Interjú Horváth Emmával

Amíg a tanárnő az elmúlt évtizedek tapasztalataira emlékezett, több verset is felidézett, valamint a csoport összetartó erejéről, mester és tanítvány kölcsönös tiszteletéről is mesélt.

* Kezdetnek térjünk vissza a kiindulóponthoz. Mi a vers és mi a versmondás?

— Nálam sokkal okosabb emberek határozták meg, hogy mi a vers. Én csak annyit tudnék mondani, hogy a vers kötött beszéd: egy bizonyos formához alkalmazkodó szavak összessége, mely egy bizonyos célt szolgál. A versmondás a megjelenítése annak, ami a szövegben van — ez nem annyira evidens. Ha például azt mondom, József Attila Medvetánc, akkor hirtelen nem tudunk mire gondolni, mivel a refrén, a Brumma, brumma, brummadza csak részben nyit meg kapukat. De sokkalta több van — mint a kincs — elásva a versek szövegében. Ezt teljes egészében kifejezni, azt hiszem, egyetlen versmondó sem tudja, hanem csak részben, azt emeli ki, mintegy a mélyből, ami hozzá legközelebb áll. Van Fehér Ferencnek egy verse, melyben ezek a sorok olvashatóak: Tudom, hogy eljön majd. Halk lesz, hozzám hasonló, / Nyugodt, mint a föld, mint a ballangó: bolyongó, / Aki tudja, hogy nem vég, se kezdet… / Akiből mindig hullik el a barázdákban, / Mert magaemelte paraszti kunyhajában / Nem tud áldozni isteneknek. Ez egy olyan jelentős strófa a versben magában is — nem mondom meg a címét, tessék megkeresni —, hogy én nagyon szeretem, és nagyon vártam mindig, amikor mondtam a verset, hogy odaérjek.

* Több évtizede már, hogy az Életjel Csáth Géza Művészetbaráti Kör szervezésével foglalkozik. Meséljen az itt töltött évek tapasztalatáról!

— Azt hiszem, két év múlva lesz ötven éve, hogy ezt csinálom. Szeretek foglalkozni a fiatalokkal, ez nekem nagyon fontos. Biztos, hogy a tiszta beszédbe — értelmesen, kellő tempóban, hogy az osztály is tudja követni — a versmondás által tanultam bele. Én kisgyerekkoromtól kezdve szavaltam. Eleinte édesanyám tanított, és aztán az eredmények, a versmondó versenyek, az elnyert díjak, a vélemények igazolták, hogy talán érdemes volna ezzel foglalkozni. Sőt, egy elhatározás is megszületett bennem nagyjából a gimnázium nyolcadik osztályában, hogy akármi lesz a foglalkozásom, hosszú távon mindenféleképpen szeretném népszerűsíteni a versmondást.

* Az elmúlt ötven évben viszont nem lehetett mindig könnyű tartania magát ehhez az elhatározáshoz. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie?

— Elsősorban örökös teremkérdéssel küzdöttünk. Eleinte talán pont a Hét Nap szerkesztőségében próbáltunk, a régi városházán. Aztán a kék teremben, a Népkörben, majd az egykori Munkásegyetemen, és legalább tíz évig nálam, a lakásban. Végül itt kötöttünk ki a VMSZ valamikori helyiségeiben, és itt jól megvagyunk, egyelőre. Mi sohasem voltunk túlpénzelve, voltak évek, amikor egyáltalán nem kaptunk dotációt a várostól. Sokszor a szülők fedezik a gyerekeknek az utaztatását, ha verseny van, vagy fellépés. Valahogy megszoktuk már, hogy nem tartozunk az elkényeztetettek közé. De nem baj. Ahogy az angol mondja: Never mind.

* A Csáth Géza Művészetbaráti Kör tagjai részéről is érződik egyfajta elkötelezettség, ahogyan a csoport tagjaiként megélik magukat, tehát közösséggé szerveződött ez a versmondó kör. Ez minek köszönhető?

