FARAGÓ FERENC LELKÉSZ ÚR TÖRTÉNETE

HERCEGSZÖLLŐS (Kneževi Vinogradi) Tudástár

Történetét közreadja a fia, ifj. Faragó Ferenc

A II. világháború végén a magyarok elleni bosszú emlegetésekor szinte kizárólag a Bácska területén elkövetett gaztettekre gondolunk, pedig a megtorlásnak Baranyában is voltak áldozatai. Közéjük tartozott az édesapánk, Faragó Ferenc (1905-1944) református lelkész.

Faragó Ferenc hercgeszőlősi református lelkész Bácskossuthfalván született 1905. december 2-án. A Nagykunságból 1786-ban kunokkal betelepített faluban szülei a lakosság középrétegéhez tartoztak, mintegy átmenetként a földművesek és az iparosok között. Gondtalan gyermekkora mindennapjait egy váratlan, döbbenetes esemény szakította meg. Szülei távollétében két leánytestvére egy lángra kapott szénakazal tüzében lelte halálát. A tragikus eset után édesanyja egészségi állapota folyamatosan romlott, és néhány év után meg is halt. Édesapja, aki már mint iparos tartotta el családját – két fiát -, a későbbiek folyamán újranősült, és Pacsérra költözött.

Faragó Ferenc a magyarság szempontjából politikailag legnehezebb időkben járt Zomborban középiskolába. Tanulmányait anyagi nehézségek kísérték, és hogy megteremtse a további képzése lehetőségét, önfenntartásra kényszerült: fiatalabb gyerekeket tanított, korrepetált. Az első világháború után, a ’20-as évek elején járunk, amikor a teljes kilátástalanság határozta meg nemcsak a jelent, hanem a jövőt is.

Az érettségi után Pápára iratkozott teológiára. Mivel az anyagi helyzete továbbra is gondot okozott számára, a korrepetálás mellett más munkákat is vállalt, melyekkel többé-kevésbé gondoskodott megélhetéséről.

1920 után véglegesültek a trianoni határok, és ezzel együtt megnehezült az átjárás az országok között, ezért a fiatalok, hogy befejezhessék tanulmányaikat, kénytelenek voltak átszökdösni a határon. Baranyát a szerb megszállók 1921-ig tartották, és csak augusztusban kezdték meg a kivonulást, illetve ezután véglegesítették a határokat.

Faragó Ferenc 1927-ben Pápáról Maradékra, a többségében magyarok által lakott településre került. a faluban a katolikus magyarság a XIX. század végén, 1898-ban kérte a gyakovói püspököt, hogy helyezzen magyar papot a faluba. Mivel a katolikus püspök ezt visszautasította, a reformátushoz folyamodtak, és az magyar lelkészt küldött nekik. Ennek következményeként a katolikusok többsége áttért a református hitre. Maradékon 1898 óta Faragó Ferenc lett a hatodik református lelkész. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulása után a Délvidéken megszervezték a református egyházat magyar, német és cseh hívőkkel, valamint később az ifjúsággal való foglalkozást is.

Ferencnek 1931. január 22-én volt az esküvője, Varga Vilmát vette feleségül. Két fiuk született, Árpád és Ferenc. Hercegszőlősre, a reformáció nagy múltú fellegvárába költöztek, és lelkésszé választották. Az ottani templomban tartották  meg  1576-ban  azt  a  zsinatot, ahol megszülettek a Hercegszőlősi kánonok, melyek meghatározták a dél-magyarországi református magyarság hitéletét és erkölcsi magatartását. A templom tornya az ősi római kori castrum része (őrtorony), melyet a barbárok ellen a rómaiak emeltek több mint kétezer évvel ezelőtt.

1931 és 1941 között egy nyugalmasabb építkező időszak következett, melynek második felében – emlékeim szerint – megépült a KIE (Keresztény Ifjúsági Egyesület) otthona. Ez mindenekelőtt a hívek, de különösen a fiatalok áldozatkész munkájának volt köszönhető. A községben élő reformátusok száma abban az időben 370 körül mozgott. Volt még több mint 1200 katolikus, néhány tized magyar nazarénus és körülbelül 1100 ortodox szerb, akinek 15%-át a Magyarországról áttelepült optánsok és a Szerbiából bevándorló tisztviselők alkották. Mindezek mellett a faluban egy kis zsidó közösség  is  élt,  saját  zsinagógával.  A   környező   pusztákon   élőkkel együtt az összlakosság száma 2700-2800 fő körül alakult.

