Romániai magyar civil szférában

Erdély Tudástár

Szenkovics Dezső: Történések a romániai magyar civil szférában (2002–2003)

Bevezető

 

Amikor elvállaltam e tanulmány elkészítését, arra a feladatra vállalkoztam, hogy összefoglaljam mindazt, ami a 2002-ben az Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért Alapítvány (ERMACISZA) által megrendezett IV. Civil Fórum és a tanulmány írása közötti időintervallumban a romániai magyar civil szférában történt. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem könnyű feladat, és ennek több oka is van.

Egyrészt azért nem könnyű, mert ebben a periódusban jelentős belső változásokon ment át a romániai magyar civil szféra. Megindult ugyanis egy eddig nem tapasztalt (vagy kevésbé tapasztalt) vita, párbeszéd, amelynek központi gondolatát röviden a „hogyan tovább?” kérdésben tudnám összefoglalni.

Továbbá megnehezíti feladatomat az is, hogy a jelzett időszakban a romániai civil szférát érintő, annak működését szabályozó törvénykezés is jelentős változásokon ment át, ami nagymértékben kihat(hat) általában a romániai civil szféra – és ezen belül a romániai magyar civil szféra – életére, fejlődésére.

Éppen ezért jelzem, hogy a tanulmány megírásakor nem a teljesség igénye vezérelt, célom inkább az, hogy elkészítsem azon történések szintézisét, amelyeket jelentősnek, nagymértékben meghatározónak tartok a romániai magyar civil szféra jelene és jövője szempontjából.

Tanulmányom tartalmát illetően elmondhatom, hogy az a legfontosabb történések kronológiai sorrendben történő bemutatására, valamint az ezekhez szükséges megjegyzésekre, kritikákra, kommentárokra összpontosít. Ami a szerkezeti felépítését illeti, a tanulmány egy bevezetőre, öt nagyobb fejezetre és egy befejezésre tagolódik. Mindenik fejezet egy általam fontosnak tartott témát, kérdést tárgyal.

 

  1. A IV. Civil Fórum (2002. május 3–4.) és az ezt követő vita

 

A 2002-es év több szempontból is mérföldkőnek, fordulópontnak számít a romániai magyar civil szféra életében. Egyrészt azért, mert ez volt az az év, amikor a civil szférán belül megindult egy érdemi párbeszéd arról, hogy jelentős civil szervezeteink képviselői miként képzelik el a közös jövőt. Képletesen szólva, egyre erősödő, izmosodó civil szféránk túllépett a „tinédzser korszakon”, és „nagykorúvá vált”, tudatosan kezdett gondolkodni a jövőről. Ezáltal a civil szférán belüli párbeszéd is jelentős hangsúlyeltolódáson ment át, és a rövid, illetve középtávú együttműködési stratégiákról a hangsúly átkerült a hosszú távú tervezésre, a biztos jövő építésére. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszottak a magyarországi civil szféra életében végbement jelentős változások, a magyar kormány civil stratégiája, valamint az egységes civil képviselet kérdése.

A 2002-es év viszont mérföldkőnek számít azért is, mert elkezdődött a párbeszéd a romániai magyar civil szféra és érdekképviseleti szövetségünk csúcsvezetése között is. Ez a folyamat a 2003-as V. Civil Fórumon csúcsosodott ki, amikor a romániai magyar civil szervezetek legnagyobb országos fórumát megtisztelte jelenlétével Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, valamint Kelemen Hunor, a Szövetségi Egyeztető Tanács (SZET) elnöke.

Mint azt már jeleztem, véleményem szerint a 2002. évi IV. Civil Fórum jelentős szerepet játszott a romániai magyar civil szféra történetében, fejlődésében. A szakmai fórum, mely a Civil társadalom és önépítkező intézményfejlesztés címet viselte, plenáris előadásai, vitafóruma és szekcióülései tulajdonképpen civil szféránk időszerű kérdéseit, problémáit, nehézségeit igyekeztek tudatosítani a résztvevőkkel. A rendezvény két napja alatt szó esett a civil szféra rendelkezésére álló támogatási rendszerekről, a támogatások szűkösségéről, a tudásgyarapítás, a humán erőforrás képzése, mint a fejlesztés előmozdítója szükségességéről, a szakmai tudás elengedhetetlen fontosságáról.

A szakmai tanácskozás – véleményem szerint – két legfontosabb mozzanata volt a Salat Levente által megtartott plenáris előadás, amely A romániai magyar civil társadalom az ezredfordulón címet viselte, valamint a rendezvény több szekcióülésén (gazdasági és ifjúsági szekciókon) és záróünnepségén megfogalmazódott gondolat, igény, miszerint létre kellene hozni egy civil parlamentként működő fórumot.

Salat Levente előadását azért tartom fontosnak külön és kiemelten megemlíteni, mert több időszerű kérdésre hívta fel a hallgatóság figyelmét. Az előadás kritikai hangvétele és az elhangzott megállapítások jelentősen hozzájárultak a konstruktív viták kibontakozásához. Az említett előadásban elhangzottak közül fontosnak tartanám kiemelni azt a ténymegállapítást, miszerint annak ellenére, hogy az erdélyi magyarság több, kiválóan teljesítő országos és helyi civil szervezettel rendelkezik, ereje mégis megroppanni látszik, létalapja elszivárgóban van. Mindez azt jelzi, hogy közép- és hosszútávon Erdély magyarsága képtelen lesz fenntartani, működtetni a nagyszámban létező civil szervezeteit, ami a beszűküléshez, leépüléshez vezet. Mindennek az oka pedig az, hogy a felnövekvő generációk számára egyre kevésbé vonzó az erdélyi magyar egzisztencia. Éppen ebből adódóan fogalmazódik meg az a paradoxon, hogy „miközben a fokozatosan professzionalizálódó civil szféra egyre jobban teljesít, ezzel párhuzamosan egyre kevésbé beszélhetünk autentikus, a céljait és feladatait világosan artikuláló és azokat következetesen kivitelező romániai magyar civil társadalomról”. Egy, a színházi életből vett hasonlattal élve, a nézőtér lassan-lassan kiürül, miközben a színpadra újabb és nagyobb művészek lépnek. A kérdés csak az, hogy kinek játszanak?

Az előadó egy másik fontos gondolatával arra hívta fel a figyelmet, hogy „független” civil szféránk tulajdonképpen hármas függőségi és kiszolgáltatottsági viszonyt alakított ki és tart fenn mind a mai napig. Egyrészt kiszolgáltatott a román állammal szemben a jogi szabályozás révén, másrészt a magyar állammal szemben a költségvetési keretek között biztosított támogatási rendszerek révén. Végül pedig kiszolgáltatott a romániai magyarság politikai, érdekképviseleti szervezetével szemben is, a kisebbségi társadalmon belüli szerepek és hatáskörök összefonódottságának következtében. Ezen hármas függőség összjátéka eredményezte azt is, hogy a romániai magyarság civil szférája mindmáig nem tűzhette napirendre jövője kulcskérdéseit. Ennek egyenes következménye az, hogy a romániai magyarság nem rendelkezik egy olyan jövőképpel, amely egyértelműen meghatározza viszonyát a magyar és a román nemzettel szemben, illetve megfogalmazza belső, közösségi autonómiájának érvényesíthető, intézményes garanciáit.

A IV. Civil Fórum egy másik jelentős mozzanata az volt, mikor a szekcióüléseken, majd ezt követően a zárórendezvényen elhangzott egy kezdeményezés a civil parlament létrehozására. A kezdeményezők az elképzelést azzal indokolták, hogy a romániai magyar civil szféra elérte azt a fázist, hogy kézbe vegye saját dolgainak irányítását, megszervezze önmagát, kialakítson egy hatékony együttműködési és kommunikációs rendszert, rendelkezzen a támogatások fölött és gondoskodjon a civil szféra érdekképviseletéről, érdekvédelméről. A kezdeményezés nagy port kavart nemcsak a politikum köreiben, hanem a civil szféra berkeiben is.

A politikum egyenesen hadüzenetként, szerepének kétségbevonásaként, és a civil szervezetek önállóságának csökkentésére tett kísérletként értelmezte a kezdeményezést. A kezdeményezők egyértelműen megfogalmazták, és a sajtónak is elmondták azt, hogy a civil parlament, az egységes romániai magyar civil képviselet létrehozásának gondolata egy reális igényt elégít ki, és egyáltalán nem úttörő kezdeményezés, hiszen nemcsak a fejlett demokráciákban, hanem a szomszédos országokban is találunk hasonló kezdeményezéseket vagy akár már működő modelleket is. Egy ilyenfajta fórum létrehozása nem valami vagy valaki ellen irányul, nem az RMDSZ ellenében vagy az RMDSZ helyett szerveződik, hanem azért, mert eljött az ideje annak, hogy felnőtt civil társadalmunk saját kézbe vegye jövője irányítását, képes legyen képviselni saját érdekeit, jogosan véleményt nyilvánítson a civil szféra támogatási politikájáról, és beleszólhasson, kontrollt gyakorolhasson a pénzelosztási mechanizmusok fölött. Markó Béla a Partiumi Magyar Napok keretében megtartott előadásában a következőképpen nyilatkozott erről a kezdeményezésről: „A mi közösségünk az erős civil szféra révén kell, hogy jól működjön, de rendkívül fontos, hogy együtt cselekedjünk, mert csak együtt tudjuk érvényesíteni jogainkat. Ez nem azt jelenti, hogy a civil szféra alárendeli magát a politikának, hisz a közös érdekeinkért való együttes fellépést elsősorban az azonos cél motiválja. Voltak nálunk kísérletek az önállóság csökkentésére, például az, hogy szövetséget akartak létrehozni a civil szervezeteknek, ami önmagában is alárendeltséget jelentett volna a tagszervezeteknek. Ez a szabadság, a szabad cselekvés feladását hozta volna. Márpedig a civil szféra a szabadság szférája.”

Sajnos csak részben tudok egyetérteni a szövetségi elnök szavaival. Teljesen egyetértek például abban, hogy a civil szféra és az RMDSZ csak együttesen képesek a közös célok, érdekek érvényesítésében, és ez így is van rendjén. Viszont nem tudok egyetérteni azzal a kijelentéssel, hogy „szövetséget akartak létrehozni a civil szervezeteknek”. Szem előtt tartva azt, hogy ez a kezdeményezés a civil szférából, jelentős és eredményes civil szervezeteink vezetőitől származott, én úgy gondolom, hogy nem külső erők akarták szövetségbe kényszeríteni a civil szervezeteket, hanem egy reális belső igény fogalmazódott meg akkor, amikor elhangzott ez a kezdeményezés. És azzal is vitatkoznom kell, hogy az egységes képviselet létrejötte a civil szervezetek szabadságának, önállóságának megnyirbálását eredményezi. Nem hiszen, hogy például Nagy-Britanniában, az európai demokrácia egyik őshazájában, ahol már 15 éve létezik és működik az egységes civil képviselet, ennyi időn keresztül fennmaradhatott volna egy olyan intézmény, mely tagszervezeteinek szabadságára, önállóságára tör. Fel és el kell ismernünk, hogy civil társadalmunk lemaradt a nemzetközi irányvonalaktól, és nem csak a példaként tekintendő Nyugat-Európától, hanem a minket körülvevő közép-kelet-európai országoktól is, hiszen hasonló civil integrációs folyamatokkal találkozhatunk Magyarország, Észtország, Horvátország, Szerbia vagy akár Szlovákia esetében is (bővebben lásd a Civil Fórum c. lap 2002. július-októberi számában megjelent Somai József: Mai erdélyi magyar civil társadalmi folyamatok, Szenkovics Dezső: Pozitív fordulópont a magyarországi civil szféra történetében tanulmányokat).

