Klobusiczky Miklós a nemzeti összetartozás napi rendezvényre látogatott el Éberhardra, az Apponyiak ősi birtokára. Apponyi Albert unokája meghatódva hallgatta végig a megemlékezést. 1956-ban emigrált Magyarországról, azóta Németországban él, de kitűnően beszél magyarul.
Minden családban vannak anekdoták. Egy olyan családban, ahonnan több közember, politikus, diplomata került ki, bizonyára még több van. Milyen anekdotára, legendára emlékszik vissza, amit édesanyjától hallott?
Ártatlan anekdoták vannak nagyapámról is, Pálffy Pista (Klobusiczky Miklós féltestvére, a szerk. megj.) írt egy cikket is erről. Az egyik a bejgli anekdota volt. Genfben azon diskuráltak, hogy meg kellene tiltani a mákot. És nagypapa mákos tésztát csináltatott otthon, futárral vitték a mákos bejglit Genfbe. Majd meghívta az ottani politikusokat vacsorára, desszertnek mákos bejglit kaptak. A vacsora után beszélgettek, szivaroztak, dicsérték a desszertet. Aztán elárulta nekik nagyapám, hogy mákos bejglit ettek, erre föl nem tiltották be a mákot. Pista ezt a történetet elmesélte egy újságírónak, ezért ez már közismert történet. Van egy másik kedves anekdota is. Nagypapa rendkívül erős erkölcsi alapnak tekintette az Isten szeretetet, a haza és a család szeretetet. Nagyon igazságos is volt mindezek mellett. Mikor édesanyám gyermek volt, elment Fótra. Nem volt ideje vonatjegyet venni. A kalauz sem jött és ezért út közben sem tudott jegyet venni. Amikor hazaért, megbánta, hogy jegy nélkül utazott. Édesapja ekkor kultusz miniszter volt. A nagypapa mondta neki, hogy lányom a zsebpénzedből vegyél egy bélyeget. Aztán azt hozzad haza és elégetjük. Így az ország nem szenved kárt, mivel a MÁV és a posta is állami volt. Ugyanabban az értékben, mint amennyibe a jegy került volna, vette meg a bélyeget, amit nem használt fel. A lányokat annak idején nem küldték iskolába, hanem magán nevelők jártak hozzájuk. Édesanyámnak az volt a vágya, hogy iskolába mehessen. Nagyon határozott személy volt, és elérte, hogy intézetbe küldjék, bekerült egy tanintézménybe, egykorú lányokkal tanulhatott. Egy nap, nagypapa a parlamentben ült és a titkára kereste, hogy hívja az iskolaigazgató és szeretne a gróf úrral beszélni. Nagypapa beszélt az igazgatónővel. Az igazgató mondta: „baj van, Júlia lánya, forradalmat szervezett több lánnyal együtt”. Azt nem tudom, milyen forradalmat szervezhettek és miért, talán nem ízlett az ebéd nekik, vagy nem akartak időben aludni menni, de több lány összefogott. Ezt az igazgatónő elpanaszolta. Majd kérdezte nagypapától, hogy mit csináljon vele. Nagypapa pedig válaszolta, hogy azt ő szeretné tudni az igazgatónőtől. Aki azt mondta, hogy kirúgják a gyermeket, amire nagypapa azt mondta, hogy rendben van, akkor rúgják ki. Nagypapa nem szerette, ha ki akarták használni, hogy előnyt szerezzenek a pozíciójából. Sem az idegenektől, sem a családtól nem tűrte ezt. Ezt a történetet egyébként Apponyi Éva mesélte, az unokatestvérem.
Ön csak az édesanyja elbeszéléseiből ismerte a nagyapját. Az alapján milyen ember lehetett?
A család nagyon nagy volt, nagyon sajnálom, hogy nagypapáról mindig olyan képeket látok, ahol már öreg volt. Pedig nem volt mindig öregember. Jóképű fiatalember volt, szerette a lányokat és teljesen normális életet élt. Nagyon intelligens volt, jó neveltetést kapott, és mély Isten hit, szeretet volt benne. Nagyon felkészült, művelt ember volt, jogi végzettséget szerzett. Tanult görögül is, a szónoki képességeit a görög alapra építette. A beszédeinek a felépítése a klasszikus görög rétorok szónoklatait vette alapul. Mint jogász nem szerette a véres konfrontációt, mindig megpróbált békét teremteni. Mindig végig gondolta, hogy minden érvet felsorakoztattak-e a békés megoldás érdekében. Ennek ellenére ő nem kötött kompromisszumokat. Ő saját maga, ha elhatározott valamit, azt nagyon megfontoltan tette, és ezért nem is volt rá szükség, hogy kompromisszumot kössön. Nem lehetett kétségbe vonni a döntéseit.
