A civil társadalom politikai tartalma
A címül választott kifejezés az ismert amerikai politikatudóstól, a modern elitista-pluralista iskola reprezentánsától, Robert Dahltól származik. A dahli demokráciaelmélet felidézendő darabja a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától térségünk diktatórikus szocializmusainak bukásai következtében új inspirációt nyert régi demokrácia-vita keretében keletkezett, és a Journal of Democracy 1992. őszi számában “A polgári kompetencia problémája” címmel jelent meg.
A cikk olyan kérdéseket feszeget, melyeknek talán nem is annyira közzétételük időpontjában, térségünk új demokráciái születése kezdetén, hanem napjainkban, a politikai demokrácia rendszerében eltelt közel egy évtizeddel a hátunk mögött – közvetlen küszöbén euroatlanti és már látható közelségében EU-s csatlakozásunknak – lehet számunkra tanulságos “áthallása”. Nevezetesen: milyen a tradicionális demokráciák (quasi “Európa”) polgára (civil társadalma) politikai magatartása; a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján milyen fejlemények és hogyan alakították át e polgárok számára a politizálás feltételeit; milyen változások következtek be politikai kompetenciájukban és viselkedésükben; a megváltozott körülmények között a politikai részvétel hagyományos formái mellett a politikai demokráciák eredményes működtetéséhez milyen új részvételi formák, intézmények kerülhetnek előtérbe? Mondanivalóm lényegi része – Dahlnak a fenti kérdésekben elfoglalt álláspontja ismertetése – előtt azonban az úgynevezett “civil társadalom” fogalmához, és az e fogalommal jelölt jelenség-együttesben rejlő politikum kérdéséhez szeretnék néhány észrevételt fűzni.
A civil társadalom kifejezés – ókori és középkori fogalom-előzményeit most nem tekintve – a felvilágosodás korától és napjaink társadalomtudományi szóhasználatában is teoretikusan legalább két fontos jelentéstartalommal bír.
Az első (általánosabb, “szélesebb”) szerint a középkori rendi képlettel szembeállított, szabad polgári (magán) tulajdonon és vállalkozáson nyugvó, az alkotmányos jogállamiság demokratikus politikai keretei megteremtéséért küzdő és létrehozásuk után azokat politikai részvételével saját céljaira működtető polgári társadalom értendő alatta. A polgári társadalom a magánéletben kialakult polgári erényeket (“a szabad vállalkozás, polgári felelősség, tolerancia, a társadalmi együttélés művészete”) a közéletben is alkalmazza, ami sajátos – demokratikus – politikai kultúrát eredményez. A civil társadalom ebben a jelentésváltozatban egy normatív fogalom, azon társadalmi eszmény, mely a felvilágosodás teoretikusainak gondolkodásában született meg, másfelől egy empirikus szociológiai megvalósulás, amelynek a nyugat-európai észak-atlanti centrum országaiban létrejött – változatai közelítenek leginkább e normatív eszményhez.
Az ebben az értelemben vett civil társadalom politikuma abban rejlik, hogy e sajátos politikai kultúrájával együtt az általa kialakított demokratikus politikai rendszer talapzata, a társadalom polgárosultsága, a jelzett polgári erények és a demokratikus politikai kultúra kialakultsága, mértéke összefügg a demokratikus politikai rendszer életképességével és stabilitásával, működése minőségével. Ez a civil társadalom a tradicionális képviseleti demokráciákkal a valóságban többé-kevésbé harmonizál, de többé-kevésbé konfrontálódik is, és – megítélésem szerint – ebből a konfrontálódásból vezethető le vizsgált terminusunk másik elterjedtebb jelentésváltozata.
E másik (speciálisabb, “szűkebb”) jelentés szerint a civil társadalom a politikai államtól és társadalomtól való elkülönülést jelző fogalom, közelebbről az állami politikai szervezetektől és a politikai pártoktól függetlenül – ilyen értelemben “szabadon” – “önszerveződő”, öntevékeny, autonóm társadalmat érthetjük alatta. A fogalomnak ezt a jelentését szokás Tocqueville munkásságából eredeztetni, aki immár a népképviseleti elv alapján, demokratikusan hatalomra juttatott “többség” által kormányzott állam centralizáló súlyával, gyámkodásával szemben keresi a “kisebbség” védelmét, az egyéni szabadság biztosítékait és azokat az egyén és az állam között működő “közvetítő” intézményekben véli megtalálni: így a helyi önkormányzatokban, a független bíróságokban, az egyházakban és a legkülönfélébb egyesülésekben, társulásokban. Ez a civil társadalom népességében azonos az elsővel, illetve annak az emberi jogok védelmében a legaktívabb, ily módon és ennyiben az “átlag állampolgártól” elkülönülő és megkülönböztethető, de mégis a jelzett szempontból az első értelemben vett egész civil társadalmat jól reprezentáló része.
