Somai Józsefről, (szülő)földközelben

Cseke Péter – Somai Józsefről, (szülő)földközelben

1. A népfőiskolák „fölöttébb szükséges voltáról”, az erdélyi népfőiskolai kezdeményezésekről többször írtam pályám során. Bizonyára ennek köszönhető, hogy a Lakiteleki Népfőiskola megalapítója, a Magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor kétszer is előadásra kért fel. Először Balázs Ferenc aranyosszéki kísérleteiről beszéltem, másodszor – 2014 decemberének első hetében – a Csíksomlyói Székely Népfőiskola működéséről. Nagy meglepetésemre ez utóbbin ott ültek makfalvi ismerőseim is. A későbbi jóízű beszélgetések során aztán kiderült, hogy az újjászületőben lévő, 1844-ben alapított Wesselényi Kollégium küldötteiként vettek részt a tapasztalatcserén.

Alig vártam, hogy Kolozsvárra visszatérve elhíreljem ezt Somai Józsefnek. Merthogy szülőföldközelből – jó pár éve falusfeleként – tudom: a negyvenes évek elején maga is ebből a közösségi összefogással fenntartott „kollégyiom”-ban eszmélkedett, innen indult a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba, majd a kolozsvári Bolyai Egyetemre.

Hogy mitől vagyunk mi falusfelek? Attól, hogy ő Székelyszentistvánon született, én pedig egy „megszentségtelenítő” kommunista határozat nyomán Hármasfaluvá (Trei Sate) „degradált” település felső részén szoktam leszállni a Kisinyov (Moldávia Köztársaság fővárosa) felé tartó autóbuszról, az atosfalvi református templom fatornyánál. Télen-nyáron. Meg is kérdik olykor a gépkocsivezetők: honnan ennyi templom, honnan ennyi szobor errefelé? Mondom is szaporán, hogy hát Szent István királyunk korából. Miközben persze arra gondolok: meglehet, hogy ezúttal magam idézem elő bennük a szentségtörést. Merthát honnan is tudhatnák ők, az ukrán akcentussal beszélő szelíd és jószívű Prúton túliak, hogy nekem véletlenül sem Ștefan cel Mare járt az eszemben.

Az újjászületendő Wesselényi Kollégium hírére azt mondja nekem Somai: ez esetben a kommunista rendszertől visszaszerzett családi földörökségét a kollégiumra testálja. Olyan hatalmas kincset kapott ő útravalóul a kollégiumtól.

Hogy mit is?

Hát olyant, amivel eljuthatott a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem Közgazdasági Karára, végeredményben pedig a 2012. október 1-jén alapított Wekerle Sándor Közgazdasági Életműdíj átvételének ünnepségére.

Ezt az utat viszont neki magának kellett bejárnia, örökölt és hosszú évtizedeken át csiszolt tehetségével.

2. Egyáltalán nem lep meg, hogy idősödvén egyre inkább az erdélyi közgazdasági gondolkodás jövője foglalkoztatja Somai Józsefet. Ezért szánt évtizedet vagy még többet Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából sorjázó köteteinek (magam négyről tudok) a megszerkesztésére. A harmadikba az 1945-ös erdélyi földosztást azon frissiben megörökítő dr. Nagy Miklós agrárközgazdász pályaképét is bevette. Amikor pedig magam szerkesztettem dr. Nagy Miklósról emlékkönyvet, örömmel állt rendelkezésemre rövid, ámde velős portré-jegyzetével. Azt tanúsítván – írása címével is nyomatékosítva –, hogy a nehéz sors olykor kivételes eredményekhez vezethet. Miként az ő esetében is.

