Kisebbségi civil társadalom

Tudástár

Székely Tünde

Kisebbségi civil társadalom[1]

 

 

  1. Értelmezési és fogalmi keret

 

A szakirodalomban a legtöbb szerző a civil társadalom létezésének feltételeként a liberális demokráciát határozza meg. Értelmezésünkben a kisebbségi civil társadalom kérdése viszont akár a konzervatív ideológia részét is képezhetné. A vizsgált szakirodalom szerint a liberális demokráciákban a multikulturalizmus volt az a keret, amelyben a kisebbségi jogok kérdését tárgyalták. Ebben az értelemben szeretnénk bemutatni nagyon röviden a multikulturalizmust, illetve a későbbiekben azt is, hogy miért nem alkalmas ez a keret a romániai illetve a szlovákiai kisebbségi magyar civil társadalom vizsgálatára.

A demokrácia keretei között létrejövő alapvető konfliktus a többség-kisebbség dichotómiájában ragadható meg. „A demokrácia alapvető konfliktusa a többség-kisebbség dichotómiájában ragadható meg: a kisebbség csakis a többséghez való kapcsolatában értelmezhető (és viszont), a két csoport így nyer értelmet, és lesz a másik reciprokjává. A két kollektivitás hatással van egymás értékeire, törekvéseire, gondolatvilágára. Azonban a többségnek az az érvelése, miszerint az alkotmány értelmében minden állampolgár egyenlő, téves, az állandó uralom álcája.” (Keating 2004, idézi Nagyidai 2005: 69) A többség-kisebbség kettősségben azonban főként nemzetállam esetén mindig a többségi nemzet kerül előnyös(ebb) helyzetbe, vagyis a „minden állampolgár egyenlő” elvnek, amely egy többségi szempontú érvelésnek felel meg – nincs valós igazságértéke a kisebbség szempontjából.

Tovább folytatva a Nagyidai Gertrúd által felállított érvrendszert az európai integráció és az identitás összefüggésében, az említett szerző szerint az európai integrációs folyamatok során „a nacionalizmusok, az etnicitás új rendszerbe kerültek; modernizálódtak, az identitás dilemmákat teremt a homogenizáló államok számára.” (Nagyidai 2005: 68) Továbblépve azt is mondhatjuk, hogy gyakorlatilag a nemzetállam koncepció kudarcot vallott. Schöpflin György szerint ennek az oka az, hogy „A nemzetállam […] a területén nem volt képes az eltérő közösségeket – eltérő nyelvi, kulturális, morális szabályokkal rendelkező csoportokat – bevonni az állam egészébe.” (Schöpflin 2005, idézi Nagyidai 2005: 69)

Azt mondhatjuk, hogy ez a megállapítás mind Romániára, mind Szlovákiára érvényes, hiszen mindkét állam nemzetállami logikában gondolkodik és működik, és a területén élő nemzeti kisebbségeket nem tekintik nemzetalkotó tényezőknek, még a retorika szintjén sem.

A nemzetállami logika ellentettjeként gondoljuk el a multikulturalizmust, a következők szerint. Demeter M. Attila erdélyi filozófus szerint nagyon fontos mindenekelőtt a kulturális sokféleség (cultural heterogeneity) és a multikulturalizmus közötti különbségeket meghatározni. A kulturális sokféleség azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, hogy egy adott társadalomban magától értetődő a különböző kultúrákra jellemző gondolkodásmódok, ideológiák, vélemények azonossága. A multikulturalizmus azt jelenti, hogy különböző kultúrák reális módon együtt élnek egy adott társadalomban. Multikulturális társadalomról csak akkor beszélhetünk, ha több ugyanolyan szinten szervezett kultúra él egymás mellett, amelyekre jellemző a belső kohézió, és ezt a maga során az egyéni és a társadalmi lét vonatkozásában közösen elfogadott normák, vélemények és meggyőződések jellemzik.[2] (Demeter 2011: 77) Ki kell hangsúlyoznunk, a multikulturalizmus az ugyanolyan szinten/mértékben szervezett kultúrák valódi egymás mellett élését jelenti. A saját kutatásunkban mind a romániai, mind a szlovákiai kisebbségi magyar civil társadalmat szervezettsége szempontjából is vizsgáljuk.

Demeter ugyanakkor hangsúlyozza az „elismertség politikájának” fontosságát a multikulturalizmussal való összefüggésben. Kijelenti, jó okai vannak annak, hogy a multikulturalizmus ideológiája, amely promoválja az elismertség politikáját és a kulturális sokféleség befogadását a XX. század egyik legdominánsabb politikai ideológiájává vált. Az első ok: kétségtelen, hogy napjaink társadalmaiban a kulturális különbségek mélyebbre hatolnak, mint a régi társadalmakban.[3] A második ok a globalizációval függ össze. De a legfontosabb oka a multikulturalizmus ideológiájának térnyerésében az elismertség politikájának igénye volt a hipermodern demokráciákban. (Demeter 2011: 77) A három ok közül csak a legutolsóra szeretnénk reflektálni: az elismerés politikájára, de még mielőtt ezt megtennénk, még egy fontos gondolatot szeretnénk ismertetni. Demeter kijelenti, hogy az identitást a környező közösséggel, a „szignifikáns másikkal” (significant other) való interakciók formálják. (Taylor 1999, 219–245, idézi: Demeter 2011: 77) Ez kizárólag „párbeszéd” formájában valósulhat meg, hiszen a kisebbség számára nem lehetséges a többségitől eltérő nemzeti identitás/kultúra felvállalása, ha a többség nem hajlandó elismerni a kisebbség különbözőségét. A kisebbség meg lehet győződve a különbözőségéről a többséggel szemben, viszont ehhez kell lenni valakinek, akihez a kisebbség viszonyulni tud, és akivel szemben értelmezhető a különbözőség. A többségnek nem csak el kell fogadnia a kulturális távolságot a többség és a kisebbség között, de el kell fogadnia a különbséget is, vagyis azt, hogy a kisebbség különbözik kulturálisan a többségtől. Amennyiben ezt a többség megteszi, akkor beszélhetünk arról, hogy megvalósul az „elismerés politikája.”

