Miograd Milin: Kisebbségekről és fiatal demokráciáról Európa határán
Az 1989. decemberi események Temesvárt megtörténtek. Romániában is elkezdődött a nagy változás. A szerbek is megmozdultak: december 20-án Veljko Unipan fizikus (édesapja pap, akit az egykori szekuritáté bántalmazott) az Opera erkélyéről köszöntötte a temesvári Forradalmat.
Ceausescu kommunista diktátor bukása után, egy csapásra, a román televízió (TVR) felébredt…, ráébredt arra, hogy Ceausescut minden román utálta és az egész nemzet, kicsitől a nagyokig, képes lett volna vele szembeszállni. Egy lidércnyomásos hét után, amikor Temesvár léte volt a tét, élet és a halál között voltunk, elszigetelten, az önnön apokalipszise határán egyensúlyoztunk,… és a tévés Romániát mintha totális amnézia sújtotta volna.
A temesvári Demokratikus Front követei ott küzdöttek mindenféle „forradalmár” szájtátikkal a bukaresti tévéadó folyosóján, hogy sorra kerülve elmondhassák Temesvár üzenetét – mindhiába. Érvényesült ez alkalommal is az ismert szabály, az érdekeltek nem szólalhattak meg a mikrofon előtt, Temesvárról a bukarestiek beszéltek – ha beszéltek.
Az 1989-es decemberi rémálomtól kábultan ébredtem rá arra, hogy az akkori temesvári események milyen fontosak, rendkívüliek, s arra is ráébredtem, hogy mindaz, ami a mi győztes forradalmunkban szép volt, elveszhet az új propagandagépezet őrlő kerekei között, hiszen az újnak mondott sajtó mind több kommunista sablonra emlékeztető fogást kezdett alkalmazni. Így jött létre az első kötet, a véres temesvári hétről szóló vallomásokból.[1] Felfokozott indulatok, a Tőkés-ház körüli események, a változó szövegek Szabadságot Tőkésnek! Szabadságot Romániának! illetve Le Ceausescuval! Le a kommunizmussal! skandálása, s a folytatás, amikor a szavakat tettek követték, a forradalom belső logikája szerint gátak szakadtak át, s a hírek rakétasebességgel röppentek szerte az országba.
Ugyanakkor felébredtek a kisebbségek is, tudatában annak, amit a decemberi folyamatok számukra is jelentettek. A nagy változások feszültsége a magyarokat mozdította meg a leginkább, szinte a semmiből állt össze demokratikus Szövetségük, és a németek is létrehozták szervezeti keretüket, a Fórumot.
A szerbek, jeleztem, szintén megmozdultak. December 27-én Unipan úrral találkoztunk, jól ismertem, a gyermekeink ugyanabba az iskolába jártak, és elmentünk a Vikárius úrhoz, ő volt a romániai szerb ortodox egyház akkori legmagasabb tisztségviselője. Tervünk egy szerb szövetség megalakítása volt, amelyet jónak láttunk megvédeni a kommunista sajtó által megfertőzött újságíró kollégák befolyásától.
Markovici vikárius atya fogadott, kicsit visszafogott, szinte félénk volt, javasolta, gondolkozzunk még a javaslaton és jöjjünk vissza másnap. Úgy is tettük. A püspöki palota hivatalos termébe vezettek, s ott volt a meglepetés, mert az említett újságíró csapat a szerb laptól mind ott volt, és egész másként beszéltek, mint pár nappal korábban, amikor a kommunista partitúrát használták.
Létrejött a szövetség, megválasztották a vezetőséget, az aktivista csapat kemény többségével, akik mind az új demokrácia nagy pártolói lettek, élükön a főpropagandistával és a korábbi rendszert dicsőítő költővel, S. Gvozdenovici-csal. Egyik napról a másikra a sarló és kalapács pravoszláv keresztté változott, Ceausescu kultuszát felváltotta a Milosevic iránti hízelgés. A kommunista egalitarizmus helyett jött a koszovói hősök és az Athosz-hegyi szentek kultusza… És következtek a választások, Gvozdenovici örökös képviselő, öt egymást követő mandátummal, igazi parlamenti matuzsálem, kibillenthetetlen, sem jobbra, sem balra…
Természetesen visszatértem ahhoz, amihez jobban értek: a tudományhoz és a kutatáshoz. Idővel megnyíltak a levéltárak, a kommunizmus hivatalos bírálata napirendre került. És mit találok a Szekuritáté levéltárában, ki a leghűségesebb feljelentő? Marcovici vikárius, 40 éven át folytonosan jelentett, már 1947-ben beszervezték, pontosabban az Al-Duna bizonyos kisebb térségét (román neve Clisura)[2] a szerbek át szerették volna csatoltatni Titó Jugoszláviájához[3], s ennek volt lelkes harcosa Markovici. Tervük nem sikerült, de az egész csapatot beszervezte a kommunista titkos rendőrség. Ez a magyarázata annak, hogy a fiatal Markovici vidéki kis papból egyházi felügyelő lett, majd az egyházát vezető temesvári vikárius.
Párhuzamos pályán haladva egy másik al-dunai fiatal, a falusi iskolában tanító Slavomir Gvozdenovici, egyszerre csak Temesvár Belvárosában kap szép lakást, és főpropagandista lesz a szerb nyelvű pártújságnál. Itt éri a 89-es forradalom, és innen indul újabb röppályája, a kibontakozó demokráciának köszönhetően.
Az 1989 utáni kisebbségi kronológián dolgozván (elsőként a szerbekről szóló esettanulmányt készítettem el[4], igyekszem az eseményfonalakat a maguk természetességében összekötni…, ugyanazok az emberek, előtte is, utána is, nagyon szép eredmények az RMDSZ értékelése szerint is[5], a valóságban kisebbségi iskolákat zárnak be, az egyetlen szerb líceumban 1989-ben 900 tanuló volt, ma alig 200 van…, a bánsági szerb folklór kihalóban van, miközben minden állami (vagy külföldi) támogatást élvező művészi együttes koszovói vagy szerbiai táncokat és énekeket mutat be, miközben a kultúra kisebbségi inspektorai (általában magyarok vagy németek) részéről csupa dicséret hangzik el?!
Volt Forradalom? Nem volt Forradalom? Egy igazán találó elemzésben Joseph Rotschild történész a volt szovjet blokk országait illetően megállapítja, hogy Keleten a világháborút követően a kisebbségek mindenütt vesztesek voltak. Vajon megállapítása 1989 utánra is érvényes?
Vagy egész egyszerűen a valóság sokkal prózaibb, és szép lassan elmúlunk, teljes és engesztelhetetlen zavarban és tehetetlenségben…
[1] Miodrag Milin, Timisoara, 15-21 Decembrie ’89, (Temesvár, 1989. december 15-21.) Temesvár, 1990. 121.old.
[2] Miodrag Milin, Andrei Milin, Sarbii din Romania. Documentar si studii despre remodelarea identitara, (Romániai szerbek. Az identitás átalakítás. Dokumentumok és tanulmányok) Editura Cetatea de Scaun, Targoviste/Bucuresti, 2017, 412 pag.
[3] Az Al-Duna mentén egy vékony sáv Szokol és Ómoldova között, 5-6 település, kb. 5000 lakós.
[4] Sarbii din Romania in secolul XX, (A romániai szerbek) Kiadó Miodrag Milin, Előszó Camil Muresanu akadémikus, Editura “Argonaut”, Cluj-Napoca, 2012, 259-295.
[5] Dr. Bárányi Ferenc képviselő, i.m. 274.o.