Bodó Barna
A temesvári osztrák katonai emlékmű
Az emlékműnek neve is több van, az emlékművet állító 19. századi németség és utódaik számára „Denkmal der Treue”, vagyis a hűség emlékműve[1]. A magyarok, főleg a temesváriak Rukavina emlékműként, esetleg osztrák katonai emlékműként beszélnek róla.[2] A román sajtóban előfordul a hűség (Monumentul fidelității) megnevezés, de gyakran nevezik a Győzelem emlékművének (Monumentul Victoriei) is.[3] A megyei Művelődésügyi Igazgatóság hivatalos jegyzékében a neve: Monumentul militar austriac vagyis az osztrák katonai emlékmű.[4] Maradjunk tehát ennél a megnevezésnél.
- Az emlékmű felállításának előzményei, leírása és a felállítás körülményei
Az emlékműről Murádin Jenő azt írja, hogy Ferenc József császár ajándékozta hálája jeléül Temesvárnak, mert a város védői 1849-ben 107 napig ellenálltak a magyar szabadságharcosok ostromának. A temesvári várat védő császári csapatok parancsnoka Georg von Rukavina császári és királyi táborszernagy volt, aki az ostrom utolsó időszakában kapott betegségébe rövidesen belehalt.[5] A továbbiakban Murádin leírását idézzük.
„A 18 méter magas, homokkőből készült emlékművet 1853. január 17-én avatták fel az akkori Jenő herceg téren. Az emlékművet a híres építész, Joseph A. Kranner, a prágai Szent Vitus dóm restaurálója tervezte, szobrait pedig az a Joseph Max készítette, akinek egyik alkotása a prágai Károly hídon látható. Az oszlop négy oldalán négy allegorikus alak, a Becsület, az Engedelmesség, az Éberség és az Önfeláldozás szimbolizálta az osztrák katona fő jellemvonásait. A gótikus stílusú emlékoszlop építményében egy, a Hűséget ábrázoló fiatal nő alakja látható a vár féltve őrzött kulcsaival. Egyes vélemények szerint a fiatal nő Ausztriát, más vélemények szerint az ifjú Mária Teréziát ábrázolja. A talapzatról szörnyalakok acsarkodtak felfelé, melyek a magyar honvédeket szimbolizálták. A magyar lakosság többször megrongálta az általuk csak ‘Szégyenszobor’-nak nevezett alkotást, ezért az emlékmű szörnyalakjait 1885-ben eltávolították.
Az 1918-as impériumváltás után az emlékmű Hűséget ábrázoló központi szobrát lefejezték, a többi négy allegorikus alakot pedig eltávolították.
1936-ban politikai okokból a Szabadság térről a Lippai úti temetőbe száműzték az emlékművet. A csonka főalak a temesvári Bánáti Múzeumba került és jelenleg is ott áll a Múzeum udvarán. Az utóbbi években felmerült a Hősök temetőjében álló, romos emlékmű restaurálása.”[6]
Az emlékmű leírása Nicolaie Ilieșiu városmonográfiájában[7] azzal egészül ki, hogy a szörnyalakok a szobor központi nőalakja kezében lévő városkulcsokat szeretnék megszerezni – ez pedig világos utalás a magyar forradalmi seregre.
Berkeszi István Temesvárnak szentelt kismonográfiájában a következőképpen ír: „A szobor alapja várbástyát ábrázol, melyből gót torony emelkedik ki. A torony négy oldalán a négy allegorikus alak a becsületet, engedelmességet, éberséget és önfeláldozást jelképezik. A mennyezet alatt emelkedik a szobor főalakja: egy ifjú nő, kezében a vár megőrzött kulcsival, jelképezve a hűséget. A szobor talpazatán még nem is olyan régen [1885-ig] megvoltak azok az állati szörnyalakok is, melyek vigyorogva és fogukat csikorgatva felfelé pillantának. E szörnyalakok a Temesvárt ostromló magyarságot jelképezték. […] Már felállításának első éveiben – a szörnyalakok miatt – oly nagy volt ellene a város lakosságának indignációja, hogy épen maradását csak éjjeli katonai őrség felállítása által lehetett biztosítani.”[8]
Egy napjainkból származó német leírás, szerzője R. Weber, ennél valamivel bőbeszédűbb. Eszerint Ferenc József császár 1850-ban adott ki parancsot arról, hogy emlékművet kell állítani a hős német várvédőknek.[9] Az emlékmű tervezett üzenete a dinasztia iránti hűség, a katonai vitézség és az önfeláldozó harckészség dicsőítése. Weber megemlíti: már felállításakor az emlékmű a „forrófejű” császárhű illetve magyar polgárok (R. W. kifejezései: Kaiser-treuen und ungarischen Hitzköpfen) között vitákat gerjesztett, a magyarok számára az emlékmű „Denkmal der Schande“ vagyis Szégyenszobor.