Az elismerés politikájának felemelkedését a demokratikus politikai rendszerek elterjedése okozta, illetve az ezzel párhuzamosan megvalósuló társadalmi emancipáció, állítja Charles Taylor. „A korábbi társadalmakban ugyanis azt, amit mi ma identitásnak nevezünk, azt az egyén társadalmi helyzete, pozíciója határozta meg.” (Taylor 1994: 25-73) A demokratikus politikai rendszer, illetve az egalitárius intézkedések, a társadalmi osztályok, valamint a nemek közötti különbségekre irányuló törekvésekkel a szigorú törésvonalak fellazultak, bár nem tűntek el teljesen abban az értelemben, hogy egy egyén ma is képes meghatározni a társadalomban betöltött szerepét. De ma már ezek a szerepek nem egyoldalúan, intézményesített módon, egyértelműen és megmásíthatatlanul vannak kiosztva. Napjainkban ahhoz, hogy bármilyen társadalmi szerepet betölthessünk, szükségünk van arra, hogy mások (is) elismerjék ezt a szerepet. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyéni vagy csoportos identitás is dialógikus természetű, vagyis a mások elismerésétől függ. Az identitás kérdése nem monologikus természetű. Az identitás a másokkal való interakciók által alakul ki, és a mások általi elismerés függvénye.[4] (Demeter 2011: 78-79)

Will Kymlicka fontosnak tartja néhány fogalom tisztázását. A Multicultural Citizenship c. könyvében írja, hogy a kultúra és a multikulturális fogalmakat különböző értelemben használja, és az ő megközelítésének középpontjában a multikulturalizmus azon fogalma áll, amely nemzeti és etnikai különbségekből ered. A kultúra fogalmát pedig a nemzet, a nép rokonértelmű szavaként használja, amely többgenerációs közösség, többé-kevésbé intézményesült módon létezik, egy megadott területen él, és közös nyelvvel vagy történelemmel rendelkezik. Kymlicka szerint egy állam akkor multikulturális, ha a polgárai vagy különböző nemzetekhez tartozónak vallják magukat („multination state”), vagy különböző nemzetiségű bevándorlók élnek benne („polyethnic state”), és ez a tény jelentős hatást gyakorol az egyéni identitásra és a politikai életre az adott társadalomban. (Kymlicka 2000: 18) Később, ezt a gondolatot kiegészíti azzal, hogy ebben az értelemben minden liberális demokráciáról elmondható, hogy az vagy „multination state” vagy pedig „polyethnic state”. (Kymlicka 2000: 26)

Kutatásunk vonatkozásában állítjuk, hogy Kelet-Közép-Európában a multikulturális állam fogalma csak látszólag létezik, illetve nem elfogadott. Bár Kymlicka véleménye szerint az államok ebben a régióban is igyekeznek a liberális demokrácia megvalósítására, a magunk részéről ezzel a kijelentéssel – az ellentétes gyakorlati tapasztalatok okán – nem tudunk egyetérteni.

Ahhoz, hogy a kisebbségi civil társadalom fogalmat megérthessük, előtte még szükségesnek tartjuk mind a nemzeti kisebbség fogalmának bevezetését és magyarázatát, mind a kisebbségi jogok fogalmának bevezetését.

Francesco Capotorti a következőképpen határozza meg a nemzeti kisebbségeket: „Kisebbség az a csoport, amely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, nincs domináns helyzetben, és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részének sajátosságaitól, és összeköti őket a kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás érzése.” (Capotorti 1979) Egy másik meghatározást Hans-Joachim Heintze fogalmazott meg, szerinte a kisebbségi csoportoknak objektív és szubjektív feltételeknek kell megfelelniük. Az objektív kritériumok között említi: (1) a többség szám szerinti fölényét, tehát hogy a kisebbséghez tartozó személyek az adott állam többségi lakosságánál számszerűen kevesebben és nem domináns pozícióban vannak; (2) annak az államnak az állampolgárai, ahol élnek és (3) etnikai, vallási vagy nyelvi jellegzetességet hordoznak magukon, amely az adott állam többségi lakosságától különbözik. A szubjektív aspektus: a kultúra, tradíciók, vallás vagy nyelv megőrzésére irányuló összetartozás, szolidaritás érzése. (Heintze 1997)

Capotorti és Heintze meghatározásával teljes mértékben egyetértünk, és különösen fontosnak tartjuk azt, hogy megjeleníti a kisebbségnek az identitás megőrzésére irányuló akaratát. Amennyiben ugyanis ez a kritérium nem szerepelne a meghatározásban, véleményünk szerint a meghatározás hiányos lenne, és egyik legfontosabb eleme hiányozna a kisebbségnek: az, hogy szeretne fennmaradni a jövőben is. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, szükséges az identitás megőrzése.

Will Kymlicka meghatározása a nemzeti kisebbségekről nagyon fontos az általunk végzett kutatásban. Az említett szerző a nemzeti kisebbségek fogalmán „olyan közösséget ért, amelyet valamely állam bekebelezett, és amely ezt megelőzően már rendelkezett az önkormányzat vagy az autonómia valamilyen formájával, esetleg az önálló államiság és nemzeti létezés tapasztalatával. Ezek a közösségek tipikusan arra törekszenek, hogy különálló közösségek maradjanak (meg) a szélesebb társadalom és kultúrán belül, s ennek érdekében önkormányzatot, az autonómia különböző formáit követelik a maguk számára. Az ilyen közösségeket Kymlicka megkülönbözteti az ún. etnikai közösségektől, melyeken döntően a bevándorlók csoportjait érti.” (Kymlicka 1995: 10, idézi Demeter 2009) A Kymlicka által megadott értelmezésben kutatásunk a romániai magyar, illetve a szlovákiai magyar kisebbségre vonatkozik. Azonban vizsgálatunk nem teljes körű, hiszen kizárólag a romániai, illetve a szlovákiai magyar kisebbségi civil szervezeteket vizsgáljuk.

A nemzetállam homogenizáló hatásaival való szembenállás jellemző az etnoregionális csoportokra, amelyek definiálására Heintze fennebb említett meghatározását találjuk megfelelőnek.

Nagyidai szerint az egyén szintjén az a kérdés, hogy az egyén miért ragaszkodik „egy közösséghez való tartozáshoz, amikor a többségbe való asszimiláció sokkal racionálisabb és könnyebb döntés lehetne? A közösségi tevékenység minden formája létrehoz valamiféle identitást és ahhoz kapcsolódó gondolatvilágot. Schöpflin György szerint az etnikai és nemzeti identitások is olyan gondolatvilágokat hoznak létre, melyek hatása messzire terjed, és választ kínálnak minden kérdésre. (Schöpflin 2004) Berger ezeket a gondolatvilágokat kozmológiáknak nevezi. A közösségi tevékenység, a kollektivitás funkciója mítosz és szimbólumrendszer létrehozása, amellyel egyfajta inherenciát és rendet teremt a közösség számára, mely nélkül az individuum létezése értelmetlen lenne. Ennek a rendnek fenntartásához járul hozzá a kulturális reprodukció: nyelv, közös emlékezet, tapasztalat, közös gondolatvilág.” (Nagyidai 2005: 71)

Az előzőekben említett szimbólumrendszer részeként és ugyanígy a kulturális reprodukció egyik elemeként tudnánk meghatározni a kisebbségi civil társadalom jelenségét.

