Fenntartható élet a közösség által

Erdély Tudástár

Kolumbán Gábor

Fenntartható élet a közösség által
Bevezető ajánló

Az RMDSZ gazdasági-, és társadalomfejlesztéssel megbízott alelnökeként dolgoztam együtt Somai Józseffel, az 1991-1993 időszakban, a brassói kongresszusig. Jóska volt az RMDSZ főtitkára. Akkor az RMDSZ még szövetség volt. Később pártszerű működése nem tette lehetővé az általunk elkezdett társadalomszervező munka folytatását. Önkormányzati, és civil szervezeti vezetőként folytattam az RMDSZ-ben elkezdett munkám.
Alábbi írásom egyfajta szintézise az akkori, és későbbi gondolataimnak, munkámat megalapozó gondolati konstrukciónak. Ezzel szeretném megköszönni Somai Józsefnek az együtt dolgozás éveit, és mindazt, amit tőle, mint vezetőtől, és munkatárstól tanultam. Szakmai hozzáállást, elkötelezettséget, és a következetes – már szinte csökönyös – munka példáját.
Isten éltesse sokáig!

A fenntartható élet, mint kihívás

Az utóbbi évtizedekben a globális válságok folyamatai felerősödtek. A klímaváltozás, a demográfiai robbanás, a fosszilis energiahordozók kitermelésének csúcsra járatása, valamint az ivóvíz- és élelmiszer krízis új megvilágításba helyezte a fenntarthatóság kérdését. Az elhúzódó gazdasági válság tovább fokozta a helyzet súlyosságát. Egyre több ember számára lett tudatos törekvés a fenntarthatóság. A Római Klub által a múlt század végén megkongatott vészharangok, a kezdeti elméleti felvetések és számítási modellek következtetéseit ma már az emberi civilizáció létválságának tünetei igazolják. A fenntarthatóság kérdése ma már az emberi civilizáció, és az élet létfeltételévé vált. Szakértők és laikusok egyre gyakrabban beszélnek a fenntarthatóságról, mint a „túlélés” feltételéről.
A fenntarthatóság Herman Daly-tól származó eredeti definíciója a természeti erőforrások szűkösségét hangsúlyozta. Ma már nyilvánvalóvá vált, hogy más erőforrások korlátosságát is figyelembe kell venni. A természet mellett, a humán, a társadalmi és a gazdasági pillért is értékelni kell.
A népszerű meghatározás, elvárás, miszerint a fenntartható fejlődés olyan fejlődést jelent, amely anélkül elégíti ki a jelenben jelentkező igényeket, hogy ezzel veszélyeztetné ugyanezen igények jövőbeni kielégíthetőségét – a gyakorlatban számos nehézséget okoz. Ezek közül csak kettőt említenék meg. Az első a jövő generációk igényeinek előreláthatóságával kapcsolatos. A fogyasztói társadalom bűvkörében élők úgy gondolják, hogy a jövő nemzedékeinek másfajta szükségleteik lesznek, és majd ők a technológia segítségével megoldják ezeket. Ez a megközelítés nem számol a válságfolyamatok felgyorsulásával, azzal, hogy elfogyott az idő. Ezeket a technológiákat már nem lehet globális szinten elterjeszteni, és a profitmaximalizáló gazdaság rövidtávon még mindig ellenérdekelt számos fenntarthatóságot javító technológia fejlesztésében, terjesztésében. A fenntarthatóság kérdését az élet fenntartására szűkítve, már nem olyan bonyolult a jövő nemzedékek életfenntartási szükségleteit előre jelezni. Ezt azért is könnyebb így tudatosítani, akár tömeges méretekben, mert az élet fenntartásának szükségletei nem változnak az idők folyamán.
A másik nehézség a fenntarthatóság és a fejlődés összekapcsolásából ered. A fejlődést még nagyon sokan az anyagi növekedésben, a fogyasztás bővülésében látják. Ez a megközelítés, könnyen meglehet, nem egyeztethető össze a fenntarthatósággal. Egyre erőteljesebb az a meggyőződés, hogy fenntartható fejlődés nem lehetséges. Legalább is a fejlődésről alkotott mai domináns képzeteink szerint. Ezért célszerűbb a fenntarthatóságról, mint az élet fenntartásáról, és nem a fejlődés fenntartásáról beszélni. Nem a fejlődést kell fenntartani, hanem az életet. És ennek a célnak kell alárendelni a fejlődésről és növekedésről alkotott fogalmainkat.
Az élet fenntartásának kihívására nagyon sokféle válaszkeresés létezik. Ezeknek jelentős része globális kezdeményezés, mint amilyen a klímaváltozással kapcsolatos egyezmények, vagy az ENSZ és a WHO, FAO, és az egyes államok kormányainak törekvései. A jelenlegi tanulmány a helyi, vidéki közösségek ez irányú lehetőségeire, kezdeményezéseire fókuszál. Az élet fenntartásához elengedhetetlen természeti erőforrások jelentős része vidéken található. Az erőteljes urbanizáció ellenére, a Föld lakósságának jelentős része vidéken él. A történelem során, a vidéken, az önfenntartásra törekvés eredményeként olyan gazdálkodás és az erőforrásokhoz való viszonyulás alakult ki, amelyben felhalmozott tudás segíthet a fenntarthatóság útján járni.

Vidéki élet fenntarthatósága, közösségek – helyzetkép, gazdasági trendek

A világ szegényeinek 75%-a vidéken él. Napjainkban, ha vidékről, vidéki életről beszélnek az emberek, többnyire panaszáradat, negatív érzelmek törnek fel. A hajdani élet gazdagságának nosztalgikus felidézése mellett az elnéptelenedés, elöregedés, a költséges élet, a rossz állapotban lévő hiányos infrastruktúra, a magas adók által kiváltott keserűség az uralkodó érzés. Mintha az emberi élet vidéken már nem lenne fenntartható.
Ez nem volt mindig így. A vidék elszegényedése elválaszthatatlan a modernizáció folyamatától, a modern, profit-maximalizálásra törekvő globális gazdaság kialakulásától. A modernizáció vesztesei a vidéki közösségek. A fejlett világban mindenütt az urbanizáció és iparosítás számára az olcsó munkaerőt és a természeti erőforrásokat a falvak biztosították. Ezáltal a falvak közösségei elveszítették az addig fenntartható, hagyományos életformájukhoz szükséges emberi munkaerőt. A modern fogyasztói társadalom által keltett vágyak kielégítésére szükséges pénz előállítására az alacsony hatékonyságú vidéki gazdaság nem képes. A piacok a városon vannak, és a város visszaél a vásárlóerejével, a vidékről származó áru leértékelésével szerez nagy profitot. A modernizációs paradigma zéróösszegű játékban szembeállította egymással a falut és a várost. Amit hatékonyságban, gazdagságban és kényelemben, egyszóval életszínvonalban, civilizációban a város nyert a fejlődés során, azt a falu elveszítette. Nagyon jól tükrözi ezt a szemléletet a falu gyakran olyan településként való meghatározása, ami nem város. A falu, a vidék hátrányos helyzete, mára a meghatározásának alapvető ismérve lett.
A vidék elszegényedésének oka tulajdonképpen a vidéki gazdálkodás alkalmazkodási képtelensége a modern piacgazdaság feltételrendszeréhez. Ha végiggondoljuk a 19. és 20. században megjelent különböző vidéki modernizációs elképzeléseket, arra a következtetésre jutunk, hogy ezek szinte kivétel nélkül a falusi életforma többé-kevésbé burkolt felszámolására törekedtek. A fejlesztési folyamatok és politikák olyan elemi erővel hatottak a hagyományőrző falusi közösségekre, amire nem csoda, hogy az egyetlen válasz az önfeladás és a városra való menekülés áradata volt. Az urbanizációban és gyors iparosításban érdekelt önös érdekek vezérelték a folyamatokat ebbe a nem természetes irányba. Következetes vidék elleni politikák eredményét láthatjuk ma. Ezek a politikák és folyamatok töretlenül hatnak ma is.
Szomorú tapasztalással támasztotta alá a fentieket a programunk keretében megismert Gömörszőlős falu helyzete, története és a jelentős fejlesztési erőfeszítések ellenére is még kérdéses jövőesélyei.
Mi lett volna, mi lehetne még ma is a természetes irány? Mindenekelőtt építeni a már létező gazdasági és társadalmi tőkére, a felépített gazdasági épületekre, a helyi közösségekre és az évszázadok óta felhalmozott tudásra. Tudományos kutatás és oktatás révén növelni a falusi gazdaság hatékonyságát és az emberek szervezettségét. Mindezt úgy, hogy közben megőrizzük az ember és a természet közti ökológiai együttműködés egyensúlyát. Olyan közpolitikákat megfogalmazni és közberuházásokat elvégezni, amelyek növelik a vidék megtartóképességét, motiválják az embereket a fejlesztésre a saját természetes életkörülményeik közt. Infrastruktúrát is lehetett volna, talán még lehet is vidéken fejleszteni, összhangban a természettel.
A Corki Nyilatkozat az élhető vidékért (1996) vetette fel először a vidék felértékelődésének lehetőségét, egyben felleltározva a vidék élhetősége érdekében elvégzendő feladatokat. Először mondatott ki a konferencián, hogy a vidéki gazdaság nem lehet és nem is kell, hogy versenyképes legyen a városi gazdasággal. A vidéket megfelelő gazdaságpolitikákkal védelmezni kell a globális gazdasági versenytől. A nyilatkozat által elindított gondolkodás egy új paradigma kiteljesedéséhez vezetett, amely talán az EU következő programozási időszakában, 2014-2020 között érvényesülő agrár- és vidékfejlesztési programjában már jelentős mértékben érvényesülni fog.
Az új paradigma meghatározó elemei röviden. 1) A vidék, mint az ember számára fontos élettér felértékelődik, úgy is, mint nélkülözhetetlen környezeti és természeti tényezők (biodiverzitás, levegő, ivóvíz, klímaszabályozás, alternatív energia) fenntartható módon való előállításának helye. 2) A vidék élhetősége érdekében szükséges az életminőség és a jövedelem-generáló képesség növelése. 3) A vidékfejlesztés a természet, gazdaság, társadalom fenntartható integrációjának keretei közt történik. 4) A falu és város együttműködése szükséges az élet számára nélkülözhetetlen feltételek biztosításában. Átállás a „győztes-győztes” játékhelyzetre a vidék-város viszonylatában.
Pozitív megközelítés szükséges ahhoz, hogy a többszörösen hátrányos helyzetbe hozott vidéken emberhez méltó életet teremtsünk. Ehhez mindenekelőtt szeretni kell a vidéket, és hinni benne, hogy a szükséges áldozat hosszú távon nem lesz hiábavaló, és meghozza gyümölcsét: az ember és a természet harmonikus, fenntartható ökológiai egységét.

