Bodó Barna
Ki mondja meg?
Értékek, civilek, kisebbségi közösségek,
avagy: kinek, mikor, hogyan…
(Kisebbségi mivolt)
Egy nemzetállam nemzeti kisebbségéhez tartozom. Nem tudom, világos-e, mit jelent ez?
Sokan nem értik, miközben az ellenkezőjét állítják.
A kisebbségi az, aki számára a klasszikus demokrácia nem elegendő. Meglepő? Talán… A klasszikus demokrácia a többségről és a többségivé válás esélyeséről szól. A társadalomban az eltérő vélemények, érdekek és értékek közül az nyilvánul győztesnek, amelyet a legtöbben vállalnak fel, a legtöbben támogatnak. Az érdekek az egymástól eltérő élethelyzetek személyre és/vagy csoportra vonatkoztatott leképezései. Az értékek képlete valamivel bonyolultabb, mivel az értékek nem csupán etalonként, mérceként funkcionálnak, de azt is megmutatják, hogy az érték, mint objektum mennyire elégíti ki a szubjektum bizonyos igényeit. Az érték mindig egy viszonyban, az objektum-szubjektum közötti relációban mutatkozik meg. Az etalonok azonban nem valamely abszolút, egyetemes, emberi, örök stb. értékrendszerhez viszonyítva viszonylagosak, hanem azokhoz a társadalmakhoz, melyek létrehozzák őket. Magyarán a viszonylagosság itt valamitől való függést jelent, miként azt a közíró és közgondolkozó Bíró Béla helyesen megállapítja (Bíró 1996). A filológus gondolatmenetét a politológusnak is érdemes fontolóra vennie, hiszen Bíró Béla így folytatja: minden társadalomban eltérő értékrendszerek tömkelege fér meg békésen egymás mellett. Ennek ellenére az értékkonfliktusok mindennaposak, nincs szükség eltérő kultúrákra ahhoz, hogy erkölcsi tudatunk és ösztönvilágunk konfliktusba kerüljön egymással. Az etnikai, vallási, nyelvi konfliktusok forrása általában nem az, hogy az eltérő kulturális univerzumok egymás mellett élése lehetetlen, hanem az, hogy bizonyos államok az etnikai, a nyelvi, a vallási hovatartozást teszik az állami élet alapjává, s ezzel a szóban forgó kategóriákat kiemelik természetes környezetükből, (át)politizálják ezeket. Ebben a kontextusban az állami intézmények a domináns etnikai, nyelvi vagy vallási többség érdekeit hivatottak “védelmezni”. Nyilvánvalóan a kisebbségi érdekek kárára.
Gondolom, világosodik a kép.
Az etnikai kisebbségi örökös számbeli kisebbségben van. Miközben a demokrácia jegyében és feltételei között a többség dönt. A kisebbségi olykor felsóhajt, máskor védekezik, ritkábban tiltakozik. Gyakran nem látja utóbbi értelmét, mert olyan a társadalmi környezet.
A kisebbségi tudja, igenis tudja, hogy a demokrácia lehetőséget nyújt mindenki számára saját érdekei és értékei melletti kiállásra, csak esélye nincs arra, hogy ezeket egyedül, valamilyen a kisebbségi közösségen kívülről érkező támogatás hiányában többségivé tegye, érvényesítse, elfogadtassa. Ha a klasszikus demokráciát kiáltja ki a domináns többség a társadalom működését meghatározó egyedüli elvnek, akkor áll elő az a faramuci helyzet, hogy a kisebbségi a demokráciát hirdető és revendikáló többségivel szemben antidemokratikussá válhat/válik, hogy immár nem csupán egy bizonyos többséggel és egy bizonyos helyzettel, hanem klasszikussá görcsösödött elvekkel szemben is fel kell lépnie.
Aki a klasszikus demokráciát támadja, európaiként – az mire számíthat?
