A BESZÉDRŐL – Derzsi Dezső
A beszéd a legtökéletesebb kifejező mozgás (kifejező mozgások még a gesztus és a mimika). A beszéddel kapcsolatban általában csak a hallhatóság tényére gondolunk, s nem figyelünk arra, hogy a hangokat beszédszervi mozgásokkal hozzuk létre. Beszédszervi mozgásaink automatikusan zajlanak le, azt mondjuk, hogy a beszéd automatizmus (mint például a járás, egy idő után az evezés, a biciklizés, autóvezetés), éppen ezért beszédhibáinkról leszokni elkeserítően nehéz, hiszen új automatizmust kell kiépítenünk (ez nemegyszer egy áthelyezett villanykapcsolóval is csak hetek múltán sikerül – pedig az csak egy mozdulat, míg egy sz, c vagy r átállítása tizedmilliméteres, hangkapcsolatonként változó helyzetű mozdulatocska-komplexus átvezérlését igényli, s a régit, közel két évtized alatt, alig kiirthatóan rögzítették az idegpályák).
A beszédet nem örököljük, hanem a szüleinktől, illetve gyermekkori környezetünktől tanuljuk. Úgy beszélünk, ahogyan velünk beszéltek az első négy-öt évben. Ha a környezetünk beszédhibás volt, mi is azzá lettünk, ha a környezetünk tájszólásban beszélt, a mi kiejtésünkön is érződik az íz.
Beszédszerveinket viszont örököltük. A rossz hangadottság, a torz fognövés, sőt még a nyelvmozgás ügyetlensége is öröklődik, a fogékony hallással, a labilis beszédtempóval együtt. Veleszületett adottságainkat azonban fejleszthetjük, és egy-két éves tanulás után hamarosan szebben beszélünk a szüleinknél, hangadásunk megerősödik, kiejtésünk kitisztul, tempónk szabályosabb lesz, levetkőzzük az otthoni hangsúlyhibákat.
A beszéd többcsatornás kifejezőrendszer. A szavak általános tartalma gyakran megváltozik a hanglejtéstől, a hangszíntől, a hangsúlytól; a beszédtempó, a hangerő, az artikuláció lágy vagy erőteljes volta a beszélő lelkiállapotáról árulkodik. A pontos szabályok szerint létrejött beszéd üres, szpíkerszerű; a szabályokat nem tisztelő henye beszéd olykor magyartalan, olykor érthetetlen vagy téves. Nehéz tehát azt a középutat megtalálni, ami nem szürkíti ugyan a kifejezést, de tökéletesen érthető, úgy tartja be a szabályokat, hogy az szinte észrevehetetlen, s az apró szabálytalanságok nem gátolják, hanem szolgálják a kifejezést. (Egy röviden ejtett “ugy!” mást fejez ki, mint egy “úgy”, és mást az, hogy “eegen”, mint az, hogy “igen” – de aki mindig röviden ejti az “úgy” szót, és rendszeresen “eegen”-t mond, az nem tud élni a szabálytalanság kifejezést gazdagító eszközével.) Csak az lehet szabálytalan, aki szabályos: ismeri a szabályokat.
A beszéd szabályaival a fonetika foglalkozik (Fónagy Iván, Laziczius Gyula, Vértes 0. András, Bárczi Géza, Deme László, Subosits István, Molnár József a legfontosabb szerzők). A szabályokra a szakkönyvek felhívják a figyelmet, de a beszédet elméleti munkák alapján megtanulni lehetetlenség, mivel a beszéd gyakorlat, és csak gyakorlattal lehet a beszéden változtatni, javítani.
A beszéd a személyiség legfontosabb megnyilatkozása, és bár olykor egy tehetséges tekintetből vagy fintorból többet értünk meg, mint hosszú-hosszú mondatokból, mégis beszéd-megnyilatkozásunk
fejlesztésén nem munkálkodhatunk eleget, hogy élményeinkről élményeket kelthessünk, hogy lényünk visszhangot verhessen a másikban.
Mindaz, ami a szavak tartalmán túli kifejezés területére tartozik (hang, tempó, a beszédet kísérő mimika, gesztus, a lény beszéddel párhuzamos megnyilatkozásai), a metakommunikáció témakörébe vág, és gyakran lényegesebb, mint a pallérozott szövegejtés. Aki beszélni tanul, nagyon vigyázzon, hogy miközben fejleszti a szövegmondását, ne károsítsa a metakommunikációját, azaz engedje az ösztönös megnyilatkozásokat is érvényesülni, s ne hagyja, hogy a tudatos munka megölje az ihletet. Ezért szenteljünk sok időt beszédkészségünk fejlesztésére, az oly fontos és később gyümölcsözően beépülő mechanikus gyakorolgatásra, de amikor művészetünket gyakoroljuk, már nem szabad a formai elemekre fordítanunk a figyelem legerősebb sugarát, mert a tartalmi elemek sínylik meg.
Beszédünk egész életünkön keresztül változik, alakul. A kezdeti fegyelmezetlenségek a tudat felügyelete alatt lassan-lassan irányított, taktikus beszéd-megnyilatkozásokká szelídülnek. Megtanuljuk uralni a tempót, a hangot, és még a kiejtés lefolyását is.
Derzsi Dezső
Forrás: Montágh Imre: Tiszta beszéd, Múzsák kiadó, Budapest, 1995
AZ ELŐADÓ BESZÉDTEVÉKENYSÉGÉNEK FŐ EGYSÉGEI
A légzés
– a teljes hangtalan belégzés kialakítása
– a hasizom, a rekeszizom és a bordaközti izmok szerepe a vegyes mélylégzés kialakításában
– az övtáji rész egyenletes tágulásának összhangba állítása
– a rekeszizom levegő – adagoló biztonságának megteremtése
– a kilégzés szabad, erőteljes, hosszantartó, egyenletes ritmusú
– a felhasznált levegőmennyiség az egyenletes hangadáshoz igazodó
– a szünettartás tudatos kialakítása
A hangadás
– a 4 – 5 hangból álló középhangsáv tudatos kimunkálása
– az erőteljes, gazdag rezonanciájú mellhang kialakítása
– a nyak és a gégeizmok ellazítása a hangelőrehozás érdekében
– a hangterjedelem kétirányú kiszélesítése
– a görcsmentes hangerőfokozás kialakítása
– az egyenletes hangadás megteremtése a teljes hangterjedelemben
A kiejtés
– az oldott szájnyitás kialakítása
– a zártság, a renyhe lágyszájműködés, a rossz zár- és résképző funkcióktól való megszabadulás
– a magánhangzók pontos színének, időtartamának kialakítása
– a mássalhangzóejtés kitisztítása
– a gondos szóvég-ejtés autómatikussá tétele
– a szabályos beszédritmus kialakítása
A kifejezés
– a szövegértelmezés jártasságának megteremtése
– az előadói szólamegységek felismerésének kialakítása
– a világos, a sötét és a fojtott hangszínek alkalmazása
– hanglejtés-variációk kialakítása
– váltások és fokozások görcsmentes létrehozása