Szükséges meghatározni azt, hogy a kisebbségi társadalmak miben különböznek a többségi társadalmaktól. Végel László szerint „a kisebbségi társadalmak abban különböznek a többségiektől, hogy bennük a nacionalizmus előretörése nélkül is szívósan élnek a polgári társadalom megosztó folyamatai, a személyes érdek, az individualizmus ellenében munkáló premodern közösségvágy. A kisebbségi csoportok ugyanis joggal teszik szóvá, hogy a modern állam az élet minden területére behatol, a modern társadalom egyetemes értékrendje erőszakosan megváltoztatja a hagyományos identitást. Miközben a modernizáció fellendíti a nemzetállamot, kifejezetten táplálja a többségi nacionalizmust, addig ugyanez a folyamat a kisebbségi közösségben kizárólag a romboló erőket szabadítja fel azért, mert nem jöhetnek létre a modern nacionalizmus alapjait képező intézmények és mechanizmusok, hiányoznak a megfelelő gazdasági erőforrások, tehát nem marad más összetartó erő, mint a szerves, hagyományos nemzeti értékeket őrző közösség illúziója, amely legalább az életérzés síkján pótolja a valóságos nacionalista struktúrákat. A kisebbségi közösség szalmaszálba kapaszkodik.” (Végel 1998: 5)

Bár Végel tanulmányát a Vajdaságra vonatkozóan írta, több olyan gondolat köszön vissza benne, amely Kelet-Közép-Európa bármelyik országára is érvényes lehet. Ezek a következők: a kisebbségi tudat közösségépítő jelleggel bír a kisebbségi társadalmakban, így a kisebbségi közösség identitásának megőrzéséhez nem szükséges a nacionalizmus megléte. A többségi, állami nacionalizmusnak ellenben negatív hatása van a kisebbségi társadalmakra.

Fábián Ernő tovább lép az értelmezésben. Szerinte a korlátozó nemzetállam ellenében „a kisebbségi civil társadalomban lehet az individuum igazán szabad, mert nem kell elszenvednie azokat a diszkrimináló megkülönböztetéseket, amelyekben a milyenségéért a nemzetállam makrotársadalmában részesül.” (Fábián 1993: 4–5) Ehhez hozzáteszi: „csakhogy a kisebbség civil társadalma, mivel kényszerűségből alakul és elkerülhetetlenül beszűkített, éppúgy nem lehet teljes értékű, mint a kisebbségi lét.” (Fábián, 1993: 5) Ezen gondolatok szerint „a kisebbségi civil társadalom szükséges rossz: szükséges, mert a kisebbség tagjai itt szabadnak érezhetik magukat, ellenben rossz, mert beszűkítő jellegű. A civil társadalom eszméje itt a kisebbségi közösséget jelenti. […] A kisebbségi civil társadalom létének elismerése […] vetette fel a következő kérdéseket: hol létezik ez a szféra, mit tekintsünk a civil társadalom részének.” (Papp Z. 2001: 119)

A helyes kép a kisebbségi civil társadalmakról azonban sokkal árnyaltabb, mint ahogyan a fenti gondolatokból kitűnik. Adam B. Seligman szerint Közép-Európában ellentétet találhatunk a civil társadalom eszméje és a nemzeti identitás között, ugyanis „a nemzeti identitás és hovatartozás jelentőségének konzerválódása megakadályozza, hogy kialakítsuk a polgári létezésnek és a nemzetállam ügyeiben való részvételnek a modelljét, amely a liberális-individualista ideológia elvei jegyében fogant.” (Seligman 1997: 160)

A kép további árnyalása érdekében Hegedűs Dánielnek a kisebbségi szervezetekre vonatkozó meghatározását szeretnénk ismertetni. Szerinte „Két dimenzióban értelmezhető ez a fogalom. Egyrészt megközelíthető a tevékenységi kör oldaláról, így azoknak a szervezeteknek tudunk a nyomára akadni, amelyek valamilyen, a „minority issue”-hoz kapcsolódó aktivitást folytatnak. Másrészt ugyancsak megközelíthetjük a fogalmat az aktorok oldaláról, vagyis azon személyek felöl, akik tagjai az adott szervezeteknek és részt vesznek a bennük folyó munkában. […] A klasszikus kisebbségi hagyományőrző és kulturális szervezetek – a kisebbségi szervezetek archetípusai a többségi polgár szemében – e két halmaznak csupán egy szűk közös metszetét képezik. […] Látjuk tehát, hogy maguk a kisebbségi civil szervezetek, mivel két dimenzió – az alanyok és a cselekvés – mentén is meghatározottak, túl komplexnek bizonyulnak ahhoz, hogy átfogó statisztikai mintavétel tárgyai legyenek, hiszen már maga a mintavételi eljárás is komoly nehézségekbe ütközik. […] A kisebbségi civil társadalom kisebbségi szervezeteken túli, mozgalmi oldalának vizsgálatával kapcsolatban már nem is vetném fel aggodalmaimat.” (Hegedűs 2005, 118–119)

Hegedűs ezen állításával nem tudunk egyetérteni, hiszen az, hogy véleménye szerint a „kisebbségi civil szervezetek túl komplexek ahhoz, hogy statisztikai elemzés tárgyai lehessenek”, érvényét veszítette, legalábbis a romániai magyar, illetve a szlovákiai magyar civil szervezetek esetében, hiszen mindkét esetben léteznek a romániai magyar, illetve a szlovákiai magyar (civil) szervezeteket vizsgáló kutatások. Kétségtelen, hogy a kisebbségi civil szervezetek legfontosabb tulajdonsága a valamely „minority issue” – véleményünk szerint tudatos – felvállalása. Ez alatt azt értjük, hogy az adott szervezetnek önmagát is kisebbségi magyar civil szervezetnek kell tekintenie. Teheti ezt akár a nevében, akár a céljait illetően, akár csupán deklaratív szinten – ezt hogyan teszi, nem fontos. Az azonban, hogy öndefiníció szerint is magyar civil szervezetnek tartsa magát, annak komoly jelentősége van. Az általunk elvégzett kutatás során vizsgált szervezetek mindegyikére érvényes az, hogy a szervezet önmagát magyar civil szervezetként határozza meg.