A közgazdasági gondolkodás erdélyi nyomjeleire figyelve írja tehát: „Tordán román közép­is­ko­lát vég­zett (1930), a kolozs­vári Mező­gaz­da­sági Inté­zet­ben agrár­mér­nöki okle­ve­let (1935) és állat­te­nyésztő mér­nöki szak­ké­pe­sí­tést (1936) szer­zett. Pályáját és későbbi szakirányultságát mélyen befolyásolta Tordának és vidékének magyar hetilapja, az Aranyosvidék, pontosabban annak társadalmi és közgazdasági melléklete. Ugyancsak lényeges volt, hogy az Erdélyi Gazdasági Egylet támo­ga­tá­sá­val eljutott a nyugati országokba: Dáni­ába, Német­or­szágba és Svéd­or­szágba, ahol megismerkedett a népfőis­ko­lai és mező­gaz­da­sági szak­ta­nács­adó intéz­mény­rend­szer­rel, a kise­gítő agrár­szö­vet­ke­zeti háló­zat­tal és a legkor­szerűbb növény­ter­mesz­tési és állat­te­nyész­tési eljá­rá­sok­kal, az agrártudományok korabeli eredményeivel. Ez a tanul­mányút tette lehetővé, hogy részt vegyen az 1937- es tej­gaz­da­sági világ­kong­resszu­son Ber­lin­ben. Hazajőve az EGE – 1939- től Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet (EMGE) – tit­kára lett, az állat­te­nyész­tési ügyosztály vezetője. A második világháború után néhány évig még kedvez számára a szerencse: a Bolyai Tudo­mány­egye­tem köz­gaz­da­sági karán megvédi az erdé­lyi szar­vas­mar­ha­-te­nyész­tésről írt dok­tori dol­go­za­tát (1946), kine­ve­zik a kolozs­vári Mező­gaz­da­sági Inté­zet magyar tago­za­tá­nak előadótaná­rává, de EMGE–beli múlt­jára hivat­kozva hamar meg­foszt­ják állá­sá­tól. Ezt követően életének egyik legnehezebb szakasza következett (1949–1962): államosítás, kisajátítás, állástalanság, mígnem középiskolában, illetve technikumban kapott állást. Ahol még csak nem is a szakmájához közel álló tantárgyakat oktathatta. A mező­gaz­da­ság szö­vet­ke­ze­te­sí­tése befejezésekor Szé­ken találta magát (1962−1964), majd György­fal­ván (1964−1969).  Felkészültségéhez és szellemi alkatához méltóbb munkakörbe újólag csak 1969-ben került, amikor a Falvak Dolgozó Népe mezőgazdasági rovatának vezetésével, illetve annak – általa kezdeményezett – Mezőgazdasági Útmutató című mellékletének szerkesztésével bízzák meg.

Nehéz sorsa ellenére kivételesen eredményes, gazdag életpályát tudhatott a magáénak, amit szellemi/szakmai erényei mellett kivételes emberi kitartásának tulajdoníthatunk.

Pályá­já­nak kilenc­éves EMGE-kor­szaka tette nevét Erdély- szerte ismertté, ami­kor is a téli tan­fo­lya­mok szer­ve­zé­sé­vel, a mező­gaz­da­sági szak­írás műve­lé­sé­vel és külön­böző gaz­da­sági akciók lebo­nyo­lí­tá­sá­val végzett köz­hasznú tevé­keny­sé­get. A rétek és leg­elők gon­do­zása, sza­ka­szos kihasz­ná­lása, a cél­szerű takar­mány­ter­mesz­tés, kon­zer­vá­lás, táro­lás, új takar­mány­nö­vé­nyek ter­mesz­tése, a siló­ku­ko­rica beve­ze­tése, siló­épí­té­sek lebo­nyo­lí­tása, az állvá­nyos szé­na­szá­rí­tás, legelő- mintagazdaságok lét­re­ho­zása, új típusú gaz­da­sági épüle­tek terv­raj­za­i­nak elké­szí­tése, magas hozamú tenyész­ál­la­tok beszer­zése és ter­jesz­tése, kiosz­tása, tenyésztő tár­su­lá­sok lét­re­ho­zása, a szak­szerű tenyészállat- kiválogatás és törzs­köny­ve­zés beve­ze­tése tar­to­zott hatás­kö­rébe.

Az EMGE cen­te­ná­ri­u­mára meg­je­lent Erdély mező­gaz­da­sága című tanul­mány­kö­tet­ben (1944) ő írta a szar­vas­marha- és bivaly­te­nyész­tésről szóló feje­ze­tet. A Bolyai Tudo­mány­egye­tem Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Inté­zete kiadá­sá­ban meg­je­lent gyűj­te­mé­nyes kötet­ben első­nek dol­gozta fel az 1945- ös román agrár­re­form erdé­lyi vonat­ko­zá­sait (1946). A Józsa Béla Athe­na­eum Hasz­nos Könyvtár- sorozata az ő barom­fi­te­nyész­tési kézi­köny­vé­vel indul (1947). A Pap Ist­ván­nal közö­sen írt, több kiadást meg­ért művei, A házi­ál­la­tok takar­má­nyo­zása (1956) és Bivaly­te­nyész­tés (1957) ma is alap­vető forrásmunkák.