A vidék lehetőségei és előnyei

A vidék lehetőségeire gondolva mindenekelőtt azokból az előnyökből lehet kiindulni, amelyek a vidéket meghatározó jellegéből fakadnak. Mindenekelőtt a természetközelségre gondolok. Arra a nem kellőképpen értékelt előnyre, hogy jelentős természeti erőforrások közvetlen (szállítási és tranzakciós költségek nélkül) állnak rendelkezésre vidéken. Ez a lokalitást hozza vissza a gazdaságba, amikor a globális gazdaság hatalmas szállítási igénye és a kőolaj árának – a szűkösség és a magas kereslet okozta – rohamos áremelkedése miatt már nem érdemes, vagy nem lehetséges például élelmiszereket vagy építkezési anyagokat nagy távolságról beszerezni. Az átfordulás akkor következik be a globálisból a lokálisba, amikor a tömegtermelés méretgazdaságosságából fakadó fajlagos nyereségnövekedést elviszi a szállítási költség.
A másik erőforrás vidéken a társadalmi tőke. Az emberek közti bizalmi háló, a helyi közösségek, család és rokoni szálak. A modernizáció, az önös érdek érvényesítése kikezdte a társadalom közösségi szövetét, de vidéken még mindig jobb a helyzet, mint a nagyvárosokban, ahol az elidegenedés már embertelen viszonyokat teremtett.
A gazdasági folyamatok a helyi termékek és helyi piacok fejlődése irányába hatnak. A globális kereskedők azonban mindent megtesznek annak érdekében, hogy hatalmas gazdasági erejükkel, ameddig még lehet, a helyi termelést megfojtsák. Ez a jelenség tetten érhető a zöldség és gyümölcs esetén, amikor a szezonális jelleget kihasználva már kora tavasszal spanyol, görög vagy török áruk lepik el az üzleteink polcait, még olcsón. A helyi termelő látva ezt és az árakat, felhagy a termeléssel, mert nem bírja az árversenyt. Amikor majd nem lesz helyi termelő, akkor a globális kereskedők felemelhetik az árakat a „csillagos égig”, mert úgyis megvásároljuk az iráni zöldséget, amikor már sajátunk nem lesz. Ha van helyi termék, az előbb-utóbb a szállítási költségek miatt olcsóbb lesz, mint a globális kínálat. A minőségi különbségekről és az élelmiszerbiztonsági követelmények teljesíthetőségéről még nem is beszéltem. Az nyilvánvaló, hogy a helyi termelő friss terméke magasabb minőségű, mint a messziről importált áru. Az ismert helyi termelőtől biztonságosan vásárolhatok, hiszen ha bármi gond is történik, azonnal vissza tudom keresni a forrását.
Ez a verseny megnyerhető a helyiek számára. Azzal a feltétellel, hogy legyenek helyi termelők. Az áldozathozatal a vásárló részéről akkor segíthet, hogy ha a vásárló hajlandó megfizetni a felárat a helyi termelőnek, illetve nem vásárol, amikor nincsen helyi kínálat. Ezzel a „tudatos fogyasztói magatartásával” elbátortalanítja a globális kereskedőt és bátorítja a helyi termelőt. A helyi termelő jövedelme közvetetten a helyi közösség javát szolgálja, míg a globális kereskedő jövedelmét kiviszi a térségből.

