Dáné Tibor Kálmán
Elmélet és gyakorlat az erdélyi magyar civil társadalom művelődési életében
Kisebbségben egy népcsoport megmaradásának feltétele a közösségi önépítkezés. Ennek lényege, hogy meg kell teremteni a kisebbségi önrendelkezést szavatoló intézményrendszert. Mindehhez az állam csak részben, vagy pedig egyáltalán nem járul hozzá. Ahhoz tehát, hogy egy nemzeti kisebbség kialakítsa és fejlessze az önazonosságát kifejező, megtartó és szavatoló intézményeit, mindig mozgósítania kell belső alkotó energiáit. Egy népcsoportnak pedig nemcsak politikai és gazdasági élete van. Létezik egy belső, lelki élete is, amely sajátosan az övé, amelyről csak önmagának ad számot, s amely mélyről fakadó, értékesebb, s talán időállóbb, mint a politika és a gazdaság gyakran merev törvényeket követő rendszerei. S ha ez a belső lelki indíttatás valamilyen okból kifolyólag egy nép „genetikai kódjából” fokozatosan kitörlődik, akkor az a népcsoport elveszíti hitét élete lehetőségeiben, és ezzel talán jogát is, hogy megmaradjon.
Úgy gondolom, hogy a hagyományok ápolása, az állandó művelődés, az élet újabb és újabb lehetőségeinek felismerése, a közösségen belüli problémák gyors orvoslása, a folytonos alkalmazkodás (tanulás) tesznek életképessé egy kisebbséget, s válik ezzel biztosítottá jövője. Mindezekhez a tagjai részéről merész egyéni kezdeményezésekre, a közösség oldaláról pedig átgondolt, összehangolt stratégiákra van szükség, a megmaradás érdekében. (Ezek hiányában a kisebbség belegabalyodik a rákényszerített önvédelmi harc hálójába, s ha belső energiáit csak erre fecsérli, akkor fokozatosan elhalnak az önépítkezés reflexei.) Ezért mindig sajátos egy ilyen népcsoport civil társadalma, s a harmadik szektorában olyan intézmények jelentkeznek, melyek modell értékűekké válhatnak akár a többségi nemzet számára is.
Magyar nyelvünknek pedig van egy sajátos kifejezése, melyet nem lehet lefordítani, átültetni a világ egyetlen nyelvére sem úgy, hogy ott visszaadja a szónak sajátosan magyar értelmét. És ez a szavunk: közművelődés. Véleményem szerint talán azért nem lehet lefordítani más nyelvre ezt a szavunkat, mert a Kárpát-medencében élő magyarság kulturális életének olyan sajátos (lelkiséget is hordozó) közösségi formáját fejezi ki, mely nemzetté válásunk-alakulásunk idején született, s ezért különleges szellemi iránytűje maradt népünknek az elmúlt másfél évszázadban, különösen a történelmi mélypontokról való felemelkedés, vagy éppen szociális-gazdasági vészhelyzetekből való kilábalás idején. (A magyarság körében az intézményesített közművelődést nemzeti sajátossága szempontjából a dán népfőiskolák intézményrendszeréhez tudnám hasonlítani.)
Így ha a nemzetközi statisztikák függvényében is vizsgáljuk a nonprofit szektort Magyarországon, akkor azt tapasztaljuk, hogy itt inkább a kultúra, ezen belül is főleg a közművelődés, illetve a sport és szabadidős foglalkozások szerepelnek első helyen a civil társadalom intézményeinek toplistáján. (Japánban és Angliában főleg az oktatás, Németországban és az Amerikai Egyesült Államokban inkább az egészségügy és egészségvédelem, míg Franciaországban és Olaszországban hangsúlyosabban a szociális ellátás az önkéntes szektor intézményeinek a tevékenységi területe.) Az, hogy a közművelődés mennyire fontos intézményes keretek között végzett kulturális tevékenysége a magyarságnak, igazolja az a tény is, hogy Magyarországon a kommunista diktatúra idején is folyt főiskolai szintű, úgynevezett népművelői szakoktatás. Romániában, ugyanebben az időszakban (s így az itteni kisebbségben élő magyar közösségek esetében is) általában egy-egy település iskolájában éppen katedra nélkül maradt tanár került a művelődési ház igazgatói székébe. A közművelődési életnek pedig különösen erős nemzetmegtartó ereje volt és van ott, ahol magyar közösségeink a történelem folyamán az anyanyelvhasználat szélére sodródtak. Így egyrészt az elszórványosodott népcsoportjaink körében, melyek például Erdély területén, különösen vidéken, már a 19. század második felétől kezdődően megjelentek, másrészt nagyon sok helyen a kisebbségi sorsban élők között, kik a történelem viszontagságai folytán, közel kilenc évtizeddel ezelőtt kirekedtek az anyaországból, harmadrészt pedig a világban szerteszét diaszpórában létező magyar közösségekben.