— Felemelt hanggal vagy türelmetlenséggel nem lehet közösséget formálni. Ahányan vagyunk, annyifélék, tehát nagyon sok türelemre és toleranciára van szükség, meg állandó figyelésre a vezető részéről. Időről időre rá lehet lőcsölni olyan verset a szavalóra, amely nem áll hozzá közel, és erre szükség is van, mert különben nem lehet előrelépni. Ezért a vezetőnek nagyon türelmesen kell figyelnie, hogy ki milyen ember. És amikor verseket keres — mert folyamatosan olvasok, és nemcsak mai verseket, hanem klasszikusokat, külföldieket —, illetve követi az irodalomnak a lélegzetvételét, egyszer csak leesik a tantusz, hogy ezt a verset ki tudná elmondani. A csapat legfeljebb húsz emberből áll, körülbelül a fele felnőtt, valamikori gyerek, aki ezt változatlanul szereti csinálni. Nagyon fontos, hogy mindegyik érezze, törődnek vele, hogy ő nem kisebb, mint az a másik, aki esetleg többször föllép. Én magam nagyon szeretem Juhász Gyulának a Szeged című versét, és el is mondtam már, aztán sokáig a „spejzban” maradt. Egyszer csak rájöttem, hogy ó, hát nekem vannak olyan embereim, akik el tudnak ilyet mondani. Beszélni a hazafiasságról anélkül, hogy mutogatnám magamat, őszintén, tisztán, mert ez a vers is olyan. Némedi Imre és Bencsik István meg tudja ütni azt a hangot, amely ehhez a vershez illik. És nem tévedtem. Nagyon nagy örömet szerez, amikor így rátapintok valamire. A verset nem lehet kifordítani a bőréből, de a versmondónak alkalmazkodnia kell.

* Mit gondol, a felelősség érzését hogyan lehet úgy elplántálni, hogy azt ne érezze tehernek?

— Annak, aki a csoporthoz tartozik, kötelezettségei kell hogy legyenek, másképp nem tartozhat egy csoporthoz. Itt alkalmazkodni kell az elvárásokhoz, és ez általában tagról tagra átragad, mert ők meg is hallgatják egymást. Maguktól belátják, hogy amíg a többiek próbálnak, és meghallgatják a véleményezést, azzal nyernek, tanulnak valamit. Azt hiszem, az előadóművészben benne van, hogy szereti, örül, ha sikere van, de nem hiszem, hogy csak ennyi. Itt barátságok szövődnek, van egy egymást serkentő, csöppnyi irigység, de nem a díjak végett csináljuk mi ezt. Itt nem kap valaki packát, ha nem hoz díjat. Helyt kell állni, és majd legközelebb sikerül. Nagyon érdekes versmondói életrajzok léteznek, meg anekdoták keringenek arról, ki hogyan fejlődött föl. Van egy nagyon aranyos történet Basity Grétával kapcsolatban. Ő is úgy kezdte, hogy nem tudott még olvasni. Valamit rosszul mondott, én pedig rászóltam, hogy miért nem veszi elő a füzetét, és talán megeredtek a könnyei, hogy de hát, én még nem is tudok olvasni. Ez valahol nagyon a kezdetén volt az ő versmondói karrierjének.

* A szigor és a szelídség kérdésekor általában mindig a tanár van fókuszban, viszont a diák sem mindig szerethető, vagy legalábbis nem olyan könnyen. Ön hogy élte meg a versmondókkal való viszonyát?

— Nagyon örülök annak, hogy jó kapcsolatot ápolok mindenkivel, és azt hiszem, az ilyen mester-tanítvány viszony kölcsönös tiszteletből áll. Respektálni kell a tanítvány véleményét is. Ha ő úgy érzi, neki úgy kell mondania, és nem szívesen veszi át, amit én mondok, hanem kitart az igaza mellett, akkor hagyni kell. Viszont van, amit nem lehet másként ejteni, például egy hosszú mássalhangzót. Vagy vannak olyan rossz beidegződések is, amikor egy mosoly rajtafelejtődik az arcon, még akkor is, amikor már messze járunk a versben, és már megváltozott a szöveg hangulata, már szomorúnak kellene lennünk. Ez nem maradhat így, hogy mondok valamit, de az arcom mást fejez ki. Szóval van, amit muszáj elfogadni, mert illogikus, hogy ne úgy legyen, és van, amit nem muszáj, amúgy is elfogadható. Sokszor mondtam a gyerekeknek, nekem nem tetszik, ahogy mondod, de elismerem, hogy így is lehet mondani. Ebből nem szabad presztízskérdést csinálni.

* Ha újrakezdhetné az életét, akkor volna-e valami, amit másképp csinálna?

— Ezen, látja, nem gondolkodtam. És ha most a mellemnek szegezi a kérdést, persze, hogy sok mindent másképp lehetne csinálni, ha felhasználhatnám a mostani tapasztalatokat, de van egy gyönyörű francia sanzon, talán Édith Piaf énekli, így kezdődik: Non, je ne regrette rien (Nem sajnálok semmit). Én azt hiszem, anélkül, hogy tudatos lett volna — vagy részben volt az —, próbáltam a saját testemnek és a lelkemnek az elvárásait követni. Biztos, hogy lehetett volna jobban is, ez így sikerült.

A nyitóképen Horváth Emma (Szabó Attila felvétele)