Bodó Barna: Kistérségek, avagy útban hazafelé
Bevallom: már a címmel gondban vagyok. Mert amikor azt írom, hogy útban hazafelé akkor arra gondolok: a közösségi dolgaink intézésében mindenható állam szintjéről elmozdulóban vannak a dolgok, s egyre inkább közös(ségi) élményünk lesz, hogy alacsonyabb szinten jobban intézhetők a dolgok. Közös gondjainkat hazavisszük, a nagypolitika szintjéről beemeljük az „emberi léptékű” feladatmegoldások szintjére. Számomra a kistérség kérdése a demokrácia kérdése. Gondban pedig azért vagyok, mert a kistérségekkel kapcsolatos megannyi más (kutatási) terület művelőjének/képviselőjének jelenthet egészen mást – és hitem szerint neki is, nekem is igaza(m) lehet.
Ma már kistérségi szinten is fontosak és vizsgálat tárgyát képezik gazdasági, kulturális, néprajzi, társadalom-földrajzi, etnikai jelenségek, ezek területi dimenzióinak körülhatárolására, leírására való törekvés nem most született meg. Örök kérdés: egy határ miért éppen ott van, ahol kialakult? Ezért tartom roppant fontosnak és utalok, ahányszor csak alkalmam adódik a mások (pl. Pierre Bourdieu) által is idézett jeles francia történész, Paul Bois alapigazságként értelmezhető megállapítására: “A régiót nem a tér teszi, hanem az idő, a történelem”. A különböző kritériumok alapján szerveződő térségi formációk határainak, jellegadó sajátosságainak feltárása ma már a regionális tudományok megannyi ágának képezik tárgyát. Bár tapasztaljuk, hogy a térségek kialakulásának jellegzetességei még igen sok titkot tartogatnak számunkra, azt ki lehet jelenteni: kialakult egy olyan régiószemlélet, amely a közbeszéd és a publicisztika leegyszerűsített térfogalmai helyett igyekszik a térbeli szerkezetek közt történeti, gazdasági, kulturális és közigazgatási tipológiai sajátosságok szerint rendet és rangsort kialakítani. A térelméleti vizsgálatok interdiszciplináris megközelítést igényelnek, figyelembe kell venni gazdasági és urbanizációs folyamatokat, tekintetbe kell venni a közigazgatási tradíciók nyomán kialakult hagyományos térbeosztást és ennek olykor egymásnak ellentmondó politikai – nemzetépítő, etnikai határok átrajzolását célzó – és nem igazgatástudományi indokoltságú döntéseket. A területi szerkezetekkel kapcsolatos döntések története megmutatja azokat a kulturális, infrastrukturális, termelési, etnikai indokokat, amelyek folyamatosan alakítják, átírják egy-egy ország, régió belső térszerkezetét.
De visszatérnék ahhoz a bizonyos regionalitáshoz kapcsolódó demokráciához. Ebben a kontextusban az önigazgatás szintjeiről beszélünk, arról, hogy az emberek mikor és miként vonhatók be hatékonyabban közösségi ügyeik intézésébe.
Közös élményünk e feszültségekkel teli, halmozottan kihívásos világban a tehetetlenség. Talán nem fölösleges néhány gondot felidézni, mivel divergens folyamatok feszítésében kell megoldást keresni és találni.
Vegyük az oktatást. Miközben a felsőoktatás eltömegesedésével szinte mindenki egyetemet végezhet, aki akar, nem csökken, sőt növekedőben azok száma, akik kimaradnak az iskolából, akik lemorzsolódnak – és ekként szélre sodródnak. Szubjektív beszámolók helyett lássunk adatokat. Romániában a lemorzsolódásról készített statisztikák – és itt Molnár János és Erdei Itala 2007-es közös kutatására utalok: Romániai magyar kistérségi iskolahálózatok. Működés és jövőkép – azt mutatják, létezik lemorzsolódás, és minél magasabb szintű iskoláról van szó, annál nagyobb. Iskolatípusokként 1-10 százalék közötti értékről van szó, s aligha tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy vannak térségek, ahol a gyermekeknek akár egyötöde nem járja ki a kötelező szintű iskolát. És ez a kép alighanem függ a települési környezettől – falun, „világvégén” a helyzet percentekkel rosszabb lehet, mint (nagy)városi környezetben.
