Gheorghița Adriana Lívia: Ne akarj más lenni, mint ami vagy!
„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.”
Kodály Zoltán
A kulturális értékeink megőrzése, éltetése fontos feladat kéne, legyen mindnyájunk számára, hiszen ezek a jegyek, ezek az értékek határoznak meg minket. Ugyanakkor egyértelmű számunkra, hogy az ember sajátos jegyeinek vállalása okán lesz azzá, aki/ami, hiszen ezek reprezentációja jelenti a létezőnek a vállalását, a képviseletét, a visszaigazolást, pontosabban ennek lehetőségét, illetve ennek révén alakul ki az egyénekben az identitástudat.
Az identitás akkor válhat az egyéni önmeghatározás széles értelmezési keretet biztosító kategóriájává, ha úgy szemléljük, mint az egyén és társadalom közös produktumát.
A meglévő értékeink, melyek minket, egyént, vagy csoportot meghatároznak, identitás tudatunknak szilárd alapjai, és nagyon fontos, hogy tudjuk ezeket oly módon megélni, kamatoztatni, hogy a világ bármely pontján megállja a helyét.
Úgy vélem, hogy mi erdélyi magyarokszerencsés helyzetben vagyunk. Miért mondom ezt? Azért, mert olyan gazdag kulturális életünk, értékeink vannak, mellyel nem sokan büszkélkedhetnek. Hála Istennek, napjainkban fiatalság is nagyon érdekelt ebben a kérdésben, hiszen a napi tevékenységükrésze mindaz, ami az önmeghatározásukat képezi, illetve meg akarják szerezni maguknak, újra és újra, azt, ami őket meghatározza, éstesznek arról, hogy ne „párologjon el” mindaz, ami értékes és szép.Sok esetben ezek megnyilvánulnak az életvitelükben, a kulturális szimbólumokban, melyeket használnak (székely kapu, kakas szimbóluma a háztetőn), a hagyományos zenében vagy más jelképekben, melyek csakis ott vannak jelen, abban a környezetben.
A kultúránkat nem iskolában tanítják, hanem a mindennapi élet során vesszük át, ha élnek ezek az értékek, és hiszünk azokban, sőt, ha ezekkel körülvéve nevelkedtünk fel – szerencsések vagyunk. Azzal az érzéssel felnőni és úgy élni, hogy tudom, ki vagyok, honnan jöttem, és mi a fontos számomra, illetve hagyományaim, kulturális értékeim, és anyanyelvem tudatosan használom nap,mint nap, kimondhatom bátran, hogy jó irányban haladok, a lényeget már tudom magamról is.
Nagyon sokat számít az a belső késztetés,az elköteleződés, ami arra indít egy személyt, hogy értékelje hagyományait, érdeklődjön azok iránt, és mindig többet akarjon tudniezekről.Minél jobban megismeri, annál jobban tud azonosulni saját közösségével, kultúrájával, annál inkább tisztában van identitásával és hovatartozásával, és ez adja az alapját mindennek. Amikor önmagunkat megtudjuk határozni, akkor már értelemszerűen van egy közösség is, ahova tartozunk, és itt már létrejön az egyén és a közösség közös produktuma.
Nem kell feltétlenül valaki népzenész vagy éppen énekes legyen, vagy bármi más adottságokkal rendelkező családban felnevelkedjen, elég, ha saját hagyományos környezetét ismeri, elfogadja és abban a közegben érzi otthon magát. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket szüleinktől, nagyszüleinktől tanulunk meg, és mivel abban a környezetben élünk, ott nőttünk fel, már a dolgokat eredetiségükben sajátítsuk el, már megéljük azokat, van az egésznek egy lelki vonzata.
Nézzük meg, vegyük példaként a néptáncot, amit értelemszerűen megtanulunk adatközlőktől, és ez rendjén is van, hiszen akalotaszegi ember nem tudhatja, ismerheti a gyimesi táncokat, hacsak meg nem tanulja. A szakértői szemmel való vizsgálódásból hiányzik valami, ami az egész folyamatnak az adott táncban életet adna, éspedig az élmény, egy olyan érzés, amelyet csak ott és abban a környezetben élhet meg valaki, ahonnan ered az egész tánc. Egy személy táncában ismerhető fel igazából, mennyi köze van ahhoz a tájegységhez, melynek táncát eltáncolja. A földrajzi hatások, az adott környezetnek a megélési lehetőségei, az ottani életmód örömökkel, nehézségekkel együtt mutatkozik meg, és az, amit ott és abban a környezetben élt meg valaki, azt semmiképpen nem lehet pótolni, viszont a hiánya is szemmel látható.
S milyen érdekes, hogy annak ellenére, hogy az ember sokat tanul, érdeklődik bizonyos dolgok iránt, fejleszti önmagát, kutat, részt vesz minden lehetséges önfejlesztő tevékenységeken, ott és azt tanul, amit éppen szeret, kedve tartja, fejlett technikáknak köszönhetőn, mégis vannak dolgok, melyeket nem elég megtanulni, meg kell élni! És hogyan éljük meg? Úgy, hogy a dolgokat eredetiségüknél fogva ismerjük, a sajátunkká válik már születésünktől és megéljük minden „árnyalatát”.Ezzel a példával csak azt az állításomat szerettem volna alátámasztani, hogy nem elég tanulni és megismerni dolgokat, meg kell tudni azokat élni, másképp nem természetes, nem eredeti, akár egy festmény, amelyet lemásolnak, megpillantásakor már nem azt az érzést kelti bennünk, mint amikor az eredetit láttuk.
A hagyományokhoz, kulturális értékeinkhez való viszonyunkat mindenekelőtt önmagunkban kell letisztáznunk, hogy vállaljuk-e azokat, másodsorban pedig azt, hogy adott közösséghez, amelyhez úgy véljük, hogy tartozunk, mit teszünk hozzá önmagunkból,saját képességeinkből, hogy jól/jobban működjön, és fontos, hogy mindez által kialakuljon egy olyan bizalmi hálózat, amely erőt ad kitartani egymásért, hogy erős, és összetartó közösségként működhessünk.
Amikor már van egy erős és összetartó közösség, amelynek alapja a kultúra, a hagyomány, az már egy komoly identitástudattal rendelkező közösség, és ez az egyénekre individuálison is kihat.Az, hogy milyen környezetből jövünk, hol éltünk, milyen neveltetésben részesültünk, hogyan éltünk meg dolgokat, volt-e egyáltalán olyan, aki által ráérezzünk dolgokra, nagyon sokat számit életünk során, előbb-utóbb ez visszaköszön valahol. Amikor már csak önmagadra vagy utalva, saját magad hozol döntéseket úgy, hogy nem befolyásolja ezeket senki, akkor valahol a „mélyből” mindig előjönnek azok ösztönszerű dolgok, melyeknek köszönhetően mindig önmagad maradsz, és felelősségteljes egyénként leszel az emberek tudatában, emlékezetében.
Gheorghiță Adriana Livia
Kostelek, Gyimes- Erdély.