A forradalom eszményeiért harcba nem szálló „átlag” magyarok sem tekintették önmagukat szörnyeknek, akik a bécsi hatalom ellen acsarkodnak – a szabadságukat akarták, mint megannyi nemzet 1848-ban.
A szobor felállításáról szóló császári parancs és az alapkőletétel között eltelt hosszú idő nemcsak a szobor terveinek elkészítésére szükséges idővel magyarázható, hanem azzal is, hogy az emlékmű helyén állt akkor a város második legrégebbi, és a lakosság számára szimbolikus értékű emlékjele: a Nepomuki Szent János szoborcsoport. Ezt az emlékművet a Nepomuki Szent János Társulat rendelte meg Bécsben, a pestistől való félelmükben.[10] Az emlékmű E. Wasserburger és F. Blim bécsi kőfaragók műhelyében készült, a kész faragványt vízi úton hozták Bécstől Temesvárig. 1756. május 23-án szentelték fel az akkori Savoyai Jenő herceg téren (a mai Szabadság téren), ahonnan 1852-ben az erdélyi kaszárnya (ma: Continental szálló) elé szállították. Innen 1971-ben került vissza eredeti helyére, ahol ma is áll.
Az osztrák emlékmű számára a hely kiválasztása érthető, de a temesváriak számára nehezen elfogadható. A teret valamikor Dísz(szemle) térnek (Paradeplatz) nevezték, a mai napig itt áll a térségi katonai parancsnokság épülete, vagyis a katonai jellege megvolt, megvan. Fontosságát emeli az a tény, hogy itt áll az akkori – 1735-ben épített – városháza. A pestis-szobor elköltöztetése sértő a város polgáraival szemben, hiszen egy általuk hálából emelt és védelmi fohászként is értelmezhető emlékművet mozdítottak el azért, hogy a katonai emlékműnek helyet találjanak.
Az emlékműre vonatkozó leírások, korabeli tudósítások igen szűkszavúan tájékoztatnak a városvezetés emlékművel kapcsolatos álláspontjáról.[11] Az szinte bizonyos, hogy nem fogadhatta kitörő örömmel, hiszen az akkori polgármester, Johann N. Preyer, 1848 márciusában is a város első számú vezetője volt, és a forradalom pártján állott nemcsak szóban, hanem tettekkel is. Temesvár lakossága március 18-án értesült a bécsi és pesti forradalmi eseményekről, még aznap ünnepélyes népgyűlést tartottak. Maga a helytörténész polgármester erre így emlékezik: tudjuk azt is, hogy a régi városháza terén négy szabadtéri oltárt állítottak fel, és itt hálaadó istentiszteleteket tartottak a római katolikusok, a görögkeletiek, a protestánsok és a zsidók.[12] A teret akkor nevezték el Szabadság térnek. Ugyanezen a napon Temes vármegye rendkívüli Közgyűlése összeült és elfogadta a Pesten megalkotott március 15.-i forradalmi programot. Másnap népünnepélyre került sor a forradalom tiszteletére, amit ingyenes előadás követett a Városi Színházban. Ezen a napon ülésezett a város tisztikara, Rend Bizottságot hoztak létre, melynek a város több magyar személyisége volt a tagja, mellettük románok, Andrei Trandafil, Ioan Munteanu és George Iuga, a német származású Ignaz Kulterer-Murányi (később Murányi Ignác), a szerb származású Sabbas Vuković (Vukovics Sebő), az örmény-magyar Gorove István. Újabb eseményre március 21-én került sor: Temesvár polgárai Közbiztonsági Választmányt és nemzetőrséget állítottak fel. Fellobogózták a város épületeit. Temesvár városának forradalmi irányultságát igazoló további esemény, hogy május 25-én Temes vármegye közgyűlése egy kiáltványt indítványozott a lakosság felé, amelyben a lakosok tudomására hozta a forradalom által elfogadott reformokat.[13]