A közösség és fenntarthatóság kapcsolata, történelmi előzmények a Székelyföldön

A közösség fogalma a modernizációs folyamatok hatására lényeges átalakulást szenvedett az utóbbi évszázadban. A modernizáció előtti időszakban létezett hagyományos közösségek vérségi (család, rokonság), és szomszédságon alapuló helyi közösségek voltak. Egy adott közösségbe többnyire beleszületni lehetett, és a közösség tagjai a gyerekkori szocializáció ideje alatt ismerték meg, tanulták meg a közösségi élet szabályait a hagyományok alapján. Ritka volt az idegenek belépése és befogadása a közösségbe. A hagyományos közösség az élet fenntartását szolgálta, gondoskodott az egyén és a családok fenntartásáról. Életközösség volt. Olyan együttműködési szabályok működtek, melyek hatékonyan szervezték a közös munkát, és az ünnepek bonyolítását. Minden olyan feladatra, mely meghaladta az egyén, vagy egy család képességét, volt közösségi megoldás. Az arató, erdőlő, vagy házépítő kalákák hagyománya ma is megtalálható egyes székelyföldi vidékeken. Ma is közösen legeltetik állataikat számos faluban a székelyek, és még emlékeznek a közösségi gazdálkodás számos szabályára, vagy a valaha létezett rendtartó szabályzatokra, törvényekre.
A hagyományos közösség az akkori, a jelenleginél sokkal lassabban változó világban a generációk közti váltást is megoldotta. Tamási Áron, jeles székelyföldi író fogalmazta meg, kissé nosztalgikusan, a huszadik század közepén a közösségről: „Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és a legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást…”
Ennek a hagyományos közösségi fogalomnak, társadalmi gyakorlatnak nagyon fontos ismérve, hogy a közösségben való élet olyan identitástudatot generál, amelyben a közösség önálló entitásként létezik. A közösség egy absztrakció, az emberi elme terméke, olyan erős hiedelmek kapcsolódnak hozzá, hogy létezését a közösség tagjai közül senki nem kérdőjelezi meg. Így lehetséges az egyénnek viszonyulnia a közösségbe, megfelelnie az elvárásainak. Illetve elszenved a közösség részéről jutalmakat és büntetést is, amikor az egyéni magatartás megfelelt, vagy éppen összeütközésbe került a közösségi elvárással. Elvárás volt, hogy a közösségi érdek előrébb legyen az egyéni törekvéseknél. Ebből a társadalmi gyakorlatból kiindulva fogalmazta meg Csányi Vilmos etológus egyik előadásában , hogy „közösség akkor keletkezik, ha van közös akció, közös hiedelem, közös konstrukció és hűség.” A hűség határozza meg a közösséget! Ez a meghatározó különbség, ami a közösséget definiálja. Hűség az, amikor a közösség érdekeit a tag egyéni érdekei elé hajlandó helyezni. Vagy, ahogy a Pallas Nagylexikon határozza meg: Állandó, tudatos, szeretettel való ragaszkodás azokhoz, kikhez kötelezettségeink csatolnak bennünket .
A közös hiedelem megléte teszi lehetővé a valóság közösségi szinten való tudatosítását, és az időfelettiség tudatának megszületését. Ezáltal az egyén cselekedetei közösségi értelmet kapnak. A hiedelem teszi lehetővé, hogy tudjuk, előttünk is volt közösség, és utánunk is lesz. Ezáltal válnak értelmessé az életünk időtartamát meghaladó cselekvési elképzelések, akaratok. A közösség az egyént transzcedentálja, ami hatalmas kreatív energiákat képes felszabadítani. Jó példa a közösséget teremtő hiedelemre a Márton Áron püspök által megfogalmazott vallásközösség, mint Jézus által testvérek közössége : „Krisztussal életközösségben vagyunk, tehát a közösséget egymással is vállalnunk kell gondolatban, érzésben és cselekedetben, mert ha lélekben testvérek, ennek következtében egymásért felelősek is vagyunk.”
A fenntarthatóság szempontjából fontos megvizsgálni a közösséget és a gazdálkodását.
A gazdálkodás nem más, mint a közösség viszonyulása a megélhetését biztosító erőforrásokhoz. Ebben a megközelítésben a fenntarthatóság a Nemzeti Fenntartható Fejlődés Tanácsának meghatározásában:
(1) az ember boldog és értelmes életvitelének előmozdítását és a közjó kiteljesítését („jó élet”) célozza úgy, hogy
(2) (2a) az emberi tevékenységek a Föld környezeti eltartó-képessége szabta határokon belül maradnak, és
(2b) a gyarapítható, fejleszthető humán, társadalmi és gazdasági erőforrások terén gondoskodunk ezek megfelelő mennyiségi és minőségi állapotának fenntartásáról, bővítéséről, illetve javításáról.
A meghatározás globális kontextusba helyezi a fenntarthatóság kérdését. A hagyományos közösségeknek nem volt globális tudatuk. Ezért a helyi erőforrásokhoz való viszonyulásuk volt meghatározó a gazdálkodásuk során. Ezek az erőforrások nyilvánvalóan végesek voltak. Mennyiségük, és hozzáférhetőségük is korlátozott volt. A hagyományos közösségek ezért az erőforrások korlátozottságának tudatában képesek voltak morális kényszereket megfogalmazni, amivel a gazdálkodást szabályozták.
Vásárhelyi Judit elemezte egyik esszéjében a Székely rendtartás történeteit és szabályait Imreh István történészi munkája alapján . Szerinte „A fenntartható közösség úgy gazdálkodik, szociális biztonságról úgy gondoskodik, hogy természeti erőforrásait, környezetét e kérdések megoldásával egységben védi.” Az említett esszé nagyon jó példákat ad a hagyományos közösség fenntartható gazdálkodására, és az ilyen gazdálkodás mögött megtalálható rendkívül szigorú társadalmi szabályokra. Az egykori rendtartás töredékei ma is élnek a székely falu gazdálkodásában. Sok esetben ezek íratlan szabályok, vagyis szokásjog, amit a magántulajdon és modern gazdálkodás gyakorlata sok esetben felülír, legtöbbször pont a fenntarthatóság rovására. Sokat lehet tanulni ebből a történeti gyakorlatból, és talán alkalmazni is lehetne még néhányat a szabályokból az élet védelmében.
Az ökológiailag fenntartható erőforrás gazdálkodás alapjai:
1. Földközösség
1848 előtt a földművelők fele szabad székely, akik a földesúrral szemben őrizték a földközösséget. 1795-ben az erdélyi főkormányszék felhívására az aranyosszékiek nem akarnak „végleges határosztályról” tudni: a földet nem tekintik örökös, örökíthető tulajdonnak, csak jogosultságnak, évenként (nyílhúzással) változó életlehetőségnek. 1761-ben a felvinciek facultásuk-hoz, igaerejükhöz, a marhaszámhoz mérten osztották a város földjét, vagyis az használta a földet és olyan mértékben, aki és amennyire meg tudta művelni. A széki erdő a szükséglet-kielégítést szolgálja, a rendtartás tiltja a köz javaival való kereskedést. „Ahogyan meg tudja dogozni, úgy élheti”. „Aki mívelni elégtelen vagy henye lenne […] azonnal más […] szorgalmatosnak birtokába jusson.” Hajdan közös volt a szántó, a családok nyílhúzással osztották meg; az egy családra jutó földet nyílnak hívták (egyedülálló nem kaphatott nyilat), a falu közös szántóját nyilas földnek. A közföld művelése kötelező volt. A szabad foglalás módját továbbörökítő rendtartásban benne foglaltatik a tulajdon és a munka, a termőföld és az ember régi összekapcsolódása. „A föld nem mint a munka terméke jelenik meg, hanem természeti feltételként, amelyhez jogot a dologtevő élni akarás és az egy közösséghez tartozás biztosít.”
2. A közösségi döntéshozatal