 

  1. A kisebbségi civil társadalom definícióinak vizsgálata

 

Az első erre vonatkozó kérdést, amely felmerül a kisebbségi civil társadalom kutatása során, Nagyidai Gertrúd is megfogalmazta, és így hangzik: „Voltaképpen a többnemzetiségű társadalmakban szükséges-e megkülönböztetni a nemzeti kisebbségek civil társadalmát az uralkodó nemzet civil társadalmától? Belefér-e a többség konszenzusába a kisebbségi akarat, vagy pusztán a másság miatt kizárják a politikai valóságból? Különbözőségük miatt kiszorulnak a politikai intézményekből, így a kisebbségeknek maguknak kell megszervezniük azonosságuk (identitásuk) védelmét a civil társadalom megújította ésszerű kihasználásával, a nemzetállam kényszerével szembeszállva. Az identitásnak megvan a saját racionalitása. A kollektivitások azért jönnek létre, hogy az individuum számára választ és megoldást adjon a létezés számos kérdésére: a lét értelmére, a félelmekre. A civil társadalom, az „associatiók” lehetnek a különbözőség menedékei és megmentői.” (Fábián 1994, idézi Nagyidai 2005: 69–70)

A választott kutatási téma – a romániai magyar, illetve a szlovákiai magyar civil társadalom – okán a válaszunk egyértelmű: szükséges megkülönböztetni a nemzeti kisebbségek civil társadalmát a többségi nemzet civil társadalmától, hiszen ha ezt az egyes civil szervezetek szintjén vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a civil szervezetek tudatosan választják meg céljaikat és ezzel együtt azt, hogy a többségi vagy a kisebbségi civil társadalomhoz tartozónak vallják-e magukat. Ebben az esetben pedig nemzeti kisebbségi civil társadalmi logikában megalapított és ebben tevékenységet kifejtő szervezetek egyértelműen elválaszthatóak a többségi civil társadalmi szereplőktől.

Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a romániai és a szlovákiai civil társadalom egészében is önreflexív, viszont sem a román nyelvű, sem a szlovák vagy angol nyelvű vonatkozó szakirodalom nem tárgyalja a kisebbségi civil társadalmat vagy a kisebbségi civil szervezeteket.

Több szerző számára az elsődleges kérdés: beszélhetünk-e egyáltalán kisebbségi civil társadalomról vagy csak kisebbségi intézményrendszerről lehet beszélni? Ebben a vonatkozásban a szerzők nagyrészt két ellentétes álláspontot képviselnek a kisebbségi civil társadalom vonatkozásában. Az egyik álláspont szerint a kisebbségi lét természetes velejárója az etnikai alapon szerveződő civil társadalom, míg mások szerint a kisebbségi társadalmakat nem lehet civil társadalmaknak a kisebbségi társadalom és a civil társadalom két eltérő dolog – nem lehet így párba állítani őket nevezni, inkább az intézményrendszer kifejezés illik rá.

Természetesen felmerül a kisebbségi civil társadalom önmeghatározásának a kérdése. Mivel sajátos célokkal rendelkezik, különbözik a többségi civil társadalomtól, ugyanakkor intézményesültsége a többségitől eltérő. Szerepértelmezéséből következően lehet mozgalmár jellegű, amikor általános társadalmi kérdésekre és kihívásokra épül rá, és lényegében nem etnikai alapokon szerveződik. Illetve értelmezhető szolgálatként: azoknak az identitástartalmaknak az építését szolgálja, amelyek a kisebbségi társadalom megmaradását szolgálják. Ebben a kontextusban érdemes megvizsgálni egyes szerzők dilemmáját, hogy talán helyesebb volna kisebbségi civil társadalom helyett kisebbségi intézményrendszerről beszélni.

Ez a kérdés a magyarországi, illetve a romániai magyar szakirodalomban jelenik meg. A magyarországi szakirodalomban ez a kérdés Hegedűs Dániel egyik írásában található meg, amelyet már említettünk. Hegedűs a kérdést úgy teszi fel, hogy mi lenne inkább a helyes fogalomhasználat: „a kisebbségi civil vagy a civil kisebbségi társadalom?” Ezt a kisebbségi közösség „modernizációs dilemmájából” vezeti le. A kisebbségi közösségek számára szerinte két lehetséges alternatíva létezik, és el kell dönteniük, melyiket tekintik prioritásnak. Az első lehetőség az, hogy „a társadalmi modernizációt helyezik előtérbe, ebben az esetben azonban fokozódó individualizációval kell szembesülniük a kisebbségi társadalomban, ami növekvő identitásvesztést és asszimilációt eredményez, vagy az identitásőrzést tekintik prioritásnak, ekkor azonban bizonyos fokú társadalmi marginalizációval kénytelenek szembenézni. A választás természetesen alapvető hatással van a kisebbségi egyesületek, szervezetek által betöltött funkciókra, valamint a kisebbségi civil társadalom jellegére. Az első esetben valódi plurális, tagolt civil társadalom jöhet létre, amely azonban kevés kisebbségi jegyet visel magán. Tényleges társadalmi igényeket elégít ki, ugyanakkor a fenti jellemzőiből fakadóan – tagolt és plurális jelleg – nem jellemzi, nem jellemezheti az etnikai/nemzeti zártság, így identitásmegőrző képessége szerény. A második esetben, mikor az értékválasztás során az identitás megőrzése kap prioritást, nem tagolt, hanem az önvédelmi szándéknak megfelelően a nemzeti/etnikai törésvonal mentén elkülönített és homogenizált szervezetek jönnek létre, amelyeknek értelemszerűen domináns a reprezentatív („önreprezentatív”) és identitásőrző funkciója. (A. Gergely 1999: 312–313) Az ilyen civil szervezetek azonban – erősen sarkítva – nemzeti/etnikai „single issue group”-ok, amelyek nem igazán képesek a kisebbségi társadalmak modernizációjához hozzájárulni, és a fő tevékenységi területükön kívül más igényeket jó hatásfokkal kielégíteni. […] Az első modellt tekintem kisebbségi civil, a másodikat civil kisebbségi társadalomnak (archetipikus – ősi, eredeti – elméleti kategória).” (Hegedűs 2005: 116–117)

Ahhoz, hogy feltett kérdésre megfelelő választ tudjunk adni, először is azt kell tisztáznunk, hogy mi a kisebbségi civil társadalom funkciója. Mivel jelen írásunk funkcionalista szempontú, ezért ennek jelentősége kiemelten fontos.