Már kérdésként is riasztó felvetés. A demokráciát vártuk évtizedek, százegynéhány év óta, aki demokráciát mond Európában, az partnerekre lel, hisz elfogadja, hogy létezik pluralizmus, s a döntés azoknak kedvező, akik többen vannak. A vesztes oldal feladata és esélye, hogy a másik oldalon pártfogókat szerezzen, hogy elmagyarázza és megértesse szempontjait és érveit. Ha a pluralizmus a politika alapértékeire vonatkozik, akkor a többség-szerzésnek megvan az esélye. Az ideológia – filozófiai-vallási-gazdasági-politikai eszmék viszonylag egységes keretbe szerveződött rendszere – nem más, mint emberi társadalmunk kritikai leírása, vagyis irányelvek megfogalmazása arra vonatkozóan, hogy a közösséget egészében érintő kérdésekre milyen válaszok adhatóak. Az ideológiai pluralizmus akkor lehet a megoldások kiinduló pontja, ha elvben bármelyik eszmeileg alátámasztható társadalmi projekt azonos eséllyel válhat dominánssá, kaphatja meg a többség támogatását.
Ugye, most már érthető: a kérdés az, mikor lép át, milyen esetben lépne át egy többségi a kisebbségi oldalra, miért vállalná a kisebbségi érdekek/értékek támogatását.
Elvi alapon – hallom a világos választ. Mert átlátja, hogy amennyiben kisebbségek esetében hiányzik a politikai többségre kerülés esélye, akkor sérül a demokrácia. A kisebbségi politikai zsákutcába kerül. Ugyanis bár a kisebbségi számbelileg van kisebbségben, de ez a számbeliség következményeiben társadalmi gátként jelenik meg: sajátos érdekeit a klasszikus demokrácia keretei között nincs esélye elfogadtatni, győzelemre vinni. Beszorul, védekezik.
Erről van szó. Illetve arról, hogy minden etnikai közösség alapvető kérdése a megmaradás. A nemzetek esetében erre a kérdésre a nemzetállami keret adja meg a választ: a nemzetállam kulturális értelemben azt a nemzetet/nemzetrészt védi, amely demográfiailag többségben van, amelynek pozíciója domináns. Esetében a többség nem a demokrácia keretei között és neki köszönhetően jön létre – ez létező adottság. Az állami struktúrákat meghatározó demográfiai többség számára a procedurális demokrácia önnön érdekeinek szolgálatába állított eszköz. Ezért válik a kisebbségi oldalon gáttá. Meghaladható-e ez a helyzet, és miként? Bíró szerint a szóban forgó kultúrák értékeinek túlnyomó többsége vagy az egyes értékek bizonyos vonatkozásai természetesen fedik egymást, így aztán, bár a kultúrák közti értékkonfliktusok a kultúrák együttélésének természetes velejárói, lehetőség van arra, hogy az értékátfedések mentén, azok elemeiből kooperatív (de szintén kultúrafüggő) értékrendszereket (magyarán új, közvetítő jellegű kulturális univerzumokat) hozzunk létre. Ezek kialakításának alapfeltétele természetesen az értékpluralizmus szentesítése.
Az értékpluralizmus nem az értékek, hanem az értékrendszerek relativitását jelenti, lévén az értékek egy konkrét társadalom működésének alapvető szabályozói. Nincs olyan elv, amely arra vonatkozna, hogy a domináns nemzet(rész) értékrendszere bármilyen szempontból magasabb értéket képviselne. Ezt értékelés nem mutathatja ki. Maga az értékelés mindig kontextus-függő, az értékeknek csak jól meghatározott társadalmi-történeti kontextusban lehet valóságos értelmük. Bíró szerint az érték minden jel szerint a szubjektum (a szó legtágabb értelmében vett “befogadó”), illetve az objektum közti megfelelés mértéke. Az értékességben azt mérjük, milyen mértékben képes az objektum a szubjektum bizonyos “igényeit”, “szükségleteit” stb. kielégíteni. A relativizmus nem maguknak az értékelés folyamatában megállapított értékeknek a relativitását mondja ki, hiszen ezek az értékek per definitionem relatívak, hanem az értéketalonok, az értékmércék relativitását.