A keret a faluközösség, a communitás volt, írja Vásárhelyi Judit. A döntéshozatal módja együttműködő, korporatív tervezés, konszenzusra juttatás. A legkorábbi, 1581. évi gyergyóújfalusi falutörvényből megtudhatjuk, hogy az urak (nemesek, birtokosok), a szabad székelyek és a jobbágyok együttesen hoznak határozatot, amelyet szerződés jelleggel írásba foglalnak, hogy ismertté tegyék azt mindenki, a fiatalok, a beszármazottak, a más falusiak számára is. A székely falvak még a 19. század első felében is alkottak falutörvényeket, vagy megújították azokat. A széki erdő igazgatási rendje során”egyöntetű megegyezéssel és akarattal” döntöttek, a szék minden falujának azonosak voltak az erdőlési jogai.
3. Földhasználat
A székely vagyonközösség tagjai, a fundussal rendelkezők, kénytelenek egyszersmind a termelői logikából adódóan a termelési organizmus részeként élni, alávetni magukat az agrárrendtartásnak. A nyílföldeken is csak egyszerre arathattak például, mivel aratás után a tarló már nem volt „tilalmas” a legelő marhának, ezért aki még nem aratta le a sajátját, kárt szenvedett. Gondosan ügyeltek a legeltetés rendjére: a hosszú füvet igénylő szarvasmarha legelt elöl, utána a lovak, akik (a foguk állása miatt) még a rövid füvön is legelhettek, s legvégül még a juhok is jóllaktak. A rendszerben kezelt zöldtömeget védi a communitas, akinek nincs fundusa, abból ki van zárva. A különféle funkciók (határ, legelő, vetés, mező, gyepű stb.) számára külön kertek létesítése (vagyis vigyázatos elkerítése) még nem tette szükségtelenné a határ őrzését. Erre is szabály volt.
4. Talaj gondozása, az utánpótlás
A talajvédelem legfőbb nagy intézménye a két- és háromnyomásos gazdálkodás, az ugar, a parlag megtartása. Az ilyen rendelkezéseknek se szeri, se száma. A legkorábbi a feltártak közül Gyergyóújfalu törvénye, 1581-ből: „Ha valaki lovát vagy egyébféle barmát a csóvás parlagon pásztoroltatja vagy ráköti […] 3 girán maradgyon”, vagyis ennyi büntetést fizessen. A parlagoló gazdálkodás az irtásföldeket 5-10 évig használja, azután felhagy vele, noha oltalmazza azokat, hogy be ne bokrosodjanak, az „erdő fel ne vegye”. A kétnyomásos rendszer inkább az állattartásnak kedvezett, a háromnyomásos (őszi, majd tavaszi búza, legelő) inkább a növénytermesztésnek. Az ugart háromszor is megszántották, az állatokat ridegen rajta tartották, mert trágyagyűjtés, kihordás csak kb. évi három hónap termésére vonatkozhatott, s a föld termőerejének visszapótlására ez nem volt elég.
5. Vízgazdálkodás
A közösség tagjainak ki kell venniük a részüket a csordakutak és itatóhelyek, a köpük rendben tartásából. Ugyanígy az árterület szabályozása nagy munkát ad, házanként kell részt venni a vízlevezető árkok, töltések, gátak, sáncok karbantartásában.
6. Népi erdőgazdálkodás
A székely faluközösség történelmileg sok országnál korábban gondolt az erdei erőforrások védelmekor a „maradékra”, a következő nemzedékekre, s „felfogtak”, vagyis tilalmasnak minősítettek erdőrészeket, komoly bírságot róva ki a tilalom megsértőire.
Ozsdola (1774) szabályzata szerint például: „Amely új gazda épít: pincegerendának, küszöblábaknak, előfának, sodlábának, töltéscöveknek, csűrajtó-soroknak osztanak fát. És akinek a jószágát a víz mosná, annak ellenzésére cöveknek adatik cserefa, a szükséghez képest egy vagy két szál, de több nem. De ellenben kaputámasznak, kerttámasznak, fentőnek és egyéb ehhez hasonló elkerülhető dolgokra fa nem adatik.”
Fűtésre csak ledőlt fákat, aszúságot, ágakat szabad használni, élőfát nem. A faluközösség fáját „vidékbe hordani és eladni” nem szabad. Az erdőhasználat során, ha a legeltetés és az erdővédelem között érdekellentét támad, a székely faluközösség az erdő javára hoz szabályzatot, ha a szántóföldek irtással való kiterjesztése kerül szembe az erdővel, akkor is az utóbbit védi. Tilos: tüzet gyújtani, vadgyümölcsfát kivágni, csereszénát (lombtakarmányt) csinálni, olykor makkoltatni. Fejsze előtt “tilalomban” volt az erdő növekedvén. Az erdőt takarítják, az aszott fa kihordható, az élőfát védi a törvény. Gyérítéskor az avast, az ősrégi, tilalmas csereserdőt szálalták, a kitermelt néhány szálfát elosztották. Az osztott erdőből még a földbirtokos is csak a saját része szerint kapott, építésre. „Apróság szükségre való fát” nem adtak.”[…]az ökörpásztorok […] mikor a marhákkal ott járnak, meghálnak, (tölgyfán kívül) szabad légyen egyébnemű lefeküvő holt fát az falu tilalmas erdeiből vinni tűzre, fészivel el is készíteni, de az, ki nyers fát vág le, külön-külön valahány szálat vág le, minden szálért forinton maradjon, mely éppen a falué.” (A háromszéki Alsócsernáton falutörvényei, 1665) “Mü, Árkosfalvának mostani lakosai […] fontolóra vévén azt, hogy néhai őseinktől reánk maradott és nagy tilalom alatt felnevelt csere avassaink és mindennémű bükkös erdős bérceink régi törvényeinknek ellenére csaknem a végső pusztulásra jutottanak […] nemcsak az épületbeli szükséges fánkot, de még a tüzifánkot is bajoson szerezhetnők meg. Melyekre nézve, mind a mostani élő emberek hasznára, mind pedig a következő successoraink boldogságára, az erdőbéli haszonvehetés, megtiltás és megtartás végett írtuk e következő constitutiot törvényül.” Ezután 18 pont szabályozza dűlőről dűlőre az új tilalmas erdőt, a szabad erdőlésre maradt részeket és a communitástól elkérhető használatokat. Jövevény lakosoknak semmi szín alatt sem piacon s háztól fát eladni, a faluból ki nem szabad, még a szabad erdőből sem, sem szánat, vesszőt, de még fuszulykakarót sem, mert „ezáltal pusztult el nagyobbára az erdő”. A kovácsoknak a tilalmas erdőben csak a földben álló tőkékből szabad szenet égetni. (Árkos, 1824)
7. A szolidaritás intézményei
A koldusinspektor összegyűjti és kiosztja az adományokat, hogy a szükséget szenvedőnek ne kelljen személy szerint, megszégyenülve kéregetni. A katonaasszonynak, vagyis aki katonának vitt urát nélkülözi a gazdaságban, heti egy nap (!) segítség, legtöbbször erdőlés jár. Van, ahol heti egy nap “kalákát tesznek” a magukra maradt asszonyokért, árvákért, öregekért dolgozva. Jól meggondolva ez 18 százalékos társadalombiztosításnak felel meg mai gondolkodásunk szerint. Ha a tolvajlásnak, rablásnak kitett ember, a kárt elszenvedő “egybecsengeti” a falut, mindenkinek azonnal mennie kell segíteni, különben bottal üthetik a rablott marha nyomát. A határbírónak járó fizetségben már a kárt szenvedett ember kárpótlása is benne foglaltatik, például ha a marháját elhajtották, és az “egybecsengetett” népek hiába keresik, annak nyoma veszik a falu határán túl, akkor a közvetlen jóvátétel helyett ebből az “önbiztosításból” kárpótolható. Formája lehet pénz is, gabona is, vagy közhely-használat. A “kegyelemrész” olyan embernek jár, aki a kapott nyilat “kifogyván erejéből” többet nem művelheti, arról “többet nem szolgálhat”, ekkor a nyilat, az azévben neki járó közföld művelését kiveszik a kezéből, de “megmaraszt a falu nála bizonyos részt táplálásra, attól tőle, míg él, semmi szolgálatot nem kívánván”. A kegyelemrész (a nyugdíj) így mentesíti az időseket a kegyelemkenyérre jutástól.
A fentiekhez hasonlóan rendelkeztek a falutörvények az utak és sáncok javításáról, valamint az oktatásról, a skólamester fizetségéről és kötelezettségeiről.