De ennél sokkal szomorúbb az a kép, amelyet nemzetközi összehasonlításban mutat oktatásunk. Egy 2006-os PISA-felmérés az alábbi helyzetet mutatja. A PISA (Programme for International Student Assessment) a fejlett országok gazdasági szervezetének (OECD) megbízásából készülő felméréssorozat, nem a lexikális tartalmakat kéri számon, hanem azt, hogy a diákok miként alkalmazzák a tanultakat. Ezen keresztül az adott ország oktatási rendszeréről, illetve annak minőségéről is világos képet lehet kapni. A grafikonból kiderül, hogy Magyarországon a diákoknak legalább 1/5-e olvasni ugyan tud, de szöveget érteni képtelen. Romániában nem kizárt, hogy a 15 évesek fele funkcionális analfabéta, vagy jó úton halad afelé. (Lásd az alábbi táblázatot.)
Merre is haladunk? Miért e trend? Milyen tényezők és körülmények vezetnek ilyen – mondjuk ki – tragikus helyzethez? De ha folyamatra gondolunk, akkor a baj még nagyobb, mert a trend negatív.
Kérdések halmaza.
Vagy: vegyük a szociális ellátás kérdését?
Nézzük meg, hogyan állunk közszolgáltatások terén?
Figyelem: a végekre gondolok. Arra, hogy a centrum-periféria törésvonal utóbbi oldalán, ahol minden területen a hiány dominál, ott ki az, akit megszólíthatunk, akihez fordulhatunk, akinek nem mindegy, ami történik…
Védőnő, posta, iskola, gyógyszertár, út, villany, víz, tömegközlekedés állatorvosi ügyelet hiánya, rossz közbiztonság. Mindez együtt. Mire gondolhat az, aki valahol a végeken éli életét, s globális korunkra jellemző módon hozzáméri magát a világhoz? Mi lesz számára a kulcsszó: a helybéli hanyagság vagy az országos rendezetlenség? Lokális megoldatlanságra fog gondolni, avagy a struktúrák rendezetlenségéből fakadó, az átmenet strukturális feszültségeivel együtt járó országos zavarra?
Kérdem, minden bizonnyal nem egyedül, honnan tudhatják az emberek, hol akadozik a gépezet? Honnan tudnák az emberek, hogy a ritkán járó busz, a megszűnő óvoda és/vagy iskola, a hiányzó közösségi hely, a távoli lelkész, a tönkrement kereskedő, a nem kapható gyógyszer milyen politikai-társadalmi folyamatok eredménye?
Tudhatná-e társunk a helyi helyzetértelmezésben, hol az a bizonyos kulcs, amellyel a közösségi gondok bilincse kinyitható volna?
Vegyük észre, globalizálódó világunk lokalizálódik. Minél szélesebb a kontextus, minél több és erősebb közvetlen hatásnak vagyunk kitéve, annál inkább szükség van arra a közmondásos józan észre. Annál inkább teret kell kapnia a helyi jobbító szándéknak. A közigazgatásban ezt úgy mondjuk, hogy minél több területen mutatkoznak funkcionális gondok, minél nagyobbak a lokális különbségek, annál közelebb kell vinni magát az igazgatási rendszert az illető közösséghez. Fel kell kínálni, lehetővé kell tenni a bekapcsolódást, a helyi érdekek értékelvű szolgálatát.
Volt erre példa már két évtizede is, amikor a „világvégi” gondok az utasításos politika jegyében, és nem ebben a kontextusban kerültek terítékre. Hadd utaljak Kemény Bertalanra, sokunk Berci bácsijára, aki a magyarországi falugondnoki szolgálat megalapítójaként és mentoraként képviselt ügyet és szellemiséget. Az immár néhai Berci bácsi a kommunizmus – ma már tudjuk: végnapjainak – kicsiny települések ellen indított gyilkos rohamát volt képes áthangolni. Kialakította a falugondnoki rendszert – megoldást kínált arra a gondra, amelynek „kezelésére” pártkorifeusok felszámolást írtak elő. Berci bácsi mondása örök figyelmeztetés számomra, s nem csupán akkor, amikor elzárt(nak gondolt) világok helyzetéről elmélkedünk. Ő írta le egyik tanulmányában – a címét engedtessék meg nem idéznem, miként szállóigék esetében sem a forrás az érdekes –, hogy a kicsiny, párszáz lelkes településeken a legfontosabb kérdés a vidék népességmegtartó képessége. Majd azzal folytatta, hogy fordíthatunk is a birtokviszonyon, s a képességmegtartó népességet tekintjük alapvető fontosságúnak.
Nem, nem játék ez a szavakkal. Mert ahol a helyi infrastruktúra földutat jelent, ahol szolgáltatásként a szomszéd kínálta tej áll rendelkezésre, ahol az orvos heti egyszer látott vendég, onnan bizony a fiatalság és az értelmiség elvándorol – perspektíva nélküli, pesszimista ez a falusi társadalom.
