állam tud biztosítani, de mindenképpen egy olyan tevékenység, amely valami hiányt helyettesít.
A másik oldala a civil szervezeteknek, ami egy verespataki dologról szól, vagy egy mozgalomról, teszem fel itt hogy ne csak Verespatakról legyen szó, úgy-e a Kolozsváron beindult Muszály – musai Kolozsvárt mozgalomról, mely kétnyelvűséget követel. Az szolgáltatás lenne, ha fognák magukat és kitennék a kétnyelvű táblát, de nem az a lényeg. A lényeg az, hogy megváltoztassanak valamit, jelen esetben a Muszály – musai Kolozsvárt mozgalommal, pozitív értelemben, a Verespatak esetében negatív értelemben. Tehát a verespataki mozgalom megakadályozni akart valamit, a Muszály – musai Kolozsvárt el akar érni valamit, tehát azt, hogy legyen reális kétnyelvűség. Egy hatásgyakorlásnál nem végzem el szolgáltatásként azt amit szeretnék, hanem követelem, hogy az arra illetékes hatóságok, döntéshozók elvégezzék azt amire hivatottak.
Azt hiszem, hogy mind a két dolog fontos, viszont a szolgáltatást végző civil szervezetként beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük egy idő után, hogy az a mi feladatunk, valamint sikerül kiépítenünk egy rendszert és valójában nem tudjuk, hogy állam feladatát végezzük. Erre példa a védett területek kezelése: Nagyon sok civil szervezet próbál ezzel küszködni, és az a banális helyzet áll elő Romániában, hogy egy védett területre a Hollandiából, Magyarországról és Németországból hozzuk be a forrásokat, hogy ott valami történjen, hogy az az érték ne vesszen el és erre építjük a civil szervezetet. Az államnak kutya kötelessége lenne a védetté nyilvánított területekre forrásokat keresni és ennek a menedzsmentjét ellátni. Ha már én látom el ezt a menedzsment feladatot, és forrásokat szerzek be, nem marad időm kikövetelni az államtól, hogy: Te kellene ezt elvégezd. Ha nem tudod elvégezni, adj forrást, mert én jól elvégzem ezt a munkát. Tehát megszakad ez a jövőkép és a szolgáltatásként abba a rossz irányú jövőképbe fogom beleélni magam, hogy igen, ezt a szolgáltatást végezzem én továbbra is, minél több forrást behozzak, és minél jobban végezzem a munkámat és az állam csak hagyja, hogy csináljam a dolgomat, holott kutya kötelessége, hogy az adómból ezeket a feladatokat elvégezze, nem értem el nagy eredményt.