Mint azt már jeleztem, a civil parlament létrehozásának gondolata nemcsak a politikum, hanem egyes civil szervezetek vezetői között is port kavart. Ezek közül kettőt említenék meg.

Pillich László, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány elnöke, a kolozsvári Szabadság napilap 2002. május 11-i számában közzétett cikkében (Önszerveződés vagy (ön)szervezés?) aggodalmának adott hangot, ami a kezdeményezést illeti. Pillich nem a civil szféra integrációjának, szakszerűbbé, szervezettebbé és hatékonyabbá tételének szükségét vonja kétségbe, hanem sokkal inkább a kezdeményezés bejelentésének és annak elfogadtatási módjában lát kivetnivalót. Kifogásolja azt, hogy a bejelentés a záróünnepség utolsó momentumában történt meg, mikor, állítása szerint, a résztvevők mintegy kétharmada már távozott. Ugyanakkor Pillich meglátása szerint a kezdeményezés négy szempontból is ellentmond a polgári értékrendnek: egyrészt minden kezdeményezés az ebben szerepet vállalók együttmunkálkodásával kezdődik, és nem szükségeltet előhitelesítést. Pillich szavait idézve „nem a név szentesíti az (ön)célt, hanem a teljesítmény nevesíti a teljesítőt”. Ehhez a kijelentéshez talán csak annyit tennék hozzá, hogy a civil parlament létrehozási tervének kidolgozására nevesített öt személy (Birtalan Ákos, Bodó Barna, Hajdó Csaba, Kató Béla és Somai József) mindenike elismert és megbecsült közéleti személyiség, és úgy gondolom, hogy eddigi, az erdélyi magyar civil szféra keretében kifejtett sikeres munkájukkal és eredményeikkel letették bizonyítványukat az erdélyi magyarság asztalára. És azt sem szabad elfelejteni, hogy tulajdonképpen őket ötüket egy tervezet kidolgozására kérték fel, amit, a dolog természetéből adódóan, és ahogy azt Bodó Barna is elmondta a Krónika napilap munkatársának, egy nyílt társadalmi vita követett volna, ahol az érintettek elmondhatták, leírhatták volna véleményüket, kifejezhették volna egyetértésüket vagy egyet nem értésüket. Ez hasonlóképpen történt például Magyarországon is.

Továbbá Pillich László azt sem tartja természetesnek, hogy egy olyan fórumon, amelynek központi témája a civil társadalom és az önépítkező intézményfejlesztés, és nem a romániai magyar civil szervezetek rendszerének strukturálása vagy átstrukturálása, így a résztvevők nem rendelkezhettek a kezdeményezésben szereplő problémák és személyi kérdésekkel kapcsolatos döntés mandátumával. Ezzel kapcsolatban újra csak azt tudom mondani, hogy nem a civil parlament vezető testületének megválasztásáról kellett a résztvevőknek szavazniuk, hanem egy olyan munkacsoport létrehozásáról, amely nekilát a tervezet kidolgozásához. Erre pedig nem hiszem, hogy a résztvevőknek külön mandátummal kellett volna rendelkezniük. Ugyanakkor, véleményem szerint, egy ilyenfajta spontán kezdeményezés – hiszen tulajdonképpen erről volt szó – teljességgel megfelel a civil életre jellemző, alulról jövő szervezési formának.

Pillich László harmadik ellenvetése, hogy bármely, a civil szférát meg- vagy átszervező, külső tényezők alapján a civil szervezetek számára irányt és/vagy korlátot szabó „beleszólás” ellentmond az autonóm önszerveződés, a szabad cselekvés elvének. „A civil szférát nem intézményesíteni kell, hanem a civil szféra intézményesülését kell valamennyiünknek valamennyi lehetséges eszközzel segíteni” – írja a szerző. Úgy érzem, hogy szó sincs a civil szféra meg- vagy átszervezéséről, legalábbis az én értelmezésem szerint a civil parlamentnek nem ez lenne a szerepe. Egyszerűen egy önkéntes bejelentkezésen, önkéntesen vállalt tagságon alapuló szerveződési formáról van szó, amelynek célja, mint arról már a fentiekben szót ejtettem, nem a korlátozás, nem a belső ügyekbe való beleszólás, hanem az egységes érdekképviselet, érdekérvényesítés.

És végül pedig, a pályázati rendszerekről szólva, Pillich László kifejti, hogy a civil szervezetek, mint pályázók, mindig fenntartásokat fogalmazhatnak meg valamely pénzelosztó grémium leosztási elveivel, prioritásaival, a kuratórium személyi összetételével vagy a döntések objektivitásával kapcsolatban, de a támogató-támogatott játszmában mindig a támogató előjoga marad szempontjainak kialakítása, a pályázatokat elbíráló személyek kijelölése. A pályázó előtt két járható út van: vagy elfogadja a pályáztató szempontjait, és él a pályázási lehetőséggel, vagy tiltakozása jeléül igényléseivel elkerüli a pályáztatót. Ezzel az érvvel sem tudok teljes egészében egyetérteni. Kis hazánkban ugyanis az a fura helyzet uralkodik, hogy a magyar és a román kormánytól érkező, a civil szférának szánt pénzösszegek fölött nagymértékben az RMDSZ rendelkezik. Az Illyés Közalapítvány romániai alkuratóriumában, a szaktestületekben, a Communitas Alapítvány kuratóriumában és szaktestületeiben egyaránt jelen vannak a jelenlegi RMDSZ vezetők, tisztségviselők. Ha pedig egy civil szervezet úgy próbál meg tiltakozni a pénzleosztások fölötti politikai befolyást illetően, hogy elkerüli a pályáztatót, akkor tulajdonképpen öngyilkosságot követ el, és bezárhatja irodáját, felszámolhatja szervezetét, hisz köztudott, hogy a romániai magyar civil szervezetek nagy része forrásaik 90–95%-át a magyar és a román államtól kapják az Illyés Közalapítvány romániai alkuratóriumán és a Communitas Alapítvány kuratóriumán keresztül. Az amúgy is kevés számú jól működő civil szervezet felszámolása, mint tiltakozási forma, pedig nem hiszem, hogy megoldást jelent a fent vázolt problémára.

Furcsamód, eszmefuttatását Pillich László is azzal zárja, hogy „ellen-RMDSZ-ben gondolkozni bárkinek szíve joga”. Még egyszer igyekszem kihangsúlyozni azt, hogy a szóban forgó civil parlament nem az RMDSZ ellenében vagy annak helyébe szerveződik! Itt tulajdonképpen csak annyiról van szó, hogy az erdélyi magyar civil szféra is követeli mindazokat a jogokat, amelyek megilletik egy demokratikus állam keretei között. Nem szabad elfelejteni, hogy egy egészséges, demokratikus társadalom egyik ismérve az erős, jól működő, a politikum által partnernek tekintett, szabad civil szféra.

Egy másik, a kezdeményezéssel szembehelyezkedő állásfoglalást fogalmazott meg Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke, aki a Krónika napilap 2002. május 25–26-i számának Szempont mellékletében fejtette ki véleményét a civil parlament kérdésében. Eszmefuttatásában, melynek címe Gondolatok a civil önépítkezés modelljéről, Kötő József a civil parlament létrehozását egyenesen falanszterépítésnek, a kezdeményezést pedig „délibábkergetésnek” nevezi. Megítélése szerint a kezdeményezés lényege az, hogy „egy felülről szervezett, központosított szerv irányelveket dolgoz ki a tömegek számára” és ebben az esetben már csak az a kérdés marad civil szervezeteink számára, hogy „kapjuk-e, avagy hozzuk a kötelet”. Ugyanakkor a szerző elismeri azt, hogy szükség van a szakmai alapon történő, a szakszerű és minőségi munka érdekében történő ágazati szakmai kamarák létrehozására, mint ahogy az már megtörtént a fejlett demokráciák civil szféráiban. Igen ám, de egy civil szervezet esetében a szakszerűség, a hozzáértés, szakmai felkészültség, a szakmai tudás semmit sem ér, ha annak nem biztosítunk nyilvánosságot, támogatási keretet, védelmet és érdekképviseletet. Ezt a szerző is tudja, hisz cikkében arról is szót ejt, hogy ha a szakágazati testületek időnként szükségesnek érzik az együttműködést, vagy akár a föderációba szövetkezést, akkor az már teljességgel megfelel az alulról jövő szabad, demokratikus önszerveződés módszertanának. Éppen ezért úgy érzem, hogy a civil parlament gondolata és a Kötő József által vázolt civil önépítkezési modell, ha nem is teljességében és minden részletében, de sok tekintetben mutat hasonlóságot, rokonságot. A félreértések nagy része fogalmi tisztázatlanságból, félreértelmezésből és előítéletekből származik.

És ha már a fejlett civil társadalmak példáját hozza fel a szerző akkor, mikor a szakágazati szakmai kamarák létrehozása mellett érvel, akkor miért nem fogadja el a nyugati példákat, amikor az egységes civil képviseletről esik szó? Mindenki elfogadja azt a tételt, hogy erdélyi magyarságunk megmaradása nagymértékben attól függ, hogy képesek leszünk-e önkormányzataink, belső autonómiánk és az ezzel járó jogaink kiharcolására. Azt is tudjuk, hogy ez nem egyik napról a másikra történik meg, hanem egy hosszú és kemény harc. És azt is tudjuk, hogy ehhez erősnek kell lennünk, és amikor ezt mondom, akkor arra gondolok, hogy rendelkeznünk kell egy erős politikai képviselettel és az ezt támogató és legitimáló, de ettől független, egyként fellépni tudó, felkészült civil társadalommal. És újra kihangsúlyozom azt, hogy mindkét elemre szükségünk van!

Ami leginkább meglepő volt számomra a Kötő József cikkének olvasásakor, az a sértő, sok helyen nagyon durva, indulatokkal telített, személyeskedő hangnem. A civil integráció kérdéséről vitázni kell és lehet, de nem ilyen módon. Igyekezzünk az indulatainkat, sértődöttségünket, önérzetünket félretenni, és józanul, tiszta fejjel, érvekkel és ellenérvekkel nyilatkozzunk az ügy mellett vagy ellen. Egy ilyen kérdést ugyanis csakis kölcsönös, akár megelőlegezett bizalommal lehet és kell kezelni. Úgy, ahogy tették ezt magyarországi civil kollegáink is. De erről majd a későbbiekben bővebben is szót ejtek.

 

  1. Magyarországi civil integrációs törekvések és a kormány civil stratégiája

 

A 2002-es év nem csak kisebb hazánkban, hanem az anyaországban is hangos volt a civil történésektől. Úgy gondolom, hogy mindannyiunk számára hasznos lehet, ha betekintést nyerünk az anyaországi civil történésekbe, ezért ennek a témának is érdemes teret szentelni.