Jó ezt tudni, és ezt a többségi oldal olykor el is fogadja. Élvben, általánosan. És Európa nyugati felén. Észak-Nyugat Balkánon erre nem találni példát. Arra van példa, hogy a többség elutasítja a kisebbség sajátos, önnön megmaradását elősegítő és szavatoló megoldási javaslatait, ilyen esetekben kerül elő a demokrácia, mint bunkó, amellyel lesújtanak: a nemzeti kisebbségek csorbítják, kikezdik, megkérdőjelezik a többség által univerzálisnak mondott és tekintett értékeket – és ezzel magát a demokráciát tagadják meg. Az alaphelyzet a következő dilemmára redukálható: milyen alapon várja/várhatja el a többségi nemzet a nemzeti kisebbségtől, hogy az előbbi által egyetemesnek minősített értékeket tekintse a maga számára elsődlegeseknek, alapvetőeknek még akkor is, ha ezek az ő létét és jövőjét kérdőjelezik meg? Mindennapi regiszterbe áthelyezve a dilemmát az a kérdés fogalmazódik meg: milyen alapon várja el a többségi (nemzetállam) a kisebbségi polgárok teljes lojalitását, miközben utóbbiakat nem ismeri el nemzetalkotó tényezőnek? Ez a nemzet részéről a kettős tagadás esete: nem veszi tudomásul a nemzeti kisebbség létét, ráadásul azt is elvárja, hogy a kisebbségi ezt ne tegye szóvá, ez ellen ne emelje fel a szavát.
Ki kell mondanunk, hogy Közép-Kelet-Európa társadalmai nincsenek felkészülve az értékpluralizmusból fakadó helyzetek kezelésére. Bár tagadják, tovább él a totalitarista korszak – nemzeti vonatkozásban elsősorban Romániában – mindent átható gyakorlata, miszerint a politikai elit önnön értékpreferenciáit kívánja közjóként történő felcímkézéssel a társadalom egészének eladni, pontosabban erőnek erejével elfogadtatni. Továbbá paternalista, a kisebbségit társadalmi értelemben éretlenként kezelik, aki képtelen (volna) önnön helyzetének értelmezésére, akinek meg kell mondani, hogy neki mi volna a jó. A másként gondolkodót stigmatizálják, megbélyegzik, tele a sajtó neohorthysta, neonyilas, neofasiszta minősítések. Az a kisebbségi vezető, akit csak „szélsőségesnek” mondanak, az szerencsésnek mondhatja magát. Érzékelhető, a megbélyegzők nem akarják tudni, hogy Hitler és Horthy hatalomgyakorlása között mi volt az alapvető különbség, hogy a két vezető között soha semmilyen formában nem létezett elvi alapon, kölcsönösen felvállalt összetartozás. Magyarul, a két rendszer közötti különbség ég és föld…
Gondolom, nem kell itt senkinek felidézni, mi volt, mit jelentett a 2013 október végi nagy székely menetelés. Egy szép októberi vasárnapon kialakult az 54 kilométeres összefüggő emberi sorfal, amikor a több mint százezer ember, zömmel székely mutatta meg és fel méltósággal, hogy hisz egy eszmében. Hisznek az autonómia eszméjében, továbbá abban is, hogy a többség képes megérteni, a kisebbség autonómiája semmit el nem vesz a többségtől, de az igazi garanciája a többség-kisebbség közötti nyugodt viszonynak, az ország békés gyarapodásának. Benne van ebben, hogy a jó kisebbség a nyugodt kisebbség, az önnön sorsát intézni képes kisebbség. Százezer ember állt ott azért és abban a reményben, hogy ezt a többségi oldal is megérti, az üzenetet fogadja és felfogja. Azon este a bukaresti tévék politikai beszélgető műsorai ennek a totális ellentétét mutatták. Aki több csatornára is kíváncsi volt, azt tapasztalhatta, hogy az idézett politikai üzenet feladója és fogadója között nem nézetkülönbség van, hanem regiszter-különbség. Volt, aki turisztikai látványosságként értékelte az eseményt, és sugalmazta a székelyeknek, ilyen attrakciót évente szolgáltassanak, mert jönnek a turisták – ez alkalommal is több ezren lehettek, akik külföldről jöttek… Kollégája elméleti utakra tévedt, s elemzői kvalitásokat kívánt megcsillantani, amikor azt mondta: az egészet az RMDSZ azért találta ki és csináltatta végig a Székely Nemzeti Tanáccsal, hogy visszakerülhessen a kormányba. Harmadik véleményként azt idézném, amikor tévésztár szétbeszélő a százezer sorfalat kialakító székelyeket ötletesen azokkal a zarándokokkal hasonlította össze, akik a szentként tisztelt Paraschiva maradványaihoz járultak az őszi jászvásári búcsú alatt, a becslések szerint több százezren. Ehhez képest, így a véleményvezér, Háromszéken kevesen is voltak, nincs miért olyan sokat beszélni róla… És az esemény szinte azonnal lekerült a román média napirendjéről.