Feltehetően ennek tudható be, statisztikai kimutatások szerint, hogy az erdélyi magyarság öntevékeny szervezeteinek több mint ötven százaléka a kultúra és a vallás ápolására alakultak. Vagyis 1989 karácsonya után kialakult új helyzetben úgy tűnt, a kulturális örökségünk felvállalása, megőrzése és továbbadása kellett a kisebbségi népcsoportunk civil szervezeteinek a legfontosabb tevékenységi köre legyen. Az elmúlt huszonöt évben emelt és leleplezett szobrok, felavatott emléktáblák, nagyjainkról és történelmi eseményeinkről megemlékező ünnepségek bizonyítják, hogy az erdélyi magyarság igyekezett behozni kulturális életében mindazt a lemaradást, ami Trianontól 1990-ig kialakult.
Csakhogy a ’89 után beköszöntött demokratizálódási folyamattal párhuzamosan egy egyre romló gazdasági helyzet is előállt, s ebből logikusan az következne, hogy az erdélyi magyar népcsoport inkább a gazdasági élet fellendítését elősegítő civil szervezeteket kellett volna erősítse, ahogyan azt a fejlődő országok nonprofit szektorában működő társadalmi egyesületek teszik vagy tették. De nem ez történt. Mindezért gyakorta fesztivizmussal, a többségi nemzet részéről szélsőséges keretekben működő nacionalizmussal és szeparatizmussal, a multikulturális rendszerekben gondolkodók pedig nemzeti köldöknézéssel vádolják a hosszú kisebbségi elnyomás után fellélegezni szándékozó romániai magyarságot.
Úgy látom, hogy az elkövetkező időszakban civil szervezeteinknek ebből a helyzetből kell kivergődniük. Vagyis az önfeladás és a nemzeti örökségünk ápolásának az elhanyagolása nélkül, de meg kell találni (a kisebbségi sorsban) az arany középutat, a biztonságos egyensúlyt az ünneplő és emlékező (vagyis a nemzeti örökségét ápoló) társadalom, valamint az újra általában fogékony, a piacgazdasághoz rugalmasan alkalmazkodni tudó tanuló társadalom között. Ebben a helyzetben magyar művelődési életünket irányító civil szervezeteinkre tehát új feladat hárul. Egyrészt megmaradni az önazonosságunk megtartását és ápolását szavatoló programok mellett. Másrészt felmérve a közösség igényeit, be kell illeszteni minél több képzést a civil intézmények tevékenységei közé, amelyek gazdasági, szociális és nem utolsó sorban a minőségi kultúra terén fejlesztik a népcsoportot. Vagyis kisebbségben is ki kell alakítani a tanuló társadalmat. Tapasztalatunk szerint ennek egyetlen nagy akadálya van: a közösségi gondolkodásban nehéz a paradigma váltást megteremteni.
Az 1989 után ránk köszöntött új demokráciában a nonprofit szféra, az erdélyi magyarság körében is, követhetetlen gyorsasággal kapott életre és erősödött, annak ellenére, hogy egy ugyancsak elavult, 1924-ben megalkotott törvény tette lehetővé még hosszú ideig a harmadik szektor intézményeinek az alapítását és a működését. (2000 óta modern, európai mércével felállított törvény alapján jegyeznek be alapítványt vagy egyesületet, mely jogszabály a harmadik szektor intézményeinek nagyobb működési mozgásteret biztosít.) Ugyanakkor Romániában a ’89 utáni posztkommunista államhatalom nem tudott mit kezdeni az egyre szaporodó, és valljuk be, követelőző civil szervezetekkel. Az 1924-ben megalkotott törvényt, mely jogi keretet nyújtott 1989 karácsonya után a romániai civil társadalom kialakulására, a kommunista rendszer idején sem helyezték hatályon kívül, csak éppen nem engedték alkalmazni, mert a népi demokráciában „már nem volt rá szükség”. A nonprofit szféra rohamos fejlődése mellett pedig hiányzott az állam részéről ennek optimális működését biztosító intézményes struktúra, nem beszélve arról, hogy kellő gazdasági, vállalkozói háttér sem létezett, amely megfelelő szponzorálási törvénykezéssel mozgásban tudta volna tartani a társadalom intézményeinek ezt a szektorát. Tehát állami támogatás hiányában, és közben egy állandóan romló gazdasági helyzetben kellett fennmaradniuk a kisebbségi civil szervezeteinknek is. Egyértelmű, hogy tevékenységük inkább esetleges, eseménycentrikus volt, mindehhez pedig a kellő anyagi fedezetet pályázati úton (főleg az anyaországból) szerezték be.
