Környezetvédő szervezetek dilemmái

Tudástár

Hajdu Zoltán

Az erdélyi magyar környezetvédő szervezetek dilemmái

Mint köztudott az erdélyi magyar környezetvédő szervezetek nincsenek könnyű helyzetben és aki elhatározza, hogy valamilyen szerepet vállal valamelyik szervezetben, igencsak erős motivációval kell rendelkezzen és számos dilemmával kell szembenézzen. Ezek közül a dilemmák közül nézzünk meg néhányat. Az első két dilemma tipikusan a magyar tagokkal (is) rendelkező szervezetekre jellemző, a többi általánosabb jellegű.

 

  1. Magyar vagy nem magyar szervezet dilemma

 

A környezetvédelmi szervezeteknél felmerül a kérdés, hogy a környezetvédelmi kérdések köthetők-e nemzetiséghez. Az általános vélemény az hogy nem, a környezetvédelmi kérdések nem köthetőek nemzetiséghez, ezért nem lehet magyar kérdésként kezelni. Nézzük meg így van-e? Először is az európai táj általában és az erdélyi táj sajátosan is kötődik a közösséghez, amely lakja, annak hagyományaihoz lelkületéhez. Így a magyarok által lakott területeken a táj, a természet védelme igenis kötődik a magyar közösség általános problémáihoz, ugyanúgy mint a kulturális, nyelvi hagyományok megőrzése. Ez az egyik oldala a kérdésnek és az egyik érv azzal kapcsolatban, hogy miért lehet a környezetvédelmei kérdéseket bizonyos mértékig magyar kérdésként kezelni.

A másik ok a környezetvédelmi szervezetek civil érdekképviseletet ellátó szerepéből adódik. A civil érdekképviselet mindig a hatalom képviselőivel szembeni érdekképviselet, illetve a hatalom képviselőivel folytatott párbeszéd formájában nyilvánul meg. Itt felmerül az a kérdés, hogy melyik az a politikai, valamilyen hatalmat képviselő célcsoport amellyel szemben megnyilvánulhat a magyar civil környezetvédelmi érdekképviselet. Itt értelemszerűen két célcsoportot vehetünk figyelembe, az egyik az erdélyi magyar politikai elit, a másik a magyarországi politikai szféra, elsősorban a magyar kormány. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az erdélyi magyar politikum semmilyen strukturált kapcsolatban nincs a környezetvédelmet képviselő civil szférával, pl. a választási programok kialakításakor (főleg országos szinten) nem igényli a nemkormányzati szervezetek hozzájárulását. Amennyiben a magyar kormány határon túli magyarokat érintő politikáját vizsgáljuk, ugyanazt tapasztaljuk, a mindenkori magyar kormány komoly pénzforrásokat különít el a magyarországi környezetvédelmi civil szervezetek számára, viszont a határon túli támogatási rendszerben nem szerepelnek a környezetvédelmi pályázati lehetőségek, hogy ne is beszéljünk normatív támogatásról.

Ezért szerintem itt az ideje, hogy az erdélyi környezetvédelmi civil szféra megválaszolja ezt a dilemmát, ehhez azonban le kell szögezni egyértelműen, hogy magyar környezetvédelmi szervezet nem azt jelenti Erdélyben, hogy pl. csak magyar tagok vannak egy szervezetben, vagy csak a magyarokat neveli szelektív hulladékgyűjtésre, hanem azt, hogy a civil érdekképviseletet ellátja a magyar politikai struktúrákkal szemben. Tehát egy szervezet számára a dilemma lényege az, hogy felvállalja ezt az érdekképviseletet vagy sem.

 

  1. Történelmi dilemma

 

Ennek a dilemmának a lényege történelmi helyzetünkből adódik és két aspektusa azonosítható.