(Értékpárok és beszámoltathatóság)
A politika világában tízegynéhány fontos pozitív-negatív értékpárról szokás beszélni, éspedig: szabadság →← elnyomás, egyenlőség →← egyenlőtlenség, osztott hatalom→← koncentrált hatalom, stb. Ezeket szokás az emberi társadalom legáltalánosabb értékeinek tekinteni. Csakhogy ezek nem külön-külön hatnak, hiszen az egyik értékpár kontextusa lehet a másiknak. Akinek nincs esélye alapvető értékeinek elfogadtatására, elnyomás hiányában is egyenlőtlenséget érez és kiált is olykor. G. D. Cole klasszikus véleménye („Ahogyan az ember teremtette az államot, ugyanígy az ember le is rombolhatja, és ahogyan naggyá tette az államot, ugyanúgy korlátozhatja is.”) kisebbségek esetében nem érvényesül, illetve felmerül a kérdés: a kisebbségek miként és mennyire államalkotó tényezők. Mit ér el a kisebbségi, ha tiltakozik?
Eljutunk tehát a beszámoltathatósághoz, ami a demokrácia minőségének egyik legfontosabb fokmérője. A választások természetesen a politika minősítéséről szólnak, de most nem erre utalok, hanem az érdekvédelmi szervezetekre, a nyilvánosságra és a civil kurázsinak nevezett állampolgári öntudatra, amelyek révén két választás között is szemmel tartható a kormányzás. A civil kurázsi a szociális cselekvés egy specifikus típusa, egyedi szituációkban, különböző szociális kontextusokban nyilvánul meg, amikor egy személy (ritkábban egy csoport) önszántából fellép a legitim, elsősorban nem-materiális érdekekért, kiáll mindenekelőtt más személyek személyes integritásáért, de önmagáért is, és közben humán és demokratikus elveket képvisel. A civil kurázsi inkább egy cselekvési típus, gyakran demokratikus erényként is említik.
Erre a fellépésre, kiállásra szükség van. A politikaelmélet szerint a formalizált képviseleti rendszer demokratikus működése és a civil társadalom ereje között az összefüggés egyenes, vagyis a civil társadalmat nem a demokratikus képviselettel szembe állítva, hanem azzal együtt, annak társadalmi beágyazottságaként érdemes meghatározni. Ismert a civil társadalom technokratikus felfogása is, amely a civil társadalom fogalmát az NGO-kra és más civil szervezetekre szűkíti le. A civil társadalom kifejezés értelmezésében a felvilágosodás koráig visszanyúlva és napjaink értelmezéseire utalva teoretikusan legalább két fontos jelentéstartalmat kell megjelölni. Az első (általánosabb) felfogás szerint a középkori rendi képlettel szembeállított, szabad polgári (magán) tulajdonon és vállalkozáson nyugvó, az alkotmányos jogállamiság demokratikus politikai keretei megteremtéséért küzdő és létrehozásuk után azokat politikai részvételével saját céljaira működtető polgári társadalom értendő alatta. A polgári társadalom a magánéletben kialakult polgári erényeket (a szabad vállalkozás, polgári felelősség, tolerancia, a társadalmi együttélés művészete) a közéletben is alkalmazza, ami sajátos – igazi demokratikus – politikai kultúrát eredményez. A civil társadalom ebben az értelemben egy normatív fogalom, a felvilágosodás teoretikusainak gondolkodásában megszületett társadalmi eszmény, másfelől egy empirikus szociológiai megvalósulás, amelynek a nyugat-európai észak-atlanti centrum országaiban létrejött változatai közelítenek leginkább e normatív eszményhez. Ebben az értelemben a civil társadalom a sajátos politikai kultúra révén az általa kialakított demokratikus politikai rendszer talapzata, a társadalom polgárosultsága, a jelzett polgári erények és a demokratikus politikai kultúra kialakultsága, mértéke összefügg a demokratikus politikai rendszer életképességével és stabilitásával, működése minőségével. Ez a civil társadalom a tradicionális képviseleti demokráciákkal többé-kevésbé harmonizál, de ugyanakkor konfrontálódik is rendszeren belül.
