1 Ahol a sikerek beszélnek 3. Szórvány és közösség Bányavidéken 1. Intézmény a közösségben A nagybányai Teleki Magyar Ház megalakulását egyaránt segítette a nagybányai civil szervezetek szinte egyidejű, nagy elhatározása és a kedvező anyaországi támogatáspolitika, amely az ezredforduló táján Erdély-szerte számos hasonló „kisintézmény” létrehozását tette lehetővé. Az Ilylyés Közalapítványnak (IKA) és a tiszavirág-életű „magyarház programnak” köszönhető, hogy vidékünkön három településen is sikerült közösségi célokra ingatlant vásárolni. Máramarossziget és Felsővisó után Nagybányán egy különleges történelmi értéket képviselő műemléképületet, gróf Teleki Sándor (1821-1892) szabadságharcos-emlékíró egykori nagybányai lakóházait vehettünk birtokba, alakíthattuk át magyar házzá. A megvalósult álom pezsgést vitt a magyar közösség életébe. Ennek a néhány ezer embernek is köszönhető, hogy fennállása 10. esztendejére a Teleki Magyar Ház a Nagybánya-környéki Bányavidék meghatározó központjává fejlődött, amely egyszerre kulturális intézmény és közösségi otthon, történelmi emlékhely és a szabadidő eltöltésére alkalmas élettér. „A Ház” nevéhez számos közművelődési, hagyományőrző és ifjúsági program szervezése kapcsolódik: táncházaktól gyermektáborokig, kézműves rendezvényektől játszóházig, könyvbemuKoncert a nagybányai Teleki Ház udvarán 2 tatóktól hangversenyekig, különféle tanfolyamoktól honismereti kirándulásokig. Közel másfélszáz kortárs képzőművészeti tárlatot nyitottunk meg az intézmény termeiben. Tizenötezer kötetes könyvtárunk Nagybánya szülötte, Tersánszky J. Jenő nevét viseli. Népszerűek helytörténeti, ismeretterjesztő kiadványaink. Úgy gondoljuk, hogy a hagyománytisztelet, történelmi és kulturális öröksé- günk ismerete talán egyetlen garanciája az itt élő magyar közösségek megmaradásának, hát programjaink segítségével ezeket a gyökereket igyekszünk erősíteni. Nagyon fontosnak tartjuk a gyermekprogramokat, a fiatalokkal való foglalkozást, mozgalmas, játékos rendezvények, vetélkedők, csapatversenyek, táborok szervezését. A Teleki Ösztöndíjprogram keretében rendszeresen támogatjuk iskolakezdő elsőseinket és legjobb középiskolás diákjainkat. Részt veszünk a tehetséggondozásában, 2011-től regisztrált Tehetségpontként működünk. 2. Intézmény és emlékhely A Teleki-ház megvásárlása és az intézményalapítás során hamar szembesültünk azzal, hogy nem csak egy „magyar házat” hozunk létre, de egy komoly történelmi örökséget hordozó műemlék- épület gondozásának nehézségeit is fel kell vállalnunk. Az elmúlt évtizedben törekedtünk arra, hogy visszaadjuk az 1892 óta kalandos sorsot megélt ingatlan eredeti szépségét, patináját. A műemléképü- let eredeti térbeosztását követve lebontottuk az utólag épített falakat, megnyitottunk korábban befalazott boltíves falkiképzéseket, s visszaállítottuk az épület központi folyosóját, amely ma az egyik legszebb része a Háznak. Bár rengeteg még a munka – a részben restaurált gyönyörű szecessziós faragott kapu a koronás „T.S.” monogrammal, a helytörténeti gyűjteményünk egy részét befogadó üveges tárlók (a grófi könyvtár egykori beépített szekrényei), a 130 éves faragott tölgyfa ajtókeretek és fatáblás ablakok, valamint a 2007-ben MOL-támogatással parkosított kert, benne az építtető szobrával, sok mindent visszatükröznek a hajdani Teleki-kúria hangulatából. A