Örömmel olvasom Ág Tibor felvidéki magyar népdalgyűjtő CSEREPEK című 2015-ben megjelent könyvét, Nagyon érdekfeszítő írások. A népdalgyűjtő, a karnagy, a zeneszerző, a kultúraszervező, a csemadokos, a népművelési intézetes, a NÉPES, az „Ifjú Szivek” Dal- és Táncegyüttes, a galántai Kodály, a nagymegyeri Bárdos és több más énekkar szervezőjének, stb. a munkavégzés közben megtörtént eseményeinek hangulatos leírását adta közre. Lásunk belőlük egypárat…
1952 húsvétja táján a nagykaposi Biki Ferenc pásztornál történt… ”beszélgetés közben kiderült, hogy neki valahol a padláson van egy tárogatója – háború után tilos volt használni, mert az magyar zeneszerszám.( T.A) – Sajnos a hangszer nem akart megszólalni. Erre Feri bácsi kijelentette, hogy ezen könnyen lehet segíteni. Megmerítette a vizesvödörben a pléhbögrét, majd beleöntötte a tartalmát a tárogatóba. Nos, csodák csodája, amint kirázta a hangszerből a maradék vizet, megszólalt a legszebb nótája: „A csikósok, a gulyások kis lajbiban járnak…”
„Tyukos néni előénekes és előimádkozó volt Pereden. A harmincas években a magyar lakosság sokszor belebotlott az akkori rendeletekbe, tiltásokba. A hazafiast éneklő legényeket meghurcolták, pénzbírságra ítélték. Ha nem tudták kifizetni a bírságot, inkább néhány napra elviselték a bezártságot. Ő elpanaszolta, mivel a templomban gyakran énekelte a „Boldogasszony anyánk” kezdetű vallásos éneket, ami az elmúlt századokban, mielőtt Erkel megírta volna a himnuszt, a szentmise végén, mint a magyarság himnusza szólalt meg. Mivel Tyukos néni volt az előénekes, őt vonták felelőségre. Sokáig büntetés gyanánt hetente kellett jelentkeznie a csendőrségen.”
„ 1959-ben népdalgyűjtésen jártunk Nagybalogon. Velem volt a népi táncokat gyűjtő Takács András is. Este a szállásunk felé tartva az egyik házból vidám éneklés szűrődött ki, bekopogtunk. Meglepetésünkre, a háziak elmondták, hogy a málenkij robotból való hazatérést ünneplik, … aztán részletesen elmesélték, hogy a II. világháború befejezése után kihirdették, hogy minden tizennyolc éven felüli polgár jelentkezzen a községházán. Hozzanak magukkal három napi élelmet. Amikor összegyűlt egy csapatra való nő és férfi, bevagonírozták őket és több napi utazás után a Szovjetunióban találták magukat. Több évi kényszermunka után kerültek csak haza, szülőföldjükre.
„1959. december 18. A MTA vendégeként a Komárom megyei Ászáron gyűjthettem. Először a községházára mentem bejelentkezni. Nem volt könnyű elkezdeni a gyűjtést, mert akkor próbálták szövetkezetesíteni a falut. Az ajtók, sőt az ablakok is bezárultak előttem. … A faluban nyomott volt a hangulat. Nem tudták megérteni, hogy létezik olyan nadrágos ember, aki nem a szövetkezetek megalakítását szorgalmazza.”
„A gesztetei Teréz asszony, akitől több mint ezer dallamot sikerült felgyűjteni a nótafák között is az első helyen áll. … Ha egy népdalgyűjtő ilyen énekesre talál, többször is felkeresi, hogy lehetőleg minden dallamot, az értékesebbeket akár többször is meghallgassa és rögzítse. … A több éven keresztül tartó gyűjtőmunka legértékesebb része a szöveges gyűjtés: Teréz asszony életrajzi adataitól kezdve , a falusi társas éle és szokások leírása mellett a hiedelmekig mindent elmondott. … A legtöbb dalt a családban a szüleitől, nagyszüleitől tanulta.” (Nem szánt vet az égi madár, Motyovszki Józsefné Kovács Teréz a gömöri nótafa című 370 oldalas könyvben, 2010-ben, u.e. kiadónál.)
A könyvet a szerző öt terjedelmes fejezetre osztja: A karvezető, A népdalgyűjtő, A népzenekutató, Az együttesek alapítója, mozgalmak elindítója, Történetek az életemből. Ezzel, a témákként is nagyon gazdag anyagot, jól áttekinthetővé teszi. Az olvasónak elég elolvasni a szűk egy oldalas, Kovács László történész írta előszót, melyben felsorolja, „hogy a kézirat elolvasása meghatározta az anyag osztályozási szempontját is”, mely végül megvalósult: „a karvezetőnek, a népdalgyűjtőnek, a népzenekutatónak, az együttesek alapítójának, és a mozgalmak elindítójának a visszaemlékezései ezek.” Igen nekem, mint a sok eseményben társul szegődöttnek az a kiegészítésem, hogy a leírt eseményeken keresztül képet nyerünk a „némaság évei” utáni szellemi, kulturális és társadalmi élet újraindítás koráról, valamint az azt követő félévszázados harcunkról a megmaradásunkért.
Ezt a könyvet tanulságul minden kultúránkkal, múltunkkal, jelenünkkel foglalkozónak – pedagógusnak, művészeti ének, zene, tánc csoportvezetőnek, kultúraszervezőnek, néprajzosnak, meg magyarságtudatára valamit is adónak – tanácsos és érdemes elolvasnia. Beszerezhető a kiadónál.
(Kiadó: Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 62., Dunaszerdahely, 2015.)
Takács András