A civil társadalom másik jelentése a politikai államtól és társadalomtól való elkülönülést jelent, pontosabban az állami politikai szervezetektől és a politikai pártoktól független – ilyen értelemben szabad, önszerveződő – öntevékeny, autonóm társadalmat értjük alatta. A fogalomnak ez a jelentése arra utal, hogy a demokratikusan hatalomra juttatott „többség” által kormányzott állam centralizáló súlyával, gyámkodásával szemben szükséges a „kisebbség” védelme, és ezen értelmezés az egyéni szabadság biztosítékait az egyén és az állam közötti „közvetítő” intézményekben véli megtalálni: ezek volnának a központi hatalmat lebontó/ellensúlyozó helyi önkormányzatok, az egyházak és természetesen a legkülönfélébb egyesülések, társulások. Ez a civil társadalom demográfiailag azonos az elsővel, mégis a jelzett szempontból az első értelemben vett egész civil társadalmat jól reprezentáló része.
Az autonóm csoporttevékenységként értelmezett civil társadalom szerepe meghatározó lehet a politikai demokrácia stabilizálásában. Először is csökkenti az állampolgárokra, mint magánemberekre nehezedő állami-politikai nyomást, így mérsékli a konfrontációt. Másodsorban bizonyos helyzetben képes arra, hogy közbülső szintet képezzen az egyén és az állam között, illetve képes a konfliktusokat kezelni és a polgárok magatartását kontrollálni az állam kényszerítő eszközeinek igénybevétele nélkül. Egy jól működő civil társadalom „felfelé”, a hatalom irányában megakadályozhatja azt, hogy a döntéshozókat agyonnyomja a követelések tömege, és a rendszer kormányozhatatlanná váljék. „Lefelé”, a közösséget illetően „javítja a polgári kvalitásokat”, vagyis hozzájárul az eszményített részvételi politikai kultúra fejlődéséhez, illetve ahhoz, hogy olyan polgárok nevelődjenek ki, akik ismerik mások törekvéseit, cselekedeteikben magabiztosak, és elegendő polgári öntudat van bennük a közjóért való áldozatváltatásra.
A demokratizálódás útján elinduló Kelet-Közép-Európa társadalmait rövid pozitív időszak után ismét a bizalmatlanság és atomizáltság jellemzi. A bizalom megléte univerzális szükséglet: erre épül a rend, a kiszámíthatóság, a hatékonyság, a korrektség. Ha elvész a bizalom, szerepét helyettesítő mechanizmusok veszik át, éspedig: 1) providencializmus, ami passzivitáshoz és stagnációhoz vezet; 2) korrupció, ami a kaotikus környezet ellenőrzésének egyfajta illúzióját kelti; gettósodás, ami a szélesebb társadalommal szembeni diffúz bizalmatlanságot a törzsi, etnikai vagy családi csoportokhoz való erős lojalitással kompenzálja, és gyakran jár együtt idegengyűlölettel; 3) paternalizáció, ami az erős vezetés igénye, mint a kaotikus, veszélyes, kiszámíthatatlan világgal szembeni egyedüli megoldásé. (Miszlivetz 1999)
A civil társadalom nem végső megoldás minden társadalmi bajra; nem szünteti meg a konfliktusokat és különbségeket, sőt, feltételezi azok meglétét, belőlük táplálkozik, erősödik. Ám ahelyett, hogy az erőszakosságig élezné, és feloldhatatlan antagonizmussá tenné, inkább civilizálja ezeket.