termet, amelyben a gróf dolgozószobája volt egykor, táblával jelöltük meg; benne rövid életrajzi ismertető foglalja össze a fontosabb tudnivalókat. Régiségtárunkat lassan igyekszünk kis helytörténeti gyűjteménnyé fejleszteni; benne kiemelt helyet foglalnak el a Telekiekhez kapcsolódó Könyvtár és tárlók az (emlék)házban 3 emlékek és könyvritkaságok: az öreg ezredes emlékiratainak kiadásai, a Teleki család tagjait ábrá- zoló rajzok és fotográfiák, levelezések és okiratok kópiái, néhány porcelán, Dinnyés László és Tő- rös Gábor szobrászművészek bronzplakettjei. A látogató az egykori nagybányai Teleki-utca névtábláját és a lakóház fennmaradt, egyedi díszítésű, réz ajtó- és ablakdíszeit is megtekintheti. Különösen büszkék vagyunk arra a néhány XVII-XIX. századi kiadványra – köztük Werbőczy Tripartitumának egy Misztótfalusi által Kolozsváron nyomtatott eredeti példányára (!) – amelyek gróf Teleki Imre (Teleki Blanka édesapja) kézjegyét viselik; feltehetően a II. világháborút követően kerültek el a hosszúfalusi kastély azóta elpusztult könyvtárából. Arra is rá kellett jönnünk, hogy felelősségünk túlterjed Teleki Sándor emlékének ápolásán. Még két jeles családtag személye kötődik ugyanis szorosan a Nagybánya-környéki Kővárvidékhez: a Teleki Blankáé, aki az első magyarországi leányiskola alapítója volt és Teleki Pál földrajztudósminiszterelnöké. 2014 májusában (az idei Teleki Napokon) a hármuk arcmását megörökítő bronz domborművet tervezünk leleplezni az épület homlokzatán. Egy látványos életút-kiállítás is nyílik, a tulajdonunkban lévő Teleki-emlékek új tárlókba költöznek, s egy színes, ismeretterjesztő kiadvány is készül a Magyar Külügyminisztérium és a Communitas Alapítvány támogatásával magvalósuló Teleki-emlékhely látogatói számára. 3. Intézmény a szórványban Kis túlzással mindenünk megvan tehát, mint a nagyoknak – csak éppen egy sajátos, mostohább világban élünk. A közösség rétegződése, a rétegkultúrák és az ezeknek való megfelelés tömb magyar vidékeken is fejtörést okozhat a művelődési házak szervezőinek, de szórványban – ahol eleve viszonylag kis létszámú közönségre számíthatunk – ez még inkább tetten érhető. S a magyarságon belül itt egy újabb törésvonal is megjelenik: az anyanyelv és az ahhoz való viszonyulás. Nagybányán a legutóbbi népszámlálás adatai szerint hozzávetőlegesen 14 ezer magyar él, alig kevesebb, mint Gyergyószentmiklóson. Viszont tavaly ősszel is csak két magyar I. osztály indult, a magyar gyermekek döntő többsége nem anyanyelvén folytatja tanulmányait. Nagyon sok a vegyes házasság, az ezekben felnövekvő fiatalok nagy hányada pedig nem magyar közegben nő fel. Egy-egy nagyobb szabású – színháztermet, vagy akár a város főterét megtöltő – programhoz heteken, hónapokon át tartó intenzív kampányra van szükség, s az eredmény tömb magyar szemmel még így is szerénynek mondható. Szervezés közben folyamatosan a tolerancia határait keresgéljük és feszegetjük. Mert a célt könnyű megfogalmazni: programokat kínálni a magyar közösség tagjainak. De ki a magyar…? Persze mindenkit szívesen fogadunk, aki érdeklődik rendezvényeink iránt, de amikor egy vegyes há- zasságból született, magyarul alig megszólaló, románul viszont vígan gagyogó óvodás kedvéért egy játszóháznyi gyermeksereg vált anyanyelvéről a többség nyelvére – már elgondolkozik az ember és ijedten keresi a megoldásokat. Szórványban