Civil Tudomány

Erdély Tudástár

Bodó Barna

Erdélyi magyar civil tudomány*

 

 

A nemzetállamok mai világában arra nem szokás rákérdezni, mitől és miért magyar, avagy román a tudomány – pedig ugyanúgy indokolt lehetne, miként egyesek rákérdeznek arra: mikor civil a tudomány? Bár a továbbiakban visszatérek ezekre a kérdésekre, elöljáróban a tudomány kettős jellegére utalnék. A tudomány egyrészt megismerési folyamat és ennek az eredménye, a tudás mint bizonyított ismeret. (Vekerdi 1994) Ugyanakkor a tudomány intézményrendszert is jelent, azt a társadalmi struktúrát, ahol ez a tudás megszületik. Attól függően, hogy milyen társadalmi körülmények között jön létre a tudás, beszélhetünk magyar tudományról, erdélyi magyar tudományról és erdélyi magyar civil tudományról. Civil abban az értelemben, hogy nem az állam által (fentről) kialakított intézményi keretekben, hanem közösségi szándékot követve, közösségi alapon (lentről) szerveződő műhelyekben jön létre ismeret és tudás.

 

  1. Kisebbségi tudomány

 

A kisebbségben élő nemzeti közösségek vonatkozásában tudományról a kisebbségekről szóló, helyzetüket, jogaikat, identitásuk alakulását vizsgáló, kutató (kisebbség)tudomány értelmében szokás beszélni. A fenti cím nem erre utal, hanem a kisebbségek által művelt tudományra, amelyről ebben az általános megfogalmazásban alig esik szó.

A legtöbben olyankor, ha valamilyen kontextus, értelmezés új, ha a megszokott kereteken kívüli, megnézzük a világhálón, ki s miként foglalkozik a kérdéssel. A kisebbség és tudomány kulcsszóra a keresés 541 ezer találatot eredményez – amikor 2010-ben először futtattam meg a keresőt, akkor 233 ezer találatot jelzett a gép. Ugyanis pár éve foglalkoztat a kérdés, 2010-ben foglaltam össze egy előadás keretében mindazt, amit a téma kapcsán akkor fontosnak gondoltam.[1] Az utóbbi hónapokban ismételten előtérbe került a kérdés, amikor 2013 őszén a Magyar Tudomány Napja erdélyi társadalomtudományi konferenciájára készültem.

Tudomány és kisebbség témakörben tehát a találatok száma három év alatt a több mint kétszeresére emelkedett. Valami változott volna, valamerre alakul(na) a helyzet? Több száz találat elemzése alapján úgy tűnik: a kérdéssel ma sem foglalkoznak módszeresen, nem találtam sem összefoglaló elemzést, sem pedig a jelenséget körüljáró, gondolatébresztő publicisztikát. Találtam viszont egy sor blog-bejegyzést, politikusi szösszenetet, újságírói kérdésfelvetést. Tehát ha változott valami, az a kérdés valamivel érzékelhetőbb jelenléte különböző közösségi helyeken, de ez elvi szinten (még?) nem hozott előrelépést.

Felmerül: nem volna jó a kérdésfelvetés? Szerintem jó: kisebbségek által művelt tudományra szükség van. Mint minden alapállítás esetében, itt is következnie kell a kérdésnek: miért?

Egy multietnikus államban a kisebbségek helyzetéről igen eltérő módon nyilvánul(hat) meg a többség, illetve maga a kisebbség. A többség örök célja a nemzeti önépítés, ugyanis a kisebbséget – főleg Közép-Kelet-Európában – zavaró tényezőként, több országban veszélyforrásként tartják számon. Ennek okaival most nem kívánok foglalkozni, a tényt jelzem. Ha elfogadjuk a kettős helyzetértelmezés tényét – ami létezik, ebből származnak a kisebbségi politizálás nagy dilemmái –, akkor a kisebbségi közösségnek saját jövője érdekében szüksége van a kisebbség-központú, a vonatkozó közösség belső folyamatait feltáró, a közösségen belül érzékelhető társadalmi kihívásokra és politikai manőverekre is figyelmező elemzésre. Pontosabban: elemzésekre. Ugyanis a helyzet változik, elegendő, ha csak az évtizedenként megtartott romániai népszámlálások kisebbségi (szórvány) adatsoraira utalok.[2] A kisebbségi nemzeti közösség tudományosan megalapozott önismeret nélkül nem rendelkezhet megfelelő jövőképpel, politikai elitje az országos politikában könnyen felcseréli a prioritások rendjét. Vadkerty Katalin felvidéki történész egyértelműen fogalmaz: a kisebbségi önismeret rendszeres alapkutatások nélkül fellegjárássá válhat. (Vadkerty 2003)

Az utóbbi évek romániai történései igazolják, a kisebbségi politika gyakran beragad a napi politikai kontextusba, kisebbségi jövőépítés helyett társadalmi ügyintézésre (lásd: kijárásos politika) rendezkedik be. Nem szorul bizonyításra: ez a politika hosszú távon a vonatkozó közösség felszámolásához, felszámolódásához vezet. Eltelt másfél évtized, mi, erdélyi magyarok kevesebben vagyunk párszáz ezer emberrel, de talán gazdagabbak egy közösségi felismeréssel: autonómiára szükség van. Jövőnk záloga a közösség önkormányzata, amikor képes a számára káros illetve veszélyes folyamatokra közpolitikai szinten reagálni. Ezt a 2013-as esztendő történései egyértelműen megmutatták. Ha visszanézünk az eltelt két évtizedre, az RMDSZ politikusainak – két évtizeden át ők voltak az erdélyi magyarság első számú politikai vezetői – a felelőssége egyértelmű. Az RMDSZ-politika soha nem tagadta az autonómia szükségességét, csak – a román politika elvárásainak megfelelően – az érte indítandó konkrét lépéseket, a harcot nem látta időszerűnek, mindig valamilyen kontextuálisan fontos napi ügyecskét jelölt meg elsőrendűen fontosnak. Ezt a kétértelműséget is a tudományos kutatásnak a feladata elemezni, felmérni, hogy az immár emberöltőnyi RMDSZ-es kisebbségi politizálásnak mi a valódi mérlege.

A tétel igazságtartalma vitathatatlan: a többségi politikával szemben csak tudományosan megalapozott, nemzetközi összehasonlításban is érvényes célokat megfogalmazó kisebbségi politikával lehet a távlati siker reményében fellépni.

Milyen, mekkora kisebbségi közösség képes olyan tudományos műhelyek kialakítására és működtetésére, amely a siker reményében nézhetnek szembe a jelzett feladatokkal? Ha romániai példáknál maradunk, akkor két előfeltétel látszik megfogalmazhatónak. Az egyik a vonatkozó közösség lélekszáma. Tízezres nagyságrendű kisebbség nem rendelkezhet olyan oktatási rendszerrel, olyan képzési intézményekkel, ahol a kisebbségi tudomány majdani művelői a feladatra felkészülhetnének. Hogy hol van a határ – nehéz megmondani. Európában ma több olyan állam létezik, amelynek lakossága egy millió körüli, vagyis a romániai magyarság vonatkozásában a demográfiai feltétel mindenképpen teljesül. Alighanem a kétszázezres nagyságrend lehet a küszöb – erről érdemes volna vitát folytatni.

A másik feltétel a megfelelő oktatási-képzési rendszer, amely lehetővé teszi azt, amit az Akadémia-alapító Széchenyi István háromkötetes nagy művében – a Hitelben – megfogalmazott, miszerint „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb volta a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje.”. (Széchenyi 1630)

 

  1. Közösségi kényszerek és dilemmák

 

Egy sor szakmai-közéleti-tudományos kérdésre minden önépítkező közösség esetében választ kell kapni. Vita nélkül el lehet fogadni, hogy minden közösségnek számba kell vennie azokat a kihívásokat és folyamatokat, amelyek szálláshelyét és őt közösségként érintik. Mindenkor és minden esetben foglalkozni kell olyan kérdésekkel, mint politikai képviselet, kisebbségi érdekérvényesítés. Az etnikai folyamatokat – asszimiláció, identitásképzés, anyanyelvhasználat családban, közösségben, helyi társadalmakban, migráció, stb. – olykor a többségi folyamatokkal együtt, de többnyire ezektől külön kell vizsgálni. A kisebbségi jogok kérdése az új nagy kérdéskör: milyen jogokról van és lehet szó, miként viszonyulnak egymáshoz a személyes és a kollektív jogok, a kollektív jogok milyen struktúrában biztosíthatóak, milyen autonómiát lehetne és kellene a vonatkozó kisebbség számára kialakítani. Végül, de nem utolsó sorban az ezekre a kérdésekre adott válaszokhoz köthetően kell megrajzolni a kisebbségi jövőképet.

