gondosan elszabotáló Magyar Tanszék bürokratikus magatartása kapcsán. Viszont hogy a Tartományi Képviselőház nemrég egyöntetűen a második világháború áldozatai magyar kivégzettjeinek neveit is tartalma zó listájának hitelességére, vagyis a kollektív bűnösség vádja alóli fölmentésre szavazott, az elsősorban a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság történészeinek a meggyőző munkáját dicséri. A Magyarságkutató Tudományos Társaság pedig az eddigi kimutatásai által a remélhető oktatásügyi és a gazdasági változásokat, valamint a szabadkai egyetem megalapítását készítette elő. Hogy azonban lesz-e ennek igazán emberi jellege (azaz megéri-e a föltételezett gazdasági-anyagi nyereség), annak előzetes mérlegelése az Aracs folyóirat munkatársainak is a feladata. Mi avval vagyunk, hogy a nem kellő átgondoltsággal vállalt multikulturális célok csupán fokoznák a délvidéki magyarság lelki gettósodását, ami sokkal nagyobb veszély annál, mintha a jövőnek továbbra is hasított tudatú magyarja nem eléggé gördülékenyen és idegen hangsúllyal fejezné ki magát az államalkotók nyelvén, s ha a saját anyanyelvének minél tökéletesebb elsajátítását az európai nyelvek tanulása alapfeltételének tekintené. A civil társaságaink jövendő feladatait és módszereit mérlegelve nem szabad megfeledkeznünk az Európai Unió céljai és taktikája kínálta lehetőségekről. Az említett kontinentális intézmény az alapítóknak, majd a hozzájuk csatlakozó tagállamoknak mindenekelőtt a honvédelmi biztonságát, megtervezhető gazdasági fejlődését ésegyüttműködését, végül pedig a kulturális tapasztalatcseréjét szolgálja. Az Európai Uniónak ezt az alapérdekét föltétlenül ki kell használnia a kisebbségbe szorult magyarság másodrendűségünk megszüntetésén dolgozó civil szervezeteinek. Ez a lehetőség egy ideig megnöveli a délvidéki civil szervezeteink felelősségét, s a dolgát is megnehezíti. Abból a föltevésből kell kiindulnunk, hogy a magyarságot elnyomó államalkotó nemzetnél a rendeződés vágya, az életszínvonal növelésének igénye és a biztonság óhaja az Európai Unióba való betagozódást az ország stratégiai céljának tekinti, s ezért, akár a saját előítéleteit – ha nem megszüntetve is, de legalább – fölfüggesztve, igyekszik eleget tenni a követelményeknek. Működjenek azonban bármennyire bátran és elmélyülten a polgári szervezeteink, akkor sem befolyásolhatják közvetlenül az államnak a nyelvünket nem ismerő politikusait, ha a biztonsági szolgálat megkülönböztetett figyelemmel kíséri is a tevékenységünket. Ezért a mi egyesületi munkánknak első sorban a saját „kisebbségi” politikusainkra kell hatnia. Lelkiismeret-ébresztő– ha kell: leleplező– tevékenységünkkel annak belátására kell rábírnunk őket, hogy a térség biztonságát és jólétét (tehát végső soron a szerbség érdekeit is) hosszabb távon nem az ő megalkuvó, látszathalmozó magatartásuk szolgálja, hanem a gerinces, tényföltáró ellenzékiség, amely a normális, egészséges szellemű ifjúságnevelés eszményéből kiindulva, jottányit sem engeda teljes egyenrangúvá válás céljából. Vagyis az önrendelkezésében szuverén, saját korszerű szükségleteinek és belátásának megfelelően, tehát a szó európai értelmében lojális,őslakos voltában államalkotó számbeli kisebbség emberi méltóságából. Következőleg abból az igényéből sem, amely az önmegvalósításunknak az alapjait és a