Mint református lelkész Faragó Ferenc az említett évtizedben a magyarság szellemi vezetőjévé vált. Harcolt a magyar iskola megszüntetése ellen, vállalta a magyar érdekek képviseletét és védelmét.

1941 és 1944 között egy új korszak köszöntött be. Ha jól emlékszem, 1941 áprilisában, húsvét napján vonultak be a magyar honvédek. Karancs felől jöttek, a fő utca egyik oldalán mi álltunk virágokkal, zászlókkal és örömmámorban, a másik  oldalán  pedig  a  szerbek visszafogottan, némán. Ötévesen belém ivódott ez a kép. Megérkeztek a katonák, édesapám üdvözölte őket, engem egy lovas felemelt, és maga mellé ültetett. Ez a jelenet a sírig elkísér.

Az elkövetkezendő három és fél év alatt számos eseményt őriz az emlékezetem.

Gyakran tele volt a házunk vendéggel, falubeli hívekkel vagy más vallásúakkal, a harangozó és a presbiterek mindennapos látogatók voltak. Hozzánk fordultak tanácsért ügyes-bajos dolgaik, gondjaik megoldása érdekében. Gyakran  jöttek  idegenek,   irodalommal foglalkozók, költők, színészek. Ilyenkor a harangozó és a presbiterek mozgósították a híveket, este vagy délután már telt ház volt a KIE-ben, és kezdődhetett a számukra szervezett előadás. A KIE- ben egyébként a fiatalok gyakran a hívek által adományozott babot, lencsét, krumplit válogatták, illetve káposztát gyalultak a savanyításhoz. Ezeket a javakat a frontra küldték a honvédeknek.

A mai bellyei birtok akkor Albrecht Habsburg főherceg kezében volt. Intézők irányították az uradalmat, az ott dolgozók a pusztákon éltek, ahonnan a református hívek vagy bejártak a faluba, vagy helyben szervezték meg számukra az istentiszteleteket.

Albertpusztán élt egy intéző, egy szentesi származású, nyakas kálvinista, akinek a felesége siklósi katolikus volt. Két lányukat a katolikus hit szerint keresztelték meg, de a fiát már nem engedte katolikusnak keresztelni, ezért megkérte az édesanyámat, legyen a kisded keresztanyja. Ez a fiúcska később híres operaénekes lett.

Egy alkalommal egy presbiter azt a hírt hozta, hogy a falu szélén, az út mellett elcsigázott embereket (talán munkaszolgálatosokat) kísérnek a katonák. Rövid idő alatt sikerült mozgósítani a híveket, hogy vigyenek élelmet a kimerült embereknek.

Emlékszem arra a két napra is – talán 1942-ben történhetett -, amikor édesapám budapesti hajókirándulást szervezett az ifjúságnak. Kiskőszegről indultunk a hajnali órákban, este pedig a pesti Operettszínházba mentünk, hogy megnézzük Szeleczky Zita főszereplésével a Mária főhadnagy című operettet.

Sokszor jöttek édesapámhoz a környékbeli lelkésztársai. A Simonyi, Varga, Narancsik papgyerekekkel gyakran voltunk együtt. 1943 környékén édesapámra bízták a leventékkel való foglalkozást, mivel egyébként is sokat törődött az ifjúsággal. Matematikát tanított az 1941-ben létesült siklósi polgári iskola alapítására, mivel a magyar középosztály Trianon után nem fejlődhetett. Bentlakásos internátus is létesült, melyben a környékbeli tanulók laktak. Ez az iskola a háború végéig működött.

A magyar katonaság bejövetele után a szerbek igen gyakran kértek segítséget, tanácsot édesapámtól és Jakab Géza gyógyszerésztől, aki egy időben községi bíró is volt. Megtörtént, hogy egy szerbiai származású, ide nősült, Šujdović nevű szerb csetnik egyenruhában ment végig az utcán, és letartóztatták. Jakab Géza és az édesapám utána mentek, garanciát vállaltak érte, és kihozták a börtönből. Néhány szerb asszony és gyermek érdekében is eljártak, segítettek nekik. Miután ez megtörtént, a falusi hatóságok és a nemzeti tanács szerb bérenceknek nevezte őket. Ennek az lett a következménye, hogy mindketten kiléptek a nemzeti tanácsból. A géppel írott nyilatkozat az 1991. évi eseményekig megvolt. Matuska Márton A megtorlás napjai című könyvében (Forum Könyvkiadó, 1991) megtalálható ez a szöveg.