(Kisebbségi civilek)
Erdélyországban egy ideje sokat foglalkozunk a civil építkezés kérdésével. Ez önmagában is jelzés, hiszen ami jól működik, arra nem szükséges mindegyre visszatérni. Jó ideje, legalább fél évtizede látjuk, hogy menet közben valami megcsuklott, a civil társadalom hajója valahol léket kapott. Elindult egyfajta szétfejlődés az erdélyi civil világban: konkrét szerepet vállaló, a nemzet esetében állami intézményekhez rendelt közösségi feladatköröket teljesítő szervezeteink – Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE), Erdélyi Magyar Műszaki Társaság (EMT), Kriza János Néprajzi Társaság, Romániai Magyar Közgazdász Társaság és a sor folytatható – esetében folyamatos és egyre szakmaibb feladatvégzésről beszélhetünk, miközben a másik oldalon, a kulturális-társadalmi végeken, kisebb központokban és faluhelyen a civil szervezeti tevékenység egyre nehezebb, rapszodikus, le-leáll. Egye több az alvó szervezet. Azt is látjuk, hogy a civil ernyőszervezetek, az általános civil képviselet ügye is sok kérdés megfogalmazására ad alkalmat. Talán az illetékeseknek sikerült tisztázni, de a közéletben nem válik nyilvánvalóvá ezek szerepe és közösségi feladata. Bár szó van az általános ernyőszervezetek – Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért Alapítvány, Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége – forrásközpontként történő működéséről, ez inkább elvárás, mint létező gyakorlat. Különben a dilemma nem erdélyi, és nem is kisebbségi – de kisebbségi társadalmi környezetben sajátos kérdéseket indukál. Lassan egy évtizede él körünkben a kérdés: mennyire beszélhetünk autentikus, a céljait és feladatait világosan megfogalmazó és azokért következetesen tevékenykedő romániai magyar civil társadalomról? Ezzel kapcsolatos a kérdés: mennyit várunk el, mit várhatunk el ettől a civil társadalomtól? Van elemző, aki a civil társadalom eszméjének hátat fordító, „hűtlen” civil társadalomról szól, utalván ezzel arra – a máshol is jelen lévő – gyakorlatra, hogy olykor a civilek maguk nem tisztelik a civil önkormányzatiság elvét, hogy nincs átláthatóság, anyagiak vonatkozásában olykor a fekete és a szürke határán mozognak a szervezetek. Ez utóbbi sem erdélyi magyar sajátosság, valamennyire az egész szektorra jellemző. Ennek egyik oka a civil működés biztonsága illetve bizonytalansága.
Utalva a fentebb megfogalmazott elvekre ki kell jelenteni, hogy a civil társadalom kisebbségi feltételek között nemcsak a szervezetek által létezik, hanem a közösségi mentalitás szintjén is. Az önépítő falusi kisközösségektől kezdve, a lakókörnyezet megszépítésére létrejött informális vagy társasházi közösségeken keresztül az árvízkárosultak önkéntes megsegítéséig még sok mindent beleérthetünk. A civil társadalom létének erősségét tehát csak óvatosan szabad a hivatalosan bejegyzett nem kormányzati szervezetek számával mérni. (Papp 2011) Még inkább szkeptikusak lehetünk e tekintetben, ha figyelembe vesszük azt is, hogy – erdélyi magyar vonatkozásban – e szervezetek jó része magyar és román állami, vagy akár európai uniós forrásokból tartja el (úgy, ahogy) magát. Papp Z. Attila szerint az erdélyi magyar civil világ jelentős része valójában egy etatista beállítódás meghosszabbítása, ez a beállítódás azt jelzi, hogy saját gondjainkat – ugyan civil szervezeti kapcson keresztül – valójában az államnak kell megoldania: a szórvány gondjait oldja meg például a magyar állam, a könyvkiadás gondjait pedig a román meg magyar közpénzek „lehívása” – és a sor folytatható. Feltételezhető ugyan, hogy a szándék saját források bevonására létezik, de a kisebbségi társadalomnak nincs elegendő forrása, hogy feladatait ellássa, főleg akkor nincs, ha az államtól átvállalt, a kisebbségi közösség létét és mibenlétét szolgáló tevékenységről van szó. Az etatista jelleg azonban nem az erdélyi magyar civil társadalom „hibája”, hanem a közép- és kelet-európai államok sajátossága: az állam vagy a kisebbségi érdekérvényesítők bizonyos feladatok megoldását a civilekre delegálják. Ez a feladat-megoldás látszólag jót tesz a hatalmi szereplőknek és „munkát” ad a civileknek.
