Helytörténeti stratégia kialakítása

Bodó Barna Erdély Tudástár

Bodó Barna: Szempontok helytörténeti stratégia kialakításához

A stratégia legfontosabb alapelve, hogy a honismeret is és a nevelés is minden egyes embert érint. A honismeret kategóriát még szakmai körökben sem értelmezik egységesen. Egyesek a szűkebb pátria vizsgálatát jelenti, a régiók sajátosságait bemutató helyismereti irodalmat. Mások a honismereten valamilyen komplex szemléletmód érvényesülését értik, és nem csupán történettudományi értékű ismereteket tekintenek ide tartozónak, hanem irodalmi, művészettörténeti, földrajzi, néprajzi, természettudományi jellegűeket is. Véleményünk szerint az utóbbi, tágabb értelmezés sokkal inkább megfelel annak a világképnek, amely szerint egy térséget minél komplexebben, sokrétűebben írunk le és jelenítünk meg, annál inkább lehetőséget teremtünk az értékteremtő kötődésre.

A honismeret és a nevelés egymástól elválaszthatatlanok. A honismeret javulásához legtöbbször a nevelés módszereinek és eszköztárának a javítása is szükséges, illetve azzal együtt jár. A nevelés ebben a kontextusban nemcsak az intézményes nevelést jelenti, hanem egy olyan folyamatot, amelyben különböző civil szereplők és olyan hagyományos intézmények, mint a család, igen fontos szerepet játszanak.

Értelmezésünkben a honismeret jelentéstartalma két nagyobb mezőre osztható. Elsődlegesen jelenti ugyanis a hazára, valamely tájegységére vagy településére vonatkozó ismeretek összességét. Másodlagosan azonban, mint tevékenységet definiálhatjuk, amely a szülőföld, a lakóhely, a táj, a természeti környezet, a szűkebb és tágabb haza, a benne élő embercsoport társadalmi és szellemi alkotásaival való megismerkedést tűzi ki célul; a megismerésnek sokirányú, változatos gyakorlatán alapszik, s alapfokú tudományos feltáró, értékőrző munkával társul. Ezáltal az ismeretkincs gyarapításán túl a honismeret hozzájárul a nemzeti, nemzetiségi azonosságtudat erősödéséhez, a hagyományok ápolásához, s a tartalmas, cselekvésre kész lokálpatriotizmus ébrentartásához. Ha ezt a kettős jelentést elfogadjuk, akkor egy stratégiának nemcsak a helyzet elemzésére, intézmények felelősségére és cselekvési lehetőségeire kell kiterjednie, hanem be kell mutatnia azt az utat is, amelyet a nemzeti önismeretünk érdekében – gyakran éles viták formájában, s keserű tapasztalatok alapján – megtehetünk, továbbá azokat a törekvéseket és gyakorlati teljesítményeket, amelyek a nemzettudat alakulását befolyásolták. Minden nemzet és kultúra esetében vannak olyan alapvető értékek, amelyek az illető (nemzeti) közösség számára alapvető fontosságúak, ugyanakkor vannak olyan (helyi) teljesítmények, amelyek olykor beépülnek a (nemzeti) egészbe és valamilyen oktatási intézmény tananyagává válnak, máskor pedig helyi jelentőségűek, bizonyos széles körben visszaigazolt értékek helyi hatásaiként, illetve helyi alkotói törekvések megnyilvánulásaként értelmezhetők. Meggyőződésünk, hogy a helyi értékek előkészítői, bizonyos értelemben feltételei az országos kánonban visszaigazolt értékeknek.

A honismeret státusa: nem egyértelmű. A magyar (szak)-folyóirat több évtizede létezik, egyre-másra jelennek meg érdekes és olvasmányos helyi lapok, kiadványok, tehát igazi mozgalomról beszélhetünk. Ugyanakkor a 2006 januárjában elfogadott magyar kulturális stratégiában a fogalom nem szerepel, utalás sem történik rá.

Egyetemi tárgyként (kevés helyen, de) oktatják. Eszerint: a honismeret szerepe:

  • önismeret, közösségi tudat és összetartozás, otthontudat s ezekre épülő önbecsülés,
  • tudatosítani a természeti-gazdasági földrajz és a turizmus között kapcsolatot;
  • megismertetni az idegenforgalmi adottságokat, régiókat, fogadóképességet, kulturális értékeket, gazdasági helyzetet, s ezeknek a belföldi és nemzetközi turizmusban betöltött szerepét;
  • felismertetni a műemlékek stílusát, jellemzőit, a stíluskorszakok legfontosabb emlékeit, fontosabb népművészeti értékeket, hagyományőrző tájakat;
  • kreatív hozzáállás kialakítása a turisztikában.