Az egyik aspektus a szervezetek eredetére, a szervezetekben tevékenykedő egyének hátterére vonatkozik. Míg Európában mindenfele, így Magyarországon is a környezetvédelmi szervezetekben tevékenykedők, politika iránt érdeklődő, militáns egyének, addig Erdélyben (és egész Romániában) inkább természetbarát, kirándulást kedvelő, vagy az akadémiai szférából származó egyének. Ennek oka főleg az, hogy Romániában a diktatórikus rendszer önszerveződést erősen korlátozó jellege miatt a környezetvédelmi mozgalom egyáltalán nem vett részt a rendszerváltásban, így nem vonzhatta magához például Magyarországhoz hasonlóan a militánsabb rétegeket. A környezetvédelmi szervezeteket megcélzó finanszírozások viszont a közéletben aktív, szerepet vállaló szervezeteknek szólnak, nem a kutatást folytató vagy természetjáró, kirándulgató csoportoknak. A társadalom is egyre inkább a közképviseletet várja el a szervezetektől. Hogyan válhatnak az egészen más gyökerekkel rendelkező egyesületekből közképviseletet ellátó szervezetek, ez is egy dilemma, amit meg kell válaszolni.

A másik aspektus arra vonatkozik, hogy a magyarországi környezetvédelmi mozgalom (amely köztudottan Európában az egyik legjobban szervezett) nem tudja integrálni-valószinüleg az évtizedes elszigeteltség miatt – az erdélyi környezetvédelmi szervezeteket. A magyarországi mozgalomba való integrálódásra igen nagy igény mutatkozott az erdélyi szervezetek részéről, főleg a kilencvenes évek elején. Létezett néhány olyan program (pl. erdei iskola program, környezetvédelmi tanácsadó irodák hálózata) amely igen jó lehetőséget teremtett volna az integrálódásra. Erre azonban nem volt igazán felkészülve a magyarországi környezetvédelmi mozgalom, ahol az erdélyi képviselők a mai napig is inkább kuriózumnak számítanak. Erre jellemző példa, hogy pl. a 2004-es Országos Találkozón (aki nem tudná: a magyar környezetvédelmi mozgalom minden évben nagyméretű találkozót, fórumot szervez) az a műhely ahol az erdélyi szervezetek képviselői megnyilvánulhattak, az a külföldi meghívottaknak szánt műhely volt, ahol ukrán, albán, stb. meghívottakkal együtt angolul beszélgettünk.
Véleményem szerint kívánatos lenne minél előbb megválaszolni ezt a dilemmát, hogyan integrálódjunk a magyarországi mozgalomba? Egyénenként (ahogy nagyon sokan már megtették) ? Szervezetenként? Mozgalomként?

A magyarországi mozgalomba való valamelyes szintű integrálódás nagy segítséget jelentene az erdélyi szervezeteknek a romániai mozgalomba való jobb integrálódás szempontjából is, hiszen a (sokat emlegetett) híd szerepét játszhatnák el ami a természetvédelmi, környezetvédelmi kérdésekben sajátos jelentőséggel bír (gondoljunk csak a vízgazdálkodásra, természetvédelmi területek gondozására, erdei iskolák hálózatára, ökoturizmusra).

 

  1. Szervezetmenedzsment dilemmája, vagy mit is jelent az önkéntesség

 

Ezzel a dilemmával mindenki szembekerült aki részt vett az egészen más társadalmi környezetből jött nyugati trénerek által tartott képzéseken és utána otthon próbálta gyakorlatba ültetni a tanultakat. A non-profit szféra a nyugati társadalmakban jól működik és meghatározott fogalmakat használ, amelyek nálunk egészen más értelmet nyernek. Csak néhányat említsek:

Szervezeti tag:

nyugaton: szeretné támogatni a szervezet céljait és ezt főleg a tagdíj befizetésével teheti meg, ezért fontos, hogy egy szervezetnek minél több tagja legyen mert a minél több tagdíj befizetése erős anyagi és szervezeti hátteret biztosít
nálunk: fel sem merül, hogy a tagság számottevő tagdíj befizetése által működőképessé tehetné a szervezetet, a tagdíjak (ha egyáltalán befizetik) a legtöbb esetben még a levelezés költségeit sem fedezik, a minél nagyobb tagság egyfajta legitimitást látszik biztosítani a szervezetnek, ezért sok szervezet a kérdőíveken irreálisan magas tagszámot deklarál (nyilván a kérdőívek nyugati séma szerint készülnek). A tagság fogalma némileg összekeveredik az önkéntes fogalmával, vagyis a szervezeti tag valamilyen tevékenységet fejt ki a szervezeten belül (egyes szervezetek meghatározzák az aktív és passzív tagság számát). Jó lenne a nyugati klisék alkalmazása helyett egy helyi, sajátos tartalmat hordozó fogalmat bevezetni, pl. “az adott tevékenységre mozgósítható személyek száma”.