Közösségek lehetősége ma

A modernizációs folyamatok és a globalizáció gyakorlatilag felszámolták a hagyományos közösségeket. Ennek a folyamatnak legalább három alapvető oka van. Ezek:
• Az individualizmus. Az egyetemes személyi jogok globális elismerése, a liberalizmus térhódítása, és az egyén szellemi fejlődése oda vezetett, hogy felerősödött az egyén lehetőségeibe vetett hit. Az egyén szabadsága ma szinte korlátlan, és a globális erőforrásokhoz való hozzáférése cselekvési lehetőségeit is a történelemben eddig nem ismert mértékben kiterjesztette.
• A médiumok, és a digitális kommunikáció térhódításával a közösség elveszítette hiedelemalakító vezetői szerepét. Ma hiedelmek kialakításával és azok globális méretű terjesztésével a szórakoztató ipar és a médiumok véleményformálói foglalkoznak, nagy profitot termelve a tömegek hiedeleméhségéből. Az így „gyártott” hiedelmek, azonban nem a megélhetést, hanem a profit növelését szolgálják.
• A földrajzi és társadalmi mobilitás felszámolta a lokalitást, a helyben való élet értékét vesztette. Emberek változtatnak szabadon és gyakran lakhelyet, munkahelyet, foglalkozást és társadalmi státuszt. Ez szinte lehetetlenné teszi a közös cselekvést, a közösségi társadalmi építkezést. A többnemzedékes, egy helyben élő családmodellt felváltotta az atomizált család.
Fel kell ismerni, hogy a közjó követése nem lehetséges egyéni keretek közt, Meghatározása szerint: „A Közjó (lat. bonum commune): anyagi és szellemi javak és lehetőségek összessége, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy közösség tagjai boldogulásukat szabadon és hathatósan munkálhassák, de előállításukra önmagukban, egyenként nem képesek. –Lényegét tekintve a társadalom által saját tagjainak nyújtott segítség alapvető életfeladataik teljesítéséhez (tehát társadalmi teljesítés és nem az egyéni javak és sikerek összessége); eszközeit tekintve azon társadalmi feltételek összessége, amelyek a társadalom tagjai számára egyéni és társadalmi céljaik és feladataik megvalósítását lehetővé teszik; működésmódját tekintve a társadalom tagjainak képességük szerinti együttműködése és ennek mindennemű eredménye (tehát a társadalom működését biztosító rend és ennek gyümölcsei)…”
Az élet fenntarthatósága mi más lehetne, ha nem közjó? A közjó követése lehet a közösség meghatározó célja. Minden egyéni emancipáció ellenére szükség van a közösségekre. Paradigmaváltás körvonalazódik ezen a téren is. A hagyományos közösség, Életközösség volt (szomszédság, rokonság, helyhez-kötöttség). A jövő közössége tudatos értékközösség (tudásközösség) lesz, glokális, értékszelektált szövetség.
Kérdés, hogy az értékközösség miként lesz életközösség is? Ez a kérdés vezet el ahhoz a felismeréshez, hogy tulajdonképpen közösség nélkül nincsen fenntartható élet, sem gazdálkodás. Ezért szükséges egy olyan közösség fogalmat megfogalmazni, amely tekintettel van az ember, és az emberi társadalom jelenlegi helyzetére, és figyelembe veszi korunk új kommunikációs gyakorlatát és lehetőségeit.
Egy korszerű közösség az alábbi jellemzőkkel kell hogy rendelkezzen, ahhoz, hogy az Élet fenntarthatóságát biztosítsa. A közösség a helyi, regionális, és globális együttműködés, önszerveződés rendszere, mely:
• Képes a gazdaságot és a természeti környezetet társadalmi ökológiai szerveződésbe integrálni.
• Kölcsönösségek komplex hálózatát képes működtetni (biztonság, kiszámíthatóság).
• Megteremti az időfelettiség tudatát az ember számára.
• Az erőforrások végességének tudatát átalakítja (lefordítja) morális kényszerekre, amelyek az emberi magatartás, és gazdálkodás számára motiváló erővel hatnak.
• A hűség tartja egyben.
• A remény forrása, megoldások tárháza, gyakorlata.
Élő közösségek esetében a kölcsönösség, behálózottság, és a társadalmi tőke, erős. Ez a gazdasági életben erőteljes bizalom jelenlétében megnyilvánuló együttműködés formájában érhető tetten. A társadalmi tőke gazdasági fontosságát, annak megnevezésén túlmenően, meghatározó jellemzői is tükrözik. A társadalmi tőke: 1) Gazdasági tőkévé konvertálható társadalmi kötelezettségvállalás. 2) Egy bizonyos társadalmi hálózathoz való tartozással együtt járó, a tagok által kölcsönösen elismert erőforrás-hozzáférés lehetősége. 3) A társadalmi kapcsolatok és elkötelezettségek értéke. 4) Haszonszerzési lehetőség (a tőke hozadéka), mely valamely társadalmi hálózathoz való tartozásból származik.
A közösségre alapozott gazdálkodási formák tulajdonképpen ezt a társadalmi tőkét „fektetik” be a gazdaságba, és más tőkeformák szűkösségében is képesek a megélhetést szolgálni. Ezért kiválóan alkalmasak természeti erőforrásokra alapozott, és szociális célokat is követő vállalkozások létrehozására. Alapkövetelmény, hogy a gazdálkodás, és közösség közt olyan viszony létezzen, amely nemcsak a haszon elérését teszik lehetővé, hanem a vállalkozás működése során a közösség erősödik, a társadalmi tőke tovább épül.
Többnyire igaz a fejezet elején megfogalmazott állítás, hogy a modernizáció során a hagyományos közösségek eltűnnek, vagy a helyi közösségek olyan demográfiai, és életforma váltási folyamatokon mennek keresztül, melyeknek nyomán a közösségek szétszakadnak érdekcsoportokra, és nem képesek már ellátni a közjó szolgálatát. Azonban az erőteljes individualizáció ellenére továbbra is létezik a közösségek iránti igény. Ezek a közösségek azonban már nem a hagyomány, hanem a tudatos emberi szervezőmunka eredményei. A civil társadalom komplex közösségi struktúrát működtet, többnyire formális szervezettséggel (egyesületek, alapítványok). Az így létrejött közösségek értékvezérelt, küldetéssel rendelkező szabályozott közösségek. A közösségi identitás a gyakorlatban, a közösség számára jogi személyiség formájában érhető tetten. A közösséghez való tartozás az egyén szabad akaratának döntése nyomán, az általános társulási emberi jog alapján történik. A közösséghez tartozás közelít a hűségnek valamilyen – a szervezet számára értelmezhető szabályzatokban rögzített tagsági jogok és kötelezettségek formájában – közösen értelmezett elvárásához.
A közösségek bonyolult hálózata alakítja a társadalmi életet. Ezeknek a közösségeknek a viszonyát egymáshoz, nem a hierarchia, az egymás alá- és fölérendeltség, hanem a feladat- megosztáson alapuló kiegészítés (komplementaritás), a kisegítés szándéka vezérli, amint ezt a szubszidiaritás elve is megfogalmazza: „[…] mindazt, amit az egyes személyek saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt hatáskörükből kivenni és a közösségekre bízni tilos, éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni, szubszidiálni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha sem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.”
Mielőtt rátérnék a közösségi gazdálkodás gyakorlati példáinak ismertetésére, szükséges a kölcsönösség hagyományos gyakorlata helyett annak a modern piacgazdaság feltételei közt is működő, civil gazdasági formáját ismertetnem .
A civil gazdaság szervezési elveiben különbözik a modern piacgazdaságtól. A kölcsönösség régi társadalmi gyakorlatát alkalmazza a gazdasági cserefolyamatokban. A közvetlen árucsere (barter) formájában megoldható a szerződéses (modern), pénz által közvetített árucsere kiegészítése a társadalmi kapcsolatokat erősítő ajándékozással. A vásárlást kiegészítő ajándékozás, mely közösségi viszonzást követel meg, már egész jól közelíti a középkorban létező kölcsönösségen alapuló civil gazdaság gyakorlatát. Ezáltal a gazdaságban cserélt javak értékét nemcsak a piaci viszonyok, hanem a társadalmi kapcsolatok, és a méltányosság is alakítják. A cserefolyamatok nemcsak mennyiségi, hanem minőségi egyenértékűségen is alapulnak. Ez életképessé tesz olyan gazdasági tevékenységeket is, amelyek csupán piaci folyamataikat elemezve nem hatékonyak, illetve nem termelnek profitot, és gazdaságilag értelmetlen lenne a fenntartásuk. Az ajándékozás társadalmi viszonyrendszerének beépítésével a gazdálkodásba, megvalósítható a hatékonyság, méltányosság és a közjóllét. Ez által az élet szolgálatába állhat újra a gazdálkodás. A civil megközelítés a társadalmi hatásokra is figyel. „[…] A civil gazdaság központi gondolata – és ezért gyakorlati szempontjainak alapja – hogy az emberi társas hajlamban és kölcsönösségben látja a normális gazdasági élet alapelemeit.” (i.m. 18. o) A társadalom harmonikus fejlődéséhez három szabályozó elv együttes működésére van szükség. (i.m. 19, 21.o) Ezek: 1) az egyenértékek cseréje (a szerződés), 2) az anyagi jólét vagy bevétel újraelosztása, 3) a kölcsönösség – ajándék. „A civil gazdaság kihívása, hogy megtalálja annak módját, hogy mindhárom alapelv egyszerre érvényesülhessen azonos társadalmi rendszeren belül.” (i.m 21. o) írják a szerzők.
A Székelyföldön ez a kihívás a térség vidéki jellegéből fakadóan még azzal egészül ki, hogy vidéken fejletlen a civil társadalom, ezért a civil gazdaság viszonyrendszerét a polgárosultabb városi civil szervezetekkel együttműködve kell, hogy érvényesíteni. Ezért szükséges a falvainkat és városainkat közelíteni, közös társadalmi együttműködésbe, regionális közösséggé szervezni. A feladat nem könnyű, mégis az első eredmények bíztatóak, hiszen még él kultúránkban az ajándékozás hagyománya esküvők, családi események, kalákák formájában.
Az együttműködésen és bizalmon alapuló civil gazdaság, ezáltal társadalomerősítő gazdasági formaként életet szolgálhat falun és városon egyaránt. Ezért dolgozunk vállalkozók és civil szervezetek együtt, az Élő Szövet Alapítvány keretében, hogy ez a gazdálkodási szemlélet teret nyerjen a Székelyföldön.