Romániában a helyzet még kevésbé mondható megnyugtatónak, ugyanis a központi hatalom a kommunista diktatúra éveiben semmilyen helyi identitásépítést nem fogadott el, annál kevésbé tűrte meg a kisebbségiek ilyen vonatkozású kezdeményezéseit. A helytörténet honismereti mozgalommá alakulásáról szó sem lehetett 1989 előtt, de utána sem változott meg jelentősen az a szemlélet, amely a helyi identitásépítést a központi hatalom ellenében történő mozgásként fogta fel, ilyenként ha nem is gátolja, támogatni sem támogatja. A kisebbségi közösségek esetében tagadhatatlanul van némi központi politika ellenessége a honismereti mozgalomnak, hiszen a kisebbségi közösségek ezáltal szeretnék ellensúlyozni annak a politikai hatalomnak a megnyilvánulásait, amely ezen közösségek autonómiára vonatkozó kéréseit elutasítja. Sem a kormányprogram, sem pedig a szakminisztérium kulturális stratégiája nem tartalmazza a honismeret fogalmát, utalás áttételesen sem történik a területre.

Szinte csodaszámba megy, ezek szerint, ha valamelyik egyetem tanrendjében a helytörténet felbukkan, miként a Babeş-Bolyai Tudományegyetem antropológiai intézetének módszertani kurzusában (Istorie şi antropologie: explorări teoretico-meto-dologice şi studii de caz). Hasonlóképpen meg kell említeni a jászvásári tudományegyetem (Universitatea A. I. Cuza) történettudományi karát, ahol I. éven külön kurzust szentelnek a helytörténetnek (Istorie locală şi surse locale). Múzeumok kiállított anyagát már sokkal inkább szervezik helytörténeti témák köré, különösen Erdélyben. A közoktatásban is előfordul a helytörténet, pontosabban utalás történik rá egy rövid fejezet erejéig a líceumok X. osztályos történelemkönyvében.

A honismerettel azonos regiszterben használatos a helytörténet fogalma – termé­sze­tesen eltérő perspektívából. A honismeret a befogadó oldalról kezeli a kérdést, arra utal, mi az, amit magunkénak tekinthetünk, amit beépíthetünk önértékelésünkbe, amit megjeleníthetünk. A helytörténet a kutató, a feltáró, az értéket felmutató hozzáállást jelzi, amikor a helyi közösség kitermeli magából a helyi értékek felkutatóit, és támogatja a tevékenységüket. Létezik egy másik értelmezés is. A történettudomány művelői szerint a helytörténet kifejezés kettős értelmű: „egyrészt jelöli az adott hely (egy település, egy megye, egy kisebb táj, egy városrész stb.) múltját, pontosabban a múltra vonatkozó feltárt vagy a forrásokban rejtőző információkat, tehát egy ismerethalmazt, másrészt a történettudomány azon irányának megnevezésére szolgál, amely az adott hely (vagy valamely intézménye, üzeme stb.) múltját, a helyhez kötődő, valamely személy életét, történeti szerepét tanulmányozza a források segítségével, illetve a történeti események, jelenségsorozatok helyi tényezőit, sajátosságait mutatja be… A helytörténet ilyen értelmezése kizárja azt a felfogást, amely az országos (nemzeti) és a helytörténeti kutatást a történettudomány két különböző szintjeként, fokaként képzeli el…” Bényei Miklós (1997).[1]

A helytörténet ma már több egyetem tanrendjében szerepel, az említett kulturális stratégia is említi (egy utalás erejéig).

A honismereti mozgalom, a fentiek értelmében, lényegi eleme és meghatározó összetevője annak a térségi identitásépítésnek, amelyet stratégiánkkal szolgálni kívánunk.

Minden stratégia jelentős mértékben függ attól, hogy kik a címzettek, kik vállalják a stratégiában foglaltak képviseletét, megvalósítását. A stratégia címzettje ezek szerint elsősorban a civil szféra, azok a szervezetek és intézmények, amelyek vállalni tudják, és vállalni akarják a benne foglaltak képviseletét. Ezért bízunk abban, hogy civil szervezetek mellett értékei alapján elfogadja és támogatja a magyar sajtó (bár elképzelhető más lapok elfogadó hozzáállása is), és olyan intézmények vezetőit is megszólítjuk, amelyek rendeltetésünk szerint a magyar kultúra szolgálatában állnak (iskolák, színház, gyűjtemények).

[1] Bényei Miklós: Helytörténet, iskola, könyvtár, OPKM, Budapest, 1997.