A dilemmák nem a tudomány által megválaszolandó kérdéseket illetően jelennek meg, hanem arra vonatkozóan, hogy a tudománypolitikai döntéseket (melyek a prioritások, milyen kérdések kutatása elsődleges és ezekre honnan kerül forrás) kik és hol hozzák meg, ezekre a közösség tagjai lehetnek-e valamilyen befolyással. Ugyanis ezek politikai döntések. A politikai döntéseket minden demokráciában úgy hozzák meg, hogy a döntéshozók tudatában vannak annak, a polgárok a döntéshozatali kompetenciát illetően választásokkor – áttételesen, más kérdésekkel csomagban – kifejezik a véleményüket. A kisebbségben élők esetében az etnikai szavazás[3] ezt lehetetlenné teszi, illetve ha létezik is valamilyen pártverseny kisebbségi oldalon, ez országos szinten nem működik vagy látszólagos.

Tehát szükség van kisebbségi (kisebbségek által művelt) tudományra, mindenekelőtt társadalomtudományokra, de a szükséges források hiányosak, illetve intézményi szempontból nem alakul ki olyan helyzet, amely mind a vizsgálandó szakterületek, mind a források vonatkozásában rendszert alkotnának. És ekkor merül fel a civil tudomány kérdése.

 

  1. Civil tudomány – milyen tudomány?

 

Mintegy évszázada a tudomány céljának az ismeretlennek minden különösebb érdek nélküli kutatását tekintették. Az érdekkel kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy az emberben meglévő természetes kíváncsiság, tudásvágy kielégítése is lehet egyfajta érdek, annak ellenére, hogy az emberi kíváncsiságot, az eszmei komfortérzet különböző megnyilvánulási formáit sokáig nem úgy tartották számon, mint amiben az érdek kifejezésre juthat.

Napjainkban egészen más felfogás érvényesül: egyre inkább azt hallani, hogy a tudomány feladata a jólét alapjainak a megteremtése, s minden tudományos eszközt ennek az emberi célnak kell alávetni. A ma érvényesülő megközelítésnek egyik magyarázata talán az, hogy a fejlett világban a tudomány finanszírozásában az adófizetők jelentős részt vállalnak. Pontosabban az alapkutatások és a társadalomtudományos kutatások döntő hányadát közpénzekből fizetett kutatók végzik.[4] Ekként a polgár joggal várja el, hogy befizetései őt magát, az emberi társadalmat szolgálják. Korunk embere a tudományt többnyire alkalmazott diszciplínaként fogadja el, s nem ismeri el az ún. tiszta tudomány létezését. Többnyire felesleges luxusnak tekinti a spontán kutatásnak a lehetőségét. Ez jelentős változás a tudomány lényegét megfogalmazni szándékozó értelmezésekhez képest, amikor a tudománynak, mint eszmei konstrukciónak, nyilvánvalóan nincsen célja. Célja a tudósoknak, mint egyénnek van. A tudomány általánosan elfogadott módszerei a problémamegoldást és a gondolatok egymás közötti kicserélését szolgálják. Alapvető módszereként az alábbi négy lépést szokták bővebben kifejtve magyarázni: megfigyelés és megtapasztalás (kísérletezés); dokumentálás, elemzés; természeti törvény felismerése, származtatása; a törvények alapján előrejelzések készítése. A tudományos módszer a legjobb módja annak, hogy az igaz állításokat megkülönböztessük a hazugságoktól és tévedésektől.

Oláh György Nobel-díjas vegyész szerint a tudomány egy nagyon általánosan használt szó, hasonló egy másik, szinte mindenki által ismert kifejezéshez, a demokráciához. Ugyanis nincs általánosan elfogadott demokrácia-értelmezés, a demokráciáról beszélők más-mást értenek alatta a világ különböző helyein. Ez a helyzet a tudománnyal is. Manapság a tudományt szinte mindenhez hozzákötik, miközben a tudomány az emberiség intellektuális törekvése a tudásra, a megértésre, ugyanakkor a filozófia az alapvető kérdéseket igyekszik megmagyarázni. Ezeket össze is lehet vonni, a természetfilozófia keretében, amely a tudomány társadalmi kérdéseit is igyekszik értelmezni. Ami viszont általános: amikor a tudománynak a mai társadalomban betöltött szerepéről van szó, akkor mindig előtérbe kerül az idézett szempont: mit képes a tudomány nyújtani, a tudósok mivel járulnak hozzá, hogy a tudomány eredményeivel segítsétek az országot? (Oláh 2001) Ellenvéleményként egyesek azt állítják, hogy olykor a tudomány nem tervezhető meg, több korszakalkotó felismerésnél a véletlen játszott szerepet. Ezek ellenében idézi Oláh György Szent-Györgyi Albertet. Szent-Györgyi véleményét nem lehet figyelmen kívül hagyni, szerinte a felfedezés: „Látni, amit már sokan láttak, de ebből arra gondolni, amire senki más még nem gondolt.” Abban viszont egyetértés mutatkozik, amit egy holland professzor állít: „Ami a felfedezést követi, fontosabb, mint maga a felfedezés.” (Draaisma 2009)

John Ziman, a Bristol Egyetem professzora az egymással folyamatos versenyben álló kutatók és kutatóműhelyek világára utalva felteszi a kérdést: ebben az új, versenyt indukáló helyzetben beszélhetünk-e még objektív tudományról? Az alapkérdés: mi fogja össze a tudósokat, mi tartja kordában személyes rivalizálásukat? A szokásos válasz szerint a tudósokat „az igazság keresése” egységesíti. Ezzel szemben áll egyes filozófusok véleménye, miszerint az „igazság” illúzió, míg mások szerint igen sok formát ölthet, ezeknek csak néhány megnyilvánulását kutathatja a tudomány. Szükséges tehát néhány általános kritériumot megfogalmazni a tudomány által létrehozott tudás vonatkozásában: pl. a megfigyelések alapvető szerepe, az előrejelzés képessége, valamint az egyetemesség és az objektivitás. Ezek az elvek elvontak és személytelenek. Nem mondanak semmit arról, hogy a tudás mire jó, mi készteti arra a tudósokat, hogy megszerzésén fáradozzanak, és hogyan kell ebben együttműködniük. Az „egyetemesség” szempontja azt jelenti, hogy nemzeti hovatartozásra, vallásra, társadalmi státuszra vagy más irreleváns kritériumra való tekintet nélkül mindenki hozzájárulhat a tudományos ismeretekhez. A gyakorlatban ez a multinacionális, csak az érdemeket értékelő eszmény nagyon tökéletlenül valósul meg. Mindazonáltal azt foglalja magában, hogy a tudományos állításoknak eléggé általánosaknak kell lenniük ahhoz, hogy mindenféle kulturális környezetben érvényesek legyenek. (Ziman 1996)

Az MTA 2014 tavaszáig tisztségben lévő és egy korábbi elnöke – alighanem társadalmi elvárás jegyében – a tudomány szerepéről nem az általánosság és egyetemesség fogalmaiban nyilatkozott. Pálinkás József úgy fogalmazott, szükség van arra, „hogy nyilvánvalóvá tegyük a tudomány meghatározó szerepét és felelősségét a társadalom boldogulásában és a gazdaság sikerességében. Hogy felhívjuk a figyelmet a magyar tudomány, a hazai kutatások jelentőségére, eredményeire, tapasztalható és várható társadalmi hatásaira. […] A tudomány összehangolja a társadalmat és a gazdaságot, a közjót szolgálva, a közös sikerért dolgozva. A tudomány a hitelesség és a felelősség stratégiai metszéspontja: egyedülálló lehetőség együtt hallani a társadalom és gazdaság sokszor különbözően hangzó érdekeit.” (Pálinkás 2011) Amikor 1997-ben első alkalommal rendezték meg a Magyar Tudomány Napját, Glatz Ferenc kifejtette: a nyitás a társadalom felé programja azt is jelenti, hogy „a tudomány részt vállal az ezredforduló azon kihívásainak megválaszolásából, amelyek az emberiség egészét és a lokális társadalmat is érik. […] A tudománynak közéleti szerepre kell vállalkoznia Nem napi politikai szerepre, hanem a társadalom előtt hosszútávon nyíló alternatívák fürkészésére, feltárására. Hogy azután a politikai elit dönthessen arról: a lehetőségek közül melyiket választja.” (Glatz 2000)

Ebben a vonatkozásban nincs szó civil jellegről. De közösségi stratégia-építést szolgáló tudományról igen. A civil jelleg kérdése akkor merül fel, amikor a tudomány intézményes kereteiről beszélünk. A tudományos intézményeket az állam tartja fenn, mivel az állam a társadalom közügyeinek intézésére rendelt, közérdekből eljáró, a hatalmat legitim és formalizált módon gyakorló szervezetrendszer, és olyan közfeladatokat lát el, amelyeket a gazdaság szereplői nem tudnak/kívánnak megoldani. Az állam ideológiai-kulturális funkciói (az adott társadalmi forma törvényes formációként való elismertetése, iskolarendszer kialakítása, a tudomány és a művészet támogatása) között szerepel a tudományos ismeretek termelésének az elősegítése. Ennek a funkciónak a jegyében hozták létre a tudomány intézményeit.