működő intézményként a közösség milliónyi nem feltétlenül kulturális igé- nyével is szembesülünk: egyesek magyarul beszélő jogászt keresnek, mások orvost, munkanélküliek és állást-keresők kopogtatnak be hozzánk. Sokan egyszerűen csak beszélgetni szeretnének valakivel – magyarul. Nincs olyan kis létszámú közönség és közösség, amelyet szabadna „nem komolyan” vennünk – és olyan „nagy” sincs; a „fészbuk”, az internet virtuális világa ma a civil szférában is nagyhatalom. Volt háromtagú „férfidalárdánk”, de egyébként kitűnő „nagykórusunk” is másféltucatnyi tagot számlál. Van olvasókörünk 5-6 résztvevővel. Táborainkba 40-50 gyermeket, fiatalt tudunk 4 fogadni. Táncházba, cserkészfoglalkozásokra 60-80-an jönnek, kézmíves szombatjainkon ugyanennyi gyermek és anyuka rohamát kell állnunk. Tárlatmegnyitókra, hangversenyekre is nagyon sokan járnak, gyermeknapi családi programjaink 2-300 résztvevőt is mozgósítanak. Ma már azt is tudjuk, hogy szervezés közben nem elegendő csupán Nagybányára figyelnünk. Különösen gyermek- és ifjúsági programjainkat tervezve az egész Bányavidéket (sőt egész Máramaros megyét) szemmel kell tartanunk az észak-mezőségi Domokostól a Tisza-menti Hoszszúmezőig, Szinérváraljától Kapnikbányáig. „Dá jo szunt ungur!” („De én magyar vagyok!”) – mondta büszkén, ám ékes román nyelven az erzsébetbányai gyermekek egyike, akiket 2012 novemberi körútjuk során kerestek fel a kolozsvári Keljfeljancsi Komédiás Kompánia bábosai. Elbeszélé- sük szerint a magyar gyermekközönség inkább csak sejtette, mint értette, hogy mi történik a színpadon. S a Beke György által négy évtizeddel ezelőtt még élő magyar közösségként jellemzett Erzsébetbánya csak egyike a magukra maradt, magukra hagyott máramarosi szórványtelepüléseknek, ahol ma már legfeljebb fakultatív anyanyelvi oktatás működik, s az egyházak mellett az olykor odalátogató bábelőadások, táncházak jelentik az egyetlen kapcsolatot a magyar identitással, a kicsinységében is „nagyobb testvér” nagybányai magyar közösséggel. Harmadik-negyedik esztendeje próbálunk tudatosan és szervezettebben ennek a legújabb kihívásnak is megfelelni. Az elmúlt években több alkalommal is közreműködtünk népzenészek és vándorbábosok, táncegyüttesek tájoltatásában, vidéki (vagy a vidéknek szóló nagybányai) előadá- sok szervezésében; alkalmanként közel ezer gyermek és felnőtt kapcsolódik be ezekbe a rendezvé- nyekbe. Az idén másodszor meghirdetett „Bánya-Vidék – Otthonunk, és az is marad” ifjúsági honismereti játékunkra is rengeteg vidéki diák jelentkezett; a közel fél éven át zajló vetélkedő során Nagybánya és környéke értékeire igyekszünk felhívni a figyelmet. Van tehát egy intézmény, amelynek ennyiféle kívánalomnak kell megfelelnie – és „mellesleg” patinás műemléképület. Az indulásunkat követő években egy pályázat kapcsán ellátogatott hozzánk az egyik nagy anyaországi alapítvány képviselője. Hogy nyugodtan beszélgethessünk, olyan időpontra hívtuk, amikor délelőtti csend honolt a Házban. Megrökönyödve nézett körbe: „Itt? Táncház? Kézműveskedés? Ne vicceljünk… Ez inkább múzeum…” Nem tudtuk meggyőzni: ez egy olyan épület, amely időnként emlékhely, képzőművészeti tárlatok szentélye, máskor meg csatatér… Ez a sokféle és sokfelé-megfelelés, sokszínű igény és elvárás nagyon sok időt, embert, szervezést és persze pénzt igényelne – miközben azért a