Szabadkán elszaporodott, rendszerint testi sértéssel járó betöréses rablások áldozatai többnyire magyarok. Példaként hadd hivatkozzak a Gubás-házaspárra, az Aracs Társadalmi Szervezet vezetőire, akik esetében a feleséget a tolókocsihoz kötött férj szeme láttára kínozták meg a gonosztevők. Ennek és sok hasonló esetnek dacára a vezető politikusaink nem tiltakoztak nyomatékosan, nem buzdították polgári engedetlenségre a megfélemlített lakosságunkat a nyomozást szabotáló rendőrség munkájának serkentése érdekében. A tettesek kézre kerítése és példás megbüntetése nélkül pedig a magyarverések számának csökkenése nem több föntről irányított látszatértékű átmeneti helyzetnél. Az újvidéki és a szabadkai rádió, ill. televízió, attól eltekintve, hogy a nemzeti évfordulók megünnepléséből s a kommunizmus éveiben elhallgatott történelmi tények ismertetéséből kiveszi a részét, az életrendet alapvetően meghatározó mindennapokban többnyire a VMSZ, illetve a szerb államvédelem napi érdekeihez igazodik. Leginkább tartózkodik az önálló véleménynyilvánítástól. Ez, alkalmankénti kivételektől eltekintve, a sajtónkra, folyóiratainkra és a könyvkiadásunkra is vonatkozik. S ami a legfájóbb: ennek az álságos helyzetnek első sorban az ifjúság issza meg a levét. Ez a fiatalok politikai visszahúzódásában is tükröződik, amelyről Diósi Viola a kutatásai alapján a következőket állapítja meg: „A megkérdezettek 68,2%-a vallotta magáról, hogy nem tagja semmilyen pártnak, civil szervezetnek vagy mozgalomnak. …a legfiatalabb korosztály (tizenévesek és az egyetemisták egy része) nagyobb számban csatlakozik nem magyar pártokhoz, mint a magyar érdekképviseletekhez. Az idősebb korcsoportnál (24-28 év között) egyre magasabb a magyar pártokban aktív fiatalok száma, és csökkena nem magyar pártokban való tagságuk.” (A fiatalok és a közélet. In:Holnaplátók. mtt kötet 107. p.) Vajon föltételezhető-e, hogy az iskolában 3 és otthon jelentős számban szerb beállítottságúvá nevelt fiatalok magatartása megváltozik a náluk idősebbek példájára, amennyiben a VMSZ nem változtat a
nemzeti kultúrájuktól, hogy a közöttük így keletkező lelki-szellemi szakadéknak a civil szervezetek segítségével való áthidalására csupán kevésnek jut ideje és energiája. Marad a beletörődő magatartás kialakításának kényszere. A szülők szerették volna, „ha a gyermekük gimnáziumba vagy szakközépiskolába kerül – írja Mirnics Károly –, de nem tudták, mit kellett volna tenni ennek érdekében. Tehetetlenségükben állandóan csökkentették az igényszintjüket és a gyermekekkel szembeni elvárásukat. Párhuzamosan azzal, hogy rádöbbentek, gyermekük képtelen versenyhelyzetben megállni a helyét a szerb gyermekekkel szemben, nem is tehettek mást, minthogy elálljanak elvárásaiktól.” (A magyar kisebbség iskolázottsági szintje a Vajdaságban. In: Vajdasági útkereső. mtt kötet 87. p.) Ez lappang G. Molnár Irén megállapításának hátterében is: „a magyarok általános iskolavégzettsége meghaladja a szerbekét, de már a középiskolai, főiskolai és egyetemi végzettségük elmaradt a többségi nemzetétől.” (Az értelmiségpótlás körülményei. In: Kisebbségi létjelenségek . mtt kötet 299. p.) Mindez azt jelenti, hogy a polgári egyesületeink azokat a súlyos hibákat próbálják kijavítani, amelyeket a média és az iskoláztatás napról napra elkövet. A politikusaink által elgondolt, Szabadkán megalapítandó egyetem is csak tetézné a bajainkat. A Magyar Nemzeti Tanács ui. a többségi nemzet kényelmi és fölényféltőérdekeinek megfelelően a multikulturális oktatásformához ragaszkodik. A távlatilag és lényegében a szerb államérdeket szolgáló VMSZ az európaiság és a globalizmus, valamint az új diplomások könnyebb érvényesülésének jelszavait szajkózza, nem kétséges azonban, hogy az anyanyelvünknek a felsőoktatásban való háttérbe szorulása ezután még inkább a provincializmusunk és a többségi nemzet önmagára nézve is káros felsőbbrendűségi érzésének, s így a mi asszimilációnknak a fokozódásával jár majd együtt. Ez utóbbi érdekében került sor több ízben is a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar beindulásának újabb elhalasztására – állítólag a dokumentumok rendezésének elhúzódása miatt. Anélkül, hogy emiatt a politikusaink megbotránkoztak volna.