A civil szektor hivatalos érdekképviseletének létjogosultságát nem csak a szektor méreteinek és súlyának az utóbbi tíz évben elért látványos növekedése igazolja, hanem az a jogosan megfogalmazódott igény is, hogy a jövőben a civil szférának joga lehessen beleszólni a szektort érintő jogi, gazdasági és anyagi vonzatú szabályozásokba, az adó- és más típusú kedvezmények megállapításába, az államnak a civil szféra eredményes működéséhez való hozzájárulásának mikéntjébe és mértékébe, és nem utolsósorban az Európai Unióból érkező támogatások kérdésébe. Ugyanakkor a kormányzat civil stratégiáját rögzítő dokumentumtervezet kidolgozásának napirendre kerülése is újra felvetette az egységes civil érdekképviselet kérdését. Maga a magyar kormány is fontosnak tartja ennek mielőbbi megalakulását, de több, a kormány és a „civilek” között folytatott egyeztetés alkalmával elhangzott a kormányt képviselők részéről, hogy az egységes érdekképviselet formáját, annak vezetőségét maguknak a civileknek kell meghatározniuk, kinevezniük. A kormány azt szeretné, ha a civil szféra egy olyan legitim képviselettel rendelkezne, amellyel tárgyalóasztalhoz ülhet, de semmiképpen sem szeretne beleszólni a szektort képviselő személyek kinevezésébe, a szektor belső ügyeibe, dolgaiba. Erről a kormány civil stratégiatervezete a következőképpen szól: „A kormány és a civil szektor közötti partneri viszony szükségessé teszi a szektor legitim képviseletét, amelynek kialakítása a civil társadalom belügye. A kormányzat alapvető stratégiai érdeke az, hogy ennek autonóm kialakításához megadja az igényelt támogatást.”

Maga a történet 2001 májusában kezdődött, amikor Sebestény István, egy fiatal, nonprofit ügyekkel foglalkozó kutató vitairatot tett közzé a magyarországi civil szféra érdekképviseletének megteremtéséről. Ezt követően két magyarországi civil szervezet (a Civitalis Egyesület és az Európa Ház) nyilvános vitát kezdeményezett a javaslatról, amit élénk eszmecsere követett. A 2002-es évi országgyűlési választások újabb fordulatot eredményeztek, ugyanis Medgyessy Péter kormányfő a kormányprogramban arról biztosította a civil szférát, hogy kész partneri alapon megállapodást kötni a civil szektorral. Ennek megfelelően a Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati Informatikai és Társadalmi Kapcsolatok Hivatala 2002. július–szeptember periódusban, a társadalmi párbeszéd jegyében, több alkalommal is nyitott konzultációt szervezett a civil szervezetek számára. Szeptember 26-án maga a kormányfő mondott beszédet a Parlamentben szervezett országos civil tanácskozáson, ahol több száz civil szervezeti képviselő jelenlétében támogatásáról biztosította a magyarországi civil társadalom erősítésére irányuló törekvéseket. Ennek jegyében jelentette be azt is, hogy a kormányzat kidolgozta és rövidesen társadalmi vitára bocsátja a civil szektorra vonatkozó stratégiájának tervezetét, valamint azt, hogy Nemzeti Civil Alapprogramot hoznak létre, melynek döntéshozó testületében a többséget a civil szervezetek képviselői alkotják (jelzem, hogy nemrégen meg is született a Nemzeti Civil Alapprogram létrehozásáról szóló törtvény).

E folyamat fontos állomása volt, hogy 2002. október 29-én az Európa Ház által összehívott országos tanácskozáson – ahol a több száz résztvevő a kormányzat civil stratégiájának tervezetét vitatta meg, és módosító javaslatokat fogalmazott meg – arról is döntöttek, hogy a továbbiakban négy tematikus munkacsoport alakul a civil szférát érintő általános jellegű kérdések megvitatására, a javaslatok kidolgozására. A munkacsoportok minden magyarországi civil szervezet számára nyitottak, a legszélesebb nyilvánosság előtt végzik munkájukat, eredményeikről beszámolókat készítenek, amit interneten tesznek közzé, de kérésre bárkinek megküldik. A négy munkacsoport közül az első a kormányzat és a civil szféra közötti megállapodás kérdéseivel foglalkozik, és javaslatokat dolgoz ki egy, a jövőben elfogadásra kerülő dokumentum tervezetére. Egy másik munkacsoport az egységes érdekképviselet kérdéseit hivatott megvitatni annak érdekében, hogy a lehető legrövidebb időn belül megalakulhasson az egységes országos képviselet, és ezáltal ki lehessen nevezni a Nemzeti Civil Alapprogram döntéshozó testületébe részt vevő civil szervezeti képviselőket. A harmadik munkacsoport a civil szféra életét érintő jogszabályokkal foglalkozik, azok tervezeteit előzetesen véleményezi, illetve szükség esetén javaslatokat, módosító indítványokat fogalmaz meg. És végül, de nem utolsósorban, a negyedik munkacsoport a civil pénzügyek területén fejti ki munkáját, azaz a civil szervezetek gazdálkodásával, adózásával, pénzügyeivel foglalkozik, és e kérdéskörben javaslatokat dolgoz ki.

A munkacsoportok 2002 novemberében tartották alakuló üléseiket, ahol meghatározták céljaikat, kialakították munkarendjüket, és megállapodtak a koordinátorok személyéről. Munkájukat a 2003-as év végéig folytatják havi rendszerességgel. A nyitott jelleggel működő munkacsoportokba folyamatos a bejelentkezés. A felhalmozódott tapasztalatok összegzésére és beszámolásra több alkalommal is nyitott tanácskozás keretében került sor. A négy munkacsoport tevékenysége nem zárja ki a más formában és szinteken történő, szintén a civil együttműködés kérdéseivel foglalkozó munkát, ellenkezőleg, a nyitottság és az együttműködés jegyében igyekszik azokra is támaszkodni.

Általános, a magyarországi civil szférából érkező vélekedések szerint, a korábbi évek kudarcba fulladt próbálkozásai után, most reális esély van arra, hogy a civil szféra és a kormány között egy, az egyenrangú partnerségen, a kölcsönös elismerésen alapuló viszony alakuljon ki, hogy végre létrejöjjön az egységes civil érdekképviselet. Mindez pedig nem jelent mást, mint a civil társadalom függetlenségének elismerését, társadalmi elfogadását, működési feltételeinek javítását.

És ha már szó esett a kormánynak a civil szférát érintő stratégiájáról, hadd ne menjünk el szó nélkül emellett sem. A dokumentumtervezet teljes szövege több magyarországi honlapon is megtalálható: www.civilegyuttmukodes.hu, www.ekormanyzat.hu, www.nonprofit.hu.

A kormányzat által kidolgozott és a civil szféra által megvitatott és elfogadott stratégiatervezet négy nagy szerkezeti egységre tagolódik. A bevezetőben a partnerség elvei vannak megfogalmazva, olyan alapvető elvek, miszerint a kormány magáénak vallja a civil társadalom ideáját, de mindeközben nem akarja azt kisajátítani. „A civil társadalom az egyik alap, amelyre a kormány tevékenysége épül.”– áll a dokumentumban. A továbbiakban a magyarországi civil szféra fontosságáról, jelentőségéről és szerepéről esik szó: „Nincs demokrácia, nincs nemzeti összefogás társadalmi párbeszéd, működő érdekképviselet és erős civil társadalom nélkül.”– olvashatjuk a szövegben. „A civil szervezetek működését olyan kormánypolitika szolgálja, amelyik nélkülözhetetlennek tartja a kormányzati és helyi hatalom feletti civil ellenőrzést, az állami-önkormányzati, a piaci és civil szervezetek közötti munkamegosztást és együttműködést.”– olvashatjuk a bevezető fejezetben.

Az első fejezet a magyarországi civil szektor jellemzőit, annak pozitív jellemvonásait, valamint belső feszültségeit veszi leltárba. Ugyancsak ebben a fejezetben van meghatározva az is, hogy a nemzetközi definíciók figyelembevételével, a magyar kormány mely szervezeteket tekint civileknek. Ugyancsak itt esik szó a magyar civil szféra tagoltságáról, sokszínűségéről. A továbbiakban a dokumentum a civil szférában működő feszültségeket összegzi: erősen differenciált, tájékozottság, nyilvánosság hiánya, alulfinanszírozottság, megosztottság, a kölcsönös szolidaritás hiánya, belső rivalizálás – áll a leltárban.

A dokumentum második fejezetében a kormányzat civil stratégiájának alapelvei fogalmazódnak meg, amely a civil társadalom függetlenségét, a civil kontroll igénylését, a kormányzat és civil szektor egyenrangú partnerségét, a civil szektor fontosságának fel- és elismerését, a civil szektor javát szolgáló jogszabályok biztosítását, az anyagi források megteremtését, stb. mondja ki.

A harmadik fejezetben a civil stratégia elemei vannak rögzítve. Ebben a részben esik szó például a civil szervezetek működését és gazdálkodását szabályozó, jelenleg hatályban lévő jogszabályok felülvizsgálatáról, esetleges módosításáról, újabb jogszabályok megalkotásáról. Ugyancsak itt kerülnek megemlítésre a civil szervezetek részére biztosított források nagyságrendjének jelentős növelése érdekében a kormány által elvégzendő feladatok: a normatív támogatások növelése, a közfeladatok átvállalása esetében az azzal járó források átadása, a Nemzeti Civil Alapprogram létrehozása, melynek forrását képezi az adózók által nem rendelkezett személyi jövedelemadó 1%-a és más bevételek, a kis szervezetek működési támogatása, stb. Ezzel a kormány azt szeretné elérni, hogy a kormányzati ciklus végére a szektor összbevételén belül a költségvetési eredetű bevétel elérje az európai uniós országok alsó határát, azaz a 40%-ot.

Továbbá szó esik arról is, hogy a civil szervezetek aktív résztvevői és közreműködői lesznek az ország jövőjét meghatározó stratégiai kérdések eldöntésének, így az Európai Unióhoz történő csatlakozásban is fontos szerepet játszanak. Ugyancsak ebben a fejezetben van rögzítve a párhuzamos finanszírozások kizárása érdekében történő egységes nyilvántartás elkészítése, a magánadományozás és önkéntesség ösztönzése, a civil humánerőforrás-képzés, -fejlesztés érdekében akkreditált képzési formák elindítása, a szektort érintő statisztikai adatszolgáltatás és kutatások ösztönzése és támogatása.

A dokumentum harmadik fejezetének 9. pontja szól a civil szektor legitim érdekképviseletének jogairól: részvétel a szektorális jogszabályok előkészítésében, az éves költségvetési törvényekben a civil szektorhoz kapcsolódó fejezetek véleményezése, a szektor érdekeinek megjelenítése és ezek érvényesítése az eljárásokban és folyamatokban, illetve minden olyan érdekképviseleti funkció, melyet a szektor szükségesnek tart.

És ha már ezzel a dokumentumtervezettel foglalkoztunk, hadd említsem meg azt is, hogy ennek első formájában, amit nekem is volt szerencsém átlapozni, egyetlen egy szó sem esett arról, hogy miként viszonyul a magyar kormány a határon túli magyar civil szervezetekhez. Néhányan, személy szerint hárman (Egri István, az ERMACISZA ügyvezető igazgatója, Somai József, az ERMACISZA és az RMKT elnöke, valamint jómagam, mint az Agnus Média Alapítvány ügyvezető igazgatója), úgy gondoltuk, hogy szervezeteink nevében írunk egy tiltakozó levelet és ezzel együtt javaslatainkat is elküldjük a magyar kormánynak, arra vonatkozóan, hogy a stratégiatervezetben, meglátásunk szerint, miként lehetne rögzíteni a magyar kormány és a határon túli magyar civil szervezetek közötti viszonyt. Ugyanakkor az ERMACISZA által kiadott Civil Fórum hasábjain egy felhívást is intéztünk a civil szervezetek képviselői felé, hogy ki-ki saját maga tegye meg javaslatait. Ugyancsak ennek szellemében 2002. november 16-án, az ERMACISZA székhelyén egy tanácskozásra is sor került, melynek egyik fő célja éppen a magyar kormány civil stratégiatervezetének ismertetése volt (a tanácskozásról lásd bővebben Csáki Rozália Civil integráció – civil stratégia című írását a Civil Fórum 2002. július-október számának mellékletében). A tanácskozáson megtett javaslatokat az ERMACISZA ügyvezetése továbbította a magyar kormány illetékes képviselőinek. Mindennek eredményeként szerény kezdeményezésünk, ha nem is teljességében, de eredménnyel járt, és a dokumentumtervezet bevezetőjében egy általunk javasolt passzus került be: „A Kormány – alkotmányos kötelezettségeinek megfelelően – felelősséget érez a határon túli magyar civil társadalomért és támogatja azt. Elősegíti az anyaországi és a határon túli magyar civil szféra együttműködését, a kapcsolatok fejlődését. A határon túli magyar civil szektor erősödése a magyarság szülőföldön való megmaradásának, nemzeti identitásának egyik alapfeltétele.”