“Magyar Nemzeti Tanács – Hercegszőllős
Tekintettel arra, hogy a hercegszőllősi Magyar Nemzeti Tanács egyik tagja azért, mert néhány szerb asszony és gyermek védelmében nem itt tartózkodást, hanem egy-két hét időhaladékot kértünk a katonai hatóságoknál, jó magyarságunkat kétségbe vonta. Abban a gondolatban, hogy magyarságunkat nem az itt lévő kakastollasok biztonsága mellett hangoztattuk, ellenben nehéz időkben is bizonyságot tettünk róla magunkra hagyva, a támadások tűzében is mindig magyaroknak éreztük magunkat és szolgáltuk magyar kultúránkat.
Mivel magyarságunkat kétségbe vonták, a Magyar Nemzeti Tanácsból, mint érdemtelenek, a mai napon kilépünk, tisztségünkről lemondunk. (…)
Hercegszőllős, 1941. április 17.”

Édesapám az üldözött más nemzetiségűeken való segítségnyújtását nem hagyta abba, amiről egy másik okmány is tanúskodik (szintén olvasható Matuska Márton A megtorlás napjai című könyvében).

“Hercegszőllősi kőrjegyzőség, Szám: 2678/1943
Tárgy: Lozanov István és társai kérelme
Nagytiszteletű Faragó Ferenc lelkész úr
Benyújtott kérelmére tisztelettel értesítem, hogy egyes szerb anyanyelvű lakosok ellen fennálló rendőrfelügyeletet a lehetőségekhez képest máris enyhítettük. További enyhítések folyamatban vannak, igyekezni fogok e tekintetben a lehető legmesszebb menő enyhítéseket tenni, kérem azonban figyelmeztetni a kérelmezőket, hogy viseletükkel ők maguk segítsék elő azt, hogy minden jelentkezés alól mentesíthetők legyenek. Amennyiben e tekintetben bármely kifogás állana fent, nagyon kérem arról engem értesíteni, hogy a további lépéseket megtehessem.

Hercegszőllős, 1942. jan. 9-én
Maradok kiváló tisztelettel (olvashatatlan aláírás) közjegyző.”

Mint már említettem, a faluban létezett egy zsidó közösség, melyhez a Fuksz család is tartozott. Az egyik fiú, György az iskolatársa volt az édesapámnak. Amikor megkezdődött a zsidóüldözés, Gyuri bácsit, aki orvos volt, édesapám megkeresztelte, sőt, a presbitérium a sorai közé választotta. Sajnos ennek ellenére is munkaszolgálatra vitték, Nagyváradra került. Édesapám utána ment, csomagot vitt neki, de a következő látogatásakor már nem találta életben.
A szomszéd faluban, Karancson a lakosok elmondása szerint egy Suškovac nevezetű ember átvágta a torkát egy idősebb asszonynak, de ezt nem tudták rábizonyítani. Miután elvitték Szegedre, a Csillag börtönbe, eljött hozzánk a lánya, hogy édesapám járjon közben a szabadulásáért, és vállaljon érte felelősséget. Ő azonban ezúttal nem tudott garanciát adni a hatóságoknak egy ilyen hírben álló ember ügyében.

A fentebb említett Stevan Lozanov a partizánok bejövetele után – 1944. november végén – vezető szerepet töltött be. Ő volt a járási népfelszabadító bizottság első elnöke. A partizánok megérkezése előtt a családunk átment Karancsra, az anyai nagyszüleimhez, hogy együtt legyünk. Berendezkedtünk a pincében, de nem sokkal ezután dörömböltek az ajtón, és bolgár katonák jelentek meg. Emberségesen bántak velünk, ezért a következő napon visszamentünk Hercegszőlősre, és szörnyű látvány fogadott bennünket. A lakásunk fel volt dúlva, a könyveink szétszórva az udvaron a sárban. A házunkba beköltözött a katonaság.