Önkéntes:

nyugaton: a szervezet által igényelt munkát ugyanolyan pontosan végzi el mint az alkalmazott, de ezért a munkáért a szervezet nem kell fizessen. Ez főleg a nyugaton kialakult finanszírozási rendszereknek köszönhető és az önkéntesnek van valamilyen jövedelemforrása

nálunk: az önkéntes és a tag fogalma nem egészen tisztázott, az önkéntesek legtöbbször azt remélik hogy alkalmazottak lesznek, vagy bizonyos előnyöket élveznek a szervezet által, pl. elmehetnek ingyen táborokba, konferenciákra, stb.

Az önkéntes mindenképpen úgy érzi hogy “szívességet” tesz a szervezetnek ezért igen nehéz ugyanúgy számon kérni mint egy alkalmazottat.

Alkalmazott:

nyugaton: mivel a szervezetek, amelyek alkalmaznak valakit viszonylag stabil anyagi háttérrel rendelkeznek az alkalmazás módja nem nagyon különbözik a kereskedelmi társaságokétól, profi szolgáltatást várnak el a megalkudott fizetésért.
nálunk: mivel az alkalmazás a projektekben fizetésként jóváhagyott összeg arányában lehetséges, és ezen projektek kifutási ideje egy-két év, nagyon nehéz egy stabil munkatársi közösséget kialakítani. Mivel a projektek jóváhagyásának nagyobb az esélye (legalábbis a vélt esélye) abban az esetben, ha fizetésekre kisebb összeget szánnak, ezért nehéz jól képzett munkaerőt alkalmazni. Így a szervezeti menedzsment mindenféle kompromisszumra kényszerül, összekeverednek a fogalmak, az önkéntesből vagy tagból lesz alkalmazott, a projekt lejárta után az alkalmazottak máshol (főleg külföldön) hasznosítják tapasztalataikat, és ha újabb projektet sikerül megnyerni, kezdődhet minden elölről.

Mindezen fogalmi zavarok számos dilemma elé állítják a szervezet-menedzsmentet mivel a továbbiakban gondot jelent az olyan fogalmak használata mint pl. a hatékonyság. A kereskedelmi szférában világos, hogy az a szervezet (cég) hatékony, amely minél nagyobb profittal rendelkezik, és vajmi keveset számít a moralitás. A kérdés az, hogy a civil szférában mennyire alkalmazható a minél nagyobb költségvetés, mint hatékonysági mutató, és ez máris elvezet a következő dilemmához.

 

  1. Erkölcsi, etikai dilemma

 

A civil szféra, a non-profit szektor esetében a moralitás, az etikus magatartás igencsak jelentős követelmény, mivel a civil szféra egyik jelentős funkciója a végső társadalmi kontroll biztosítása a hatalmi szféra felett. Ez csak akkor történhet hatékonyan, ha maga a civil szféra feddhetetlen. De vajon mennyire tud elszakadni a civil szféra az össztársadalmi hallgatólagosan elfogadott (hivatalosan természetesen tagadott) normarendszertől? Mennyiben működhet feddhetetlenül a civil szféra a jelenlegi átmeneti társadalom kétes normarendszerében? Hadd említsünk néhány kísértést, amely a civil szférát környékezi.

 

  1. A hatalom csábítása.

 

Amennyiben egy NGO közismert lesz, hamarosan megjelenik a kísértés valamelyik hatalmi ágazat (intézmény) részéről, hogy úgynevezett “együttműködést” alakítsanak ki (ami egy bizonyos mértékig természetesen kívánatos), azonban nagy az esélye annak, főleg ha a szervezet egyes vezetői alkalmazást nyernek az illető intézményben, hogy a független NGO-ból úgynevezett GONGO (governamental-nongovernamental) szervezet váljon. Az is gyakran megtörténik, hogy a politikum csábít és egyes szervezetek vezetői ugródeszkának használják az NGO-t saját céljaik elérésére.