Az osztrák katonai emlékmű alapkőletételére a városba érkezett Ferenc József császár. 1852. június 15-én, ezüstből készült kőműveskalapáccsal és vakolókanállal, elhelyezte az emlékmű alapkövét, amelybe egy írásos dokumentum[14] mellé érméket, vasgyűrűket is behelyeztek. Az alapkőletétel estéjén rendezett ünnepélyes fogadásra 27 olyan katonatisztet is meghívtak, akik 1849-ben a várat védték. Az emlékmű felavatására – 1859. január 18. – nem jött el bécsi udvari hatalmasság, de természetesen jelen voltak a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság akkori vezetői, mindenek előtt gróf J. B. Alexander Coronini-Cronberg kormányzó, Carl Fischer von See tábornok, várparancsnok és mások. Az emlékmű elején, a baldachin felett felirat volt olvasható: „I. Ferenc József Temesvár vára 1849-es hős védőinek.”[15]
- Az emlékmű utóélete
Egy potenciális forrás az emlékmű fogadtatását illetően J. N. Preyer, a tudós helytörténész már idézett várostörténete, amely sok mindenben forrásértékű a mai elemzők számára. Mivel Preyer Temesvárról írt monográfiája 1853-ban jelent meg, vagyis az emlékmű felavatása előtt készült el – ebben nem találunk adatot sem az emlékmű korabeli fogadtatásáról, sem arról, hogy maga a polgármester, aki a forradalom eszméit lelkesen fogadta, miként vélekedett császára magyarokat megalázó kezdeményezéséről. Egy másik jeles várostörténeti munka, a Barát Ármin által jegyzett Die königliche Freistadt Temesvár[16] kismonográfia templomoknak és emlékműveknek szentelt fejezetéből annyit tudunk meg a katonai emlékműről, hogy szó van más helyszínre való költöztetéséről,[17] de az emlékmű keletkezéséről és vitatott helyzetéről nem számol be. Ezt alighanem a magyar forradalom eszméihez való viszonyulása magyarázza – a temesvári német újság szerkesztőjeként kimondottan magyarbarát volt. További potenciális forrásmunka a későbbi polgármester és helytörténész, Geml József munkája, az Alt Temesvár im letzten Halbjahrhundert 1870-1920, de ebben sem találunk utalást az emlékműre.[18]
A 19. század emlékműveinek szentelt magyar korabeli – Berkeszi monográfiája – és mai munkák visszatérő motívuma, hogy az osztrák katonai emlékművet Temesvár lakossága nem fogadta el. Miklósi-Sikes Csaba monográfiájában megjegyzi, hogy amikor az emlékművet nem védte karhatalmi erő, a várat ostromló magyar katonákat szimbolizáló szörnyalakokat a lakosság tönkretette, megcsonkította.[19] A Temesi Lapok 1874. június 25-én arról tudósít, hogy „[…] előző éjjel megcsonkították majd erőszakkal eltávolították a Paradeplatz-on lévő szégyenszobor rühes kutyáit”, amit már azelőtt is „[…] több alkalommal kátránnyal öntöttek le.”[20]
A német források általában más vagy ellentétes álláspontot tükröznek. Figyelmet érdemel Adolf Sternbergnek a Temeswarer Zeitungban 1874-ben megjelent írása,[21] aki szerint „a Dísz téri szobor is nehezen viseli a ’szomszéd’ urak /értsd: a magyarok/ pöffeszkedéseit […], és eltávolítását a lakosság már évek óta ugyancsak kívánatosnak tartja.” A szerző szerint egy emlékmű lerombolása-eltávolítása vandalizmusnak számít, és ebben a helyzetben a szenvedélyes megnyilvánulásokra nem kell válaszolni, mert akkor idővel a kedélyek lenyugodnak és a szobor kérdése megoldódik.