A kisebbségi civil szférának szánt társadalmi funkciók Hegedűs Dániel és Végel László szerint a következők: „Ha a kisebbségi társadalom demokratikus konszenzusa vagy a kisebbségi politikai elit a kisebbségi civil szféra civil funkcióját tartja elsődlegesnek, akkor a társadalmi modernizáció, ha pedig a közösségmegtartó funkcióját, akkor az identitás megőrzése lesz a közösségi aktivitások elsődleges célja. Az ilyen jellegű stratégiai döntések meghozatala elméletileg szinte a teljes közösség konszenzusát igényelné. E konszenzus kialakítására, elérésére pont a civil szféra nyújthatna kiváló lehetőséget, akár mozgalmi, akár pedig reprezentatív civil szervezetek hálózatának formájában, erről azonban a gyakorlatban nagyon kevés esetben beszélhetünk. A határon túli magyar közösségek esetében a kisebbségi elitek mindenhol kisajátították e döntések meghozatalának jogát.” (Végel 1998: 154–160, idézi Hegedűs 2005: 119)

A fentebb bemutatott gondolatokra a következőkben reflektálunk. Igazat kell adnunk Hegedűs Dánielnek abban, hogy a kisebbségek civil társadalmának el kell döntenie, hogy az általa említett két lehetőség közül melyiket választja.

Ha meg kell fogalmaznunk, hogy melyik utat választotta a romániai magyar, illetve a szlovákiai magyar civil társadalom, akkor azt mondhatnánk, hogy a nemzeti/etnikai törésvonal mentén homogenizált civil szervezetek vannak többségben, ezt egyébként a későbbiekben részletesen bemutatásra kerülő adatok is bizonyítják, hiszen az elkészült felmérések alapján a kulturális szervezetek aránya mindkét esetben meghaladja az 50%-ot. Erre a későbbiekben még vissza fogunk térni. Itt még meg kell jegyeznünk, hogy ennek nem föltétlenül kellene így lennie, hiszen a romániai vagy szlovákiai magyar civil szervezetek és intézmények magas számából adódóan lehetőség van a kisebbségi civil társadalomban a sokszínűség megjelenítésére is.

Kétségtelen, hogy a romániai magyar, illetve a szlovákiai magyar civil társadalom döntéseit megalapozottan hozta meg és ugyanígy fogalmazta meg céljait, illetve misszióját, hiszen a civil szervezetek többsége mai napig is a létrehozás pillanatában megjelölt célokat követi. Ez pedig azt jelzi, hogy a civil szervezetek kezdeményezői alaposan átgondolták, hogy milyen célokat fogalmazzanak meg a szervezetek számára.

Az egyik esetben sem volt opció, hogy a kisebbségi magyar közösség minden egyes tagjának véleményét kikérjék, ezt a feladatot az értelmiség tekintette magáénak. Emellett a Romániában és a Szlovákiában létező kb. 2000–2000 magyar civil szervezet[5] számára is igen nehéz lenne olyan találkozási pontot, közös nevezőt vagy egyértelmű prioritásokat találni, hogy egyértelműen meghatározható legyen az, hogy milyen irányt kellene választani. Közismert tényként kell kezelni azt, hogy a civil társadalom szereplői nem ültek le egy nagy virtuális közös asztalhoz, hogy közösen eldöntsék, milyen szerepet vállaljanak. Mivel ilyen tudatos döntés nem történt, ezért mind a romániai magyar, mind a szlovákiai magyar civil társadalomra jellemző, hogy a lehetőségek közötti a napi kihívásokra adott reakciók, a vállalt tevékenység mutatja meg a közösségi választ, és a választásadás nem egy egyszeri, hanem folyamatos – a kisebbségi civil társadalom dinamikájából adódóan – és nem állíthatjuk, hogy ez a folyamat lezárult volna.

Hegedűs továbbá kijelenti, hogy „hosszú távon mindkét említett stratégia a közösség eróziójához vezet, nyilvánvaló, hogy a kisebbségi közösség második esetben végbemenő társadalmi marginalizációja felerősíti a csoport tagjaiban az individuális modernizációs stratégiák iránti igényt, ami növeli a közösségből kiszállók, az asszimilánsok számát. A fő kérdés az, hogy létezik-e stratégia, amely nem jár a fentebb kifejtett veszélyekkel, ugyanakkor egyszerre képes a pluralitás és az etnikai zártság, a modernizáció és az identitás megőrzés követelményeinek eleget tenni.” (Hegedűs 2005: 116–117) Erre a kérdésre maga a szerző sem tud magabiztos választ megfogalmazni, viszont tanulmánya során bemutatja lehetséges alternatívaként a szorb kisebbségi civil szférának, illetve a civil gyűjtőszervezetnek, a Domowinának a modelljét. A szorb kisebbségi civil szférára jellemző, hogy „ágazati és területi alapon szervezett, többszintes, ugyanakkor lentről felfelé kiépülő, demokratikus intézményrendszer.” A szerző úgy gondolja, hogy a szorb kisebbségi civil szféra modellje egyszerre reflektál az elméleti kérdésekre, ugyanakkor pedig „a határon túli magyar civil kisebbségi intézményrendszer gyakorlati problémáira.” (Hegedűs 2005: 116–117) A németországi szorbok nem rendelkeznek pártpolitikai képviselettel, érdekképviseleti tevékenységet a „Domowina, Bund Laisitzer e. V.” lát el, és a Domowina-hoz tartozó civil szervezetek „elsősorban hagyományőrzéssel, valamint nyelv- és identitáspolitikával” kapcsolatos tevékenységet fejtenek ki. (Hegedűs 2005: 127)

Bár elméleti reflexióra alkalmasnak tartjuk az előbb említett szerző által ismertetett modellt, azonban kétségtelen, hogy a határon túli magyar kisebbségi civil intézményrendszer vonatkozásában ez nem alkalmas arra, hogy követendő modellként tekintsünk rá. Ennek több oka van. A szorb Domowina, mint ernyőszervezet alkalmas az összes olyan civil szervezet vagy kisebbségi intézmény összefogására, amelyek a szorb kisebbségi intézményrendszerhez tartoznak, ezen szervezetek és intézmények száma kb. 30. Ugyanakkor mind a romániai magyar, mind a szlovákiai magyar társadalomban kb. 2000–2000 civil szervezet létezik. A szorboknak nincsenek pártjaik, miközben mindkét esetben léteznek politikai pártok, és magyar vonatkozású költségvetési intézmények is. Mint majd a későbbiekben láthatjuk, egyrészt a civil szervezetek, másrészt a más típusú, magyar vonatkozású intézmények szerteágazóak, mind céljaik, mind tevékenységtípusaik, mind földrajzi vonatkozásban, ezért egy Domowina-hoz hasonló szervezet létrehozatala, és ezzel együtt a magyar kisebbség egységes érdekképviselete a többséggel szemben majdnem lehetetlen mind Romániában, mind Szlovákiában.