Ezzel az egész történettel kapcsolatban már többször feltettem magamnak azt a költői kérdést, hogy vajon a több tíz általunk javasolt módosításból akkor is csak ez az egy kerül be a tervezetbe, ha az aláíró nem három személy, aki a civil szférában tevékenykedik, hanem a romániai magyar civil szféra egységes érdekképviseletének „vezető” testülete?

 

  1. A Magyar Kisebbség folyóirat hasábjain kialakult civil integrációs párbeszéd

 

Felismerve a civil szférában zajló történések fontosságát és igyekezvén annak nyilvánosságot, mozgásteret biztosítani, a Magyar Kisebbség folyóirat 2002-es évi harmadik számát, mint tematikus számot, ennek a témának szentelte. Ezáltal megteremtődött egy újabb lehetőség a közös gondolkodásra, a problémák és lehetséges megoldások feletti közös elmélkedésre.

A szerkesztőség a vitaindító tanulmány megírására Somai Józsefet kérte fel. A tanulmány megszületése után ezt több civil szervezeti képviselőnek, szakembernek juttatták el, ezek közül néhányan éltek is a lehetőséggel, és kifejtették álláspontjukat a civil szféra pillanatnyi helyzetével kapcsolatban, illetve ennek jövőjét illetően is többen állást foglaltak. Álljon itt a hozzászólók névsora: Bereczki Kinga, Bodó Barna, Farkas Éva, Farkas Miklós, dr. Fleisz János, Kósa András, Kötő József, Lőrincz Zsuzsanna, és jelen tanulmány szerzője, Szenkovics Dezső.

Somai József a Rendszert teremteni a civil szférában címet viselő vitaindítójában átfogó képet ad civil társadalmunk pillanatnyi helyzetéről, és ugyanakkor felvázol egy lehetséges jövőképet is. Tanulmányában elhangzik, hogy civil társadalmunk az emancipálódás periódusából kilépve egy új fejlődési szakaszba, a professzionalizálódás szakaszába lépett. Ugyanakkor szóba kerül a civil szféra zökkenőmentes működéséhez elengedhetetlenül fontos támogatások rendszere is. A támogatások nagyságrendjét tekintve, pillanatnyilag civil szféránk legnagyobb támogatója maga a magyar állam. Somai véleménye szerint ez a támogatás mindenképpen hatékony, mert „a magyarországi támogatás nélkül nehéz lenne megmondani, hogy hol állna az erdélyi magyar társadalom”. Az anyaországi támogatás hatékonyságának egyik legfontosabb, kézzelfogható eredménye maga az EMTE–Sapientia egyetem létrejötte és működése. Viszont a még hatékonyabb támogatások és a stratégiai prioritások pontosabb észlelése érdekében szükség lenne a támogatások átvilágítására, átláthatóságára. Ez azonban a jelenlegi helyzetben nem a civil szférától függ, hanem maguktól a pénzelosztó szervektől. Ebben a helyzetben a civil szféra feladata az, hogy elszámoljon a támogatással, és saját közössége előtt beszámoljon a támogatás eredményeként elért megvalósításokról. Viszont a pénzelosztók feladata az, hogy a támogatásokat „rokonszenv- és politikamentesen” ítéljék oda.

A romániai magyar szféra működését biztosító támogatások egy másik jelentős és évről-évre növekvő részét a román állam biztosítja. Ennek egy részét a Kisebbségi Tanács révén nyújtott, és a Communitas Alapítvány által megpályáztatott támogatási keret, másik részét pedig az egyes szakminisztériumok civil keretei jelentik. Annak ellenére, hogy a támogatás nagyságrendje nőtt, elmondhatjuk, hogy még mindig nem megfelelő. Ennek Somai szerint az egyik oka az, hogy gyengén teljesít a román gazdaság, szegényes az államkassza. Véleményem szerint viszont egy másik lehetséges ok az, hogy a román állam még nem ismerte fel (nem akarja felismerni?) a civil társadalom hatékonyságát, szemet huny a civil szféra fontossága fölött. Kijelentésem azzal tudom alátámasztani, hogy még mindig várat magára a közalapítványok létrehozásáról rendelkező törvény, a személyi jövedelemadó bizonyos százalékának felajánlási lehetőségét szabályozó jogszabály, és a sort még folytathatnám, ami már nemcsak az uniós tagországok esetében, hanem számos kelet-közép-európai országban is évek óta működő gyakorlat. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a román állam a civil szféra többszörös haszonélvezője: egyrészt társadalmi feladatokat vállal át az államtól vagy önkormányzatoktól, szolgáltatásokat végez, másrészt munkahelyeket teremt és hozzájárul az államkasszához azáltal, hogy valutát hoz az országba és adót fizet, harmadrészt pedig értéket termel.

Somai kihangsúlyozza, hogy mind a magyar államtól, mind a román államtól származó támogatások exkluzív elosztó gazdája az RMDSZ, ami a presztízsépítő pozícióra, politikai klientúraépítésre ad lehetőséget. A szerző, utalva a Salat Levente által felvázolt, a civil szférát érintő hármas függőségi viszonyra (a román állam és a magyar állam irányába, valamint a romániai magyarság politikai vezetése vonatkozásában), felhívja a figyelmet még két, igencsak fontos függőségi viszonyra: a kis- és középvállalkozók és az Európai Unió vonatkozásában, amelyek, mint potenciális támogatók, befolyásolják a civil szféra létét és működését. Igaz ugyan, hogy a romániai magyar vállalkozói szféra ma még túl szegény ahhoz, hogy hathatósan támogassa a civil szférát, de a jövőben ez a szektor kell(ene) legyen civil szféránk egyik legfontosabb anyagi fenntartója. „A romániai magyar civil szféra belső szellemi és anyagi erejének, az önállóságának a kialakításában igen fontos tehát a vállalkozói szférával való kölcsönös együttműködés.” Ugyanakkor ez az a járható út, amely nagymértékben mentesítheti a civil szférát a politikai jellegű alárendeltségétől is.

Ami az európai uniós támogatási forrásokat illeti, civil szféránk szereplői pillanatnyilag nem képesek jelentősebb pénzösszegeket lehívni, és ennek több oka is van. Egyik legfontosabb oka az, hogy a pályázó a legtöbb esetben nem tud pályázati kérésével direkt módon a forrásokhoz fordulni, mert azoknak át kell menniük hazai döntési szférákon, és ebben az esetben érvényesül a szubjektivitás – állítja a szerző. De mindemellett – véleményem szerint – az uniós forrásokból való pénzlehívásnak más akadályai is vannak. Csak néhányat említek ezek közül: civil szféránk elszigetelten létezik és tevékenykedik, civil szervezeteink nagy része nem tart fent partnerségi viszonyt sem hazai, sem magyarországi, sem uniós szervezetekkel, és ezért elesik a közös pályázás lehetőségétől, ami sok esetben kizáró jellegű feltétel. Ugyanakkor az is köztudott, hogy az uniós pályázatok túlnyomó többsége esetében a pályázónak rendelkeznie kell a projekt megvalósítási költségének egy részével, mint önrész, ami civil szervezeteink túlnyomó többségének ugyancsak jelentős problémát okoz. Az idegen nyelv ismeretének hiánya is számos esetben jelent gátló tényezőt, ugyanis ha a pályázati kiírás el is érhető román nyelven, a pályázat elkészítéséhez feltétlenül szükségeltetik valamelyik tagország hivatalos nyelvének ismerete (általában angol, német vagy francia). És végül, de nem utolsósorban, jelentős hátráltató tényező az is, hogy a civil szervezeteink nem jutnak időben információhoz, hiszen nem rendelkeznek megfelelő infrastruktúrával (performens számítógépek, gyors internetkapcsolat, stb.).

A tanulmány második felében a szerző felállítja a romániai magyar civil szféra kórképét és a civil szervezetekkel kapcsolatos tennivalókat veszi leltárba. Civil szféránk mozaikállapotú, nehezen körülhatárolható, individuális egységekre széteső, gyakran széthúzó, szervezetlen entitás, melynek nincs átfogó ágazati rendszere. Ugyanakkor nem történt meg a civil közösségi identitástudat meghatározása, nem alakult ki a társadalmi szintű civil kontroll szerepkör, hiányzik a belső erőn alapuló, önálló gazdasági háttér. Továbbá, a román állam támogatásának nagyságrendje nem elégséges, és sok esetben ez sincs kihasználva, a vállalkozói szféra nagy része képtelen a támogatásra, másik részében pedig nem alakult ki a támogatási magatartás (ennek törvénykezési okai is vannak), és a sort még lehetne folytatni. Ebben a helyzetben a civil szféránkon belül csak számszerű növekedés várható el, de nem képes az érdekérvényesítési és érdekképviseleti szolidaritásra, a szervezett önvédelemre, társadalmi szerepének betöltésére, a kontroll feladatának ellátására. És éppen ez az, ami szükségessé teszi a civil szférán belüli rendszerteremtést. „Létre kell hozni azokat a szervezési formákat, amelyek képesek lehetnek ezeknek a kérdéseknek a megoldására.” Viszont mindezt úgy kell elvégezni, hogy a létrehozandó civil integrációs szerveződések semmiképp sem sérthessék tagszervezeteik autonómiáját, tartsák tiszteletben azok teljes függetlenségét, és segítsék hozzá ezeket a jobb, hatékonyabb, eredményesebb működéshez.

A tanulmány befejező részében Somai József az integrációs civil szerveződés létrehozása melletti érveket sorakoztatja fel. Ezek közül hadd említsem meg a legfontosabbakat. Egy integráló civil szövetség, parlament vagy nevezzük bárminek, lehetőséget nyújt a romániai magyar civil társadalom identitástudatának meghatározására, megteremti az érdekérvényesítési szolidaritás, a partnerség lehetőségét, és betöltheti a civil társadalmi kontroll szerepkörét. Az önvédelem eszköze lehet, megteremtheti tagjai számára az információhoz való hozzáférés egyenlő esélyét, ellátja a humán erőforrás képzésének szervezési szerepkörét, javaslatokat dolgozhat ki a civil szférát érintő jogszabályozásra, érvényesítheti az önkéntességet, az egymás iránti felelősséget, a kölcsönös segítségnyújtást.

Somai meglátása szerint, „a civil szféra távlati fejlesztése tudatos szervezettségre, stratégiai rálátásra, érdekérvényesítési szolidaritásra, partnerségi szerep kialakítására vár”. Más szóval tennivaló akad bőven, éppen ezért szorgos és bátor „civilekre” van szüksége az egyre fogyatkozó romániai magyar társadalomnak.