Élet­pá­lyá­já­nak csúcs­tel­je­sít­mé­nye a világ mező­gaz­da­sá­gára kite­kintő könyv­tí­pus meg­te­rem­tése. Az erdé­lyi való­ság kér­dé­seit olyan kor­szak­ban helyezte világ- összefüggésekbe, ami­kor az ország mező­gaz­da­ság-­po­li­ti­ká­já­ban éppen a világ­gaz­da­ság­ban zajló folya­ma­tok tudo­má­sul­vé­tele hiány­zott. Bár sokáig nem jár­ha­tott kül­földre, s nem dol­goz­ha­tott a tudo­má­nyos isme­ret­szer­zést elő­se­gítő mun­ka­kö­zös­ség­ben, a Pil­lan­tás a világ mező­gaz­da­sá­gára (1975) és az Állat­te­nyész­tés a nagy­vi­lág­ban (1978) című kötetei mégis a tudo­má­nyos igé­nyes­ség­nek ele­get tevő siker­könyvek lettek.”

A szakszerű számbavétel nemcsak az alapos tényismeretről győz meg, hanem az előtte járók teljesítménye iránti emberi viszonyulásáról is. Nem kétséges ugyanis számomra, hogy 1983. június 3-án maga is ott volt a Korunk szerkesztőségében, amikor a hetvenéves Nagy Miklóst felköszöntöttük. Ott hangzott el ugyanis Miklós bátyánk szájából az – akkor még személyesen nem ismertük egymást –, amit a Kolozsváron is (szülő)földközelben élő Somai József nyolcvanon túl is számon tart: „Venczel József egy kitűnő munkában összegezte az 1921. évi agrárreform eredményeit; nekem úgyszólván »in statu nascendi« kellett megírnom az 1945. évi földreform erdélyi vonatkozásait. De kérdés: ki fogja a lezárt aktust agrárszociológiai és agrárpolitikai hatásaiban – immár történelmi távlatból – kiértékelni? Én rögzítettem Illyefalva agrárszociológiai helyzetét egy korszakváltás pillanatában (1947-ben), de ki lesz az, aki 35 év változásait is felmérje ugyanott?

Ernst Wagner megírhatta a Siebenbürgisches Archivban az Erdélyi Szász Gazdasági Egylet történetét – még ha olykor engedményeket is téve a tárgyilagosságnak –, de kitől kaphatnék én biztatást, hogy az Erdély Gazdasági Egylet történetére vonatkozóan összegyűjtött anyagomból valaha is könyv lesz? Hiszen még a tizenkilencedik század közepének és második felének gazdálkodására vonatkozóan oly értékes anyag is, mint Bartók Béla apjának és nagyapjának gazdasági szakirodalmi munkásságát bemutató – nagy részben kész – kötet megjelentése is akadályokba ütközik. És ki írja meg a CASBI történetét, ami elsősorban jogtörténészi feladat volna, de történeti vonatkozásai révén mindazok érdeklődésére számot tarthat, aki a második világháború közvetlen gazdasági következményeit kívánják felmérni.

Én egyik fiatalkori tanulmányomban, vázlatosan ugyan, de megbízható statisztikákra támaszkodva felmértem az erdélyi szarvasmarha-tenyésztés (a megjelenésig eltelt) utolsó évszázadának történetét, de a folytatás megírása már másra vár, pedig ez nagyon is izgalmas téma, hiszen az utóbbi negyven év több változást hozott e téren, mint – talán az előző ezer.

Mint a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon mezőgazdasági címszavainak szerkesztője kínai falba ütközöm, amikor a személyi címszavakhoz meg kell szerezni a két világháború közötti szakírók, agrárközéleti személyek, agrárművelődés politikusok stb. életrajzi adatait. Mert a már megjelent irodalmi és életrajzi lexikonok éppen olyan mostohán bánnak az agrárművelődéssel, mint ma az írószövetség, az irodalmi szervek, amelyek még a kiemelkedő mezőgazdasági, agrárközgazdasági műveket sem tekintik irodalomnak, szerzőiket íróknak.