Modern tudományos akadémiák (a 19. századig jogi és más szakterületek felsőfokú iskoláit nevezték akadémiáknak) kb. két évszázada jelentek meg[5], céljuk kezdetben, miként a Magyar Tudós Társaság Rendszabásaiban olvashatjuk („A’ magyar tudós társaság a’ tudományok és szép művészségek minden nemeiben a’ nemzeti nyelv kimíveltetésén igyekszik egyedül.[6]) a tudomány művelésén kívül a nemzeti nyelv művelése is. A nemzeti elkötelezettség máig meghatározó – az akadémia nemzeti intézmény.

Kérdés: mi legyen a kisebbségekkel?

A kérdés indokoltsága egyértelmű: a nemzetépítési projektek mindmáig fogságukban tartják a térség új és kevésbé új államait, itt mindmáig érvényes a bibói diagnózis: nemzetek és kisebbségi közösségeik között szinte kivétel nélkül a kölcsönös bizalmatlanság határozza meg a kapcsolatot. Autonómiáról már beszélnek, persze egymást kizáró értelmezésben mindkét oldalon, vagyis nem adottak a feltételei annak, hogy a kisebbségi közösségek a sorsuk szempontjából stratégiai kérdéseket – az autonómia jegyében – kisebbségi szempontok szerint strukturált kutatások keretében vizsgálják. Az állami kutatási hálózattal szemben a kisebbségi kutatók jogos fenntartásokkal élnek, a nemzeti többség nem hajlandó elismerni, hogy a kisebbségi helyzet kutatásának lehetnek a többségi értelmezéstől eltérő szempontjai és keretei.[7] Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy minden közösségnek egyformán és egységesen kell megadni a lehetőséget sorsa alakítására, akkor a kisebbségek a térség nagy vesztesei. A román tudománypolitikában semmilyen jele nincs annak, hogy elfogadnák a kisebbségi tudomány létjogosultságát.

És így jutunk el a civil szféráig: ahol véget ér az állami szerepvállalás, kezdődik a civil. A kérdés nem csupán kisebbségi vonatkozásban számít kutatási témának. Az innovációkutatók 2002-es konferenciájáról állapították meg, hogy itt a hagyományosnak elismert főszereplők (tudomány, kormányzat és ipar) mellett megjelent a negyedik tényező: a társadalom. Éspedig az fogalmazódott meg, hogy a tudástermelés mennyisége és milyensége nagy mértékben függ attól, hogy a tudást felhasználók (a társadalom) milyen kéréseket és igényeket fogalmaznak meg. (Mosoniné e.a. 2003)

Ismert a jelenség: a civil társadalom óriásira nőtt éppen az akadémiák megjelenése óta eltelt évszázadok folyamán, a növekedéssel komplexszé vált, a komplexszitással pedig erősödött, hatalmi tényezővé vált. Az állam mellett a civil társadalom a maga útján vált hatalommá, és ma mindenhatóságát sokan az államéhoz hasonlítják. Demokráciában a polgárok nemcsak szavazattal bírnak, hanem napi tranzakciók révén jogszabályokat sugallnak, és napi tevékenységeik, véleménynyilvánításaik, de pl. hobbijaik révén is nyomást gyakorolnak az ügyek menetére, a politikára. Egyesek szerint nem is biztos, hogy a hatalom az állam kezében van, indokolt annak a kérdésnek a feltétele, hogy nem vált-e napjainkban az állam a társadalom kivitelező ügynökségévé? Egyre több jel mutat arra, hogy a korábbi egyensúly felbomlott/felbomlóban, dilemmatikus helyzetekben egyre inkább a társadalom akarata válik döntővé, függetlenül az állam érdekeitől. (Mosoniné e.a. 2003)

Látjuk, az idézett gondolatmenetben sem az állami tudományos intézményi hálózat hiányát pótló, a kutatásban közvetlen szerepet vállaló civil szféráról van szó. Pedig kisebbségi léthelyzetben civil szervezeti keretekben működő tudományos műhelyek veszik/vehetik át – akként, és olyan mértékben – a nemzetek esetében akadémiai és más állami forrásokból fenntartott kutatói intézményrendszer feladatait, amelyeket, mint korábban jeleztem, az állam a kisebbségek vonatkozásában nem teljesít.

A kisebbségi tudomány elvi szükségességét senki nem vitatja. Csakhogy: a kérdéssel elvi szinten alig foglalkoznak.

 

  1. A kisebbségi tudomány intézményei – felelős kerestetik

 

A kisebbségi tudomány intézményi kereteit illetően nincs koherens elképzelés, ezzel főleg ott fontos foglalkozni, ahol nem létezik kisebbségi autonómia. Három kérdés fogalmazható meg. Az első: kinek a tudománya? A válasz egyértelmű: az illető közösség tudománya. A második kérdés: kié a felelősség? Három szereplőre/felelősre lehet gondolni: a kisebbség politikai képviseletére, arra az államra, amelynek a kisebbségiek polgárai illetve az anyaországra. Harmadik kérdésünk: honnan, milyen forrásból lehet/kell támogatni a kisebbségi tudományt? Mivel a kisebbségi politikai képviselet saját pénzeszközökkel nem rendelkezik, két potenciális támogató létezik: a kisebbség állama és az anyaország.

 

  • RMDSZ és a kisebbségi tudomány

 

A romániai magyarság politikai képviseletéért ma három párt verseng: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt. Központi szinten képviseleti lehetőséget és felelősséget az RMDSZ kapott, a másik két párt helyi szinten kapott képviseleti szerepet.

Elsőként nézzük tehát meg, miként kezeli az RMDSZ a kisebbségi tudomány kérdését.

A romániai magyarság politikai képviselete országos szinten az RMDSZ. A szervezettel kapcsolatos viták két dimenzióban a legerősebbek: a szervezet politikai jellege, illetve a szervezet közösségi funkciója vonatkozásában. A politikai jelleg sokszorosan vitatott: civil szervezetként jegyezték be és egyértelműen pártként működik. Ennek ellenére, amikor országos szinten civil társadalmi szerepről van szó a romániai magyarság vonatkozásában, akkor illetékességét igazolandó nyomatékosan hangsúlyozza a civil jelleget, mármint a bejegyzés milyenségét. A kettős – civil és politikai – szerep különösen fontos volt az RMDSZ számára mindaddig, amíg az anyaország vonatkozásában meg nem szerezte az általános érdekvédelmet biztosító szervezetnek járó jogot: az anyaországból az erdélyi magyarságnak juttatott támogatások elosztásában a vezérszerepet. Ez idővel változott, de egészen a legutóbbi időkig az Erdélybe jutó támogatásokat illetően az RMDSZ álláspontja meghatározó volt.[8] A másik vitás kérdés a szövetség politikai szerepének önértelmezésére vonatkozik. Az RMDSZ 1993-as kongresszusa bevezette a szövetség önkormányzati modelljét, ennek értelmében a szervezet a romániai magyarság önkormányzata, a különböző szerepekre – döntéshozatal, végrehajtás, ellenőrzés – kialakított külön struktúrákkal. Ezt akár egy önmegvalósító politikai jóslatként is felfoghatjuk, s akkor, a szervezeti útkeresés lelkes éveiben, elfogadhatónak tűnt szinte minden kisebbségi társadalmi szereplő számára. Menet közben a helyzet változott. Kritikussá akkor vált, amikor a román költségvetésből származó pénzek feletti rendelkezés joga merült fel. Romániában a kisebbségek parlamenti képviselete jogosult a vonatkozó kisebbségnek jutó költségvetési pénzek kezelésére. Ez a magyarságot illetően is így volt és maradt egészen 1997-ig. Az ekkor elfogadott párttörvény szerint a parlamenti pártoknak a képviseleti arány alapján kiszámított költségvetési támogatás jár. A kettős finanszírozás elkerülésére az RMDSZ a közösségnek járó pénzek kezelőjeként az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE) jelölte meg, annak ügyvezetőjét pedig besorolta az RMDSZ ügyvezető elnökségébe, a végrehajtó apparátusba. Mivel a szerep az EMKE számára diszfunkciókat jelentett, az RMDSZ bejegyezte saját struktúraként a Communitas Alapítványt, amely 2001-től lett a magyarságnak járó költségvetési pénzek kezelője. A költségvetési összegből a Communitas pályáztatási rendszerben juttatott támogatást a magyar civil szervezetek és magánszemélyek számára, bizonyos jól meghatározott területeken és prioritások szerint. Az RMDSZ 2010-ben lemondta a költségvetési párttámogatást[9], ami miatt a romániai magyarság a hivatalosan kapható összegnél kevesebbet kap. Nem lehet pontosan tudni, hogy ez évente mekkora összeget jelent, de az elemzések azt mutatják, hogy a párttámogatások mértéke némileg növekedett az utóbbi években.[10] A döntés következtében évente 100 ezer eurót jóval meghaladó összegtől esik el a romániai magyarság, mivel az RMDSZ a romániai közpénzek elosztása feletti ellenőrzésről nem kíván lemondani, a pártérdeket a közösségi érdek elébe helyezi, illetve a közösségi célok romániai közpénzekből történő finanszírozását illetően totális ellenőrzésre törekszik.