Egy működő jó példa a közösségi vállalkozásra

A Civitas Alapítvány , építve munkatársai több éves közösségfejlesztői tapasztalatára – az udvarhelyszéki helyi gyümölcstermesztők megtartása és támogatása céljából kifejlesztett egy közösségi vállalkozást, mely jó példa lehet hasonló helyi gazdaságfejlesztések számára. A modell ugyanakkor megoldást is nyújt az új vidékfejlesztési paradigmában történő gazdaságfejlesztésre.
A Hagyományaink gyümölcsei – Frutrad (Fruits of tradition) projekt keretében közösségalapú gazdaságfejlesztési modell született. A projektben részt vevő partnerek kidolgozták és a gyakorlatban kivitelezték a közösségi vállalkozás elméleti, képzési és megvalósítási koncepcióját. Farkaslaka községben, a helyi önkormányzattal együttműködve létrejött közösségi vállalkozásként az udvarhelyszéki gyümölcstermesztőket tömörítő Székelygyümölcs Egyesület felügyelete alatt működő gyümölcsfeldolgozó manufaktúra. Majd ezt követően, a Székelygyümölcs Egyesület a Román–Amerikai Alap támogatásával, és a Zetelaki Közbirtokossággal együttműködve beindította korszerű erdei gyümölcs begyűjtő és feldolgozó központját Zetelakán.

A Székelygyümölcs Közösségi vállalkozás – megoldási minta a vidék fenntartható gazdálkodására.

A gyümölcsfeldolgozó vállalkozás példáján az alábbiakban ismertetem a közösségi vállalkozás fogalmát, és bemutatom azokat a közgazdaságtudomány számára is értelmezhető ismérveket, melyek alapján elmondható, hogy a közösségi vállalkozás sikeresen megadja a választ a vidéki gazdaság fentebb említett problémáira, a hatékonyság és versenyképesség kihívásaira.
A közgazdaságtudomány az alábbi meghatározást dolgozta ki a közösségi vállalkozásra (angolul Community-Based Enterprise, CBE) : olyan sajátos vállalkozási forma, amely keretében a helyi közösség együttesen létrehozza a vállalkozást, annak infrastruktúráját (a mi esetünkben a gyümölcsfeldolgozó manufaktúrát, létesítésében a helyi közösség képviseletében a helyi önkormányzat biztosította a felújított épületet, a Civitas Alapítvány a felszerelést), és közösen vállalkozva működteti azt, annak érdekében, hogy sajátos közösségi haszonra tegyen szert. Ezáltal a közösség egyben vállalkozás és vállalkozó is. Olyan vállalkozást hoz létre, amely a helyi közösségbe beágyazottan és nem attól elkülönítve működik.
A gyümölcsfeldolgozó manufaktúrát az udvarhelyszéki hagyományos gyümölcstermesztőket tömörítő Székelygyümölcs Egyesület működteti. Az egyesület biztosítja a manufaktúra beágyazottságát a helyi közösségbe.
A Civitas Alapítvány minden évben megszervezi Székelyudvarhelyen a Hagyományos Gyümölcsfesztivált, ahol a környék falvai bemutatják termékeiket. Hagyományos népviseletbe öltözött asszonyok kínálják lekvárjaikat, szörpjeiket és süteményeiket a legízletesebb fesztiválon. A színpadon a néptánc együttesek és szólisták dalai és táncai teszik színesebbé a falu jelenlétét a városban. Versenyek, és gyerekprogram mozgatja a résztvevőket. A fesztivál fontos kapocs a falu és város között, a termelők és közösség közt. Ugyanakkor a médiumok közvetítésével látvány és maradandó élmény, amely növeli a hagyományos gyümölcsfajták társadalmi ismertségét és elismertségét.