Az a civil világ, amely szolgáltat, állami/közösségi feladatokat vállal át és lát el, az szinte bizonyosan nem fog a civil alapértékek kérdésével foglalkozni. A kisebbségi civil szféra kettős értelemben is kiszolgáltatott. Kiszolgáltatott az elérhető források vonatkozásában, illetve abban az értelemben is, hogy a civil önkormányzatiság eszméjét milyen relációban értelmezzék és képviseljék. Az első kérdés lényegét könnyű érzékeltetni: ha a civilek „feladat-átvállalók”, akkor természetesen elvárják, hogy az átvállalt feladatokra valamilyen hatalmi struktúra pénzt biztosítson. Ez a másik fél lehet az állam, amelynek polgárait szolgálják a vonatkozó programok, lehet az anyaország, amely a kulturális nemzet eszméjének jegyében felelősséget érez és vállal a kiszakadt nemzettársaként és közösségeikért, de bejön egy harmadik tényező is, éspedig a vonatkozó kisebbség politikai képviselete, amely az államtól jövő pénzek vonatkozásában átirányító-továbbító szerepet játszik, s ilyenként a pénzek elosztásában a szerepe az államénál fontosabb lehet. Ismert gyakorlat mifelénk, hogy a politika, mint a pénzforrások gazdája, többnyire beárazza a civileket, az általa érkező pénznek politikai ára van, s a civilnek döntenie kell a vállalt konkrét civil feladat illetve a civil eszmeiség és autentikusság között. Ha kisebbségi iskola működtetéséről van szó, gyermekek utaztatásáról és ösztöndíjáról – a választás kimenete nem kétséges, a civil besorol.
A kisebbségi civil szerepe, igen sok civil önértelmezésében, a nemzetben való megmaradás szolgálata, s ez fontosabb elvont eszmei tartalmaknál. Különben is a többségi államban kialakult konfliktusokat, értékrendi vitákat nem érzi a sajátjának, ezektől olykor tudatosan tartja távol magát, hogy az így értelmezett „semlegesség” jegyében az állami-önkormányzati politika bármelyik vezető pártjától támogatásra számíthasson. A kisebbségi társadalmi térben viszont maga a pluralizmus válik vitatott kérdéssé, s a civil igen komoly dilemmákkal néz szembe, ha egy parlamenti politikai erő, jelesül az RMDSZ azt hirdeti, hogy a kisebbségi társadalom számára mindennél fontosabb érték az egység. Hiszen az egység nem bontható le, nem választható szét egyértelműen közösségen belüli és ezen kívüli tényezőkre – párhuzamosan mindkettő hat. Kifelé, a többségi társadalom felé az egység a politikai képviselet maximalizásának előfeltétele, tehát ennek fontosságát nem lehet tagadni. Befelé viszont az egység azzal jár, hogy a vonatkozó politikai képviselet nem értékek mentén politizál, hanem etnikai alapon, az általa középpontja állított értékek másodlagossá válnak. Milliós nagyságrendű közösségek esetében elképzelhetetlen a közösség tagjainak valamilyen/ bármilyen értékrendet illető egysége – a pluralizmus természetes és létező. Aminek következtében a kisebbségi „másként” gondolkodótól a kisebbségi politika megbízatást kapott aktorai olyan „megértést” várnak el, amire az egyre kevésbé hajlandó.
A számonkérés kerete is dilemmákkal terhelt. Ha mondjuk a politikai képviselet pénzvitele, gazdálkodása kérdésekre ad okot, ha a költségvetési pénzek egy részét a vonatkozó közösség nem „látja”, ha a közpénzek kezelését illetően kérdései vannak, kihez fordulhat? A megnyilvánulni kívánó civil kurázsi milyen irányban nyerhet szabad utat? Ha ilyenkor az állam vonatkozó ellenőrző intézményeit kívánja bevonni, azt sokan, és nem csupán a domináns kisebbségi párt elitje tekinti egyfajta árulásnak. Hiszen ha nem megfelelőnek ítéli és ezen az alapon általában elutasítja az állam kisebbségpolitikáját, akkor milyen erkölcsi alapon hívja segítségül ugyanazon állam ellenőrző-jogérvényesítő intézményeit?