Megállapítható, hogy az RMDSZ jelentős pénzek felett rendelkezik, és ebből a kisebbségi tudomány támogatására is fordítani kellene. A Communitas Alapítvány minden évben 8 területen hirdet pályázati kiírásokat, ezek közül a konferencia részvételt elősegítő utazási támogatások tartoznak elemzési körünkbe. A tudományos kutatást közvetlenül nem támogatják.

Lássuk a továbbiakban, mit tartalmaz az RMDSZ 2013 közepén elfogadott Programja[11] a tudományt illetően. A Program IV. fejezete foglalkozik a tudomány és kutatás kérdéskörével. A kisebbségi tudomány kifejezés nem szerepel a dokumentumban. Az első bekezdések az országos tudománypolitikát illetően jeleníti meg az RMDSZ prioritásait. A továbbiakban ipari és fejlesztési parkok létesítését célozza meg a Sapientia Egyetem erdélyi karainak vonzáskörében. Ez érdekes célkitűzés, hiszen a magyar költségvetési támogatásból működő egyetemhez román költségvetési pénzekre alapozó struktúrákat kapcsolhatna.[12]

Tételesen szerepel a dokumentumban az, hogy állami kutatóhelyek keretében biztosítani kell a magyarság hagyományaival, értékeinek megőrzésével kapcsolatos kutatási témák jelenlétét a tudományos intézetek kutatási terveiben, továbbá biztosítani kell az állami kutatóintézetekben a (helyi) lakossági arányoknak megfelelő számú magyar kutató alkalmazását. Mindkét cél fontos, hogy a kutatóintézeti hálózatban mi a helyzet, arra visszatérek.

És eljutunk egy témánk szempontjából fontos állításig: „A romániai magyarság sajátos kutatási hagyományainak és autonóm tudománypolitikai stratégiáinak háborítatlan művelése érdekében kiemelten fontos a szakmai szervezetek és alapítványok keretében folyó tudományos kutatás intézményesítésének erősítése. Az RMDSZ tisztában van azzal, hogy kisebbségben élő közösségek helyzetében az egyes specifikus kutatási területek műveléséhez a romániai magyar civil szféra biztosítja a legmegfelelőbb kereteket.” Az idézet második mondatát érdemes továbbgondolni: valóban a civil szféra nyújthatja a legmegfelelőbb keretet, avagy a kisebbségi szükségmegoldást minősítik fel ekként? A kérdésben benne van a válasz is. Végül az idézett passzus folytatásaként ott áll a hasonló dokumentumokból ismert szöveg: az RMDSZ erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy… A programhoz csatolt cselekvési terv tartalmazhatná azokat az eszközöket és eljárásokat, amelyek révén az RMDSZ az idézett célokat megvalósítani szándékszik – ilyen tervről nincs tudomásom. Civil szervezet és civil kutatóhely vezetőjeként nagyon várom az RMDSZ megkeresését, meghívását, beszéljük meg együtt, mit lehetne tenni a kisebbségi tudomány érdekében. A program elfogadása óta eltelt 7 hónap alatt mi, civilek semmilyen jelzést nem kaptunk.

 

  • A Román Akadémia kutatóhelyein és megyei múzeumi magyar jelenlét

 

A kisebbségi tudományt illetően a második szereplő a román állam illetve tudományos intézményrendszere. A kisebbségi tudomány itt bemutatott szempontjai szerint működő, állami finanszírozású tudományos műhelyek nem léteznek, ennek ellenére egy sor intézményben létezik magyar tudományos jelenlét.

Elsőként vizsgáljuk meg a Román Akadémia keretében működő intézményeket. Az Akadémia honlapján megtalálható akadémikus névsor azt mutatja, hogy (három minőséget – rendes tagság, levelező tagság, tiszteletbeli tagság – összevonva) 197 tagja között két magyar levelező tag található: Péterfi Leontin István kolozsvári biológus (2003) és Vékás László temesvári fizikus (2012). Harmadikként talán ide sorolható Jánosi János / Ion Ianoși / Ioan-Maximilian Steinberger esztéta (2001 – tiszteletbeli), aki brassói zsidó családban született, és akit tudományos munkássága a román nyelvhez köt, két fiatalkori munkáját írta csak magyarul, miközben a románul írt köteteinek a száma a 40-hez közelít. A Román Akadémiának egyazon időben mindig legtöbb két magyar tagja volt – ami aligha tükrözi a romániai magyar kutatók és művészek teljesítményét.

A Román Akadémia kutatóintézeti hálózata keretében társadalomtudományokkal foglalkozik 20 önálló kutatóintézet és további 5 külön jogi személyiséggel nem rendelkező kutatóközpont. Elsőként az intézeteket veszem, abban a sorrendben, ahogyan az Akadémia honlapján találtam ezeket: jogtudományi (14 kutató, nincs magyar[13]), életminőség-kutató (44 kutató, nincs magyar), antropológiai (32 kutató, nincs magyar), agrárgazdasági (43 kutató, nincs magyar), világgazdasági (35 kutató, nincs magyar), nemzetgazdasági (23 kutató, nincs magyar), etnográfiai és folklór (22 kutató, nincs magyar), filozófiai és pszichológiai (a filozófiai főosztályon 27 kutató, nincs magyar; a pszichológiai honlapján nincs a személyi állománnyal kapcsolatos információ), földrajzkutató (33 kutató, 1 magyar), történettudományi (4 főosztállyal működik, nincs információ a kutatókról), művészettörténeti (22 kutató, nincs magyar), valláskutató (8 kutató, nincs magyar), irodalomtudományi (38 kutató, nincs magyar), nyelvtudomány (83 kutató, nincs magyar), totalitarizmust kutató (17 kutató, nincs magyar), gazdasági prognózis (26 kutató, nincs magyar), pszichológiai intézet (nincs elérhető honlap), szociológiai (nincs elérhető honlap), politikatudományi (27 kutató, nincs magyar), dél-kelet-európai kutató (26 kutató, nincs magyar). Kutatóközpontok: demográfiai (5 kutató, nincs magyar), pénzügyi és monetáris (22 kutató, nincs magyar), ipar- és szolgáltatáskutató (nincs elérhető holnap), etnikai és európai kérdések (7 kutató – egy külső munkatárs magyar), összehasonlító gazdaságkutató (nincs honlap). Összesen 25 kutatóműhely, 6 esetben nincsenek adatok. A többi intézetben és központban 554 kutató, 1 magyar.

A Román Akadémiának három területi fiókja működik, ezeket az akadémia honlapján található sorrendben mutatom be. A jászvásári (Iași) fiók keretében 7 intézet működik, ezek közül társadalomtudományi 5, valamint 1 kihelyezett intézet. Intézetek és központok: régészeti (17 kutató, nincs magyar), földrajzi (9 kutató, nincs magyar), történeti és európai civilizációkutató (12 kutató, egy magyar: történész és antropológus, internetes keresés szerint magyar témákkal nem foglalkozik), irodalomtudományi és nyelvészeti (irodalomtörténet: 10 kutató, nincs magyar, néprajz: 4 kutató, nincs magyar, nyelvészet: 10 kutató, nincs magyar, nyelvjáráskutatás: 5 kutató, nincs magyar, helynévkutatás: 5 kutató, nincs magyar: összesen 34, nincs magyar), történettudományi (24 kutató, nincs magyar), a bukaresti Antropológiai Kutatóintézet kihelyezett csoportja (5 kutató, nincs magyar). Kihelyezett intézet Rădăuți-on: Bukovina Kutató Intézet (8 tudományos munkatárs – nincs magyar). Összefoglalva: a 7 intézetben összesen 113-an dolgoznak (közülük többen, főleg az intézetvezetők egyetemi oktatók is), mindössze 1 magyar kutatóval, aki magyar témán nem dolgozik.