Vállalkozni vidéken – a kihívás

Hagyományos társadalomban az egyéni és közösségi szükségletek kielégítése közvetlenül a családi gazdaságban, önfenntartó módon történt. A modernizáció során a szakosodás és a vele járó hatékonyságnövekedés lehetővé tette felesleg képződését, amit a kereskedelem áruforgalom formájában a piacokon keresztül bevitt a pénz által közvetített csere folyamatába.
Az egyén és a család számára elérhető erőforrások átalakítása szükségleteket kielégíteni képes termékké mindig is vállalkozás volt. A hagyományos vállalkozásokat elsősorban a szükséglet kielégítése vezérelte. A felesleg után keletkezett haszon másodlagos volt. A modern kapitalista gazdaságban azonban a vállalkozások mozgatórugója a minél nagyobb megvalósítható profit lett. A termék előállításának motivációját a piaci kereslet és a piacon kialakult árviszonyok határozzák meg.
Ezzel eljutottunk a vidéki környezetben működtetett vállalkozások egyik alapkérdéséhez. Mi történik akkor, amikor létezik a szükséglet (pl. éhség, szomjúhozás, vagy biztonság, tiszta környezet szüksége), és azt nem lehet profitot hozó tevékenységgel kielégíteni? A modern gazdaság válasza erre a kérdésre az, hogy akkor annak a szükségletnek a kielégítése nem a gazdaság feladata, hanem az állam, vagy a civil szervezetek dolga. Illetve, ha valaki más profitot hozóan képes azt a bizonyos szükségletet kielégítő árut előállítani, akkor azt neki kell megtennie, és a többi szükségletet élvező a piacon megvásárolhatja a terméket. Igen ám, de a gazdasági szféra logikája szerint mindenki kizárható annak a szükségletnek a kielégítésétől, amelyikért nem hajlandó, vagy nem képes fizetni (kivételt képeznek a közjavak). Ez mind rendben lenne, ha nem olyan szükségletekről lenne szó, mint például az élelem vagy ivóvíz, amelyek az élet számára nélkülözhetetlenek, és közgazdasági értelmezés szerint nem minősülnek közjavaknak. Ezzel eljutottunk a globális gazdaság felháborító ellentmondásához: miközben élelmiszerfelesleg, többlettermelés van a gazdag országokban, a világ jelentős része éhezik, mert a szegénység miatt nem tudja megfizetni az élelem kereskedelmi árát. A legutóbb kialakult pénzügyi, majd gazdasági válság elég meggyőzően bizonyította, hogy a profit mindenáron való maximalizálása erkölcsileg nem helyes magatartás, és nem elegendő szabályozás a javak optimális elosztása számára.
A legnagyobb profitot a szűkösen rendelkezésre álló javak forgalmazásából lehet megvalósítani. Ezért a mai gazdaság arra törekszik, hogy lehetőleg minden általa forgalmazott jószág szűkösen álljon rendelkezésre, vagy legalább a szűkösség látszatát, illúzióját teremtse meg. A profitmaximalizáló gazdaságnak nem érdeke a jólét, vagy a bőség megteremtése. Ezért azokat a vásárlói magatartásokat támogatja, amelyek a fogyasztás növelését eredményezik, ezzel is növelve a szűkösséget. Az erkölcsileg helyes mértéktartás, a szükségletek által vezérelt magatartás már most is sok esetben bőséget hozna, amennyiben a tudatos, önkorlátozó magatartás lenne a meghatározó, és nem a fogyasztás minden áron való hajszolása. Elfogadhatónak tartanám bizonyos javak esetén azokat az emberiség fennmaradásának érdekében kivonni a szabad verseny feltételei közül, és akár állami ellenőrzés alatt tartani az áraikat és a megvalósítható profitot hatóságilag ellenőrizni, illetve korlátozni.
Elszegényedett és tőkehiányos térségekben – ilyen a világ nagy része, beleértve a Székelyföldet is – a szabad versenyes piacgazdaság nem működik kielégítően. Számos szükséglet kielégítetlen marad, mert sem a gazdaság, sem az állam, vagy a civil szervezetek nem képesek ezek kielégítésére elegendő erőforrást biztosítani, hogy azokat a termékeket a globális piacról beszerezzék és alacsonyabb áron, vagy ingyen szétosszák a szükséget szenvedők közt. A termelők meg nem hajlandók a felesleget sem a piaci ár alatt adományozni, hogy ne rontsák a kereslet-kínálat törvénye által kialakított magas árakat. A megoldás érdekében vissza kell térnünk a közösségi vállalkozás fogalmához, és pár gondolat erejéig megvizsgáljuk, hogy milyen tényezők alakítják a vállalkozások életét?
Egy vállalkozó döntését, hogy ő vállalkozó legyen, három tényezőcsoport együttes hatása befolyásolja: 1) az egyéni adottságok, szakmai és vállalkozói képességek, a személyes motiváció, elhivatottság; 2) a gazdaság intézményi, jogi és makrogazdasági feltételei, amelyek adottak, és külső, objektív tényezőknek tekinthetőek egy adott ország, térség vagy közösség esetében; 3) a közösségben létező vállalkozói tevékenység mennyisége és minősége, illetve annak észlelése a vállalkozó által vállalkozóbarát kultúrával rendelkező közösségekben, ahol hagyománya van a vállalkozásnak és sok a vállalkozó, könnyebb vállalkozni.
Nehéz gazdasági helyzetben, vagy válságos időszakokban lévő közösségekben is lehet erős vállalkozói kedv, éppen a túlélés biztosítása érdekében. A vállalkozók a nehéz helyzetben is megtalálják a lehetőségeket és az erőforrásokat a jövő biztosítása érdekében. Ezek a vállalkozások azonban számos jellemzőjükben eltérnek a gazdag térségek vállalkozásaitól. Az alábbiakban a közösségi vállalkozások számára fontos jellemzőket ismertetem.
1. Közösségi orientáció. A közösségi vállalkozások szoros kapcsolatban állnak a közösségekkel, amelyekben létrejöttek. A közösség számára hasznosnak megítélt tevékenységekkel foglalkoznak és szabadon (vagy jutányos áron) használható gazdasági infrastruktúrát biztosítanak a közösség tagjai számára. Fontos, hogy a közösség hasznosnak ítélje meg a vállalkozás létét a maga számára. A hasznosság nem feltétlenül pénzbeli jövedelem formájában mérhető (habár ez is jelentős lehet). Olyan értékek érvényesítése lehet fontos a vállalkozás révén, amelyek fenntartják a közösség identitását, belső kohézióját, munkalehetőséget biztosítanak a fiataloknak, ezáltal éltetik a közösséget. A hagyományos gyümölcsöket feldolgozó manufaktúra esetén: bárki feldolgozhatja saját gyümölcsét (szabad hozzáférés), az eredmény egy részét vám formájában leadja a manufaktúrának (ebből fizetődik ki a villany, víz, csomagolóanyag és az állandó munkatársak bére), másik részét hazaviheti a gazda (ez a saját haszna, amit elfogyaszt, értékesíthet a piacon, vagy elajándékozhat, a társadalmi kapcsolatait erősítendő). A hagyományos gyümölcsösök léte olyan érték, mely meghatározza az adott helyi közösségek identitását (hagyományosan gyümölcstermesztő települések). A gondozott, életképes gyümölcsösök életerőt adnak a közösségnek is, erősítik jövőbe vetett hitüket, elkötelezettségüket a túlélés, a jövő nemzedékek iránt. A program előkészítésének jelentős része volt a közösséggel való munka és a hagyományos természeti erőforrások feltérképezése.
A székely közösségek kultúrájában a közösségi orientáció bonyolult szerkezete sejlik fel az elemző számára. A nagyobb közösség iránti elkötelezettség gyenge, a székelyek individualisták és versengők. A kis közösségek iránti lojalitás azonban erőteljes. Erős a komaság intézménye, a nagy családok befolyása. A falu és a család véleménye mérvadó az élet minden kérdésében. Ezért a gyümölcsfeldolgozó vállalkozás kis települések közösségeire és az egyesületi tagok családjaira támaszkodik. Jelentős hagyománya van az önkéntes, egymást segítő „kaláka” munkának, mely a nem azonnal elszámolt, de a jövőben kölcsönös visszatérítésre számot tartó vállalás. Erőteljes az ajándékgazdaság (esküvők, ünnepek, megemlékezések, baráti családi látogatás), ahol nagy közösségi presztízsértéken lehet a manufaktúrában előállított gyümölcslevet vagy lekvárokat „értékesíteni” pénzbevétel nélkül. A közösségi vállalkozás esetén az adott közösség dönthet úgy, hogy a tevékenységet akkor is fenntartja, ha a gazdasági profit alacsony. A bevétel fedezi a költségeket, és közben hasznos és jó dolgok történnek a közösségben. A gazdasági profit kérdését és a vállalkozás versenyképességét a költségek ellenőrzésével lehet megoldani, hiszen a bevételi lehetőségeket a piac korlátozza. Egy közösségi vállalkozás esetén a költségeket alacsonyabb szinten lehet tartani, mint egy piaci vállalkozás esetén. Az önkéntes munkával, vagy a bérpiaci ár alatti alkalmazással, a szezonális jelleg kihasználásával (amikor nincsen gyümölcs, nem dolgozik a manufaktúra), és a nem pénzbeli cserék alkalmazásával. Az alacsonyabb pénzbeli juttatások értékkiesését kompenzálja a társadalmi presztízs, illetve a hazavitt termék, ami a vállalkozáshoz tartozás velejárója.
2. Beágyazottság és társadalmi tőke. A közösségi vállalkozások igazi erejét az a társadalmilag fenntartott bizalom és biztonság jelenti, amit társadalmi tőkének nevez a szakirodalom. A közösség belső kapcsolatrendszere, a rokoni, baráti és kölcsönös segítséget nyújtó szálak mentén font hálózat tartja fenn a vállalkozást. A megoldások a problémákra ebből a hálózatból adódnak.
3. Hagyományos tudás és társadalmi innováció. Közösségi vállalkozást sikeresen csakis valamilyen a közösségben meglévő tudásra lehet alapozni. A hagyományos gyümölcsök termesztése és azok feldolgozása évszázados tapasztalaton és nemzedékről nemzedékre átadott tudáson alapul. Ezt a tudást szakmai oktatás egészítette ki, hozta naprakész állapotra. A termékek piaci értékesítése által megkövetelt csomagolás és marketing tevékenység a közösség számára új, maga a manufaktúra, a benne lévő modern felszereléssel és a használat során kötelezően alkalmazott higiéniai eljárások mind-mind társadalmi innovációnak számítottak. A közösség folyamatosan tanul, és ez által alkalmazkodik az elvárásokhoz.

Következtetésként megállapítható, hogy a közösségi vállalkozás – és annak a Civitas Alapítvány által kidolgozott gyakorlati alkalmazása – sikeresen ötvözi a hagyományos közösségre alapozott gazdálkodást a modern piacgazdaság feltételei közt alkalmazható termelési és értékesítési módszerekkel. A szélesen értelmezett közösségi és egyéni haszon megléte miatt a költségek alacsonyan tartásával és a nem pénzbeli tranzakciók alkalmazásával (a nyersanyag ingyen bekerülő externália) alacsony profitszint mellett is fenntartható a vállalkozás. Ugyanakkor fontos tényező az infrastruktúra létrehozásához szükséges beruházás mértéke. Nagyobb beruházás és kisebb közösségek esetén ez reális korlát lehet a vállalkozás beindításához. Erre a problémára talált megoldást a Civitas Alapítvány a Norvég Alap pályázatának elnyerésével. A jövőben célszerű más területekre is kiterjeszteni a vállalkozást, és esetleg olyan szolgáltatásokat csatolni hozzá, amely a gazdasági tevékenység sokszínűségét növel (diverzifikáció), és ezáltal csökkenti a szezonalitásból fakadó veszélyeket.