Az autonóm csoporttevékenységként értelmezett civil társadalom politikumát szintén a politikai demokrácia stabilizálásában játszott szerepében találhatjuk meg. Először is a tocquevillei nézőpontból csökkenti az állampolgárokra, mint magánemberekre nehezedő állami-politikai nyomást, így mérsékli a konfrontációt. Másik “haszna” a politikai rendszer számára adott tehermentesítés, az, hogy “ideális esetben olyan közbülső szintet alkothat az egyén és az állam között, amely képes a konfliktusokat kezelni és a polgárok magatartását kontrollálni az állam kényszerítő eszközeinek igénybevétele nélkül. Egy jól működő civil társadalom megakadályozhatja azt, hogy a döntéshozókat agyonnyomja a követelések tömege, és a rendszer kormányozhatatlanná váljék.” Előnye még, hogy “javítja a polgári kvalitásokat”, vagyis hozzájárul az eszményített “résztvevő típusú” politikai kultúra fejlődéséhez, ahhoz, hogy “jobb polgárok nevelődjenek ki; olyanok, akik jobban ismerik mások törekvéseit, magabiztosabbak cselekedeteikben, és több polgári öntudat van bennük a közjóért való áldozatváltatásra”.
A civil társadalom fogalmához elméletileg (is) közelítő szerzők (például Molnár Miklós, Kende Péter) egybehangzóan utalnak arra, hogy miután a múlt században a rendi társadalmat felváltotta a polgári társadalom és az abszolutista államot a “szabadpolgárt” hatalomhoz juttató jogállami intézményrendszer, a – mindkét értelemben vett – civil társadalom problémája megoldottnak látszott és a kifejezés e századunk utolsó harmadáig, negyedéig “feledésbe merült”. Újrafelfedezése és szinte “divatfogalommá” válása részben a diktatórikus szocializmusok gleichschaltungjára válaszoló a kritikai reflexió jegyében, részben a politikatudományban zajló demokrácia – és politikai kultúra – vita keretében történt meg.
A bolsevik-típusú diktatúrák a mindkét értelemben vett “civil társadalmat” megsemmisítették. Totalitárius szakaszukban az úgy-ahogy polgárosodott (polgári) társadalmakat egységes, “két osztály, egy réteg” típusú ideologikus képletekké gyúrták át, és egyúttal bekövetkezett a “szabad önszerveződés teljes tilalma, ennélfogva hiánya is, amennyiben a lakosság engedelmes”. A rendszerváltás utáni gazdasági-társadalmi és politikai átalakulás eredményeképpen a civil társadalom fogalma megjelent a magyar politikatudományban és a politikai közéletben, mind pedig a társadalmi valóságban, s a második változatában fejlődésnek indult, illetve reinkarnálódott.
Maradva továbbra is az elméletnél, ha azt fejtegetjük, hogy vajon mennyire (kis) polgárosodott, vagy polgárosodott-e egyáltalán a magyar társadalom már 1989-90 előtt a diktatúra autoriter – pragmatikus szakaszában, vagy hogy a rendszerváltás a politikai demokrácia és a polgári (kapitalista) gazdasági-társadalmi viszonyok kialakítása egyszerre történt-e, amikor az első stabilitása a második kialakultságának, fejlettségének a függvénye stb., akkor az első változatra gondolunk.
Ha viszont arról van szó, hogy a civil társadalom pártosodik-e, avagy sem, van-e “hatalomszerző szereptévesztésük” a civil szerveződéseknek, vagy nincs, hogy e szerveződések milyen társadalmi rétegeket és milyen kérdésekben tudnak aktivizálni, van-e, vagy milyen mértékben van szükség aktivitásukra stb., akkor a második jelentéstartalmat használtuk. Jól látható ugyanakkor, hogy e két jelentésváltozattal jelölt tartalom a valóságban nálunk is kapcsolódik egymáshoz. Azt is mondhatjuk, hogy a “polgár” “A” változat, ha egy ügyben megmozdul, “önszerveződik”, akkor a “B” változatú civil társadalom tagjaként fejti ki tevékenységét.
Akárhogyan is, a rendszerváltás körüli elemzésekben (és azóta is) politológiai axiómának számít a politikai demokrácia stabilitás-esélye és a civil társadalom kialakultsága közötti számtanilag arányos összefüggés tételezése. Ennek az evidenciája legalább annyira kézenfekvő volt és maradt is, mint a demokratikus rendszerstabilitás, legitimitás és a politikai kultúra demokratizmusa közötti összefüggés. Elméletileg jogosnak is tűnik azt állítani, hogy a civil társadalom része (és előfeltétele) a demokratikus politikai kultúrának, másfelől a politikai kultúra demokratizmusa normatív módon magában foglalja a közéletiségben kamatoztatható, a civil társadalom által hordozott korábban említett polgári erényeket.
A civil társadalom fogalmának újjászületése – benyomásom szerint “A” változatában – a nyugati társadalomtudományi gondolkodásban történelmileg a totalitarizmus kritikájához kapcsolódik, mert “a nyugati demokratikus társadalmak voltaképpen a kommunizmus leckéje kapcsán fedezték fel, hogy ők “civil társadalmak”, vagyis hogy intézményrendszerük olyan láthatatlan alapzaton nyugszik, amelyet a “civil” kapcsolatok akadálytalansága és változatos sokfélesége jellemez”.
Közkeletű álláspont, hogy a “B” változatú értelmében a fogalmat és az azzal jelölt társadalmi mozgalmakat és szerveződéseket történelmileg a (neo) liberális irányzat “hozta magával”.