Az Akadémia kolozsvári fiókja keretében 10 intézet működik, társadalomtudományi 6 és 1 kihelyezett intézet. Régészeti és művészettörténeti (14 kutató, nincs magyar); történet- és társadalomtudományi (történelmi főosztályon 23 kutató közül magyar 2, a társadalomtudományi főosztály 15 munkatársa közül magyar 1; nyelvészeti és irodalomtudományi (3 főosztály, 34 kutató magyar 1; az Erdély-kutató Központ (5 kutató, nincs magyar); néprajzi (létezik egy magyar kutatócsoport is, a honlap átépítés alatt, egy 2007-es tevékenységi jelentés szerint 8 kutató, 2 magyar); földrajztudományi (8 kutató, nincs magyar). A marosvásárhelyi kihelyezett társadalomtudományi intézetben két kollektíva (történelem és filológia) keretében 11 kutató, közülük 2 magyar. Összesen: 7 intézetben 110 kutató, magyar 7.

Az Akadémia temesvári fiókja keretében 4 intézet működik, ezek közül kettő társadalomtudományi: Bánságkutató intézet (17 kutató, nincs magyar), fenntartható vidékfejlesztés (elsősorban mezőgazdasági témák, 7 kutató, nincs magyar). Összesen 24 kutató, nincs magyar.

Működik Krajován is egy Társadalomtudományi Kutatóintézet 32 kutatóval, nincs magyar.

Végül Nagyszebenben is működik egy Társadalomtudományi Kutatóintézet 14 kutatóval, magyar nincs, 6 német (közülük 1 akadémikus).

Az akadémiai hálózat táblázatba összefoglalva:

 

Város Társadalomtudományi Intézet és központ Nincs adat Kutató

összesen

 Ebből

magyar

 Megjegyzés
Bukarest 25 (19-ről van adat) 6 intézet 554 1+1 a +1 külső munkatárs
Iași/Jászvásár 5+1 kihelyezett – 113 1  
Kolozsvár 6+1 kihelyezett – 110 7  
Temesvár 2 – 24 0  
Krajova 1 – 32 0  
Nagyszeben 1 – 14 0 6 német
Összesen 36 (van adat)   847 9+1 6 német

Forrás: összeállította a szerző.

 

Tudományos munkára helyi szinten is nyílik lehetőség, a helyhatóságok felügyelete alá tartozó múzeumok keretében, mindenekelőtt. A múzeumi hálózat vonatkozásában 3 típusú helyzetet lehet és kell megkülönböztetni. Ahol tömbben él a magyarság és megyei szinten többséget alkot, vagyis a két székelyföldi megyében a helyi múzeumok nemcsak nevükben kötelezik el magukat – Székely Nemzeti Múzeum immár nem csupán a sepsiszentgyörgyi, amely 1875 óta ilyenként látogatható, hanem a csíkszeredai, a kézdivásárhelyi is, miáltal a központi politikára kívánnak válaszolni – de tevékenységük, kutatói gárdájuk is egyértelműen jelzi szerepvállalásukat. Ezekkel tehát nem kívánok foglalkozni. Más a helyzet fronthelyzetben, ahol a politikai hatalomért helyi szinten a siker reményében szál harcba a magyarság képviselete, vagyis Maros, Szatmár, Bihar megyékben, illetve Kolozsváron, ahol bár a magyarság demográfiai súlya 16% körüli, szimbolikus jelenléte ennél sokkal jelentősebb. A harmadik csoportba a szórványmegyék tartoznak, ahol igen sok kutatói feladat van és volna, de a helyi döntéseket a magyarság alig vagy egyáltalán nem képes befolyásolni.

Mivel elemzésünk szempontjából a fronthelyzet a legérdekesebb, nézzük meg a felsorolt négy megye legfontosabb múzeumait és ezek személyi állományát. A megyei múzeumok többnyire nem csupán a megyeszékhely múzeumi egységeit felügyelik, hanem a megye kisebb településeinek a múzeumait is. Ezek személyi állományát nem vizsgálom.

A Maros Megyei Múzeum honlapjának van magyar oldala is. A régészeti osztály vezetője román, a további 6 kutató közül 4 magyar és 2 román. A művészeti osztály vezetője román, az 5 tudományos munkatárs[14] közül 3 román, 2 magyar. A néprajzi osztály vezetője román, az 5 munkatárs román, 1 bedolgozó magyar. A történelmi részleg vezetője román, a további 4 kutató közül 2 magyar. A természetrajzi részleg vezetője román, a további 5 munkatárs közül 1 magyar. A görgényszentimrei kastély is a múzeumhoz tartozik, itt 7 munkatárs dolgozik, 2 magyar. A múzeum 2 könyvtárosa közül 1 román, 1 magyar. A múzeum igazgatója magyar, aligazgatója román.

A Szatmár Megyei Múzeum – van magyar honlapja. Négy részleggel működik, a honlapon nincs információ a történelmi, etnográfiai és művészeti részlegről. A régészeti részlegén 8 munkatárs dolgozik, 3 magyar, a vezető román. Román igazgató, aligazgatója magyar.

Körös-vidéki Múzeum, Nagyvárad. Van magyar honlap. Az igazgató román, az aligazgató kilétéről nincs adat. Természettudományi részleg: vezetője magyar, további 7 munkatársa közül magyar 2, a történelem részleg vezetője román a további 7 munkatárs között nincs magyar (van 1 német), művészeti részleg vezetője román, a további 7 munkatárs közül 2 magyar, néprajzi részleg vezetője román, a 9 munkatárs között nincs magyar (van 1 német).

Kolozsváron 5 múzeum működik, ezen kívül a BBTE keretében 6. Erdély Történelmi Múzeumában a vezérigazgató román, a két aligazgató közül az egyik magyar. Az 54 munkatárs közül 7 magyar. Művészeti Múzeum – igazgató román. Személyzetről nincs infó. Erdélyi Néprajzi Múzeum: igazgató román, aligazgató magyar, 19 munkatárs 1 magyar, Gyógyszerészeti Múzeum – a történelmi múzeumhoz tartozik, E. Racoviță Barlangászati Múzeum – nincs honlapja. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem keretében további 6 múzeumi részleg működik – ezek az egyetemhez tartoznak, tehát nem képezik ennek az elemzésnek a tárgyát.

Összefoglalva a helyzetet, az alábbi táblázatot kapjuk:

 

Város Múzeum Vezetés Munkatárs

összesen

 Ebből

magyar

 Megjegyzés
Marosvásárhely Megyei Múzeum Magyar igazgató, román aligazgató 31 11  
Szatmárnémeti Megyei Múzeum Román igazgató, magyar aligazgató 8 3 3 részlegről nincs infó
Nagyvárad Körös-vidéki Múzeum Román igazgató 34 5 2 német
Kolozsvár Történelmi Múzeum Igazgató román, 2 aligazgató közül 1 magyar 54 7  
Kolozsvár Néprajzi Múzeum Igazgató román, aligazgató magyar 19 1  
Kolozsvár Művészeti Múzeum Igazgató román     Nincs infó
Kolozsvár Gyógyszertörténeti Múzeum       A Történelmi Múzeum részlege
Kolozsvár Barlangászati Múzeum       Nincs honlapja
Összesen     146 27  

Forrás: a szerző szerkesztése.

 

Ha el is fogadjuk, hogy központi szinten, az Akadémia tudományos hálózatában a demográfiai arányokat nem veszik figyelembe a kutatók felvételénél, jogos a kérdés, ez miért nem valósul meg az Akadémia vidéki intézeteinek az esetében? Kolozsvár és Temesvár illetve a marosvásárhelyi kihelyezett intézet vonatkozásában a demográfiai arányoknak megfelelő kutatói létszám a mai összesen 7 fő helyett, Kolozsvárott 16, Temesvárott 1 és Marosvásárhelyen 5 kutatót jelentene. De korrektebb volna az a számítás, azt vennénk alapul, hogy Erdélyben a magyarság 20%-át teszi ki a lakosságnak. Ezen az alapon az arányosság 30 magyar kutató foglalkoztatását jelentené az akadémia területi intézeteiben. Ezt összehasonlítva a meglévő 7-el, négyszer kevesebb az elvárhatónál, illetve annál, amit az RMDSZ a kutatással kapcsolatosan célként a programjába foglalt. Igencsak elgondolkoztató a megyei múzeumok helyzete. Ha a népszámlálási adatsorokat összevetjük a megyei múzeumok kutatói létszámával, az alábbi eredményt kapjuk.

 

Megye Magyarok lakossági részaránya* Múzeumi szakszemélyzet összes Magyar kutatók szám, részarány Magyar kutatói szám – eltérés Meg-jegyzés
Maros 37,8% 31 11 – 35,5% 1 kutatóval kevesebb

(-9%)

  
Kolozs 15% 73 8 – 10,9% 3 kutatóval kevesebb

(-27%)

 2 múzeum, nincs infó
Szatmár 32,7% 8 3 – 24% megfelelő Csak egy részlegről infó
Bihar 25,2% 34 5 – 14,7% 4 kutatóval kevesebb

(-44%)

  

* 2011-es népszámlálás szerint.