A vitaindító tanulmányhoz hozzászólók többsége jogosnak tartja a Somai József által felvetett kérdéseket, problémákat, elismerik, hogy a romániai magyar civil társadalom válaszút elé érkezett, és szinte egyhangúan hangzik el a felkiáltás: szükség van a romániai magyar civil szervezetek egységes érdekképviseleti szervére. Bereczki Kinga erről úgy nyilatkozik, hogy mivel az RMDSZ egyre inkább politikai síkon fejti ki tevékenységét, és ezáltal eltávolodott a civil szervezetek sajátos gondjaitól és céljaitól, a civil szervezeteket összefogó ernyőszervezetnek át kell vennie az RMDSZ-től a civil szférának juttatott, magyar vagy román állami részről érkező támogatások kezelését. Ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy egy ilyen típusú integráló szervezet csak akkor működhet eredményesen, ha bizalmi tőkével rendelkezik, ezért nagyon fontos, hogy tevékenységét megbízható, elkötelezett és „a politikai közéletben szerepet nem vállaló” személyek koordinálják. A szervezet céljait a koordinációban, az információk szórásában, a folyamatos tájékoztatásban, a képzésben, a partneri kapcsolatok kialakításának elősegítésében és a civil pénzalapok kezelésében látja.

A civil integráció kérdéséről Bodó Barna is hasonlóképpen nyilatkozik Civil önépítkezés című tanulmányában: „meggyőződésem, amennyiben a romániai magyar civil szféra nem találja meg a szakmai/területi laza integráció módját, mind társadalmi szerepét, mind a civil szférának szánt források hatékonyságát illetően csak hátránya származik belőle. Egyedüli kérdés: mikor ismeri fel minden illetékes – legyen civil, avagy politikai szereplő – ezen tétel igazságtartalmát?”

Farkas Éva Civilek együtt című hozzászólásában pozitívan erősíti meg a civil integrációs törekvést, mikor úgy nyilatkozik, hogy a romániai magyar civil szféra eléggé nagykorú ahhoz, hogy ernyősödjön. Véleménye szerint az integráció szükségességét és létjogosultságát a vitaindító kiválóan indokolta. Éppen ezért fejtegetésének témáját a létrehozandó szervezetre leselkedő lehetséges veszélyek és ezek kivédési módja képezi.

Farkas Miklós is hasonlóképpen nyilatkozik az integrációs civil szervezet létrehozásának szükségességéről, de felhívja a figyelmet arra, hogy mindezt nagy körültekintéssel és széleskörű konzultációval lehet csak elvégezni.

Dr. Fleisz János hozzászólásában úgy véli, hogy „a romániai magyar civil társadalom válaszút elé érkezett”. A politikum és civil szféra kapcsolatáról szólva a szerző az egyetlen járható útnak azt tekinti, ha romániai magyar civil szervezetek képesek az RMDSZ-szel egy általa „metapolitikus”-nak nevezett viszonyt kiépíteni, melynek lényege az, hogy a civil szervezetek nem vesznek részt a politika színterén folyó csatározásokban, viszont az érdekvédelmi feladatok esetében az RMDSZ-szel közösen lépnek fel. Okfejtésében nem foglal egyértelműen állást a civil integráció kérdése mellett, de hozzászólásának befejező részében mégis mintha emellett tenné le voksát: „Ezek együttműködése [értsd: civil szervezetek] által érhető el, hogy a romániai magyar társadalmi szervezetek kialakítsák saját jellegzetes helyüket és szerepüket napjaink bonyolult kérdéseinek megoldásában.

Kósa András László A romániai magyar civil szféra természetrajzához című tanulmányában mélyreható elméleti fejtegetésbe kezd arról, hogy mit is jelent a civil szféra egy kisebbségi társadalom esetében. A civil integrációs törekvésekkel kapcsolatban kifejti, hogy ha másért nem is, de az EU-s támogatások megszerzése érdekében mindenképp szükség lesz a civil szféra rendszerré alakulására, hiszen olyan követelményeknek kell megfelelni, amelyek másképpen nem teljesíthetők. Ugyanakkor az integrációs civil képződmény kialakulásában nem a gazdasági függetlenség a legfontosabb mozzanat, hanem a közélet és a politika visszahódítása. Ez viszont lehetetlen az oly sokat emlegetett „civil kurázsi” nélkül. Ennek a hiánya, „az alattvalói tudat- és lelkiállapotból kiemelkedett egyén tömeges megjelenésének a hiánya” sokkal súlyosabb probléma, mint a civil szféra támogatásának kérdése.

A politikum és civil szféra kapcsolatáról szólva a szerző elmondja, hogy a civil szféra mindenkori feladata a hatalom visszaszorítása, és nem annak felváltása kell legyen. Ha az RMDSZ demokratizáló hatást akar kifejteni a civil szféra irányába, akkor ezt nem úgy kell megtennie, „hogy civil szervezeteket hoz létre, hanem sokkal inkább biztosítja, hogy a romániai magyar civil szféra saját köreit kialakíthassa, saját feltételrendszerét megteremthesse.”

Kötő József tanulmányában már konkrét lépéseket, kész modellt vázol a civil szféra problémáinak orvoslására. A ’90-es évek elején kialakult politikai helyzet, Romániának az európai integráció útjára való rálépése után, a demokratikus parlamentarizmus meggyökerezését követően jelentősen megváltozott. Éppen ezért eljött az ideje újragondolni társadalomépítésünk, és ezen belül érdekvédelmi szövetségünk struktúráit, és szét kell választani a politikai és társadalomszervezői funkciókat. A szerző elképzelése szerint egy olyan struktúra kialakítása kell legyen a cél, amely „biztosíthatja a politikum mozgékonyságát, a parlamenti politizáláshoz szükséges rugalmas hatalmi jogosítványokat, a civil kontroll szerepét a politika szankcionálásában, s a modernizációt segítő civil társadalom szabad fejlődését”. Ehhez egy olyan SZKT határozatra van szükség, amely feloldja az átfedéseket, biztosítja az önszerveződő civil társadalom szabadságát és bekapcsolódási lehetőségét a politikai döntések előkészítésébe és meghozatalába. Ennek első lépése kell legyen a politikai érdekképviseletet ellátó RMDSZ és a civil szféra szétválasztása. Ez azt jelenti, hogy az Ügyvezető Elnökség a koordinációja alatt működő, társadalomszervező feladatokat ellátó főosztályok infrastruktúráját, költségvetését átutalja az országos legitimitással rendelkező, szakosodott, jogi személyiségű tagok hatáskörébe, amelyeket a SZET Állandó Bizottsága nevezi ki. A kinevezett szervezetek munkájukba bevonják az illető szakterületen működő helyi civil szervezeteket. A társult tag kötelezettségeit és működési feltételeit az Ügyvezető Elnökséggel kötött megállapodás tartalmazza. A különböző szakterületekért továbbra is az ügyvezető alelnökök felelnek. A SZET Állandó Bizottsága kibővül a társult tagok elnökeivel, és döntéseit konszenzusos alapon hozza. Mindezek mellett létre kell hozni a Civil Társadalom Konzultatív Tanácsát (CTKT), melynek tagjai az ügyvezető alelnökök és a társult tagok elnökei. A testület határozatait konszenzusos alapon hozza.

Ugyanakkor szükséges a létező támogatási rendszerek mechanizmusának és a kuratóriumok összetételének felülvizsgálata, hogy növekedhessék a civil szféra döntési joga és felelőssége. Minden szakterület létrehozza saját erdélyi alkuratóriumát, melynek tagjai az illető szakterületen tevékenykedő országos legitimitású alapítványok és egyesületek. A Kisebbségi Tanács alapjai fölött a CTKT által javasolt és a SZET által jóváhagyott kuratóriumok döntenek. Az átfedések, a túldimenzionált adminisztráció és működési keretek kiküszöbölése, valamint az információszolgáltatás biztosítása érdekében a támogatásokat adminisztráló testületekről a CTKT dönt.

Lőrincz Zsuzsanna a székelyudvarhelyi tapasztalatokból kiindulva jut el arra a következtetésre, hogy a központi érdekérvényesítő szervezet létrehozása „a legsürgetőbb tennivaló a civil szervezetek önálló és folyamatos működésének feltételeihez.”

Jelen dolgozat szerzője is, a Magyar Kisebbség hasábjain megjelent tanulmányában, mely folyamatában enged rálátni – a civil társadalom fogalmi értelmezésétől a ma már létező konkrét civil szerveződésekig – arra, hogy egyes nyugat- és közép-kelet-európai társadalmakban milyen konkrét lépések születtek a civil integráció terén, egyértelműen az egységes érdekképviselet mellett foglal állást: „Egyre duzzadó civil társadalmunknak tovább kell lépnie a spontán szerveződés szintjéről egy magasabb szintre, a tudatos szervezés és koordinálás szintjére. Csak ez a struktúra biztosíthatja az érdekképviseletet és érdekvédelmet, következésképpen: csak ez a struktúra biztosíthatja civil társadalmunk fennmaradását.” – áll, mintegy végkövetkeztetés, a tanulmány végén.

Mint az a fentiekből kiderül, és mint azt már említettem, a hozzászólók elsöprő többsége egyértelműen a civil integrációs törekvés mellett teszi le voksát. Még azt a következtetést is megkockáztatnám, hogy leszámítva a Kötő József civil integrációs elképzelését, tulajdonképpen az elképzelések között nincsenek túlságosan nagy, alapvető eltérések. Ugyanakkor fontosnak tartom azt is kiemelni, hogy egyetlen egy okfejtésben sem úgy jelenik meg a szerzők által elképzelt civil integrációs képződmény, mint ami az RMDSZ ellen vagy annak helyébe szerveződne. Sőt, szinte mindenikben kifejezésre jut az az elképzelés, hogy a két intézmény egymást segítve, egymást kiegészítve, kéz a kézben tud hathatós, eredményes munkát kifejteni. Mind a civil integrációs képződményre, mind a politikumra szüksége van társadalmunknak, de feladataik és szerepük különbözik. Viszont csak a kettő együttes jelenléte, együttmunkálkodása, a kettő közötti egyenlő partneri viszony, a kölcsönös elismerés és megbecsülés hozhatja el erdélyi magyarságunk számára a nyugodt, békés demokráciát, a biztos megmaradást.

 

  1. Változások a civil szférát érintő jogszabályokban

 

Miközben a romániai magyar civil szféra az integrációs kérdések, az egységes civil érdekképviselet körül kialakult vitától volt hangos, a politikum sem ült tétlen, ők is végezték munkájukat. Ténykedésük eredményeképpen több olyan törvénytervezet, kormányhatározat napvilágot látott, ami direkt módon érinti a civil szférát. Ezek közül térhiány miatt csak hármat fogok röviden ismertetni.

A három közül véleményem szerint a legsúlyosabb a 2003-as évi 37. számú kormányrendelet, mely több pontban is sérti a civil szféra jogait, és mely ellen több mint 200 civil szervezet és 3 parlamenti párt is tiltakozott (Nemzeti Liberális Párt, Demokrata Párt, RMDSZ). Az említett kormányrendeletet a tiltakozók alkotmányellenes, korlátozó és a korrupciót elősegítő jogszabálynak tekintik. Alkotmányellenes, mert azáltal, hogy egy civil szervezet bejegyzése esetében kötelezővé teszi a működési terület függvényében az illetékes szakágazati minisztérium vagy kormányzati intézmény engedélyezését, ellentmond Románia alkotmányának 37. cikke, első bekezdésének, mely kimondja, hogy Románia minden állampolgárának joga van a szabad társulásra. Ezáltal jelentős mértékben aláássa a szabad társulás jogát, és lehetővé teszi a kormányzat kontrollját a civil szféra felett. Ugyanakkor ez a követelmény visszalépést jelent nemcsak a hatályban lévő 2000-es évi 26. kormányrendelethez képest, hanem visszalépés a 2000-ig érvényben lévő 1924-es évi 21-es törvényhez képest is. Az 1924-es évi 21. törvény is tartalmaz hasonló rendelkezését, de az azt is kimondja, hogy a szakminisztérium jóváhagyása csak konzultatív jellegű, és lehetővé teszi a bíróság számára azt, hogy a szakminisztériumi elutasítás ellenére is elrendelje a civil szervezet bejegyzését. A szakminisztériumi jóváhagyás kötelező volta a bírói hatalom semmibevételét is jelenti azáltal, hogy a civil szervezetek bejegyzésének jogát részlegesen kiemeli a bíróságok hatóköréből.