Este a partizánok jöttek, bort hoztak, duhajkodtak, ünnepelték a felszabadulást. Nem sokkal azután, hogy elmentek, valaki zörgött az ajtón, a harangozó néni ment ki ajtót nyitni. Két személy állt ott, egy civil ruhás, aki igyekezett a homályban maradni, rejtegette az arcát. A másik világos, prémgalléros, fekete télikabátot viselt, melyről később a harangozó néni megismerte. Éjszaka fél tizenegy lehetett, ekkor vitték el az édesapámat.

Tudomásunk szerint a magyarokat és a horvátokat egy lista alapján gyűjtötték össze, és a faluközpontban egy Komandinović Milka nevű asszony házába vitték őket. Ott történtek a további döbbenetes események. A legkegyetlenebb módon kínozták, majd egyszerűen agyonverték az ártatlan embereket. Miután a ház kertjének végében gödröt ástak, abba dobálták bele a testeket. Úgy tudjuk, a már említett Stevan Lozanov végignézte az ártatlan embereken elkövetett szörnyű bűncselekményeket.

Később, valószínűleg emiatt, a tulajdonos eladta a házát, és elköltözött a faluból.

Egy Csuka nevezetű helybéli személy azokban a napokban végignézte, mi történt az emberekkel. El is mondta, hogy agyonverték, majd a kert végében elásták őket. Emiatt őt is kivégezték. Állítólag 16-18 embert szedtek össze, néhányat elengedtek, de 12 személyt kegyetlenül megöltek.

Az áldozatok azóta, vagyis több mint hetven éve, ott fekszenek, pedig a 90-es évek elején többször is jelentettem a történteket a hatóságoknál, Eszéken, Zágrábban, kérve, hogy tisztességesen temessék el az áldozatokat. Legutóbb 2011. október 12-én írtam a horvát parlament elnökének, a parlament magyar képviselőjének és a magyar nagykövetségnek. A válasz az volt, hogy várjuk meg, amíg létrehozzák a második világháború kommunista áldozatai sírhelyei feltárásának és rendbetételének irodáját (Ured za pronalaženje, obilježavanje i održavanje grobova komunističkih zločina nakon drugog svjetskog rata).

1995-ben megtudtam, hogy egy házaspár, melyet elengedtek, Splitben él. Elmentem hozzájuk, hogy meséljék el, mi történt azon az éjszakán. A spliti magyar klub elnökével, Bogdányi Árpáddal látogattuk meg őket, és hangszalagra vettük a beszélgetést. Elmondták, milyen döbbenetes pillanatokat éltek meg. Látták levetkőztetve a félig még élő embereket, ahogyan kidobálták őket a folyósóra. Az őr megkérdezte a házaspárt, mit vétettek, azt válaszolták, hogy semmit, ők horvátok. Az őr erre azt mondta, ő is horvát, és menjenek haza. Megmenekültek, de nemsokára elköltöztek a faluból.

A gyilkosság után még hitegettek bennünket, hogy az elhurcoltak élnek, több szerb ismerősünk jött, hogy segítene kimenteni őket, de már késő volt. Az áldozatokról és történtekről soha senki semmilyen információt nem adott, annyit azonban megtudtunk, hogy a Suškovac nevű ember már januárban öngyilkos lett, valamint Lozanov is végzett magával.

1944. december 2-a éjjele óta együtt kellett élnünk a családunkat megrázó tragédiával. Soha nem beszéltünk erről, egyszerűen féltünk. Édesanyám évekig sírt, mi, gyerekek pedig tele voltunk gátlással, félelemérzéssel, kisebbségi komplexussal. Nagy szerencsénk volt, hogy ebben a kilátástalan helyzetben mellettünk voltak az anyai és az apai nagyszüleink, valamint a református egyház is támogatott bennünket.

Néhány nappal a tragikus esemény után anyai nagybátyám eljött Karancsról, összecsomagoltunk, amit lehetett, majd kézben és a hátunkon cipelve a csomagokat, a vasúti töltésen haladva Karancsra menekültünk. Egy-két nap múlva a nagybátyám elment Hercegszőlősre, és összegyűjtötte a még megmaradt holmit, de addigra már kifosztották a házat.

EPILÓGUS
december 3-án, Szent Ferenc ünnepnapján Hercegszőlősön leleplezték Faragó Ferenc (1905- 1944) református lelkipásztor, esperes, a partizán terror magyar református vértanúja emléktábláját, melyet a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház lelkipásztorai állíttattak fel.