- december 12-én közlemény jelent meg a Városi Közlönyben A Jenő herceg-téri szobor eltávolításáról címmel.[22] A város döntéshozó testülete foglalkozott a szobor eltávolításának a kérdésével. Ennek okán adják meg az emlékmű alakjainak is a leírását. A szörnyalakokat illetően a következőket olvashatjuk: „A szobrász a felsőbb rendelkezésen túl a szobor talapzatára fantasztikus szörnyeket is illesztett (félhivatalos ismertetés szerint): a helyőrségen erőt venni nem tudó bűnöket jelképezték (nem az ostromló honvédeket). Ezeket 1885-ben, a ’szobor helyreállításakor’ eltávolították.” Az átértelmezési kísérlet nem lehetett sikeres: szinte bizonyosra vehető, hogy a bécsi udvar a politikai kontextusnak megfelelően tett kísérletet egy az udvart némileg felmentő, az eredetitől eltérő olvasat közvetítésére – eredmény nélkül. Különben az eltávolítási kérelemre Geml József akkori főjegyző válasza az volt, hogy bár a javaslat indokolt, az eltávolításhoz a király beleegyezésére van szükség, s mivel a király és a nemzet közötti egyetértés kérdése kiemelt fontosságú, a lépést megfelelő módon elő kell készíteni – ezért a törvényhatóságú tanács a döntést későbbre halasztotta.[23]
A háború ideje alatt sem került nyugvópontra az osztrák emlékmű kérdése. 1916 szeptemberében a temesvári 1848-as párt megbízásából a városi törvényhatósági tanácshoz indítványt nyújtottak be,[24] ennek az egyik pontja 3) a szégyenszobor eltávolítása. Ez alkalommal is megemlítik, hogy „bár éjjeli katonai őrsége volt, az emlékművet megrongálták, 1885-ben a ’tatarozáskor’ az állatalakokat eltávolították.”
Az 1867-es kiegyezést történészek mai kifejezéssel rendszerváltásnak minősítik. Az új keretben kellett megtalálni a múlttal való szembenézésnek és mindkét fél számára elfogadható vállalásának a módozatait. Ferenc József értékrendje uralkodásának ideje alatt alig változott, az 1848-as forradalmat elutasította, még akkor is, ha a korlátozott parlamentarizmust elfogadta. Az emlékmű az évek során több változást szenvedett.
A lakossági jelzések és megnyilvánulások hatására a polgármesteri hivatalnak foglalkoznia kellett a helyzettel, és az első lépés ebben a kérdésben 1885-ben következett be. Erről a már idézett R. Weber a következőket írja: a magyarok az emlékművet őket érintő gyalázatként értelmezték, és az évek során többször indítványozták eltávolítását, sikertelenül. 1885-ben a Török János polgármester és gróf Degenfeld-Schomburg várparancsnok közötti titkos tárgyalásokat követően a talapzatról eltávolították azokat a szörnyalakokat, amelyekről azt tartották, hogy a magyar szabadságharcosokat ábrázolták. Az emlékmű felújítása ürügyén az emlékmű köré előbb deszkabódét építettek, majd valamivel később, ennek elbontásakor, lekerültek róla a szörnyalakok.
A következő jelentős eseményre az emlékművel kapcsolatosan 1918 őszén került sor. Az őszirózsás forradalom akkor tört ki, amikor az orosz forradalom győzelmével, a Németország háborús végelgyengülésével együtt hanyatló Osztrák–Magyar Monarchia nemzetközi politikai szempontból elveszítette régi jelentőségét. Az 50 milliós birodalom további sorsa nyitott kérdéssé vált. Az őszirózsás forradalom budapesti kitörését Erdélyben is nagyobb megmozdulások követték. Budapest mellett fontos gyújtópont volt Temesvár. Itt a Radikális Párt és a Katonatanács kikiáltotta a „Bánsági Köztársaságot”, ez hatást gyakorolt a környező vidék (főleg Resica és Arad) munkásaira, de Erdélyre is. A munkásság és katonaság mozgalmai hatására november 4-ig a még meglévő katonai egységek feloszlottak, és így a leghatásosabb elnyomó eszköz – a hadsereg – megszűnt létezni; a parancsnokságok hatáskörében a tiszteken kívül nem maradt effektív erő.