A jogszabály korlátozó, hiszen kimondja, hogy az állami és helyi költségvetésből csakis a közhasznú civil szervezetek részesülhetnek támogatásban. Ugyanakkor arról is rendelkezik, hogy a közhasznúsági minősítést csakis az állami hatóságok bocsáthatják ki. Ez viszont lehetővé teszi a hatalom számára a politikai klientúra építést a civil szerveztek körében, valamint a hatalmat kiszolgáló és azt támogató civil szervezetek létrejöttét, ami teljességében ellentmond a demokratikus állam és a szabad, független civil szféra elveinek.

A központi és helyi költségvetési keretekhez való jog korlátozása, a szakminisztériumi engedélyezés kötelezettsége, valamint a politikai pártok finanszírozását szabályozó törvény elfogadása – melyről a későbbiekben szólok –, mely lehetővé teszi azt, hogy civil szervezetek politikai pártokat anyagilag támogassanak, oda vezethet, hogy új civil szervezetek csak akkor kapnak kedvező szakminisztériumi jóváhagyást a bejegyzéshez, a létezők pedig csak akkor kapnak közhasznú minősítést, ha anyagilag is elkötelezik magukat az éppen hatalmon lévő pártok valamelyike mellett.

E fentiekben felsoroltakat szem előtt tartva a tiltakozást aláíró civil szervezetek és politikai pártok képviselői azt kérik a kormánytól, hogy még hatályba lépése előtt vonja vissza ezt a kormányrendeletet. Amennyiben a kormány nem teszi meg ezt a lépést, a tiltakozók törvény útján támadják meg a jogszabályt az Alkotmánybíróságnál.

Szintén negatív fényt vethet a romániai civil szférára a politikai pártok finanszírozását szabályozó törvény módosítása is. Az törvényt kiegészítő tervezetbe, Antonie Iorgovan SZDP-szenátor javaslatára, bekerült egy olyan passzus, mely lehetővé teszi a civil szervezetek számára a politikai pártok finanszírozását. Javaslatát a szenátor azzal indokolta, hogy ha a civil szervezetek továbbra sem finanszírozhatnak politikai alakulatokat, akkor megszakadhat a két szféra közötti kapcsolat. Szem előtt tartva a civil szervezetek alapvető jellemzőit (a közjó szolgálata, értékek mentén szerveződés, apolitikus jelleg), az említett törvény módosítása ellentmond a civil szféra alapelveinek. Ugyanakkor a problémának van egy etikai vetülete is, hiszen a politikum attól a szférától várja el az anyagi támogatást, amelynek támogatására vajmi keveset fordít. Viszont ha a törvény hatályba lép, a politikai pártok előtt számos új indirekt finanszírozási forrás nyílhat meg. Egyrészt ott vannak az állami tulajdonban lévő vállalatok, pénzügyi intézmények pénzalapjai, másrészt viszont ezáltal megvalósulhat a politikai pártok külföldről történő anyagi támogatása. Erre a „pénzmosásra” pedig a pártok szemében a legmegfelelőbb a civil szféra.

Végül pedig szólnom kell a január 30-án kelt 18-as számú kormányrendeletről, mely a tévé- és rádióilletéket szabályozó törvényt módosította. Még mielőtt a kérdés civil szférai vetületére térnék, meg kell jegyeznem, hogy maga a kormányrendelet formai szempontból tekintve legalább két okból alkotmányellenes. Egyrészt a korábbi, a kormányrendelet által módosított jogszabály sarkalatos törvény, így azt nem lehet kormányrendelettel módosítani, másrészt pedig, mikor a parlament felhatalmazta a kormányt, hogy a parlamenti vakáció idején rendeleteket hozzon, ez nem szerepelt a jóváhagyottak listáján.

A törvényt módosító eredeti javaslat értelmében minden Románia területén bejegyzett, azaz jogi státussal rendelkező intézmény havi 400-400 ezer lej tv és rádióilleték kifizetésére köteles, függetlenül attól, hogy rendelkezik-e vagy sem tv- vagy rádiókészülékkel, valamint attól, hogy igénybe veszi-e vagy sem a közszolgálati médiumok szolgáltatásait. A kormány az európai uniós normákhoz való indoklással magyarázta az új szabályozást, valamint azzal, hogy az adókötelesség általánossá tételével csökkenhet az adócsalások mértéke. A jogszabály értelmében az illeték kifizetése alól mentesülnek a külképviseletek, az állami öregotthonok, korházak, rendelőintézetek, a katonai egységek, az oktatási intézetek, az árvaházak, valamint a közszolgálati rádió- és tévétársaság alkalmazottai és a nyugdíjasok.

De nézzük meg a rendelet hatását a romániai magyar civil szférára. Jelenleg Romániában mintegy 2000 bejegyzett civil szervezet létezik. Ez azt jelenti, hogy csupán a magyar civil szervezetek évi több mint 19 milliárd lejt fizetnének ki az Országos Rádiótársaság és az Országos Televízió-társaság számlájára. És ha figyelembe vesszük azt, hogy a román állam a Communitas Alapítványon keresztül a 2003-as évben 36 milliárd lejjel támogatta a romániai magyar civil szférát, akkor rájövünk arra, hogy tulajdonképpen ennek az összegnek szinte 53%-át vissza is vette. Magyarán amit a jobb kezével ideadott, a ballal vissza is vette. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy vannak olyan civil szervezeteink, amelyek évi költségvetése alig, vagy egyáltalán nem haladja meg a 10 millió lejt. Véleményem szerint nem lehet egy kalap alá venni egy falusi környezetben működő civil szervezetet és egy multinacionális vállalatot. Ugyanakkor képtelenség az, hogy olyan személyek is fizessék az illetéket, akik sem tévé-készülékkel, sem rádióval nem rendelkeznek. És egyáltalán, senkit nem lehet rákényszeríteni egy szolgáltatás kötelező kifizetésére. Ugyancsak a törvény visszásságát jelzi az is, hogy számos esetben több civil szervezet működik ugyanazon cím alatt, de mindenikük köteles kifizetni a szóban forgó illetéket, vagy ha valakinek a magánlakására van bejegyezve, ahol már állampolgárként egyszer már kifizette. Nem is beszélve arról, hogy előállhatnak olyan esetek is, mikor egy személy többszörösen is kifizeti az illetéket: mint magánszemély, mint egy kft. tulajdonosa, mint egy civil szervezeti vezető, és nem utolsó sorban mint egy lakóközösség tagja, hisz a lakóközösségek is jogi személyek.

A civil szervezetek, románok és magyarok egyaránt, nagy felháborodással fogadták a kormányintézkedést. Velük együtt tiltakoztak egyes politikai alakulatok is, köztük az RMDSZ is. Számos tiltakozó nyilatkozat született, aminek következtében a kormány kénytelen volt visszakozni és kiterjesztette az illeték fizetése alól felmentettek listáját a civil szervezetekre és az alacsony jövedelemmel rendelkező családokra. De továbbra is illetékkötelesek maradtak a gazdasági szféra szereplői.

Mint a fentiekből kiderül, a jelenlegi kormány egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a romániai – és ezen belül a romániai magyar – civil szférával. Míg a környező országok kormányai közalapítványokat, civil alapokat, adókedvezményeket, „civilbarát” törvényeket létesítenek, addig a román kormány korlátozó, alkotmányellenes, „civilellenes” jogszabályok megalkotásával igyekszik „segíteni” a területén működő civil szervezeteket.

 

  1. Az V. Civil Fórum (2003. május 2–3.) és sajtóvisszhangja

 

Együttműködés, érdekvédelem és szakmaiság a civil szférában címmel 2003-ban is megszervezésre került a romániai magyar civil szféra képviselőinek immár hagyományossá vált éves fóruma. A színvonalas rendezvény, akárcsak az elmúlt években is, nagy népszerűségnek örvendett. A hazai résztvevők mellett szép számban akadtak magyarországi meghívottak is, sőt a fórumnak vajdasági résztvevője is volt.

A kétnapos rendezvényt, mint azt már említettem, megtisztelte jelenlétével Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, aki Mit tehet az erdélyi magyar politikum az erdélyi magyar civil szféráért címmel tartott előadást, valamint Kelemen Hunor, a SZET elnöke, aki A politika és a civil szektor kapcsolata kisebbségi társadalmunkban címmel tartotta meg a vitafórum egyik vitaindító előadását.

A továbbiakban a kétnapos rendezvényen általam legfontosabbnak vélt mozzanatairól szeretném ismertetni. Éppen ezért szólnom kell a plénumban elhangzott, Markó Béla és Kolumbán Gábor által megtartott előadásokról, Kelemen Hunor és Somai József vitaindító előadásairól, valamint a Gazdasági Civil Parlament megalakulásának bejelentéséről is.

A szövetségi elnök előadásában fontosnak tartotta kihangsúlyozni azt, hogy ellentétben a ’90-es évek elejével, mikor tulajdonképpen az RMDSZ jelentette a keretet a romániai magyar politikának és civil szférának egyaránt, ma már a romániai magyar társadalomban kialakult egy egészséges tagolódás, megjelent egy jól működő, erősödő civil szféra. Ahhoz, hogy a politikum és a civil szféra közti viszonyról lehessen beszélni, fontos tisztázni azt, hogy mit is jelent a romániai magyar politikai és civil szféra. Markó Béla felfogásában a romániai magyar politika egyrészt az RMDSZ-t jelenti (annak parlamenti frakcióit, a megyei és helyi önkormányzatokat, a szövetség saját testületeit), másrészt pedig mindazokat, akik nem az RMDSZ-en belül, hanem az állami intézményrendszerekben tevékenykednek. A civil szó értelmének meghatározásánál a szövetségi elnök az Értelmező Szótár által megadott jelentéseket sorolta fel (polgári, nem katonai, egyenruhát viselő szervezethez nem tartozó), és arra hívta fel a figyelmet, hogy ezekben „nem ez, nem az” típusú, tagadással történő meghatározásokban egy ellenőrzött társadalom képe tükröződik. Ami a civil társadalom lényegét illeti, az az, hogy ellentétben a politikával, a civil szféra a szabadság, a mindenfajta hierarchiával történő szembefordulás szférája.

Markó Béla megítélésében a két szféra közötti együttműködés eszköze a kommunikáció, a konzultáció. A politikumnak igyekeznie kell, hogy a civil szféra számára egy civilbarát jogi környezetet biztosítson, és megteremtse a működéséhez szükséges támogatási kereteket. A konzultációnak vannak spontán és szervezett formái. A szövetségi elnök szerint az RMDSZ a szervezett konzultáció formáit elvileg megteremtette, de ezt működtetni is kell. Ilyen szervezett konzultációs forma a SZET, mely az RMDSZ egyik legfontosabb döntéshozó testülete, de ilyenek a Területi Egyeztető Tanácsok is.