Forrás: szerkesztette a szerző.

 

Szólni kell még a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetről, amelyet kormányhatározattal 2007-ben hoztak létre és a román Kormány felügyeli. Elnöke magyar, alelnöke román. Az elemzési és kutatási osztálynak 12 kutatója van, 8 magyar. A dokumentációs központban 8-an dolgoznak, közülük 6 magyar. A futó projekteket a következő tematikai körökbe lehet besorolni: a nemzeti kisebbségek történelme, etnodemográfiai folyamatok, politikai képviselet és választói magatartás, nyelvi jogok és szociolingvisztikai helyzet, romakutatások, kisebbségek átmenetben, interkulturális és etnikumközi viszonyok. A szórványt kutatóként kerestem az asszimilációt, mint kutatási témát. Az etnodemográfiai folyamatok keretében áttételesen foglalkoz(hat)nak a kérdéssel és a szociolingvisztikai helyzet elemzése is kiterjedhet az asszimilációra. A kisebbségek átmenetben nagyobb téma keretében szerepel az etnicitás konstrukcióinak a kutatása – de ez sem kifejezetten asszimiláció-vizsgálat. Feltételezhető, hogy a kormány felügyelete alá tartozó intézetben az asszimiláció-kutatás nehezen fogadtatható el – de lehet: nem elfogadtatható – a fenntartóval.

Még egy fővárosi kutatóhelyet mindenképpen meg kell említeni, éspedig a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet, amelynek 3 főosztálya közül az egyik a kisebbségi, összesen 16, a kisebbséginek 5 munkatársa között nincs magyar. A felügyelő bizottságnak van magyar tagja – de ő nem kutat.

Nem akadémiai intézetek, de ide tartoznak:

 

Város Társadalomtudományi Intézet Kutató összesen Ebből magyar Megjegyzés
Bukarest Kommunizmus Bűneit Vizsgáló 16 0 Van kisebbségi főosztálya
Kolozsvár Nemzeti Kisebbségkutató Intézet 20 14 Magyar a vezetője

Forrás: összeállította a szerző.

 

Összefoglalva, sem az akadémiai tudományos intézményi rendszerben, sem helyi szinten a múzeumok esetében nem teljesül az etnikai arányosság elve, az eltérés az akadémia esetében a 6,5% helyett 1,2%, vagyis ötszörös az alulreprezentáltság, a múzeumoknál az eltérés jóval kisebb – 9 és 44% közötti sávban mozog – de még mindig jelentős.

 

  • Magyarország és a határon túli magyar tudományosság

 

A Magyar Tudományos Akadémián módszeresen foglalkoznak a határon túli magyar tudomány kérdésével. Az MTA honlapján található információk szerint a kilencvenes évek elején az Akadémia a kapcsolatépítést tartotta legfontosabb feladatának. Erre irányuló törekvései többek között az ún. műhelytalálkozók szervezésében öltöttek testet. 1993-al kezdődően 2003-ig 6 találkozóra került sor. 1993, Budapest: a Magyar tudományosság a környező országokban – összefoglaló, áttekintő előadások az egyes szomszéd országok magyar tudományosságáról; 1995, Debrecen: a környező országokban működő egyes tudományos műhelyek rövid előadásokban számoltak be célkitűzéseikről, tevékenységükről és eredményeikről; 1997, Debrecen: utánpótlás és továbbképzés a környező országok magyar tudományos műhelyeiben – a publikálás kérdései a környező országok magyar tudományos műhelyeiben; 1999, Debrecen: hazai szervezetek támogatásainak értékelése a környező országok magyar tudományos műhelyeinek szempontjából – az együttműködés kérdései; 2001, Debrecen: a magyar szaknyelv a különböző szakterületeken és a különböző országokban; 2003, Debrecen: tudósképzés, továbbképzés, tudományos utánpótlás. Egy évtized elteltével a hangsúly a konkrét problémák vizsgálatára, szakmai együttműködésekre helyeződött, így a maga idején fontos szerepet betöltő műhelytalálkozó-sorozat 2003-mal lezárult.

1990-ben az MTA bevezette a külső akadémiai tagság intézményét, a határon túli magyar kutatók és egyetemi oktatók neves képviselőit az MTA tagjai közé sorolta.[15] 1996-ban hozták létre a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki bizottságot (MTK), mely a határon túli magyar tudományosság ügyének letéteményese az Akadémián. 2002-ben adták át első alkalommal az Arany János érmet és díjat, mellyel az MTA a külhoni magyar tudományosság támogatásában elért kiemelkedő teljesítményeket honorálja, évente 2-3 érmet ítél oda az MTK elnöki bizottság. Az MTA – kultúrnemzeti megfontolás alapján – 2000 tavasza óta a magukat magyarnak (is) tartó, tudományos fokozattal rendelkező, a világ bármely pontján élő és dolgozó kutatóknak felajánlotta azt a lehetőséget, hogy belépjenek az Akadémia köztestületébe, mely az 1994. évi akadémiai törvénnyel jött létre. 2006-ban jött létre a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), az MTA területi bizottságaként. Ez az első ilyen testület, létrejöttekor az MTA-nak erdélyi 17 külső tagja és 392 köztestületi tagja volt – a köztestületi tagok száma ma meghaladja az 500-at. A KAB legfőbb feladata az integrálás, a szervezés, a kapcsolatteremtés. Fontos cél, hogy megismerjék egymást, és folyamatos szakmai kapcsolatban legyenek elsősorban a romániai magyar kutatók, kutatóműhelyek, a felsőoktatás kutatással is foglalkozó oktatói. A kapcsolatteremtés következő, természetes köre: a romániai és a Kárpát-medencei tudományosság egésze, a nemzetközi tudományos világ, közvetlen partneri viszonyban a többi területi bizottsággal és felügyeleti szervével, a Magyar Tudományos Akadémiával.

2011 őszén indult útjára a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság Hírlevele. Célja az, hogy az elektronikus hírközvetítés lehetőségeit fölhasználva széles körben, rendszeresen és gyorsan ismertté tegye a magyar nyelvű és tárgyú tudományos kutatások határainkon kívül élő művelőinek tudományos eredményeit és természetesen magukat a magyar tudósokat. Segíti a kisebbségi magyar közösségek egymásról való ismereteinek bővülését, szolgálja a Kárpát-medence és a távolabbi magyar világok integrációját a tudomány területén.

Az MTA pályázati úton támogatást biztosít kutatási célokra illetve a kutatási eredmények megjelentetésére, létezik kiírás intézmények illetve magánszemélyek részére is. Külön támogatják – szintén pályázati úton – a kutatói mobilitást.

Az eddigiek alapján megállapítható, a kisebbségi tudomány számára a legjelentősebb támogatás – mind anyagi[16], mind intézményi szinten – az anyaországból érkezik. Ennek ellenére nem lehetünk elégedettek. Ugyanis a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatos tudománypolitika kérdéseinek módszeres számba vételére és a feladatok értelmezésére alig történik kísérlet. A kisebbségi magyarság tudományos kutatásaival kapcsolatosan, internetes kereséssel, kevés elemző anyagot találtam. Időrendben az elsőt Glatz Ferenc közölte 1995-ben (akkor az MTA elnökségének tagja) Nemzeti kisebbség, tudomány, tudománypolitika címmel. (Glatz 1995) A dolgozat első fejezeteiben a történelmi örökséget veszi számba, alapfogalmak tisztázására vállalkozik (államnemzet – kultúrnemzet, demokrácia és nemzet), hogy eljusson a tudománypolitika kérdéseinek a tárgyalásáig. Felteszi a kérdést: létezik-e nemzeti tudomány? Megállapítja, a választ két szinten kell megadni, ugyanis „a tudomány nemcsak megismerő tevékenység, hanem egyben intézmény is. És a tudománynak, mint intézménynek, társadalmi funkciójában igenis vannak nemzeti feladatai.” Ezen gondolati íven jut el a következtetésig, hogy „Közgyűjteményeink (múzeumaink, levéltáraink) alakítsák ki a meglévő individuális kapcsolatokon túlmenően azokat az intézményes formákat, amelyekkel az államhatárokon túlnyúló nemzeti szállásterület emlékeit, kulturális (tárgyi, szellemi) eredményeit a megőrzés, a fenntartás és a feldolgozás nemzetközi szintjére emelni segíthetik. Tisztázzák a maguk szakigazgatási szintjén az új típusú együttműködési-szervezeti formákat az ottani állami adminisztrációval. Mindehhez koncepció, lelemény és tetterő szükséges.”

