A doni katasztrófa évfordulóján virrasztással emlékeztek Párkányban a hős magyar katonákra és civilekre, akik a haza szolgálatában vesztették életüket.
1943. január 12. a magyar hadtörténet egyik leggyászosabb napja, amikor a Don-kanyarnál a szovjet csapatok megkezdték a támadást a magyar királyi 2. honvéd hadsereg állásai ellen. Az egykori Esztergom vármegye Párkányi járásából is több ezer honvédet és munkaszolgálatost vittek a Don-kanyarhoz, s közülük sokan nem térhettek haza. A Limes-Anavum Regionális Honismereti Társulás tagjai 31 településről 1444 hősi halott nevét gyűjtötték össze, akik idegen földben, jeltelen sírokban nyugszanak, s egy hatalmas vásznat készítettek, amelyen e nevek találhatók.
Bréda Tivadar hadisír-kutató portálunknak elmondta, az ötlet akkor született, mikor a doni katasztrófa kerek évfordulója alkalmából egy megemlékezésen vettek részt Budapesten a Hadtörténeti Intézetben. „Úgy gondoltuk, hogy mivel a Felvidéken nincs Hősök Napja, nincs olyan megemlékezés, ahol meg tudnánk emlékezni nemcsak a doni katasztrófában elesett hőseinkről, hanem minden hősi halottról, beleértve a hadifoglyokat és civil áldozatokat is, ekkor jött az ötlet, hogy a Hősök Napját megpróbáljuk hozzákötni a doni katasztrófához” – fejtette ki,
A hősökre emlékezve Illésfalvi Péter budapesti hadtörténész elevenítette fel a doni áttörés tragikus napjait, s az ott elhunyt katonák helytállását hangsúlyozta.
„Akik ottmaradtak, azokra nemes egyszerűséggel azt szoktuk mondani, hogy hősi halált haltak a hazáért. Persze kérdezhetik azt, hogy miként lehet a hazáért hősi halált halni távol az otthontól, kétezer kilométerre keletre innen, idegen érdekekért, de az a helyzet, hogy azok az emberek, akiknek a neve ott sorakozik azon a textílián, őket sem kérdezte meg senki, őket a haza küldte el, és a hazának a parancsára haltak meg. Nekik nem volt lehetőségük feltenni a kérdést, hogy mindez erkölcsileg helyes-e, hogy Magyarországnak részt kell-e venni ebben a háborúban. Megkapták a behívóparancsot, annak engedelmeskedtek, megtették, amit meg lehetett tenni, sőt annál sokkal, de sokkal többet” – mondta Illésfalvi Péter.
„A hősi halál kérdése nem attól függ, hogy erkölcsileg helyes volt-e a magyar honvédek által vívott háború, nem attól függ, hogy Magyarország elveszítette vagy megnyerte ezt a háborút, hanem a helytállástól tehetjük függővé. Ezek az emberek többszörösen megtették azt, amit tőlük elvárt a haza” – szögezte le a hadtörténész.
A párkányi virrasztás alatt az érintett települések polgármesterei, a civil szervezetek képviselői és a hősi halottak leszármazottai mécsest gyújtottak, majd számos háborús történet elevenedett meg a gyertyák fényében.
„Nekem mindkét nagyapám kint volt a Don-kanyarban. Ők szerencsésen hazatértek, de nagyon sokan kint maradtak. Ők mesélték, hogy a bajtársaik hogyan veszítették el az életüket. Volt olyan, aki próbáltak német autóra felkapaszkodni, de nem sok sikerrel, mert a németek is inkább a saját katonáikat vitték. Másztak fel az autóra, de gyalogsági ásóval odacsaptak a kezükre, hogy ne másszanak fel” – idézte fel Zsákovics László.
A kegyeleti virrasztásra szombaton este 10 óráig várták az érdeklődőket, hozzátartozókat, s ez idő alatt az Oroszkai Hadtörténeti Múzeum hagyományőrzői álltak díszőrséget a helyszínen.
Máig tisztázatlan, hogy a doni áttörés napjaiban, 1943 januárjában a kétszázezer főt számláló magyar hadseregből pontosan hányan haltak meg, tűntek el vagy estek hadifogságba, de mintegy 120 ezer magyar katona soha nem tért vissza szülőföldjére családjához.
Forrás: Hirek.sk