Mind Romániában, mind Szlovákiában léteznek olyan intézmények és civil szervezetek, amelyek az egységes kisebbségi érdekképviseletet tűzték ki célul, egyrészt a politikában, másrészt civil szervezetként is szükségesnek tekintik az integrációt, míg a németországi szorbok esetében. kulturális intézményrendszer létezik. Ez alapvető különbség. A másik alapvető különbség az adott országban élő szorb, illetve magyar kisebbség száma, illetve az ország teljes lakosságához viszonyított aránya. Az alábbi táblázatok – amelyek tartalmazzák a legutóbbi népszámlálási adatokat is – alkalmasak ezen különbségek szemléltetésére.

Ma feltételezhetően kb. 60 000 szorb él Németország területén, ez az ország lakosságának kevesebb, mint 0,1%-a. A szorbok a nyugati szláv népcsoporthoz tartoznak, kétnyelvűek, a szorb mellett általában a német nyelvet is beszélik. A szorb kisebbség veszélyeztetett kisebbség. (Hegedűs, 2005: 127)

A romániai és a szlovákiai lakosság etnikai összetételét az alábbi táblázatok mutatják.

Forrás: A Román Statisztikai Hivatal honlapja: www.inss.ro

 

 

A Szlovákiában élő nemzetiségek száma és aránya, 1991-2011
Nemzetiség 1991 % 2001 % 2011 %
Szlovák 4 519 328 85,7 4 614 854 85,8 4 352 775 80,7
Magyar 567 296 10,8 520 528 9,7 458 467 8,5
roma 75 802 1,4 89 920 1,7 105 738 2,0
Cseh 52 884 1,0 44 620 0,8 30 367 0,6
Ruszin 17 197 0,3 24 201 0,4 33 482 0,6
Ukrán 13 281 0,3 10 814 0,2 7 430 0,1
Német 5 414 0,1 5 405 0,1 4 690 0,1
Lengyel 2 659 0,1 2 602 0,0 3 084 0,1
Horvát nincs adat n. a. 890 0.0 1 022 0,0
Szerb nincs adat n.a. 434 0,0 698 0,0
Orosz 1 389 0,0 1 590 0,0 1 997 0,0
Zsidó 134 0,0 218 0,0 631 0,0
morva 6 037 0,1 2 348 0,0 3 286 0,1
Bolgár 1 400 0,0 1 179 0,0 1 051 0,0
egyéb etnikum 2 732 0,1 5 350 0,1 9 825 0,2
Ismeretlen/Nem válaszolt 8 782 0,2 54 502 1,0 382 493 7,0
Teljes népesség 5 274 335 100 5 379 455 100 5 397 036 100

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Saját szerkesztés. Forrás: A Szlovák Statisztikai Hivatal honlapja: www.statistics.sk

 

További ellenérveink a következők: Romániában az egységes érdekképviseletet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, Szlovákiában pedig a Magyar Közösség Pártja tűzte ki jelszóként zászlójára, mindkettőt pártként határozzuk meg. Ha a civil ernyőszervezeteket vagy az érdekegyeztető fórumokat nézzük, akkor Romániában meg kell említenünk a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségét, mint bejegyzett civil szervezetet, amely 104 tagszervezettel rendelkezik.[6] A MCSZESZ céljául tűzte ki, hogy az erdélyi magyar civil társadalom érdekeit képviselje egységes módon, a szervezetek közötti egyeztetések alapján, de nem tudja ellátni ezt a feladatát, hiszen a 100 tagszervezet a kb. 2000 civil szervezetből nem elégséges arány e cél megvalósítására. Romániában még az is színesíti a képet, hogy létezik a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT), amely önmagát a legnagyobb romániai magyar ernyőszervezetként határozza meg, hiszen – saját bevallása szerint – több mint 300 tagszervezettel rendelkezik.[7] Mivel a MIÉRT önmagát civil szervezetként határozza meg, ennek ellenére a célja az RMDSZ számára a politikai utánpótlás biztosítása, egyértelmű párthoz való kötődése, illetve az egy adott réteghez való kötődése, vagyis egyértelmű ifjúságorientált tevékenysége, melynek okán nem tartjuk alkalmasnak az egységes civil érdekképviseletre a romániai magyar társadalomban. Ugyanakkor ernyőszervezetnek is tekinthető az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE), illetve léteznek más ágazati ernyőszervezetek is (Romániai Magyar Pedagógus Szövetség, Romániai Magyar Gazdák Egyesülete, Országos Magyar Diákszövetség stb.), s ha figyelembe vesszük a területi/megyei civil szerveződéseket is, akkor elmondható, hogy létezik civil érdekképviselet – de ezt nem egyetlen szervezet gyakorolja.

Szlovákiában 2009-ben létrejött a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala[8], amelynek az volt az egyértelmű célja, hogy a szlovákiai magyarok egységes érdekképviseletét tudja ellátni, nagyon változatos célok mentén. A Szlovákiai Magyar Kerekasztal a szlovákiai magyar szervezetek egyeztető fórumaként működik, önálló jogi személyiséggel rendelkezik, jelen pillanatban 128 tagszervezete van.[9] Egyéni tagjai 5 szlovákiai magyar vállalkozó illetve további 8 szlovákiai magyar EP képviselő, író és professzor. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának egyik legfontosabb erénye – a szlovákiai magyar közösség érdekei alapján megfogalmazott változatos és teljességre való törekvő célkitűzések mellett –, hogy a szlovákiai pártpolitikában egymás ellenfeleiként ismert Magyar Közösség Pártját és a Most-Híd pártot tárgyalóasztalhoz tudta ültetni és közösen fogadták el a Szlovákiai Magyar Alapdokumentumot.[10]

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala véleményünk szerint hasonló alapelven épült fel, mint a Domowina, és ahhoz hasonlít, ez egyértelmű, amiben viszont különbözik a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségétől, és ez külön fontossággal bír: a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala a szlovák társadalom felé is nyit, és egyértelmű prioritásai közé tartozik az, hogy a magyar közösséget közelítse a szlovák társadalomhoz.[11] Ezt többek között olyan módon kívánják megvalósítani, hogy létrehozták a szervezet szlovák nyelvű honlapját,[12] amely rendszeresen aktuális híreket, információkat szolgáltat szlovákiai magyar közösségről a szlovák nemzetiségű érdeklődők számára. A szervezet fiatalsága (vagyis alig néhány éves fennállása) okán, illetve erre vonatkozó kutatási adatok hiányában nem tudjuk megítélni, hogy az általa kitűzött társadalmi célokat sikerült-e, sikerül-e ellátnia.

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala azonban abban a tekintetben eltér a Domowinától, hogy nem minden civil szervezet tagja az ernyőszervezetnek. Ilyen módon, akárcsak a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége, ez a fórum sem képes arra, hogy a teljes szlovákiai magyar civil társadalom teljességét leképező egyedüli érdekképviseleti szervezet legyen.

Visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy beszélhetünk-e kisebbségi civil társadalomról, a továbbiakban néhány romániai magyar szerző erre vonatkozó gondolatát, majd a saját álláspontunkat fogjuk ismertetni.

Folytatva a korábbi gondolatmenetet, újabb szerzők álláspontját idézzük. Bíró A. Zoltán antropológus szerint az etnikai alapú civil társadalom elképzelhetetlen, és a kisebbségi intézményrendszer nem azonos a civil társadalommal. (Bíró A. 1998: 180) A „kisebbségi civil társadalom” kifejezés Bíró szerint „kétségkívül jó szándékú körülírás” (Bíró A. 1998: 179), amelybe „már indulásból belekerült egy igen jelentős csúsztatás. Nevezetesen az a rejtett értelmezés, miszerint ami kisebbségi, az egyben »civil« is. Ezen értelmezés szerint, ami kisebbségi magyar kezdeményezés, intézményi szerveződés, az egyben a civil társadalom fogalomkörébe sorolódik, szemben a (román) állami/hatalmi szerkezettel, amely nem civil. Ez a szembenállásra alapozott értelmezés pozitív értékkel lát el minden kisebbségi kezdeményezést, mert a központi, az állami a hivatalos szférával szemben a kicsi, a védtelen, a lenti, az önszerveződő, a civil szférához kapcsolja a kisebbségi kezdeményezéseket. Ez az értelmezés vezet el ahhoz, hogy a kisebbségi magyar társadalom kifejezést sok esetben szinonimaként használjuk a kisebbségi civil társadalom kifejezéssel. Ebben a megközelítésben a kisebbségi civil társadalom a többségi jellegű, állami, központi hatalom ellenében tételeződik, működik vagy szerveződik, s nem a kisebbségi magyar társadalom saját központi, hatalmi, »állami« szerkezete ellenében. Nem a szó szoros értelmében vett civil társadalom, hanem csupán etnikai alapon elkülönült konglomerátum, amely mint kicsi, lenti, saját erejére támaszkodó valami magára veszi a »civil társadalom« jelzőt. Azt gondolom, hogy nem elvi alapon kell ennek a közkeletű értelmezésnek az érvényességét vagy érvénytelenségét igazolni.” (Bíró A. 1998: 179)  Bíró gondolatait a következőképpen foglalhatjuk össze: a kisebbségi civil társadalom úgymond etnikai burkot jelent egyben, és így minden kisebbségi civil társadalom elsősorban az etnikai burok fenntartásában vesz részt, nem pedig a társadalom reális problémáinak megoldásában.

Papp Z. Attila szerint a romániai magyar nyelvű sajtóban 1990 után, a „civil társadalom nem jelent mást, mint a kisebbségi közösség szinonimáját.” (Papp Z. 2001: 124) Ez a 2000-es évek elejéig, közepéig valóban így volt, azonban tudomásul kell vennünk, hogy napjainkra ez már megváltozott, hiszen a civil társadalom, mint olyan, nem jelenik már meg a romániai magyar publicisztikában már nagyon hosszú ideje, kb. 2002 óta. Azt láthatjuk viszont, hogy ennek helyét az egyes szervezetek kiemelt (országos jelentőségű) rendezvényei vették át a romániai magyar sajtóban.

Kántor Zoltán szerint „a romániai magyarság esetében helytelen a civil társadalom fogalmat használni a magyar életvilág szervezeteire és nyilvánosságára. Helyesebb az etno-civil társadalom fogalmat használni, mivel a romániai magyar civilnek tekintett egyesületek nagymértékben függő viszonyban vannak az országos vagy helyi RMDSZ-el (vagy a 2008-ban létrejövő Magyar Polgári Párttal vagy a 2011-ben létrejövő Erdélyi Magyar Néppárttal, amelyek a maguk során helyi szinten mindenképpen képes befolyásolni a forráselosztást, az EMNP pedig a magyarországi források esetén rendelkezik befolyásolási potenciállal – Székely Tünde megjegyzése). A magyar civilnek tekintett szervezetek nagy többsége – talán természetszerűleg – etnikai alapú, és az etnikai/nemzeti elv mentén szerveződik. Ezen belül sokfélék lehetnek: hagyományőrzők, szakmaiak, érdekvédők stb. (Bíró A. 1996: 8–9) Ugyanakkor tagadhatatlan a civil jellegük. A szervezetek a magyar civil szférához tartoznak, a létező vagy alakuló magyar intézményrendszer alkotó részei, ezért jogosnak tartom az etno-civil elnevezést.” (Kántor 2002: 3)

Azt a kérdést, hogy egyáltalán létezik-e erdélyi magyar „civil”, és ha igen, akkor kihez vagy mihez képest – az állammal szemben vagy esetleg a saját, államszerűen szerveződő érdekképviseleti szervezetükkel szemben – „civil-e” ő, Salat Levente fogalmazza meg. (Salat 1995) A kérdés nagyon fontos, hiszen ha a romániai magyarság törekvéseit a román állam ellenében fogalmazza meg, akkor az egész romániai magyar társadalomra civil társadalomként tekinthetünk. Amennyiben viszont a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete ellenében gondoljuk el a civil társadalmat, akkor el kell fogadnunk azt a kijelentést, miszerint a romániai magyar civil társadalmat a meglévő intézményeken kívül, a mindennapi világban kell keresnünk. Természetesen elképzelhető úgy is a romániai magyar civil társadalom, mint a két alternatíva keresztmetszete, „nevezetesen az, hogy a romániai magyar civil társadalom ott ragadható meg, ahol olyan törekvések tapasztalhatók, amelyek az egyneműsítő, egységesítő érdekvédelmi szervezet, valamint a központi hatalom antidemokratikus megnyilvánulásai ellenében jönnek létre, illetve ha ezek az intézmények (az érdekvédelmi szervezet és az állam) visszavonulása nyomán valós társadalmi igényeket elégítenek ki.” (Papp Z. 2001: 120)

Bíró korábban ismertetett gondolataival nem tudunk egyetérteni, két okból. Az első ok az, hogy a romániai magyar közösség azon intézményei, amelyeknek legfontosabb működési alapelve az önkéntesség, minden kétséget kizáróan a romániai magyar civil társadalomhoz tartoznak, nem „csak” a romániai magyar intézményrendszer részét képezik. Természetesen, annak is részét képezik, de pont az előbb említett működési alapelv okán a romániai magyar civil társadalomhoz tartozó szervezeteknek tekintjük őket. A második ok az, hogy a romániai magyar civil szervezetek részt vesznek valódi társadalmi problémák megoldásaiban, még akkor is, ha az általuk képviselt ügyek történetesen inkább a romániai magyar közösség számára jelentenek valódi társadalmi problémákat, és lehetséges, hogy a többségi társadalom szempontjából pedig nem. Úgy véljük, hogy mivel a többségi társadalom általában nem vesz tudomást a kisebbségi magyar társadalom problémáiról, helyénvaló az, hogy ezt a magyar közösségen belül kell megoldani. Természetesen, ez továbbvisz bennünket ahhoz a problémához, hogy emiatt a többségi társadalom és a kisebbségi magyar közösség gyakorlatilag párhuzamosan él egymás mellett és egymás között – a társadalom szintjén legalábbis – alig zajlik interakció.