Az előadás egy másik sarkalatos pontja volt az, mikor Markó Béla a civil szervezetek számára elérhető forrásokról, illetve a pénzelosztás módozatairól beszélt. Elismerte, hogy a civil szféra számára elérhető anyagi források nagyon szűkösek, és hogy ezen az állapoton változtatni kell. Ugyanakkor annak a véleményének is hangot adott, hogy a civil szféra rendelkezésére álló forrásokat maguknak a civileknek kell elosztaniuk, ők maguk kell döntsenek a pályázatok sorsáról. A kérdés megoldására az Illyés Közalapítvány romániai alkuratóriumát, valamint a Communitas Alapítvány szaktestületeit hozta fel példaként. Kifejtette, hogy az Illyés Közalapítvány esetében nyolc szaktestület létezik, amelyek keretében 106 személy tevékenykedik a pályázatok elbírálása kapcsán. Maga az alkuratórium egy héttagú, többségében politikusokból álló testület, melynek azonban nem áll módjában felülbírálni vagy megvétózni a szaktestületek döntését. Hasonló rendszer szerint működik a Communitas Alapítvány is, melynek keretében öt szaktestület létezik.

Előadása befejezésében Markó Béla kifejtette, hogy a civil szervezetek kérdése nem csupán mennyiségi, hanem egyre inkább minőségi kérdés is, hiszen a romániai magyar társadalomnak minőséginek kell lennie, ha nem vesztesként akar csatlakozni az Európai Unióhoz. Ez pedig attól függ, hogy képesek leszünk-e kiépíteni egy modern, igényes és minőségi civil társadalmat. Mindannyiunk érdeke az, hogy az általunk épített szabad és minőségi társadalom ne lehessen ellenőrzött társadalommá tehető, ne kelljen a civil társadalmat tagadólag megfogalmazni, és arról beszélni, hogy civil az, aki nem visel egyenruhát.

Kolumbán Gábor, a Civitas Alapítvány elnöke, előadásában két aktuális problémára hívta fel a hallgatóság figyelmét. Meglátása szerint, ha kellőképpen odafigyelünk az erdélyi magyarság közéletében lejátszódó eseményekre, az utolsó népszámlálási eredményekre, valamint a közvélemény-kutatások előrejelzéseire, levonhatjuk azt az egyértelmű következtetést, hogy „nemzeti közösségünk a legjobb úton halad, hogy politikai képviseletét kivonja a román parlamentből”. Egy másik reális probléma pedig – amit éppen a civil szervezetek éreznek a legjobban – az, hogy a politikum a politika színterén történő fokozatos térvesztésére adott válaszként egyre inkább rátelepszik a civil szférára, ezáltal fékezve annak fejlődését. Ezt a civil szféra úgy éli meg, hogy a politikum kontrollálni próbálja, elvon bizonyos anyagi és humán erőforrásokat a civil szférától. Más szóval a két szféra viszonyát nem a partnerség, egymás elfogadása és tisztelete határozza meg, hanem az alárendeltségi, a negatív értelemben vett függőségi viszony: a civil szféra függősége a politikummal szemben.

Ennek a kettős problémának három tényezője van. Egyrészt a kommunikációt gátló tényezők és minták jelenléte, ami abból adódik, hogy a politikus úgy beszél a civilekkel, mintha politikussal állna szemben, a civil meg úgy szólítja meg a politikust, mintha az civil lenne. Éppen ezért először arról kellene a két félnek beszélnie, hogy hogyan kommunikáljon egymással a két szféra, milyen magatartási formákat várnak el egymástól.

Egy másik nagyon fontos probléma, ami még ennél is súlyosabb, az az etikai paradoxon problémája, amit úgy lehet megfogalmazni, „hogy a politikusok esetében nem tudjuk elviselni a cél és az eszköz közötti ellentmondásnak az evidenciáját”. Max Weber szerint az etikának két egymással látszólag ellentétes értelmezése létezik. Az egyik a lelkiismeret-etikai megközelítés, ami azt tartja, hogy amit az egyén lelkiismerete jónak tart, és amit az egyén és a gondviselés közötti kapcsolat legitimál, az a helyes dolog. A másik viszont a felelősségetikai megközelítés, ami szerint egy dolog az, hogy mi volna jó az evangélium szerint, de a kérdés az, hogy mit lehet ebben a világban tenni, és ha nekem kell döntenem, cselekednem és eszközöket használnom, akkor milyen felelősséggel tudok ezekhez az eszközökhöz nyúlni, és mi lesz a következménye az én cselekedeteimnek. Max Weber szerint a lelkiismeret-etikai megközelítésből cselekvő politikusok sok esetben felelőtlenek, a felelősségetikai megközelítés pedig előbb utóbb komoly lelkiismereti problémákat okoz. Mindez pedig azért okoz problémát a romániai magyar társadalomban, mert nincs meg, vagy ha megvan, nem ismerjük el azt az autoritást, amely képes felmenteni a politikust ezen etikai paradoxon terhe alól. Ennek az autoritásnak a hiányát az okozza, hogy az RMDSZ miután szakított az eredeti céljaival (érdekképviselet) és politikai pályára lépett, nem jelent meg az az autoritás, amely a közösséget újra képviselni tudná, amely legitimálná az RMDSZ politikai cselekvéseit. Ez pedig abból fakad, hogy egy kisebbségi társadalom vagyunk, mert ezt a folyamatot egy többségi társadalom esetében helyettesíti az általános titkos szavazásokkal kialakuló egyfajta közösségi akarat, érdek.

Kolumbán szerint a szövetségi elnök nagyot téved, amikor úgy érvel, hogy a SZET egy legitimációs testület, ugyanis a legitimáció lényege éppen abban áll, hogy az kívülről jön és nem egy szervezet belső struktúráiból.

Az előadó a harmadik tényező, hogy az emberi társadalom – a steineri megközelítés értelmében – fejlődése során három szférára tagolódik: a szellemi-kulturális, a jogalkotás és a gazdasági szféra. Mindhárom szféra autonóm, mindhárom szférában mások a törvények, mások a magatartási formák. A probléma csak az, és ez kisebbségi társadalmakban fokozottabban jelentkezik, hogy a három szféra között aszimmetria van, jelenleg a gazdasági szféra dominálja mind a politikai, mind a szellemi-kulturális szférát, még akkor is, ha ezt politikusaink nem akarják elismerni. Éppen ennek a dominanciának a következménye az, hogy az erdélyi magyarság nem rendelkezik egy olyan szellemi-kulturális autoritással, amely megoldja a legitimációs problémát, a politikai mandátum, a célképzés, a cél és eszköz közötti ellentmondások feloldását.

Előadása befejező részében a Civitas elnöke néhány megoldási javaslatot vázolt. A legfontosabb az, hogy a civil szféra és a politikum között minél hamarabb kialakuljon egy kölcsönös bizalmon alapuló partnerségi viszony, aminek első feltétele a civil szféra függetlensége, ennek eltávolodása a politikumtól. El kell érni azt, hogy a politikum semmilyen szinten ne avatkozzon bele a civil szféra életébe, még abban a formában sem, hogy ellenőrzést gyakoroljon a civil szféra számára elérhető pénzkeretek elosztási mechanizmusa fölött. „A szubszidiaritás arról szól, hogy én a pénzt odaadtam neked, mert támogatlak, de akkor az ellenőrzésnek bizonyos törvényes, a törvények által meghatározott keretei működnek, nem megyek oda személyesen, és nem akarom személyesen ellenőrizni azoknak a forrásoknak az elosztását” – mondta az előadó. És ha már a forrásokról esett szó, Kolumbán Gábor hangot adott annak a véleményének is, miszerint igaz, hogy úgy az Illyés Közalapítvány, mint a Communitas Alapítvány esetében szaktestületek vannak, a kérdés csak az, hogy ezeket ki nevezte ki, mekkora beleszólása, befolyása volt a politikumnak a személyek kinevezésébe.

Végül pedig az előadó javaslatainak sorát azzal fejezte be, hogy mindenképp egy integráló intézményi formára van szüksége a civil szférának, hiszen a civil szférából kell megszülessen az a delegáció, amely majd partnerként tud tárgyalni a politikusainkkal. Mert az nem párbeszéd, hogy a politikusok mondják meg, hogy a civilek mit gondolnak arról, hogy mit kellene cselekedni, továbbá az sem jó, ha ők döntik el, hogy milyen törvényekre, támogatásokra, stb. van szüksége a civil szférának. A romániai magyar civil szférának is el kell jutnia arra a szintre, hogy a politikumnak méltó partnere legyen a párbeszédben.

A két előadás nagy visszhangra lelt a hallgatóság körében és számos vitának szolgált kiinduló alapjául. De ugyancsak vitát gerjesztett a délutáni vitafórum két megnyitó előadása is, melyeket Somai József és Kelemen Hunor tartottak meg.

Somai József A politikai és a civil szféra kapcsolata kisebbségi társadalmunkban című előadásában számos aktuális kérdést feszegetett. Előadásából térhiány miatt csak a legfontosabb részleteket emelem ki, leginkább azokat, amelyekről eddig nem esett szó.

Az előadó mindjárt a vitaindító elején megjegyezte, hogy hiába pozitív társadalmi jelenség a civil szféra, létét paradoxonok tömkelege veszi körül. A civil szervezetek szabadságának állandó korlátai szellemi és anyagi, szakmai és pénzügyi természetűek. Egy másik paradoxon, hogy a nonprofit szerveztek céljai ugyan közérdekűek és közhasznúak, de ennek leple alatt visszaélések születhetnek és születtek is. A civil szervezetek szakágazati megoszlásának arányairól szólva az előadó megállapította, hogy a kezdetekhez képest jelentős javulás észlelhető, de még mindig hiányoznak azon szervezeteink, amelyek alkalmasak a civil társadalmi kontroll szerepének betöltésére. Éppen ennek tulajdonítható, hogy a romániai civil szervezetek életében nem igazán ismert a tiltakozás a hatalom visszaéléseivel szemben. Egy másik paradoxon az izoláció paradoxona, vagyis az, hogy a romániai magyar civil szférának esetleges kapcsolata van a román civil szférával, annak forrás- és képzésközpontjaival. Az előadó az „altatás paradoxonának” nevezi azt, amit egyesek annyira fennhangon hirdetnek, és aminek lényege az, hogy hagyjuk a civil szférát spontánul működni, alakulni, „ne vegyük el a civil szféra szabadságát”. Magyarán „altassuk” civiljeinket, mert civil partnerségi és képviseleti rendszer, civil kontroll nélkül könnyebben és veszélytelenül kezelhető a civil szféra, alkalmasabb a kiszolgáltatottságra, alárendeltségre. A továbbiakban az ERMACISZA elnöke civil szféránk függőségi viszonyait tárgyalja, de erre most nem térek ki, lévén, hogy tanulmányban már szó esett róla.

Az előadás befejező részét, mely a civil integráció kérdéseit taglalja, Somai József egy Lőrincz József politológustól átvett idézettel indítja: „A civil szféra nem a spontánul «alulról» kialakuló önszerveződés. A civil világot igenis szervezni kell. És ha hatékony akar lenni, akkor nem spontán, hanem bürokratikus. A civil társadalom már nem morálfilozófiai probléma – a civil szféra menedzsmentje foglalkozik vele…” Bürokratikus és nem morálfilozófia, mert egy akarathoz társítani kell a szabályozást, a bejegyeztetést, a törvény előtti pénzügyi felelősséget, a pályázást és elszámolást, stb. A sikerhez, a fennmaradáshoz pedig menedzsment, képzés, szakmai felkészültség, kapcsolatrendszer, stb. kell, ami viszont elképzelhetetlen szolidaritás és együttműködés nélkül. Mindezek megteremtése érdekében van szükség a civil integrációs törekvésekre, az egységes civil érdekképviselet létrehozására – fejezi be vitaindítóját a szerző.