A helyzet világos – és mégsem az. A kisebbségi tudományra szükség van, és ehhez forrásokra van szükség. Ezt az MTA illetékesei is így látják, elismerik. A megfelelő tudománypolitikai döntéseket meg kell hozni – marad a kérdés: ki, miként hozza meg a döntést, és ezért kinek tartozik felelősséggel. Ugyanis jelen esetben nem mecenatúráról és nem is szponzorizációról van szó, hanem olyan támogatásról, amikor a támogató és támogatott egy mindkét oldalon fontosnak tekintett közös célt szolgál: a kisebbségi önismeretet, a megmaradást, végső fokon. Akkor pedig szükség volna arra, hogy a potenciálisan kedvezményezett intézmények képviselőivel időszakonként a helyzetről konzultáció folyjon, hogy prioritások és procedúrák vonatkozásában egyeztetés történjen. Szükség volna a kisebbségi tudományos műhelyek minősítésére, valamilyen fokú akkreditációra – erre a kérdésre a továbbiakban még visszatérek.

A másik írás, amelyre utalok 2001-es, vagyis ez is viszonylag régi elemzés. Tarnóczy Mariann Akadémiánk és a határon túli magyar kutatás c. dolgozatában (Tarnóczy 2001) sorra veszi az MTA határon túli tudománnyal kapcsolatos felelősségvállalásának a lépéseit (amelyekre részben fentebb már utaltam). Befejező sorait tartom figyelemre méltóknak: „A program eredményessége, sikere nagymértékben múlik azon is, hogy itt Magyarországon, az Akadémián mennyire sikerül reális képet kialakítanunk a határon túli régiókról, megismerni a külhoni magyar kollégákat, a kinti eredményeket, sajátosságokat, problémákat – e nélkül a legkiválóbb hazai szándék is légüres térben mozog, célját el nem érheti.” Tehát: reális képre van szükség!

Nem tudom konkrétan, de feltételezem, hogy a MTK (Magyar tudományosság külföldön) elnöki bizottságban történnek idevágóan elemzések, létezhetnek kezdeményezések – ha igen, akkor a konzultációs kör kitágítását szükségesnek tartom, a kisebbségi tudomány kérdése közügy, amiről a nagy nyilvánosság előtt is tárgyalni, egyeztetni kell.[17]

 

  1. Érték és mérték

 

A civil tudomány a közéletben nem vitatéma. Maga a szóösszetétel is ritka. Azt természetesnek tartjuk, ha egy erdélyi magyar fel tudja sorolni, hogy a magyar nyelvű felsőoktatás milyen gondokkal küzd. De miért van az, hogy a kisebbségi tudománnyal kapcsolatos dilemmák alig vagy egyáltalán nem ismertek?

Az első kérdés: milyen civilekről is van szó? Milyen szervezetekre lehetne/kellene áttestálni azokat a kutatási feladatokat, amelyek teljesítésére állami/önkormányzati intézményekben nincs kapacitás vagy hajlandóság?

Jelen elemzésben nem foglalkoztam az egyetemi oktatással. Csak egy mondat erejéig jegyzem meg: a helyzet jobb, mint a kutatói hálózat vonatkozásában, bár itt is komoly kérdések és dilemmák fogalmazhatóak meg.[18] Mivel a „multikulti” egyetemek semmilyen anyagi mozgásteret nem nyújtanak a magyar oktatóknak, vagyis nincsenek olyan források, amelyek felett közvetlenül rendelkezhetnének, amennyiben önálló kutatásokat kívánnak folytatni, olyan jogi személyiséggel bíró egyesületre van szükségük, amelyekkel pályázhatnak különböző külföldi forrásokra. Ez az oka és magyarázata annak, hogy egyetemeink magyar oktatói, szakonként, egyesületeket hoztak létre. Ezek közül van olyan, amelyik országos rangú intézménnyé fejlődött az évek során (pl. a Kriza János Néprajzi Társaság), és van olyan, amely szerényen csupán a vonatkozó képzési szak oktatóinak nyújt pályázati lehetőséget.

Léteznek a „nagy” egyesületek, ezek vagy egy hagyományos egyesület 1990 után létrehozott utódai (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), amelyek köztestületi feladatokat is ellátnak (pl. az EMKE veszi át és őrzi meg egyfajta irodalmi múzeumként jeles írók hagyatékát, illetve az EME a Romániában élő magyarság tudományos és művelődési életének szakmai szervezete, és mint ilyen, egyik fő szervezője), vagy pedig olyan általános feladatra vállalkozó átfogó szervezetek, mint az EMT (Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Egyesület, 1990-ben alakult Kolozsváron a magyar nyelvű műszaki tudományos élet fellendítésére, számos konferenciát és tanulmányi versenyt szervez, könyveket és folyóiratokat jelentet meg – tevékenységét területi fiókszervezetekben és szakosztályokban fejti ki), amely az évek során rangos helyett vívott ki tudományos életünkben. Most nem foglalkozom az egyesületek által kiadott szaklapok kérdésével – ezek akkreditációja fontos ismérve tudományos világunknak.[19]

Az egyetemi oktatók által létrehozott egyesületek tevékenységét illetően szakmai kételyek nem igazán merülhetnek fel: tagjai többnyire egyetemi oktatók, a vezetők mindenképpen. De ha megnézzük az MTA honlapján megtalálható erdélyi kutatóműhelyek listáját[20], akkor bizony többel kapcsolatosan feltehető és értékkel és a mértékkel kapcsolatos kérdés. Példaként felhozható a kolozsvári Közpolitikai Központ (Centrul pentru Politici Publice), amelynek a honlapján 5 éve nem jelenik meg tevékenység, a vezetőségében olyan személyeket jelöl meg a ki tudja mikor frissített honlap, akik fél tucat éve nem kötődnek Kolozsvárhoz. Továbbá: a csíkszeredai Kurzia Természetvédelmi, Tájrehabilitációs és Biomonitorizálási Kutató Csoport, amelyről semmilyen információ nem érhető el, a legfrissebb adat egy egyesületi adatbázisban 2009-es. Nem sikerül semmilyen adatot elérni interneten a nagyváradi Társadalom Műhely Társaságról, sem magyar, sem román, sem angol nyelvű kereséssel. Nincs honlapja, nincs elérhetősége. Talán a legtöbb kérdés a nagyenyedi Benkő Ferenc Tudományos Műhely kapcsán merül fel. Vezetője egy nyugdíjas biológus – különben az egyedüli munkatársa is. A kutatási területet ekként határozza meg: biológia, sporttudományok, nyelvtudományok, képzőművészet, film- és video-művészet. Egy valamikori muzeológus minden tiszteletet megérdemel, de ha ő az egyesület egyedüli munkatársa, és öt eltérő területen „kutat”, fel kell tenni a kérdést: itt tudományról, avagy hobbiról van szó?

Kikerülhetetlen a kérdés: van-e rendszer a civil tudományos intézményi hálózatban? Ki az, aki a tudományos színvonalat valamilyen szinten biztosítja, van-e ellenőrzés? Elképzelhető-e valamilyen szakosodás, feladat- és terület-megosztás? Ha igen, ezt kinek kellene kezdeményeznie? Ami bizonyos: ebben a forráshiányos világban, amikor a tudományos (köz)feladatokat sokszor kényszerből kell átruházni, bizony könnyen félrecsúszik a tudomány ügye. Ki kellene dolgozni a tudományos tevékenység küszöbfeltételeit, hogy tudni lehessen, az önjelölt kutatók világában ki lehet igazi partner. A gond nem csupán Erdélyben észlelhető, Vajdaságban is hangot adtak hasonló kételyeknek és dilemmáknak. (Szerbhorváth 2008)

A civilekre komoly feladatok várnak a kisebbségi tudomány vonatkozásában – amennyiben a civilekre olykor jellemző esetlegességen és az önkéntességgel járó elnéző magatartáson változtatni lesznek képesek. Mert el kell kerülni azt a helyzetet, amelyre a következő Simonyi Imre-mondás vonatkozik: „Aki kell az kell, nem azért amilyen, hanem annak ellenére, hogy bármilyen.”