Civil szervezeteink közül kezdetben csak azok tudtak folyamatosan működni, amelyek nemzeti kulturális érdekeket képviselve megkapták a magyar államtól a létezéshez szükséges minimális anyagi támogatást, vagy kellő egyensúlyt tudtak teremteni valamilyen gazdasági vállalkozás és a szervezet kulturális tevékenységei, önfenntartása között. Leggyakrabban a civil szervezet bérbe adta valamilyen gazdasági vállalkozásnak a (szintén pályázati úton vásárolt) székháza néhány helyiségét, s ebből a jövedelemből biztosítani tudta az épület fenntartását. De olyan nagyvárosban működő magyar könyvtáralapítványról is tudunk, melynek fő tevékenységi köre a különböző szórványterületen létező kis civil szervezeti könyvesházak éltetése, azok könyvállományának az állandó frissítése. Mindehhez a kulturális tevékenységhez nemcsak pályázati úton szerez pénzt a magyar civil kulturális intézmény, hanem néptáncoktatást is szervez, nyelviskolát is működtet, különböző tanfolyamokat is indít, gazdasági vállalkozásokat (azaz fordító irodát, kávéházat, panziót, turisztikai szolgáltatást) is fenntart. Mint arról már említést tettünk, ezek az intézményeink válhattak az elmúlt esztendőkben modell értékűvé (a romló gazdasági helyzet mellett) a többségi nemzet civil szervezetei számára is.
Végezetül röviden szólnunk kell a romániai magyar civil társdalom kulturális élete és a hazai magyar vállalkozói réteg kapcsolatának alakulásáról is. Az 1989-es nagy kelet-európai fellélegzés után Románia is a demokratizálódás útjára lépett, s az addigi ideológia által hangosan szidott, de a lelkek mélyén nagyon várt kapitalista termelési mód lassan gyökeret vert kies tájainkon is. Egyértelmű, hogy ezzel párhuzamosan megjelent egy magyar vállalkozói réteg, akik lassan, de biztosan gyarapodtak anyagilag. Hellyel-közzel még támogattak is egy-egy magyar kulturális rendezvényt, közművelődési eseményt. De nem ez volt a jellemző. Talán azért nem, különösen 1996-ig, amíg az érdekvédelmi szervezetünk még nem volt kormánytényező, hanem csak az ellenzék padsoraiból politizált a parlamentben, magyar vállalkozóinkra igencsak rájárt a rúd a különböző gazdasági ellenőrző intézmények részéről. A társadalmi szakadék, amely mindinkább megmutatkozott a gazdagok és a szegények között (s valljuk be: a minőségi kultúra fogyasztói inkább ez utóbbi rétegből kerültek ki), ugyancsak irritálta a magyar közvéleményt is.
A magyar vállalkozói réteg megerősödése, és ezzel beépülése a román gazdasági életbe, maga után vonta a magyar mecenatúra megjelenését is. Magyar vállalkozó magyar kultúrát (is) támogat. És egyre többen vannak, ami jelzi a romániai magyar közösség gazdasági megerősödését is. Kolozsváron a magyar vállalkozói réteg mecénási tevékenységének egy jellegzetes története van. 2002-ben az EMKE vezetősége baráti vacsorára hívott 10-12 kolozsvári magyar vállalkozót, és azzal a javaslattal álltak elő, hogy a kincses város magyar közvéleménye ugyancsak jó néven venné, ha vállalkozóink egy alapítványt hoznának létre a város magyar kulturális életének a támogatására. Olyan módon, hogy a vállalkozók az alapítványba helyeznék azt az összeget, amelyet szponzorálásra szánnak, tehát leszámíthatják az üzleti tevékenységük adójából. Majd pályázati úton lehetne anyagi támogatásért hozzájuk fordulni, s az általuk létrehozott kuratórium döntené el, milyen kulturális tevékenységet, közművelődési programot támogassanak. Ezzel az elgondolással létre is jött Kolozsváron az Euréka nevű, magyar vállalkozók mecénás alapítványa, mely az elmúlt időszakban nagyon sok kolozsvári kulturális programot támogatott. Az Alapítvány 2006 novemberében Kolozsváron beindította a magyar nyelvű, napi 24 órás sugárzási idővel működő, Paprika nevű kereskedelmi rádióadóját. (Megjegyezzük, hogy az EMKE soha nem fordult egyetlen programjának támogatásáért sem az alapítványhoz, és semmilyen tevékenységet nem vállalt annak munkájában.)
Mint arról már szóltam, a közművelődésnek, az ehhez kapcsolódó kulturális folyamatoknak, modern nemzetté válásunk kezdetétől nemzetmegtartó ereje volt, van és minden bizonnyal lesz, különösen lelki vagy éppen társadalmi-gazdasági mélypontra került magyar közösségeink számára. Ez különös hangsúlyt kapott a kisebbségbe került nemzettestek közösségeinek életében. Ennek ellenére úgy látom, hogy a közművelődés mögött jelenleg meghúzódó intézményrendszerünket, az ehhez tartózó civil szervezeteink munkáját – az anyaországban a modern nemzetté válásunk, idehaza pedig egy európai mércével mérhető kisebbség létrehozása érdekében – át kell értékelnünk. Vagyis nemzeti kultúránk megmaradása érdekében, a társadalom minden szintjén történő cselekvéseinkben, törekednünk kell az érzelem és értelem egyensúlyát, összhangját megteremteni.
Kolozsvár, 2016. június 10.