Kelemen Hunor vitaindítóját a civil szféra, civil szervezetek meghatározási kísérleteivel, a fogalom rövid történeti áttekintésével indította. Szerinte a civil szervezetek legfontosabb ismérve a jövőorientáltság kell hogy legyen, még akkor is, ha fő célkitűzésük az értékőrzés, értékmentés, értékátadás. Képeseknek kell lenniük az általuk képviselt közösség életképességének növelésére és ennek érdekében hajlandóak kell legyenek a társadalom más szegmenseivel (politikum és gazdaság) történő együttműködésre. „A civil szféra nem törekszik sem a politikai, sem a gazdasági elit helyébe lépni, de velük partnerként képes együttműködni”. Ezt követően az előadó a függőség-függetlenség problematikájáról szólt. Véleménye szerint helytelen a kérdésfelvetés, mikor ezzel a fogalompárral próbáljuk leírni a politikum-civil szféra viszonyt, mert egy liberális demokráciában a civil szervezetek függetlensége a politikumtól vagy a kormányzattól egy olyan ideál, ami fele lehet közelíteni, de elérni lehetetlenség. Csakis zárt rendszerek esetében beszélhetünk függetlenségről, a társadalom pedig köztudottan nem egy zárt rendszer. Kelemen Hunor szerint a helyes kérdésfelvetést a kiszolgáltatottság-partnerség viszonyban kell tárgyalni. Ebben az esetben egyértelmű az, hogy a civil szféra kiszolgáltatottsága a politikumnak vagy a gazdaságnak nem jó és nem is elfogadható. A politikum, állam és a civil szféra viszonya partneri viszony kell, hogy legyen, egy olyan mellérendeltségi viszony, ahol kölcsönös függőségek léteznek ugyan, mert elképzelhetetlen a teljes függetlenség, amíg az állam biztosítja a civil szféra működését biztosító támogatást. Ugyanakkor a politikum is függ a civil szférától, ugyanis ebből is meríti legitimációját, és a civil szféra sok esetben forrásként is szolgál a politikum számára (humánerőforrás és szakértők tekintetében). Ugyanakkor az is tény, hogy ez a partneri viszony nem alakulhat ki egyik napról a másikra, ugyanis a két szféra más mechanizmusok szerint működik. Míg a politikai szféra a hatalom megszerzésének, gyakorlásának és megtartásának logikáját követi, addig a civil társadalom az értékmegőrzés, értékátadás, értékteremtés logikáját követi.

Ami az erdélyi magyar civil szféra és a politikum viszonyát illeti, a helyzet nagyon sajátos. Ez abból adódik, hogy az RMDSZ megalakulásának pillanatától kettős szerepet vállalt: a romániai magyarság politikai képviselete valamint a civil szférára jellemző társadalomépítő, önszervező feladatokat is ellátott. Ez a kettősség főleg az 1990-1996-os periódusra volt jellemző. Ebben a periódusban a két szféra viszonya mondhatni konfliktusmentes volt, hisz az RMDSZ úgy politizált olyan eszközöket használt a parlamenti politizálása során, amilyeneket bármilyen civil szervezet használ. Ezt követően viszont a két szféra kapcsolata egyre feszültebbé vált, ugyanis az RMDSZ az 1996-os kormányra kerülése után egyre inkább a politikai logika elveit kezdte követni.

Kelemen Hunor vitaindítójában megfogalmazta azt is, hogy tulajdonképpen a SZET sem 1999 előtt, sem azt követően nem tudta teljességében betölteni a neki szánt feladatot, de ennek ellenére úgy érzi, hogy a legjelentősebb kérdésekben eleget tett a rábízott feladatnak. Éppen ezért a SZET-et továbbra is egy olyan keretnek tart, amit érdemes kihasználni. Fontos, hogy a SZET-en belül ne a politika diktáljon ezután sem, mint ahogy eddig sem tette, annak ellenére, hogy elnöke most is politikus (Kelemen Hunor – a szerző megj.). Az 1999-es és a 2003-as kongresszusok tovább bővítették a SZET hatáskörét, így már szerepet kapott a forráselosztásban is. Éppen ezért az előadó visszautasította Kolumbán Gábor azon vádját is, miszerint az Illyés Közalapítvány romániai alkuratóriumának szaktestületeibe az RMDSZ vagy az ehhez társult civil szervezetek delegálnának tagokat. A SZET-be ugyanis felvételüket kérték olyan civil szervezetek is, amelyeket nem az RMDSZ hozott létre és nem is társszervezetei ennek. Ez viszont azt bizonyítja, hogy akik a civil szféra részéről nyomást akarnak gyakorolni a politikai döntéshozatalra, akik dönteni akarnak az RMDSZ különböző struktúráinak nevesítésének kérdésében, akik forráselosztásról akarnak dönteni, azoknak megvan ez a lehetőségül a SZET keretein belül. Ez a partneri viszony pedig folyamatosan alakítható, hisz mindkét fél érdeke a konfliktus és feszültségmentes együttműködés.

Kiegészítésként a vitafórumhoz szükségesnek tartom még megjegyezni azt, hogy nem érte le teljességében célját, de ez nem a szervezők hibája. A politikum részéről ugyanis nagyon kevesen jelentek meg, ezért a kialakult vita – ha egyáltalán lehet annak nevezni – kissé egyoldalúra sikerült.

Az V. Civil Fórum egyik utolsó fontos mozzanata volt a Gazdasági Civil Parlament megalakításának bejelentése. A 2002-es IV. Civil Fórum gazdasági szekcióinak résztvevői felhatalmazták a Romániai Magyar Közgazdász Társaságot (RMKT) és a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét (RMGE) arra, hogy dolgozzák ki a Gazdasági Civil Parlament tervezetét. A felkérésnek eleget téve a két szervezete bemutatta a tervet, amit a szekciómunka résztvevői jóvá is hagytak. A Gazdasági Civil Parlament önkéntes alapon magába tömöríti a romániai magyar gazdasági civil szervezeteket. Célja a kölcsönös segítségnyújtás a gazdasági civil szervezetek között, a szolidaritás fokozása, a közvetítő szerep betöltése a hatóságok és szakágazati civil szektor között, javaslatok kidolgozása a civil szférát szabályozó törvénykezésekre vonatkozóan, a különböző kisebb-nagyobb szervezetekben szétszóródó erők közös cél megvalósítása érdekében történő összefogása, érdekvédelem és érdekkérvényesítés ellátása, kölcsönös információcsere, szakképzés szervezése. A javaslatot 22 gazdasági civil szervezet fogadta el és közösen elhatározták, hogy a Gazdasági Civil Parlament első gyűlését Marosvásárhelyen tartják, 2003 év szeptember 26-án, ahol megvitatják a szervezet alapszabályzatát és véglegesítik a működéssel kapcsolatos kérdéseket is.

Ugyanakkor a Civil Fórumon résztvevők tudomást szereztek arról is, hogy létrejött egy tíz civil szervezetből álló kezdeményező testület is, mely egy felhívásban fogalmazta meg mindazokat az érveket, amelyek a civil integrációs törekvések szükségességét indokolják. A kezdeményezők szerint ennek egy olyan struktúrának kell lennie, amely egyszerre képes lenne ellátni a társult szervezetek egyeztető és érdekképviseleti feladatait. A Civil Egyeztető Fórum ugyanakkor intézményes háttérként szolgálna a civil társadalmi kontroll szerepkör betöltésére, és a romániai magyar civil szféra érdekeit képviselné az illetékes hatalmi intézmények felé – áll a felhívásban.

Az V. Civil Fórum tulajdonképpen nem ért véget a szekcióülések kiértékelésével és a munkálatok bezárásával, hisz a helyi és országos írott sajtó, sőt az elektronikus médiumok is, még napokig foglalkoztak a témával. Így például a kolozsvári Szabadság napilap május 5-i számában Civil Fórum 2003 Kolozsváron címmel számol be a fórumon történtekről. A Krónika napilap sem ment el szótlanul a rendezvény mellett, és május 5-i számában két cikket is a fórumon történtek ismertetésére szán. Megalakult a gazdasági civil parlament címmel összefoglalót közöl a fórumon történtekről. Lázár Lehel, a cikk írója, nagy hangsúlyt fektet írásában a Kolumbán Gábor, valamint a Markó Béla és Kelemen Hunor által megtartott előadásokra.

Ugyancsak a Krónikában közölt vezércikket Bakk Miklós politológus, újságíró is. Írásában arra a megállapításra jutott, hogy a kolozsvári civil tanácskozás nem volt a politikum ínyére, ami a fórumon elhangzott politikai beszédekből is egyértelműen kitűnt. Véleménye szerint a szövetségi elnök előadása néhány általánosság megfogalmazásában merült ki, de nem adott választ arra, hogy mindenféle szándéknyilatkozat és verbális garancia ellenére, a romániai magyar civil szervezetek nagy többsége miért érzi, úgy, hogy a politika rátelepszik a civil szférára. Arra sem adott választ, hogy az RMDSZ elfogadná-e azt, hogy az egyre inkább működésképtelenné váló, feladatát betölteni nem tudó SZET helyét egy civil integrációs fórum, esetleg az éppen létrejövő Civil Egyeztető Tanács vegye át. Vezércikkét azzal fejezi be, hogy fejlődő civil szféránk az utóbbi időben több olyan területen is tevékenykedni kezdett, melyeket az RMDSZ nem tekint az önazonosság tereinek, vagyis a civil szféra rájött arra, hogy „a megmaradás igazi kérdései azok, amelyekre a civil szervezetek és a polgárok folyamatosan újrafogalmazzák válaszaikat.”

Az Erdélyi Napló hetilap is foglalkozik a Civil Fórumon történtekkel, ezek ismertetésére, illetve a Bodó Barnával készített interjú közlésére egy egész oldalt szánt 2003. május 7-i számában.

 

Befejezés

 

Tanulmányom legelején, annak bevezető soraiban azt írtam, hogy mikor elvállaltam ennek megírását, nehéz feladatra vállalkoztam. Kijelentésem helyességét csak most érzem igazán, mikor a befejező sorokat írom. Összegezni mindazt, ami egy év alatt történt a romániai magyar civil szféra életében, ezt vállaltam és ezt próbáltam jelen tanulmányommal megvalósítani. Hangsúlyozom, hogy a teljesség igény nélkül tettem mindezt, sőt több esetben szubjektivitásom is szerepet játszott egyes események, történések fontosságának megítélésében.

Egy befejezésben a következtetéseket is szokás összegezni. Ez sem egy könnyű feladat, főleg ha arról van szó, hogy mindezt egy pár sorban kell megtenni. Egy viszont biztos: a romániai magyar civil szférán belül elindult egy pozitív folyamat, aminek a végét ugyan még nem lehet látni. De talán nem is az a legfontosabb, hogy ez a folyamat miben csúcsosodik ki, hanem maga a folyamat, az öntudatra ébredés, a „nagykorúvá válás” ténye. Ez egy pozitív és ugyanakkor nagyon szükséges fordulópontot jelent, hiszen civil társadalmunk a romániai magyarság jövője számára döntően kiható tényező. Megmaradásunk egyik nagyon fontos tényezője az, hogy civil társadalmunk képes lesz-e a jövőben arra, hogy életképes, jövőorientált, alkotó és cselekvő helyi közösségeket teremtsen. Erre pedig mostani állapotában nem bizonyult túlságosan sikeresnek. Ennek viszont a civil szféra is tudatában van, és talán éppen ennek tulajdonítható útkeresése, a „hogyan tovább?” kérdésre való válaszkeresése. Ehhez a válaszkereséshez járulhatunk mindannyian hozzá, ha elmondjuk véleményeinket, leírjuk gondolatainkat, egyszóval bátor civilekként szolgáljuk a szabadság szféráját. Csak így érhetjük el azt, hogy egy igazán szabad, partnerként elismert, jobb, eredményesebb és hatékonyabb civil szférát építsünk.

csalad