 

Irodalom

 

Berényi Dénes–Egyed Albert–Kulcsár Szabó Enikő (2004) A magyar tudományos utánpótlás a Kárpát-medence kisebbségi régióiban, Magyar Kisebbség, 2004/3

Bodó Barna–Toró Tibor (2011) Kisebbségpolitika és az Európai Unió, http://et.sapientia.ro/index. php/hu/oktatas/segedletek

Draaisma, Douwe (2009) Kizökkent elmék (Disturbances of the Mind) Budapest: Gondolat

Enyedi György (1999) A társadalomkutatás és a politika Magyar Tudomány 1999/7

Glatz Ferenc (1995) Nemzeti kisebbség, tudomány, tudománypolitika História 1995/3, http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-03/ch01.html

Glatz Ferenc (2000) Magyar Tudomány napja, Fizikai Szemle 2000/1 http://wwwold.kfki.hu/ fszemle/archivum/fsz0001/glatz.html

Mosoniné Fried Judit–Orisek Andrea–Tolnai Márton (2003) Tudomány és társadalom: konstruktív párbeszéd Világosság 2003/9-10 http://www.vilagossag.hu/pdf/20040112205119.pdf

Oláh György (2001) A tudomány szerepe Fizikai Szemle 2001/7

Pálinkás József (2011) Ünnepi köszöntő, Magyar Tudomány 2011/12

Széchenyi István (1830) Hitel, Petrózai Trattner J.M. és Károlyi István, Budapest, új kiadás: Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1979

Szerbhorváth György (2008): A kisebbségi, mint tudományos sarlatán, Regio 2008/1

Tarnóczy Mariann (2001) Akadémiánk és a határon túli magyar kutatás Magyar Tudomány 2001/7, http://epa.oszk.hu/00700/00775/00032/861-866.html

Török Ádám (2005) A társadalomtudományok fejlődése és az akadémiai osztályszerkezet Magyar Tudomány 2005/5 596 o.

Vadkerty Katalin (2003) A kisebbségi önismeret… Kiss József beszélgetése Vadkerty Katalin történésszel, Érsekújvár és vidéke hírportál,

http://watson.sk/index.php?option=com_content&view=article&id=2077:a-kisebbsegi-oenismeret-rendszeres-alapkutatasok-nelkuel-fellegjarassa-valhat-kiss-joszef-beszelgetett-vadkerty-katalinnal-2003-ban&catid=37:default

Vekerdi László (1994) Tudomány és tudás, Budapest: Typotext

Ziman, John (1996) Elveszti-e objektivitását a tudomány? Természet Világa 1996/11 http://www. termeszetvilaga.hu/tv9611/objekt.html

 

 

 

* A Civil Fórum lap 2014/1-es számában megjelent dolgozat rövidített és némileg átdolgozott változata.

[1] Életpálya modellek és továbbtanulási lehetőségek c. konferencia, Pécs, 2010. júl. 29-31.

[2] Szórványban kimutathatóan gyorsul az asszimiláció, minél közelebbi a vonatkozó helyi magyar közösség a nemzethatárhoz, annál erősebb a gyorsulás.

[3] Legyen egyértelmű: etnikai szavazás az, amikor nem politikai program alapján hanem az etnikai hovatartozás szerint történik a szavazás – ami ez esetben nem (lehet) választás.

[4] A társadalomtudományok finanszírozása az orvosi és a műszaki tudományokétól élesen eltérő képet mutatott az Egyesült Államokban. Finanszírozásuk reálértéke 1973 és 1984 között mintegy 20 %-kal csökkent, utána viszont 1999-re két és félszeresére nőtt. E trendváltozásban közelebbről nem vizsgált politikai tényezők játszhattak közre, hiszen a társadalomtudományi kutatások közvetlen jóléti hatásai (s így tulajdonképpen a gazdaság szereplői számára megmutatkozó vonzerejük) sokkal nehezebben mérhetőek, mint a hasonló hatások a természettudományok területén. (Török 2005)

[5] A Francia Akadémia1635-ben jött létre, a Royal Society 1660-ban, a berlini akadémia alapítási éve 1700, a müncheni Bajor Akadémiáé 1759, a madridi Real Academia Espanola 1714-ben, az orosz tudományos akadémia 1724-ben, az olasz L’Accademia nazionale delle scienze 1782-ben jött létre. Közép-Kelet-Európaországaiban a tudós társaságok alapítási évei: cseh 1784, lengyel 1816, magyar 1825 (Aranka György Nyelvművelő Társasága 1791), osztrák 1847, szerb 1864, horvát 1866, román 1866, ukrán 1918, szlovák 1942, szlovén 1943. (Forrás: Bodó Barna – Toró Tibor: Kisebbségpolitika és az Európai Unió, 2011 /elektronikus/).

[6] A Román Akadémia neve a társaság alapításakor Román Irodalmi Társaság (Societatea Literară Română), és legfontosabb feladataként a román nyelv és irodalom művelését jelölte meg.

[7] 2012-13 folyamán a román politika a kormány által tervezett regionalizációt tudományosan alátámasztó „kutatást” rendelt meg egyetemi intézetektől. Erről egy jászvásári (Iași) konferencián komoly vita zajlott. (Regionalism şi regionalizare în România. Interpretări istorice şi provocări contemporane, Iasi, 2013. május 30-31. Szervezők a helyi egyetem keretében működő Kommunizmus és Posztkommunizmus Tanulmányi Központ és a Romániai Történelemtudományi Társaság.)

[8] Egy civil szervezeti vezető 2010-ben szűkebb körben kijelentette: az RMDSZ elnöke dönti el, ki kap magyarországi támogatást és ki nem.

[9] Akkor merült fel gond a rendszerrel kapcsolatosan, amikor az év végi mérlegekből kiderült, hogy a kapott összeg nagyobb – kb. kétharmadnyi – részét a Communitas nem nyíltan követhető pályáztatási rendszerben használja el, hanem az RMDSZ működésére fordítja. A kirobbant sajtóbotrány – kiváltója Gazda Árpád tényfeltáró riportja (A Communitas Alapítvány titkai, Krónika, 2005.04.12.) – világossá tette mind az RMDSZ vezetői, mind a magyar közösség számára, hogy a román közpénzek félig titkos felhasználása nem tartható fenn, főleg, hogy pénzügyi ellenőrzésre is sor került. Ekkor döntött úgy az RMDSZ, hogy a számára tiszta helyzet érdekében 2010-től egyetlen támogatást fogad el az államtól, a kisebbségi közösségeknek járót, amelynek így a közvetlen kezelője lehet. (Háromszék.ro 2010. február 20.) Az RMDSZ-nek járó párttámogatás 2009-ben 480,78 ezer lejt tett ki (akkor 113.713 euró), miközben a közösségi támogatás összege 2010-ben 15,18 millió lej (akkor 3.592.049 euró) volt.

[10] Silviu-Dan Mateescu: Impactul cartelizării sistemului de partied din România asupra consolidării sistemului democratic, Sfera Politicii nr. 162. http://www.sferapoliticii.ro/sfera/162/art02-Mateescu.php (2013.12.28.)

[11] Lásd: http://www.rmdsz.ro/uploads/fileok/dok/RMDSZ%20program%2001.pdf (2013.12.28.)

[12] A Sapientia csíkszeredai karai és a polgármesteri hivatal között valóban tárgyalások kezdődtek technológiai park kialakítását előkészítendő, és a tárgyalások folytatódnak. Ez fontos, de meg kell jegyezni, helyi forrásokról van szó, nem központi költségvetési pénzek lehívása történik meg a projekt által.

[13] Az etnikai hovatartozást névelemzéssel határozom meg: tudatában vagyok annak, hogy ez nem lehet pontos.

[14] Munkatársat írok és nem kutatót, ugyanis vannak restaurátorok, akik szintén szakmai munkát végeznek, de nem kutatók.

[15] Jelenleg az MTA-nak összesen 19 erdélyi külső tagja van, elhunyt 6.

[16] Konkrét adatokkal azért nem szolgálok, mert a román kutatásfinanszírozásban külön kisebbségi alapok nem léteznek – tehát itt célirányos finanszírozás nincs.

[17] Léteznek még szövegek, amelyek közvetlenül vagy áttételesen érintik a kérdéskört (Berényi Dénes – Egyed Albert – Kulcsár Szabó Enikő A magyar tudományos utánpótlás a Kárpát-medence kisebbségi régióiban, Magyar Kisebbség, 2004/3, Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek térben és időben Kisebbségkutatás 2002/2), amelyekre most nem reflektálok. Az ilyen szövegek száma meglepően alacsony.

[18] A romániai magyar felsőoktatás intézményi keretét jelentik az úgynevezett multikulturális egyetemek – Babeș-Bolyai TE, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem illetve Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem – illetve az a magánegyetemi hálózat, amelynek zászlóshajói a Sapientia – EMTE és a Partium Keresztény Egyetem. Léteznek még magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett képzései – ezekről több elemzés létezik és érhető el akár interneten is. A legnagyobb dilemmák a vásárhelyi orvosképzéssel illetve a hiányzó műszaki szakokkal kapcsolatosak.

[19] Összesen két egyesületi, vagyis nem egyetemi tanszék által kiadott lapunk – Erdélyi Múzeum, Közgazdász Fórum – rendelkezik tudományos akkreditációval.

[20] A listán való szereplést rangnak lehet tekinteni, amolyan intézményi visszaigazolásnak – ezért fontos, milyen szervezetek kerültek fel a listára.