minőségre és persze az épületre is vigyázni szeretnénk. Az elmúlt évek eredményeit számba véve igazi mércénk a rengeteg rendezvény, program – de egyetlen főállású munkatárssal dolgozunk. Tíz éven át egyetlen tiszteletdíjas „alkalmazottunk” volt: a takarítónő… 4. Intézmény a válságban Visszatérve az alapgondolatra: hogyan is él egy civil szervezet a válságban, hogyan is éli meg mindezt a Teleki Magyar Ház? A gazdasági törvényszerűségekhez igazodva – kicsit mégis másképp. A Ház fenntartását tekintve három pillérre támaszkodunk: adományok, pályázati támogatá- sok és programokból származó bevételek. Programjaink nagy része természetesen ingyenes, de vannak rendezvényeink, amelyek anyagi fedezetét csak a résztvevőkkel közösen tudjuk előteremteni. Más programokat meg éppen azért szervezünk, hogy jövedelemhez juttassuk a Házat. Örök dilemma megtalálni a keskeny mezsgyét a „még nem túl sok” és „már nem nagyon kevés” határán, hogy a szerényebben élő közönséget – főleg szülőket, gyermekeket – el ne riasszuk a programoktól. 5 Turistaszállásként is működő kis vendégházunk is segít az intézmény fenntartásában, akárcsak a kiadványainkból származó bevételek – bár ez utóbbi sajnos ritkán tudatosul a könyvkiadási pályá- zatok elbírálóiban. A közművelődés, közösségépítés, különösen, ha intézményes keretek között műveli az ember, maga is egyfajta vállalkozás. Vannak „bevételek” és vannak „kiadások”, keletkezhet „profit”, vagy „veszteség” is, sőt bele is lehet bukni, ha nem elég óvatos az ember. A forgalmazott „termék” a kultúra és a közösségi élet különböző megnyilvánulásai, a „piac” pedig az erdélyi, közelebbről a bányavidéki magyar társadalom. Ennek a társadalomnak a tagjai a mi elsődleges „fogyasztóink”. Gazdasági szempontból azonban nem ők a meghatározók. Bár elsősorban nekik „termelünk”, nekik álmodjuk, majd valósítjuk meg a különféle programokat, ezek árát többnyire nem ők fizetik meg, hanem másodlagos „piacunk”, másodlagos fogyasztóink: a támogatók. A különféle alapítványok, vállalkozók, önkormányzatok, segítő szándékú magánemberek azok, akik ennek a kultúratermelő, közösségépítő munkának a tényleges költségeit megfizetik. Természetesen lehet árnyalni a dolgot: vannak rendezvények, amelyek tényleges bevételt is „termelnek”, és nyilvánvalóan másképpen súlyoz elsődleges és másodlagos „piacaival” egy szé- kelyföldi intézmény, és másként egy partiumi magyar ház. Mindkettőre érvényes viszont, hogy folyamatosan kétfelé kell figyelniük, nem csak a kultúrafogyasztó társadalom, hanem a támogató társadalom bizalmát is megnyerve, mert egyrészt csak így van értelme a vállalt feladatnak, másrészt mert csak így biztosított annak tényleges megvalósítása. A fentiekből következik, hogy a világgazdaság rengéseit sem a programjainkon résztvevő, vagy azokról esetleg elmaradó közönségen mérhetjük leginkább. A támogatóinkon keresztül viszont a válság szép lassan becsorgott az életünkbe. Kevesebb lett a pénz és főleg nehezebb megszerezni… A nagybányai magyarság, úgy érzem, ha nem is erején felül, de a máshol tapasztaltakat meghaladó mértékben segíti továbbra is Otthonát. Igaz, folyamatosan keresni kell az utakat, hogy a Házat szerető-látogató emberek fillérjei hozzánk eljussanak (támogatói-klub, tombolák, jótékonysági rendezvények, 2%-os kampány, perselyezés, stb.). A túlbürokratizált és átpolitizált alapítványi