Ki fogja tovább vinni azt a még erkölcsi elégtételt is alig hozó munkát, ha mi kidőlünk a sorból?”

Kérdésére két évtized múltán elsőként Somai József válaszolt, épp Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából sorjázó köteteivel. De említhetném azt is, hogy A székely közbirtokosságról Garda Dezső munkája látott napvilágot Csíkszeredában 2003-ban. A Csíki Magánjavakról először Tamás Sándor értekezett (Erdélyi Múzeum, 1995. 3–4.), majd Kocsis Lajos írt kötetet (A csíki magánjavak története 1869–1923. Csíkszereda Kiadóhivatal, 2008.). A Szász Gazdasági Egylet történetének a hazai magyar és román nyelvű forgalmazása már csak azért is indokolt lenne, hogy impulzusokat adjon a romániai mezőgazdasági termelés – korszínvonalhoz igazodó – modernizáciájának. Ennek premisszái – mutatis mutandis – az EGE/EMGE történetében is fellelhetőek.

Nagy Miklósnak nem volt történelmi lehetősége ahhoz, hogy erkölcsi elégtételt nyújtson az előtte járóknak és a vele vállvetve küzdő kortársainak. Ezt igyekezett és igyekszik pótolni jó negyedszázada az én falustársam. A maga pászmáján, természetesen. Ha gondjaiba-bajaiba olykor-olykor beavat, megtudhatom: neki sem könnyebb a dolga. A múltra építő és jövőt hordozó szociális szövetkezetek alól ugyanis 1990 kihúzta a talajt.

3. A Tordán román középiskolát végzett dr. Nagy Miklós pályaválasztása és későbbi szakirányultsága kapcsán Somai kiemeli az Aranyosvidék közgazdasági mellékletének a szerepét. Monoki István 1941-ben megjelent annotált hírlap- és folyóirat-bibliográfiája szerint ilyen jellegű szaklapunk vagy ismeretterjesztő kiadványunk nem volt a két világháború közötti időkben. Volt viszont gazdalapunk. Azok közül is a legmarkánsabb az Erdélyi Gazda.

Amikor Nagy Miklós első írásai 1936-tól az Erdélyi Gazdában megjelentek, ennek a maga korában korszerű ismereteket terjesztő gazdalapnak a következők voltak a főmunkatársai: Antal Dániel, Bikfalvy Ferenc, Bodor Kálmán, Farkas Árpád,  Konopi Kálmán, Kós Balázs, Kós Károly, Kuthy Sándor, Nagy Endre, Páter Béla, Ritter Gusztáv, Szász Ferenc, Szeghő Dénes, Szentkirályi Ákos, Seyfried-Szövérdi Ferenc, Szövérdi Szász István, Telegdy László, Tóth Tibor, Veress István, Zalányi Tibor. A szakírói gárda ennél népesebb lehetett, hiszen a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon csak a főmunkatársakat tünteti fel. És hát arról sem feledkezhetünk meg, hogy az 1869-ben alapított Erdélyi Gazda mellett a két világháború között működött még jó néhány mezőgazdasági szaklap, illetve agrárkérdésekkel is rendszeresen foglalkozó sajtótermék (Erdélyi Barázda, Magyar Nép, Siculia Gazda Lap, Kertgazdaság, Méhészeti Közlöny, illetve a román, magyar és német nyelven megjelenő Fauna, az Élelmiszer Újság és a Kertészeti Tőzsde, valamint a Baromfi- és Kisállattenyésztők Lapja, mely román és magyar nyelven jelent meg), s ezek a periodikák nem maradhattak volna fenn másként, ha nem támogatja őket kellő számú munkatársi gárda és olyan olvasói tábor, amely közvetlenül érdekelt volt a megjelentetésükben.