Mennyiben tud egy NGO független lenni ha vezetői, munkatársai valamilyen intézmény alkalmazottai vagy valamelyik politikai pártban vállalnak aktív szerepet ? A gyakorlat azt bizonyítja, hogy az illető szervezet tevékenysége egy idő után alárendelődik az intézmény (párt) érdekeinek. Romániában nem titok, hogy a változások, az intézményes átalakulás legfőbb kerékkötői, a korrupció melegágyai a különböző állami intézmények, nap mint nap tele van a sajtó az erre vonatkozó hírekkel. Mennyiben tud elvonatkoztatni az állami funkcionárius napi nyolc órai tevékenységétől amikor délután véleményformáló szerepet játszik egy NGO-nál ? A gyakorlat azt mutatja, hogy semennyire, legfentebb a felgyülemlett frusztrációkat próbálja kiélni a szervezet nyújtotta lehetőség által.

Az NGO számára is ez a szimbiózis kétségtelen előnyökkel jár, sokféle hasznot húzhat, ha valamelyik intézményhez kötődik, ezért el kell döntenie, hogy elfogadja ezeket az előnyöket függetlenségének feladása fejében. Ez is egyfajta dilemma és ezt egyénenként, szervezetenként kell megválaszolni. Az itt felvetődő dilemma lényege azonban nem is ez. Az igazi dilemmát a többi NGO kell megválaszolja, hogy elfogadja-e szalonképes partnernek a nyilvánvalóan valamelyik intézményhez kötődő NGO-t. Morálisan megengedheti-e magának a mozgalom, hogy úgy viselkedjen, mint a hatóság (ahol szintén létezik az inkompatibilitás elve) és úgy tegyen, mintha nem tudna a dologról? Mennyire ássák alá morálisan a mozgalmat az efféle kompromisszumok?

 

  1. Együttműködni vagy versengeni?

 

Bármilyen mozgalom kialakulásának alapfeltétele az együttműködés a közös célok megvalósításában, igen jelentős az intenzív információcsere. Az együttműködés azonban mindig valamilyen írott vagy íratlan etikai normarendszer alapján kell történjen, hiszen ez teszi működőképessé a rendszert, ez biztosítja az úgynevezett win-win (nyerő) helyzet kialakulását és a szervezetek közötti stabil egyensúlyt. Jelenleg semmilyen külső írott normarendszer nem létezik és csupán az egyének (vagy szervezetek) belső erkölcsi normarendszerére lehet alapozni, ami a jelenlegi körülmények között igencsak flexibilis.

Ezért jelenleg az együttműködést kezdeményező szervezetnek számolnia kell azzal, hogy az együttműködést a potenciális partnerek egyoldalúan a saját hasznuk szempontjából értelmezik és gyakorlatilag az általa kiépített infrastruktúra intenzív használatától, a kiépített kapcsolatrendszer saját célokra való kihasználásáig és az alkalmazottak (önkéntesek) elcsábításáig bármire számíthat.

Tehát úgy tűnik, hogy kifizetődőbb jelenleg nem kezdeményezni együttműködést, és a más által kezdeményezett együttműködésből kivenni a saját hasznot. Ez a stratégia azonban hosszú távon általános bizalmatlansághoz vezet és lehetetlenné teszi bizonyos (nagyobb horderejű) célok megvalósítását. Persze ez a dilemma csak azokat a szervezeteket érinti, amelyeknek vannak ilyen céljaik.

 

  1. Hogyan viszonyuljunk a sajtóhoz?

 