Múlik-e a helyi képességek megtartása a helyi népességen?
Ez a kistérségek lényegi kérdése.
A társadalomföldrajz megkülönbözteti országos, regionális, nagytérségi, kistérségi (városkörnyéki), települési, lakókörzeti és háztartási szintek a makro-, regionális, mezo- és mikroszintek nagyságrend szerinti hierarchiáját. Amikor az egyes térségek jellegzetességeit vizsgáljuk, térértelmezésünk alapját történeti, gazdasági és közigazgatási fogalmak képezik, ezek alapján történik meg a vizsgált egység táji besorolása.
Létezik megannyi felosztás és kategória, a természetföldrajzi nagytájak, a történeti megyerendszer alapján rögzült történeti tájegységek, az ipari, mezőgazdasági termelési körzetek szerinti felosztás – ezek mind a folyamatos térszerkezeti átalakulásokat a változások kiváltó tényezőinek a leírásában segítenek.
Szükséges és hasznos elméleti foglalatosságok ezek, egyre többen művelik a tudományoknak ezeket a területeit. Nem lehet oda nem figyelni arra, ha egy csodás népművészetet produkáló, virágzó kistérséget az elnéptelenedés veszélye fenyeget. Ha falvak teljes népessége – miként az Udvarhely melletti Atyha esete mutatta a diktatúra utolsó éveiben – útra kél, és új helyet keres magának, arra a tudománynak is oda kell figyelnie. Vagyis mindegyre előkerül, újra meg újra szembe kell nézni a feltételek és adottságok kérdésével.
Ennek ellenére és újfent visszatérek az általam jelzett kérdéshez: ahogyan reagálunk a környezeti kihívásokra, ahogyan a változó társadalmi kontextus átstrukturálja a helyi világokat – demokrácia kérdése.
Románia lakosságának háromnegyedét megszoktatta a sokat bírált és gondolatiságában máig nem meghaladott parancsuralmi rendszer, hogy nem kell, mi több nem szabad személyes felelősséget vállalni. A parancsoló átvette a gondolkodás és érdekképviselet felelősségét is. Persze: elméletben. Gyakorlatban egyáltalán nem érdekelte sem az egyén, sem a közösség. S mivel a posztkommunista átmenet gondjai az intézmények működését illetően is megmutatkoznak, van üresjárat meg korrupció lépten-nyomon, keresni sem kell, lépten-nyomon adódik az ok és mentség arra vonatkozóan, hogy nem érdemes.
A kistérségi keret abból a bizonyos mókuskerékből való kitörést teszi lehetővé. Jelent, természetesen, új szabályozási keretet és gyakorlatot is, a vidék gondjaira való odafigyelést. De számomra a kistérség: a közösség vizsgája. Próbája annak, hogy egy helyi csapat vállalni meri és képes vinni közösségének a gondjait.
Ha azt látjuk, viszonylag milyen kevés kistérség létezik Romániában, de Erdélyben is kevesebb a kelleténél, lehetetlen nem arra gondolni, hogy a kistérség, mint demokrácia-iskola nem fontos a központ számára. Jogilag lehetővé teszi létrejöttüket – a települések szabad társulása formájában, de semmit nem tesz a folyamat felerősödéséért, a gyakorlat általánossá tételéért. Ahol fontos a helyi cselekvési potenciál becsatornázása a közösségi megoldások keresésébe, ott rendszert alakítottak ki a kistérségi mozgalom elősegítése, a társulások létrejövetele és – figyelem! – az ország területét teljes egészében lefedő rendszer kialakulása érdekében. Romániában van olyan megye – Hargita, Kolozs, talán más is – ahol megyei szintről ösztönözték a folyamatot, de ez még inkább aláhúzza a központ felelősségét és a helyi szintek lépéskényszerét.
Természetesen: a kistérség nem univerzális megoldás. Nem fog általa minden megoldódni. De két dimenzióban mindenképpen változás következik be: a viszonyulást illetően valamint a létező eszköztár vonatkozásában. Mind többen fedezzük fel, hogy másokkal és másként is lehet. Ami ezután következik, az már igazgatási kérdés. Paktumok (felek, célok, kötelezettségek) – felek és partnerek.
Ha lehet, fordítsunk a szokásos gyakorlaton: ne titkosítsanak semmit. A lehető legtöbb ügyet és feladatot nyilvánosság előtt kell intézni, vagy azt utólag mindenki tudomására kell hozni. Hiszen közös ügyek közös végiggondolásáról van szó.
A kistérség az a szint, amikor minden közszereplő megőrizheti magánszereplő mivoltát. Ahol a publikus és a magán érintkezik.