Ha most egy későbbi korszakot veszünk szemügyre, ugyancsak azt látjuk, hogy az 1945 őszén újraindult Falvak Népe nemcsak az Erdélyi Gazda előfizetőinek széles táborára alapozhatta sikeres tevé­kenységét, de maga mellett tudhatta az agrárszakírók viszonylag még népes gárdáját is: Antal Dánielt, Bikfalvyt, Kozán Imrét, Kós Balázst, Kós Károlyt, König Miklóst, Mezei Sándort, Mózes Pált, Nagy Miklóst, Opra Pált, Pap Istvánt, Szeghő Dénest, Szövérdi Ferencet és Veress Istvánt. Bár a nevek egy része ismétlődik, szándékosan tartottam újabb „névsorolvasást”, hogy egy kicsit elgondolkozhassunk afölött is: hány jelentős mezőgazdasági szakírónk munkásságáról feledkeztünk meg az utóbbi évtizedekben? Hogy kik léptek a helyükbe? Sokatmondó tény, hogy a Falvak Népe 1945 utáni történetében a kezdeti lendület után csak 1971 és 1974 között szaporodtak meg újólag a szakcikkel és tanulmánnyal jelentkező külmunkatársak, amikor Nagy Miklós szerkesztette a lap szakmellékletét. Brassay Sándor, Czier Antal, Csávossy György, Csorba István, Dankanits László, Dimény Sándor, Kovács Béla, a baromfitenyésztési szakkönyveivel ismertté vált Lőrinczi László unitárius lelkész, Márkus István, Ötvös Zoltán, Sebők M. Péter, Székely József és Tamás Lajos nevét akkoriban jegyeztem meg magamnak.

A háború után négy évig az EMGE adott ki szakkönyveket, gazdanaptárakat, 1951-től az Állami Tudományos és Tankönyvkiadó, 1953-tól a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Könyvkiadó és annak jogutódja, a Ceres. Egyik 1978-as visszatekintésében Nagy Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy a viszonylagos önállósággal rendelkező kolozsvári szerkesztőség jóvoltából 1953 és 1969 közötti periódusban mennyire megugrott a magyar nyelven megjelent szakkönyvek száma (és példányszáma). Magam 65 szerző 462 munkáját vettem számba, akiknek többségéről hosszabb-rövidebb szócikket lehet olvasni a RMIL-ben. A tíz-tizenöt szerkesztő magyar nyelven végez(het)te a kolozsvári mezőgazdasági főiskolát 1953-ban és 1954-ben, a munkák átlagosnál igényesebb nyomdatechnikai kivitelezését a feledhetetlen emlékű Tóth Samu szavatolta.

4. Az 1989-es változásokat követő – megkésett és felemásan alkalmazott – földtörvény, illetve a piacgazdálkodásra való áttérés anomáliái következtében épp az a réteg nem tudott megerősödni, amelyiknek a megélhetése elsősorban a földtől függött. A restitúcióért folytatott küzdelemben talán a legnagyobb eredmény az volt, hogy a Székelyföldön vissza lehetett állítani a közbirtokossági tulajdonformát. Csakhogy a nehezen visszaszerzett vagyonnal sok helyen pazarlóan bántak, nem törődtek azzal, hogy a közösség erdeinek a kiirtásával a Székelyföld voltaképpen a saját jövőjét lopja meg. Ma Erdélyben az egyházak a legnagyobb szántóföld-, legelő-, kaszáló- és erdőtulajdonosok. Püspökké választása után Kató Béla református egyházfő kénytelen volt megállapítani: az eltelt negyedszázad nem volt elegendő ahhoz, hogy a szelektíven visszaszolgáltatott vagyonrészekkel biztos lábakon álló gazdasági háttér jöhessen létre.

A közgazdasági gondolkodás számára tehát újból elő kellett készíteni a talajt. Az utóbbi negyedszázadban – sokféle funkciót vállalva – ezt tette Somai József a Romániai Mmagyar Közgazdász Társaság életre keltőjeként, a Közgazdász Fórum című szakfolyóirat alapító felelős szerkesztőjeként. Korunk-szerkesztőként magam nem egyszer támaszkodtam széles körű szaktudására, alapos tájékozottságára. Főként abban a közös törekvésben, hogy újból rátaláljunk a „szolidaritás megújuló formájára”, a szociális szövetkezetekre. Örömömre szolgál, hogy 2014 augusztusában egyik tanulmánya kapcsán (Kísérletek az önálló magyar felsőoktatás újraindítására (1990–1999). In: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról. Kiadta a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete Kolozsvárt 2009-ben) szólhattam róla a Reménység tavánál is az Amerikai Magyar Baráti Közösség táborában.

Merthogy: erdélyi változások és változatlanságok közepette megbízható támpontunk: Somai József.