Akkoriban több nemes dolgozott diplomataként. Eleve a nemesség kiváltsága volt a politizálás. Talán egyértelmű volt, hogy az Ön nagyapja is politikai pályára lép…
Magyarország egy nagyon kis ország, a nemes családok 800 évig egymás mellett éltek, szegről-végről mind rokonok. Ebből a szempontból elmondható, hogy sok olyan elődje és rokona volt nagypapának, aki a diplomácia vagy politika területén dolgozott. Neki ez természetes volt, hazaszerető ember volt. Elsősorban az országnak akart jót, egy nagy idealista volt. Aki ez mellett pragmatikus is tudott lenni. Ő mindig mindenre gondolt, mindig mindent átgondolt. Arra nevelték, hogy politikai pályára lépjen, hiszen az édesapja is politizált. Kitűnő felkészültsége volt, arra készítették fel, hogy rendes politikus legyen. Az ország érdekét képviselte, az emberek érdekeit figyelembe véve politizált. Ő nem tett különbséget az emberek között. Számára például nem létezett kisebbségi probléma. Neki az emberi minőség volt a legfontosabb, mindegy volt, hogy szláv, román vagy magyar volt az a személy. Ő leginkább ellenzékinek számított, de mindegy is volt, melyik oldalon állt, mert mindig a nép érdekeit képviselte. Ő nem azért mondott valaminek ellent, mert ellenzékiként ezt várták tőle, hanem azért, mert azt úgy érezte ésszerűnek. Mai szóval élve, nem volt populista. Egy jó példa a hozzáállására, itt Éberhardon is mindenkinek meg volt a szerepe, és egy nagy családként tekintett az emberekre. Ahhoz, hogy a dolgok jól működjenek kellett kocsis, szakács. Ha nem volt szakács, nem volt ki főzzön. Tehát mindenkinek megvolt a maga fontos szerepe. De ha a szegényeknek nem volt fájuk, megengedte nekik, hogy vágjanak az erdőből, vagy vitetett nekik. Úgy gondolta, hogy sokkal jobb egy olyan házban élni, ahol mindenki boldog, mint ott, ahol irigyek az emberek egymásra.
Mit jelentett nagyapja számára a kisebbség?
Alaposan félre magyarázták a Lex Apponyi célját, ő tisztelte a nemzeti kisebbségeket. A törvénnyel azt akarta elérni, hogy Magyarország minden nemzete részt vehessen a kulturális és politikai életben. Ahhoz hogy ez lehetséges legyen, meg kellett tanulniuk magyarul, ez volt a politikai elképzelése a nagyapámnak.
A Lex Apponyi gyakorlatilag a kötelező oktatást vezette be, tehát minden gyermeknek, aki a királyság területén élt, iskolai padba kellett ülnie.
Igen, ez volt az alapvető rendelkezése a törvénynek. Az nem szerepelt a törvényben, hogy nem szabad megtanulniuk az anyanyelvükön a gyerekeknek, csak mindez mellett azt akarta, hogy tudjanak magyarul is. Mert különben nem tudtak részt venni a politikai életben, sem mint analfabéták, sem mint segédmunkások. Ahhoz, hogy jól éljenek, kellett egy alapjövedelem és kellett tudniuk magyarul. Most teljesen átfordították a törvény alaptézisét, és félre magyarázzák azt. Nagypapának nem volt szándéka senkit elnyomni és kényszeríteni. Valójában egy fúziót akart, azt szerette volna, hogy ne csak a magyarok legyenek reprezentálva az országházban, hanem mindenki. Ahhoz, hogy szóhoz jussanak a kisebbségek és képviselni tudják az érdekeiket, tudniuk kellett magyarul. Fontosnak tartotta, hogy a királyság terültén mindenki ismerje a magyar történelmet és kultúrát.
Hogy érzi magát itt, Éberhardon?
Nagyon kedvesen fogadtak. A legfontosabb dolog az emberi kapcsolatokban rejlik, ahogy egymással beszélünk, ahogy egymást fogadjuk, és a szeretet. Ez minden alapja a jó emberi kapcsolatnak. Ez az édesanyám családjának a birtoka és háza volt. Én nem itt nőttem fel, hanem Magyarországon. A kommunizmusban, a sztálini érában voltam gyerek, 1956-ban elhagytuk az országot. Azt a világot, amiről most beszélünk, nem éltem meg. Vannak unokaöcséim, akik idősebbek és még élnek, velük sokat beszéltünk erről, illetve édesanyámtól is sokat hallottam. Ebből ismerem a régi korok eseményeit. Amikor megkaptam a meghívót a mostani rendezvényre, mondtam a feleségemnek, hogy szép lenne, ha legalább egy leszármazott itt lenne az ünnepségen és ezért eldöntöttem, hogy eljövök. Valacsay Edit nagyon szívélyesen hívott. Már akkor hívott, amikor Apponyi Albertre emlékeztek, három évvel ezelőtt, de akkor nem tudtam eljönni. Idén pedig ismét nagyon kedvesen meghívott. Végre meglátogattam Pozsonyt is, sosem voltam még ott az előtt. Nagyon kedvesen fogadtak. Ezért nagyon jól és otthonosan érzem itt magam.
Neszméri Tünde kép: a szerző
Megjelent a Szabad Újság június 15-i számában.