A civil szervezetek tevékenységének természetes velejárója a sajtóval való rendszeres kapcsolattartás, a közösség informálása a szervezet céljairól, tevékenységéről. Normális esetben a szervezet sajtóvisszhangja arányos a szervezet tevékenységével, befolyásával, erejével. Ezért figyelik a finanszírozók a szervezetek sajtóvisszhangját. Mondom normális esetben. Sajnos nálunk még ettől a normális esettől távol vagyunk és főleg egy olyan területen mint a környezetvédelem, amely nálunk még nem számít a társadalmi érdeklődés központjába tartozó területnek, bármit le lehet írni, a sajtó általában bármilyen hírt, véleményt leközöl. Így történhet meg, hogy a sajtóban egy szervezet minden következmény nélkül leközölhet technikailag megvalósíthatatlan, képtelen ötleteket, vagy teljesen fantázia szülte beszámolókat a saját tevékenységéről. Végül is olyan helyzet áll elő amikor a szervezetet nem a reális tevékenysége alapján ítélik meg, hanem a sajtóban megjelent, sokszor fantázia szülte tevékenység alapján és az számít, hogy milyen gyakran szerepel az adott szervezet a sajtóban. Igazi dilemma ez a szervezeteknek: mi az a tevékenység, vélemény, amit érdemes leközölni? Ha a projektek elnyeréséért versenyhelyzetben lévő szervezetek közül valamelyik méltánytalan előnyhöz jut a sajtóhoz való nem etikus viszony révén, érdemes-e feladni az erkölcsi alapelveket? Hiszen egy két órás szarvasbogár figyelésből ugyanolyan sajtóeseményt lehet teremteni, mint egy fél évig tartó vizes élőhely rekonstrukciós programból.

Gyakorlatilag három lehetséges válasz van a dilemmára

  1. belemenni az egymást és a saját tevékenységet túllicitáló játékba
  2. leleplezni a túlzásokat, hamis információkat
  3. saját erkölcsi normák szerint, méltányos viszonyt folytatni a sajtóval.

 

  1. Hogyan viszonyuljunk a finanszírozókhoz?

 

Ez a kérdés kissé hasonlít az előbbihez, hiszen a finanszírozó szervezetek jó, sikeres projekteket szeretnének támogatni. Arra viszont nincs lehetőség, hogy a projektek eredményeit alaposabban megvizsgálják, ezért a projekt sikerének a megítélésében, főleg a beszámolókra és a sajtóvisszhangra támaszkodnak. Jelenleg úgy tűnik, hogy érdemesebb „nagyot mondani”, a beszámolókban lévő (még a nyilvánosságra hozott beszámolókban, szervezeti kiadványokban, jelentésekben) túlzásoknak, valótlanságoknak semmi következménye nem lesz. A végső kérdés is nagyon hasonló az előbbihez: rövidtávú előnyök szerzése céljából érdemes-e feladni az erkölcsi elveket?

 

  1. A finanszírozók dilemmája: a kicsiket vagy a nagyokat finanszírozni?

 

Mivel a hazai források hiányában a környezetvédelmi nemkormányzati szervezetek anyagilag teljesen a külföldi finanszírozóktól függenek, következésképpen ezek nagy hatással vannak a szervezetek programjaira, tevékenységére, politikájára – ezért érdemes megvizsgálnunk az ők dilemmájukat is.

Itt elsősorban azzal a ténnyel kell szembenézni, hogy sokkal kevesebb a rendelkezésre álló pénz (egy felmérés szerint a kilencvenes évek végén tízszer kevesebb volt az egy főre eső összeg, mint pl. Magyarországon vagy Csehországban) és ezért nem lehet sikeresen azt alkalmazni a finanszírozási politikát, mint a többi közép-európai országban. Ennek a politikának a lényege az volt, hogy megfelelő finanszírozáshoz jutott az az NGO csoport, amely képes volt országos kérdésekbe beleszólni és komolyan részt venni a nemzetközi mozgalomban (a nagyok) és lehetőség volt finanszírozni helyi kezdeményezéseket (a kicsik) amelyek láthatóak, tetszetősek voltak és segítették az egész mozgalom pozitív imázsának a kialakulását.

 

Nálunk ez a képlet a szűkös pénzügyi keretek miatt nem működőképes és a rendelkezésre álló pénzösszeg a fenti séma alapján történő leosztása oda vezetett, hogy a „nagyok” jelenleg a túléléssel küszködnek (nemigen van szervezet, amely stabilan el tud tartani egy 3-4 tagból álló munkaközösséget, e nélkül pedig hatékonyan nehéz dolgozni), és a „kicsik” akciói sem igazán átütőerejűek. Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy GONGOK és kalandorszervezetek is fejik a finanszírozókat, akkor teljes képet kapunk arról, hogy milyen dilemmával kell a finanszírozóknak szembenézniük.