Ebben a közegben került elő, mint régebbi, „rendezetlen politikai számla” az emlékmű kérdése. A tudósítások és a jelenkori leírások többnyire „szemérmesen” csak arról szóltak, hogy 1918. október 27-én, az utcai megmozdulások alkalmával az emlékművet támadás érte, a központi szoboralakra cédulákat aggattak (Ausztria halott!, Éljen a függetlenség!, Rabok tovább nem leszünk!) és kérték az emlékmű eltávolítását.[25] I. Hațegan történész leírja,[26] hogy a Monarchia végének közeledtével Temesvárott is tüntetések zajlanak és az egyik fő célpont a katonai emlékmű. Nagy nehezen felmásznak a központi alakig, ledöntik és lefejezik – lévén Ausztria szimbóluma. Ez a szobor mindmáig a mai megyei múzeum udvarán „várja”, történjen vele valami. Ekkor teszik tönkre a Becsületet, Engedelmességet, Éberséget és Önfeláldozást szimbolizáló négy mellékszobrot is.[27]
- Weber leírása ettől különbözik. Az 1918. okt. 27-i demonstráció leírása egyezik a többi forráséval, minek során fiatalok a központi szoboralak nyakába kötelet akasztottak és addig cibálták, míg a szoborfej kibillent helyéből és alázuhant. A szobor nyakába pedig táblát akasztottak Ausztria halott! felírással. Ezenközben az emlékmű szilárdan állt a helyén. A zúgó tömeg felszólította Geml polgármestert, távolíttassa el az emlékművet. A teljesen új elem a leírásban itt következik: a négy mellékalak az emlékműről nem ez alkalommal, hanem később, sorban tűnik el,[28] utolsóként pedig a fej nélküli főalak. Ezt 1932 nyarán emelték le a helyéről és Cornel Grofșoreanu polgármester utasítására került a múzeum udvarába.[29]
Az emlékmű eltávolítására 1935-1936-ban kerül sor, a városi elöljáróság erről Augustin Coman polgármester vezetése alatt döntött. A munkálatok 1935 decemberében kezdődtek el. Az akkori német napilap, a Banater Deutsche Zeitung a helyzet kapcsán arról írt, hogy olykor (az őshonos németnek) engedni kell, amikor egy idegen képtelen a helyzet átélésére.[30] Miután az emlékművet teljesen lebontották, 1936. jan. 18-án egy városi bizottság előtt[31] nyitották ki a polgármesteri hivatalba szállított alapkövet, amelyből a Ferenc József által aláírt dokumentum, 12 különböző pénzérme és 5 vasgyűrű került elő. Mindent átadtak megőrzésre a múzeumnak. Az emlékművet a belvárosi temető hősöknek fenntartott részébe szállították és ott felállították.
A közkézen forgó leírás és a R. Weber által közölt közötti különbség jelentős: azt bizonyítja, hogy az 1919-es impériumváltással[32] az osztrák emlékmű kérdésében szinte semmi nem változott a korábbi, magyar korszak álláspontjával összevetve: az emlékmű a továbbiakban sem tetszett a városlakóknak és a városvezetésnek, az 1885-ben elkezdődött folyamat végül több szakaszban (1885, 1918, 1932, 1936) jutott – a helyi németség számára zavaró – nyugvópontra.