Vannak a civil számonkérésnek, a szembenállásnak kisebbségi civilek számára is járható útjai, s erre a környezetvédelem, az egész Verespatak jelenség-együttes a legjobb példa. Az erdélyi magyar „zöld” civilek meghatározó módon vették ki a részüket a helyzetértelmezésből, a tisztább kép kialakításából, a közösségi szerepvállalás előkészítéséből és megszervezéséből. Vagy ha a 2012-es ACTA (Hamisítás Elleni Kereskedelmi Megállapodás // Anti-Counterfeiting Trade Agreement) tüntetésekre gondolunk, várható volt, hogy a magyar civilek is bekapcsolódnak a Románia több városában az internethasználat megbénítása miatt aggódók megmozdulásaiba. Ismert, az ACTA-botrány azt követően robbant ki, hogy 2012 január végén 21 EU-s országgal közösen Románia is aláírta a vonatkozó nemzetközi egyezményt, amikor a tiltakozások miatt Lengyelország visszavonta csatlakozását, Csehországban és Lettországban úgy döntöttek, “jegelik” a témát.
Ha közös a téma, a tiltakozásban a kisebbségi civilekre is számítani lehet. De ez nem kisebbségi civil kontroll, hanem általános.
Ha kisebbségi a téma – pl. autonómia melletti politikai kiállás, pontosabban ennek elmulasztása – akkor kisebbségi oldalon olyan helyzet is előállhat, hogy a kisebbségi civilnek saját etnikai politikai képviseletét kell/kellene tetemre hívnia. Mint 2013 márciusában Marosvásárhelyen, a székely szabadság napjának kikiáltott tüntetésen, amikor az óvatos RMDSZ nem állt be a szervezők mögé. Nem állt szemben, az állam oldalán, de nem is sorolt be a tüntetők közé, a több tízezer érdekeiért és értékeiért békésen kiálló magyar közé. Jelezte a sajtó, van olyan civil vezetőnk, aki ezt nyomatékosan számon kérte. Az RMDSZ még nem is magyarázkodik, hallgat. Mert biztos abban, hogy jövőre ismét ő viszi el a szavazatok zömét.
Ilyenkor nem lehet megkerülni a kérdést: szembenállás, de kivel? A civil kontroll az állam avagy a kisebbségi politika intézményi világát célozza meg?
Halkra fogom a hangom, pedig kiabálnom kellene: a kisebbségi civil kontroll tájainkon még fából vaskarika.
Irodalom:
Bíró Béla: Értékek inflációja, Magyar Narancs, 1996/23.
Miszlivetz Ferenc: A civil társadalom nyomvonalai az új európai térben In Magyar és európai civil társadalom, Szerkesztette: Csefkó Ferenc és Horváth Csaba, Friedrich Ebert Alapítvány kiadása, Pécs 1999.
Papp Z. Attila: Civil társadalom: van-e, és milyen is? In Civil Fórum 2011/7
Abstract:
Values, civilians, and minority communities
For a minority the classical democracy is not enough. The ethnic minority is considering being a perpetual minority; in a democracy decide the majority. Even if democracy offers the opportunity for any citizen to promote its values, in fact the national minority doesn’t have any chance to impose its own interests in the absence of help from outside the Community.
In Transylvania in the last few years there are problems related to the civil sphere. There is a dichotomy. On the one hand large associations are characterized by an increasingly professional activity, on the other hand associative structures of villages are working harder, and many have suspended their activity. Most associations are characterized by statism in accordance with the state must solve the problems of the Community.
Most associations provide services to local communities. Civil society focus on providing services is not concerned about the problem of the basic values of the society. Thus civil sphere of ethnic minorities is no longer capable of sustaining civic values, to promote civil courage.