A Székelygyümölcs program vázlata
A Góbé Világ kezdeményezés

A Székelygyümölcs közösségi vállalkozás sikerén felbuzdulva fogalmazta meg a Merkúr Székelyföldi Üzletlánc tulajdonosa a Góbé termék kereskedelmi márkának közösségi vállalkozássá alakításának szándékát. Hit, szeretet, hűség, bizalom a közösségi cselekvés alapja. Ez volt a mozgatórugója a közösségi márka kezdeményezésnek is. A szándékot cselekvés követte. Együttműködésre hívta a vállalkozó a térség számos civil szervezetének vezetőit. A Civitas Alapítványt és a Székelygyümölcs Egyesületet a közösségi vállalkozások építésében szerzett tapasztalataiért, az Átalvető mozgalmat, és Agrocaritas Egyesületet a helyi élelmiszertermelés és a gazdákkal való együttműködés, és helyi piacok kialakításában szerzett tapasztalataival. A Modern Üzleti Tudományok Főiskoláját a felnőttoktatás és közgazdasági képzési tapasztalatival. A Pogány-havas Kistérségi Társulás a hegyvidéki gyepgazdálkodás európai hirdetésében szerzett tapasztalataiért. Ezt követte számos szakember csatlakozása, és a folyamat tovább tart a szakmai, és elkötelezett emberekből álló Fórum megalakulása céljából. Létrejött a kezdeményező csapat, megalakultak a munkacsoportok, és elkezdődött az alapítványi intézményes háttér, az Élő Szövet szervezése. A székely társadalom rendtartó hagyományai alapján megfogalmazható közösségalapú alternatíva:
• A szükségletekre és erőforrásokra alapozott lokális, ökológiai szemléletű gazdaság. A fogyasztás csökkentése, morális korlátozása, mértékletesség.
• Takarékosság, kölcsönösségen alapuló együttműködés.
A megfogalmazott jövőkép életbe ültetéséhez a „szövés” bizonyult alkalmasnak. Számos helyi kezdeményezés között kell olyan társadalmi hálót létrehozni, ami elsősorban az egymásról való tudomást, ismereteket, az egymástól való tanulást és az egymással való együttműködést teszi lehetővé.
Megszületett a Hitvallás, tartalmazza a Góbé közösség értékrendjét. Megfogalmaztuk az első programokat, melyek az együttműködés kereteként alapot szolgáltatnak a cselekvésre. Ezek szerint a megálmodott „Góbé közösséget”, alkotják: a termelők, vásárlók, befektetők, valamint a szociális és oktatási szolgáltatásokat biztosító személyek és szervezeteik. A közösség értékelven és kölcsönösségen alapul. Cél, a gazdasági folyamatok olyan módon való megszervezése, koordinálása, ami a közösség társadalmi tőkéjét gyarapítja. Ezáltal növeli a közösség fenntarthatóságát, és csökkenti annak külső környezetétől való függőségét, kiszolgáltatottságát.
Az alábbi értékek vezérelik a szövetség tevékenységét: szeretet, elfogadás, hűség, bizalom, áldozatkészség, hálózati kölcsönösség, erkölcsös magatartás, együttműködés, szelídség, Isten-hit, alázat, tudatosság, felelősség, jóakarat, személyes példa, adakozás, mértékletesség, tisztaság.
Az Élő Szövet Alapítvány programokba fejti ki tevékenységét. Ezek közül, talán a legátfogóbb, és a fenntarthatóság szempontjából a legjelentősebb a Tej útja program, melynek célja:
• A tej útja modell kidolgozása egy sokszorosítható, a Székelyföldön bárhol érvényesíthető modellként, amelyet a helyi adottságokat figyelembe véve lehet sajátossá tenni bármely régióban.
• A keresztúri Nagyküküllő Szövetkezet gazdaságossá tétele 2014 szeptemberéig.
• Nemzetközi szakmai konferencia szervezése a tejfeldolgozó szövetkezetekről.

A Tej útja modell: fenntartható tudatosság – tudatos fenntarthatóság

A vidéken élő állattartó gazda ma még rendelkezik földdel, amelyet megkaszál, szénáját a saját tartásban lévő tehenének adja oda. A tehén tejének nagy részét eladja, hogy fenntarthassa családját. A tejet felvásárló csarnokból a tej eljut a tejfeldolgozóba, ahol különféle tejtermékek készülnek. Legelőink adottsága, a termékek magas minősége, természetessége, frissessége adja a piaci előnyt. A közösség felemelkedéséhez csak úgy tud a gazda hozzájárulni, ha megkapja a lehető legjobb árat a tejéért.
A továbblépés alapfeltétele a piac. A piaci szereplők tudatossága a helyi értékteremtés fontossága iránt elengedhetetlen. A kereskedő kötelessége kell, hogy legyen, hogy felkarolja és építse ezt a világot. A helyi termékek helye ott van a boltok polcain, bővítve ez által a kínálatot, lehetőséget teremtve a vevők számára a választáshoz. A vevő választ. Az a vevő, akinek felmenői között számos fent említett gazda megtalálható. A termelő gazda kommunikációja itt kap kiemelten nagy szerepet. A termelő „üzen” a családjának, rokonainak, hogy az ő tejéből készült termékek megvásárlásával tulajdonképpen őt éltetik. A székelyföldi fogyasztói társadalom számára fontos kell, hogy legyen ez az üzenet, mert a helyi termékek fogyasztása megélhetést biztosít a székelyföldi gazda számára, arra bíztatva őt, hogy megművelje összes földjét, ne heverjen parlagon, nemhogy eladja állatait, hanem továbbiakat vásároljon.
A székelyföldi családok számára fontos az egészséges élet, fontos számukra, hogy helyi legyen egy termék, megfelelő ár-érték arányú termékeket keresnek. Ez a fenntartható. Tudatában lenni ennek, nagy kihívás a kommunikáció szempontjából.
Amennyiben ez az üzenet nem talál értő fülekre, megtörténhet, hogy a vevő a polc előtt állva nem a helyit választja, hanem más termékeket, melyek mások számára jelentenek forrást. Nem a helyit választva a kereskedő nem fogja tudni fenntartani a piaci egyensúlyt, nem lesz igény, amelyet továbbítson a feldolgozók fele, nem lesz tejpénz, ami azt hozza magával, hogy gazda nem fogja látni az értelmét, hogy állatot tartson. Rákényszerül arra, hogy eladja állatait, majd eladja a földjét, kockára téve megélhetését. A műveletlen földek pedig az egész Székelyföld arculatát fogják megváltozatni.
A Tej útja egy holisztikus megközelítés a tej vertikum számára, mely tekintettel van a fenntarthatósági szempontokra. A résztvevő szereplők számára nyújtott párbeszéd célja a tudatosítás, és a gazdasági kölcsönösségen alapuló együttműködés megszervezése. Az így kialakított, közösség alapú gazdálkodási rendszer befelé életszerű, azt az életformát tartja fenn, ami megfelel a közösség értékrendjének, elvárásainak és kultúrájának (sajátosság, identitás). Kifelé az együttműködés révén regionálisan versenyképes kell, hogy legyen, ezáltal megvédje a közösséget a globális gazdaság, és a fogyasztói társadalom felől fenyegető veszélyektől.

Befejező gondolatok

A tanulmányban ismertetett elméleti háttér, és a Székelyföldön kipróbált közösségi gazdálkodási formák, bíztatóan támasztják alá azt a meggyőződésemet, hogy közösség nélkül nincsen fenntarthatóság. A hagyományos gazdálkodás szerves továbbvitele, azonban egy, az eddiginél fenntarthatóbb élet lehetőségét hordozza magában.
Ma még mindig nagy kihívás az egyéni emancipáció összeegyeztetése a közösség iránti hűséggel. Nehéz a mindent uraló globális piaci verseny körülményei közt megtalálni a megélhetést biztosító emberi léptékű helyi és közösségre alapozott gazdaság, működőképes és fenntartható formáit. Schumacher szép kicsi világát.
Hit és erős fennmaradási ösztön szükséges újfajta közösségeket építeni az Élet szolgálatára. Keresni, és megtalálni az utat a fenntarthatósághoz, a közösség által. Bízom benne, hogy írásom segít mindazoknak, akik ezen a „keskeny úton” elindultak, hogy tovább bővítsék saját tapasztalatukkal a fenntartható élet jó példáit.

Kolumbán Gábor – Civitas Alapítvány – kuratóriumi elnök
Élőszövet Alapítvány– kuratóriumi elnök
közgazdász, vállalatgazdaságtan magántanár, Edutus Főiskola, Modern Üzleti Tudományok Oktatási Központ Székelyudvarhely