Újabb 80 év elteltével került napirendre az osztrák katonai emlékmű kérdése, 2012-ben. Több helyi és országos lap meg portál foglalkozik az emlékmű helyzetével, aminek külön alapot szolgáltat, hogy 2010-ben a belvárosi temetőben lévő emlékművet miniszteri döntéssel felvették a védetté nyilvánított emlékművek országos jegyzékére. Elsőként civil szervezetek képviselői szólaltak meg, ezek közül a jelentősebbek az Ariergarda illetve a Temesvár Társaság. Utóbbi még az 1990-es évek hősi egymásnak feszülései során született és politikai meg erkölcsi értékek képviseletére vállalkozik, utóbbi a 2000-es évek közepétől több belvárosi kulturális programmal illetve helyi közösségi értékek melletti kiállásával tette magát ismertté. Véleményük szerint egy olyan értéknek, amilyen az osztrák katonai emlékmű, nem temetőben, sírhantok között van a helye. A kérdésben megszólalt a város polgármestere is. Nicolae Robu csodálkozásának adott hangot, hogy egy ilyen érték temetőben áll, a városlakók és a turisták szemei elől elrejtve. Azon túl, hogy a város az emlékművet egy nagy császártól kapta ajándékba – folytatódik a polgármester helyzetértelmezése – a történelem tisztelete is megköveteli, hogy az emlékmű a temetőből egy megfelelő helyre, köztérre kerüljön.[33]
Lényegében ezt az álláspontot képviseli a Temesvár Társaság[34] és az Ariergarda vezetősége is.[35] A polgármester véleményén túl a városháza illetékesei arra figyelmeztetnek, hogy egy ilyen emlékmű elköltöztetése nem egyszerű kérdés, a miniszteriális engedélyeken túl ki kell kérni a város lakóinak a véleményét is.
- Helyzetértelmezés és következtetés
A korszakváltások és még inkább a rendszerváltások a közösségi emlékezet szempontjából fontos és jelképes alkotások számára jelentős veszélyt hordoznak. A hatalomváltás többnyire a történelemfelfogást is befolyásolja, hiszen Közép-Kelet-Európa országaiban a kulturális határok szinte soha nem esnek egybe az országhatárokkal. Vagyis a kulturális megmaradás, a kulturális reprezentáció mindenki számára elsődleges fontosságú, még akkor is, ha érdekeinek érvényesítésére a demográfiai/politikai többség rendelkezni szokott politikai és kulturális eszközökkel.
Egy katonai emlékmű, főleg ha olyan történelmi momentumot idéz fel, amikor a hatalom megszerzéséért vívott küzdelemben részt vettek az illető területen ma is lakók nemzettársai, elődei – kikerülhetetlenül válik politikai csatározások célpontjává. Az osztrák katonai emlékmű felállításának kora a nagy nemzeti romantika ideje, pontosabban ennek az első korszaka, amikor közösségi tereinken megjelennek az első nemzetépítést szolgáló emlékjelek. A kor városi emlékművei egytől-egyig besorolhatók valamilyen nemzetépítő folyamatba. Mivel ezeket a folyamatokat rendre fentről, a nemzeti „központból” irányították, a helyi érzékenységekre nem vagy alig voltak tekintettel. Ha lentről jövő kezdeményezésről beszélnénk, akkor szinte bizonyos, hogy városi meg megyei vezetők nem tekintettek volna el az egymás mellett élő helyi közösségek érzékenységétől, nem kezdeményezik olyan emlékjel felállítását, amelyik az egyik helyben élő közösség számára kimondottan sértő üzenetet hordoz.
A temesvári osztrák katonai emlékmű felállítása az császári udvar „rendcsináló politikájának” a jegyében történt meg, amikor a központi hatalom a vele korábban szembeszállót keményen büntette, olyan döntéseket hozott – lásd aradi vértanúk kivégzése –, amelyekkel példát kívánt statuálni. Tehát az etnikumközi kapcsolatok, a helyi együttélés kérdései és lehetőségei ebben a kontextusban fel sem merültek. Az emlékmű a sziklaszilárd(nak hitt) hatalom megnyilvánulása.