rendszer azonban igencsak megnehezíti a fenntartását egy olyan intézménynek, amelynek évi 40-45 relatív kis összegű pályázatot kell lemenedzselnie ahhoz, hogy a működtetését biztosítani tudja. A legnagyobb gond(unk) a stratégiai fejlesztési lehetőségek (és a szükséges anyagiak) szinte teljes hiánya. Jó évtizeddel ezelőtt egy-két év alatt több 10 millió forintot tudtunk pályázni a Teleki Magyar Ház épületeinek megvásárlására és felújítására. Ma erre esélyünk sem lenne, ahogyan az elmúlt években támogatás hiányában az önfenntartást segítő beruházásaink is papíron maradtak. A programtámogatások tekintetében ugyan ma már prioritás a szórvány, s ez tagadhatatlan előrelépés, ennél azonban sokkal többre lenne szükség, amihez jelenleg sem a gazdasági, sem a közéleti konjunktúra nem teremt optimális körülményeket. Pedig az erdélyi szórványközösségek (távlatilag a tömb) megmaradásának kulcskérdése szerintem, hogy tudunk-e egy olyan erőt és biztonságot sugárzó intézményi hálót kifeszíteni veszélyeztetett közösségeink fölé, amelynek légkörében egyszerűen jó magyarnak lenni, amely vonzóvá teszi az identitás vállalását és ennek megéléséhez is megteremti a szükséges körülményeket. Egy ilyen védőháló létrehozásához azonban egyrészt tervezhető normatív támogatásokra lenne szükség, másrészt olyan célpályázatokra, amelyek a civil intézmények mögött álló gazdasági háttér (leginkább vendéglátás, turizmus) megerősítését, egy több lábon álló, bár részlegesen önfenntartó civil intézményrendszer megteremtését teszik lehetővé. A szakmaiságot előtérbe helyezve hatalmas bürokratikus akadályokat és jól kiépített klientúra-rendszereket kellene lebontani, ami szinte lehetetlen, de 6 legalábbis végtelenül időigényes feladat. És itt éppen időből van a legkevesebb. Egy intézmény – bár ideiglenes – bezárása szervezetek tucatjait ítéli tétlenségre, ingatlanokat lassú pusztulásra, s egész magyar közösségek életét bénítja meg hosszú időre. Egy intézmények nélküli közösségnek pedig eleve nincsenek esélyei. A szórványközösségek intézményhálózatának fenntartásában és működtetésében természetesen a külső és a belső-anyaországnak, a határon túli és az erdélyi magyar tömbnek egyaránt szerepet kellene vállalnia, már csak önmaga és leszakadó peremvidékeinek védelme miatt is. Utóbbiak talán a forrásteremtésben (pl. uniós források elérésében), programok tájoltatásában, a szakemberképzésben és kapcsolatépítésben segíthetnek leginkább, de akár a közművelődési szakemberek foglalkoztatásában is szerepet vállalhatnának. Talán nem egészen utópisztikus gondolat, hogy testvérszervezeti, testvér-települési kapcsolatok keretében egy-egy erősebb székelyföldi egyesület, alapítvány, önkormányzat vállalja fel – saját személyi keretének terhére – egy szórványban dolgozó szakembertársuk fizetését… A konkrét programokban való együttműködés – Hargita és Kovászna megyék szórványprogramját továbbgondolva és kiteljesítve – ezek után már szinte részletkérdés. Jó lenne megkönynyíteni, anyagilag elérhetőbbé tenni a tömbvidék együtteseinek, társulatainak fellépéseit a szórványban, másrészt olyan csereprogramokat, táborokat kínálni, amelyek ízelítőt nyújthatnak az itt élőknek a székelyföldi és anyaországi magyar világ hangulatából, s megerősíthetik a szórványban élők megrendült hitét: van értelme magyarnak megmaradni.
Dávid Lajos
In: Civil Fórum