A Kántor Zoltán által megfogalmazott etno-civil társadalom koncepcióval viszont maradéktalanul egyetértünk.

 

 

Irodalom:

 

Bíró A. Zoltán.1998. Intézményesedési folyamatok a romániai magyar társadalomban 1989-1995 között, In: Stratégiák vagy kényszerpályák? Tanulmányok a romániai magyar társadalomról, Csíkszereda: Pro-Print.

Capotorti, Francesco. 1979. Study on the Rights of Persons belonging to Ethnic, Religious and Linguistic Minorities, UN Doc E/CN.4/Sub.2./348./Rev.1.

Demeter Márton Attila. 2011. Multiculturalism Partiumi Egyetemi Szemle, Nagyvárad, 1. 77-95.

Fábián Ernő. 1993. Az autonóm társadalomszerveződés előzményei. Meditáció a pre.civil társadalomról Erdélyben 2. A Hét, 25.

Hegedűs Dániel. 2005. Egy rendezetlen viszony fogalmi dichotómiái. Civilek a kisebbségi vagy kisebbségek a civil társadalomban? In: Szabó Máté (szerk.). 2005. Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Budapest: Rejtjel Kiadó, ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Tanulmányok, 116-134.

Heintze, Hans-Joachim. 1997. Autonomy and Protection of Minorities under International Law. In: Bachter, Günther (ed.): Federalism against Ethnicity?, Zürich: Verlag Rüegger.

Kántor Zoltán. 2002. Az RMDSZ és a romániai magyar társadalom: alternatívák vagy kényszerpályák? Magyar Kisebbség, 1.

Kymlicka, Will. 2000. Multicultural Citizenship: A Liberal Theory of Minority Rights. Oxford University Press.

Nagyidai Gertrúd. 2005. A regionalizmus változó geometriái, In: Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat, Budapest: Rejtjel Kiadó, ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Tanulmányok. 68-81.

Papp Z. Attila. 2001. A civil társadalom eszméje a romániai nyilvánosságban 1990 után, In: Papp Z. Attila Sétanyomatok. Csíkszereda: Pro-Print.

Salat Levente. 1995. Romániai magyar civil társadalom? Korunk,11.

Seligman, Adam B. 1997. A civil társadalom eszméje. Budapest: Kávé Kiadó.

Taylor, Charles. 1994. The Politics of Recognition, In: Amy Guttman (ed.): Multiculturalism, Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 25-73.

Végel László. 1998. Civilitás és kisebbség. REGIO, 3.

 

Internetes források:

A Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének honlapja: www.civilportal.ro

A Magyar Ifjúsági Értekezlet honlapja: www.miert.ro

A Román Statisztikai Hivatal honlapja: www.inss.ro

A Szlovák Statisztikai Hivatal honlapja: www.statistics.sk

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának honlapja: www.kerekasztal.org

Transindex közéleti hírportál: www.transindex.ro

 

12 old kötetben

[1] Részlet egy nagyobb tanulmányból.

[2] Az eredeti szövegben így szerepel: “(The) cultural heterogeneity as the break of the self-evident unity of beliefs, opinions and ideas dominating a society should not be confused with multiculturalism which denotes the reality of cultures co-existing in a given society. Therefore, a society can be called multicultural only if it encompasses several cultures with roughly the same level of organization, whose internal cohesion is ensured by the system of generally accepted beliefs, opinions and norms regarding individual and social life. Multiculturalism in the above sense of the word is not a modern phenomenon.” In: Demeter, Márton Attila (2011): Multiculturalism, Partiumi Egyetemi Szemle, Nagyvárad, nr. 1, pp. 77–95.

[3] Parekh, Bhikhu (1997): A Commitment to Cultural Pluralism. See: http://kvc.minbuza.nl/uk/archive/commentary /parekh.html (2014.06.28)

[4] Az eredeti szövegben így szerepel: „Identity is shaped thourough interaction with the „significant others”, that is, it depends on recognition by others.” Charles Taylor: The Politics of Recognition, In: Amy Guttman (ed.): Multiculturalism, Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1994, 32.

[5] Az adatok pontossága kérdőjeles, a romániai magyar civil szférát illetően nincs hitelesnek tekinthető adat.

[6] A Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége hivatalos honlapjáról, a civilportal.ro-ról származnak a Szövetség tagszervezeteire vonatkozó adatok. Itt érhetőek el: http://www.civilportal.ro/main/cikk/tagszervezeteink

[7] A Magyar Ifjúsági Értekezlet hivatalos honlapján (miert.ro) ez az adat szerepel, itt: http://miert.ro/bemutatkozas. Egy friss, a MIÉRT szervezésében sorra kerülő rendezvényről szóló sajtóhírben (Startolt a XIII. MIÉRT Akadémia) a tagszervezetek vonatkozásában nem ez a szám szerepel, hanem az, hogy a MIÉRT-nek 250 tagszervezete van. Forrás: Transindex közéleti hírportál, http://itthon.transindex.ro/?hir=37395 A MIÉRT tagszervezeteinek létszáma, akár 300, akár 250, a legtöbb tagszervezettel rendelkező magyar ernyőszervezet Romániában, de a tagszervezetek pontos száma nem kulcsfontosságú kérdés. (2014. 09. 21.)

[8] Lásd a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala hivatalos honlapját: www. kerekasztal.org. (2014. 08 26.)

[9] Forrás: Szlovákiai Magyarok Kerekasztala hivatalos honlapja: www. kerekasztal.org/rolunk/a-szlovakiai-magyarok-kerekasztala-tagszervezetei/ (2014. 08. 26.)

[10] Forrás: Szlovákiai Magyarok Kerekasztala hivatalos honlapja: www. kerekasztal.org/info# (2014. 08. 26.)

[11] Forrás: A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala hivatalos honlapja: www. kerekasztal.org/rolunk/a-szlovakiai-magyarok-kerekasztala-tagszervezetei/ (2014. 08. 26.)

[12] A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala hivatalos honlapja szlovák nyelven: http://www.kerekasztal.org/sk/ (2014. 10. 26.)