Egy ilyen emlékmű eszmei értelemben nem lehet „hosszú életű”, hiszen egy olyan kor üzenetét hordozta, amely hosszabb távon tarthatatlannak bizonyult. De helyi kontextusai által sem maradhatott fenn, hiszen a bevehetetlen vár falait békésen lebontják alig 3 évtizeddel azután, hogy a vár védői sikeresen megvédték azt. A vár falainak lebontása, a várkapuk megnyitása után mi maradhat az eredeti üzenetből? Megmaradnak azok az értelmezési szintek, amelyek már felállításakor vitát gerjesztettek: az egymásnak feszülő erők egyike a magyar honvéd, a másik a császárhű német. Ez akkor sem volt igaz: Temesvár német polgármestere, J. N. Preyer forradalom, vagyis haladáspárti volt, miközben a várvédők között is voltak magyarok. Az ilyen egyszerűsítő ábrázolások eszmeisége labilis, a gondolatmenet megbicsaklik, nem véletlenül jutnak a lebontás sorsára – miként más példák is ezt bizonyítják.
Az emlékmű elleni fellépés totális volt – az eltávolítása volt a cél. Nemzetet sértett: aki Temesvár kulcsait akarja, vagyis a magyar honvéd szörnyalak. Függetlenül attól, hogy milyen cél vagy ügy érdekében vállalta a harcot. Az emlékmű ellentmondásossága éppen abból fakad, hogy az egyik fél felmagasztalásához társítja az ellenfél erkölcsi megsemmisítésének a szándékát.
Akármilyen nehéz is elfogadni, de tény: egy ilyen emlékmű örökös feszültség-forrás. Az egymás mellett élő helyi etnikai közösségek emlékezete szempontjából eltérő, egymást kizáró üzenetet hordoz, ekként nem válhat mindenki számára egyformán elfogadhatóvá. Létezik egy helyi közösség, amely közvetlenül támadva érzi magát – amennyiben az emlékmű üzenetét felfejti, értelmezi. Ezt kellene azoknak is átlátni, akik nemrégiben az emlékmű városi köztérre történő visszaállítása mellett szállnak síkra.
[1] Lásd: http://www.hog-tem.de/Heimatblatt/2006/body_2006.html (2013.07.15.)
[2] Lásd: Nyugati Jelen 2011.02.11.
[3] Lásd: a temesvári Városháza honlapját: http://www.primariatm.ro/pdf.php?class=monitorul&identificator=1883 (2013.07.10.), vagy Monitorul Primariei 2006.08.28; Agenda 2008.04.16.
[4] Lásd: Judetul Timis. Monumente de For Public, Ed. Graphite, Temesvár, 2010.145. old.
[5] Murádin Jenő: A megsebzett szobor. Kriterion 2008, interneten: http://nagykar.hu/tlkarindexer/index.php?Show =b239377 (2013.07.15.)
[6] Az idézettől alig tér el az a leírás, amelyet Miklósi-Sikes Csaba könyvében találunk: Fadrusz János és az erdélyi köztéri szobrászat a 19. században, Múzeumi kötetek 22, Székelyudvarhely, 2003. 145. old.
[7] Dr. Nicolaie Ilieșiu Timișoara. Monografie istorică, 1943, új kiadás Ed. Planetarium, Temesvár, 2003. 318. old.
[8] Berkeszi István: Temesvár kis monographiája, Temesvár, 1900. 73. old. (Az idézet mai helyesírással.)
[9] Németül: „Die Errichtung dieses Denkmals wurde von Kaiser Franz Joseph I. persönlich am 9. August 1850 angeordnet. Als Anlass diente der erste Jahrestag des Sieges der österreichischen Armee über die ungarischen Revolutionäre, die 107 Tage lang Temeschburg belagerten. Es verkündete all´ die Jahrzehnte hindurch, das Gedenken an dynastische Treue, an soldatischen Heldenmut und an aufopferungsbereiten Einsatz.“ R. Weber: Das Denkmal der Treue.
[10] 1738-39-ben kegyetlen pestisjárvány tizedelte meg a város lakosságát: kb. 1000 ember halálát okozta.
[11] Erre külön figyelmeztet I. Hațegan történész, lásd: I. Hațegan: Turist prin Timișoara, Ed. Orizonturi Universitare, Temesvár, 2010. 66. old.
[12] J. N. Preyer: Monographie der königlichen Freistadt Temesvár – Monografia orașului liber crăiesc Timișoara, Amarcord, Temesvár, 1995. 215.old.
[13] J. N. Preyer, a tudós helytörténész várostörténete sok mindenben forrásértékű a mai elemzők számára. Temesvárról írt monográfiája 1853-ban jelent meg.
[14] Ennek a szövegéből részlet: „Um Meiner Armee einen neuen Beweis dankbarer Anerkennung ihrer ruhmvollen Thaten zu geben, habe Ich zur dauernden Erinnerung an die hundertsiebentägige heldenmüthige Vertheidigung der Festung Temesvar und deren durch die denkwürdige Schlacht am 9. August 1849 bewirkten Entsatz, die Errichtung eines bleibenden Denkmals in dieser Stadt angeordnet. Meine Anwesenheit bietet Mir die sehr erfreuliche Gelegenheit, den Grundstein zu diesem Monumente eben heute legen zu lassen. Der Vollzug in Meiner Gegenwart wird hiermit bestätigt.“ R. Weber nyomán.
[15] Német eredetiben: „Franz Joseph I. den heldenmüthigen Vertheidigern der Festung Temesvár im Jahre 1849.“ Figyelem, az emlékművi feliraton a város neve Temesvár, ékezetes formában! Temesvárt régebben németül vagy Temesvar-nak vagy Temeswar-nak hívták és írták. A Temeschburg vagy Temesburg teljesen új keletű és semmi létjogosultsága nincs, ezt Anton Peter Petri „magyarázta bele” legújabban a bánsági német munkákba.
[16] Armin Barát: Die königliche Freistadt Temesvár. Eine monografische Skizze. Nyomtatta H. Uhrmann, Temesvár, 1902.
[17] A Templomok és emlékművek fejezet oldalszámai 118-133. A vonatkozó utalás a 129. oldalon.
[18] Josef Geml: Alt-Temesvár im letzten Halbjahrhundert 1870–1920 c. műve, Temesvár, 1927. Új kiadása Banat Verlag, Erding, 2010.
[19] Miklósi-Sikes Csaba: Fadrusz János és az erdélyi köztéri szobrászat a 19. században, Múzeumi kötetek 22, Székelyudvarhely, 2003. 145. old.
[20] Az információ forrása Miklósik Ilona művészettörténész.
[21] Temesvarer Zeitung 1874/146-os (június 28-i) szám. (Miklósik Ilona közlése.)
[22] Miklósik Ilona közlése – köszönet érte.
[23] Lásd R. Weber idézett dolgozatát.
[24] Lásd: Délmagyarországi Közlöny, 212. sz.., 1916. szept. 21, 3. old.
[25] Lásd: Prezentarea istorică a Monumentului Fidelității din sec. XIX., a Temesvár Társaság (Societatea Timișoara) honlapján. http://societateatimisoara.blogspot.ro/2012/08/prezentareaistorica-monumentului.html (2013.07.10.)
[26] I. Hațegan: Turist prin Timișoara, Ed. Orizonturi Universitare, Timișoara, 2010.
[27] I. Hațegan i.m. 66.old.
[28] Miklósik Ilona szerint R. Weber leírása a helyes. Ami a mellékalakokat illeti, ezeket sokkal később vésték le a helyükről, és bár a múzeumba kellett volna szállítani, eltűntek.
[29] R. Weber, i.m.
[30] Banater Deutschen Zeitung, 25 Dez. 1935.
[31] A bizottság tagjai voltak: dr. Löffler Géza alpolgármester, Emil Grădinariu kulturális tanácsos, dr. Ioachim Miloia múzeumigazgató, Adrian Suciu városi főmérnök és Ioan Barna levéltáros.
[32] Temesvárra az első román csendőri alakulatok 1919.aug.2-án érkeztek, ezt a napot tekinti a mai városvezetés a román hatalomátvétel napjának. Másnap megérkeztek az első katonai egységek is és átveszik a város irányítását.
[33] Renașterea Bănățeană, numărul din 04.09.2012.
[34] Lásd: http://societateatimisoara.blogspot.ro/2012/08/apel-pentru-salvarea-monumentului.html (2013.07.15.)
[35] Lásd: http://www.b1.ro/stiri/eveniment/monument-impresionant-din-perioada-imperiului-austriac-abandonat-intr-un-cimitir-din-timi-oara-36415.html (2013.07.15.)