A HORVÁTORSZÁGI MAGYAROK JOGI HELYZETE : Civilek

A HORVÁTORSZÁGI MAGYAROK JOGI HELYZETE

HORDÓSI DÁNIEL

Bevezetés

Az 1990-es években dúló délszláv háborúk során Horvátország véres harcok és nagy veszteségek árán nyerte el függetlenségét a szocialista Jugoszláviától. Az újonnan létrejött független ország demokratikus keretek kialakítására törekedett, számára a kezdetektől fogva fontos volt a jó nemzetközi megítélés, melynek érdekében az ország igyekezett minden tőle tehetőt megtenni. A kedvező megítéléshez elengedhetetlen volt a demokrácia tiszteletben tartása, az emberi és kisebbségi jogok biztosítása, valamint a szólásszabadság és a független sajtó megteremtése.

Az ország számára tehát prioritás volt a kisebbségi kérdés rendezése, akkoriban ugyanis az ország területén élő szerb kisebbséget potenciális belső konfliktusforrásként tartották számon. Ennek oka az volt, hogy a függetlenségi háború során az országban élő nagyszámú szerb nemzetiségű lakosság felkelése nagymértékben hozzájárult a háború kitöréséhez és elhúzódásához, aminek megismétlődését a horvát kormányzat minden áron meg akarata akadályozni. Ennek érdekében az ország területén élő nemzeti kisebbségeknek igyekeztek minél előbb megfelelő jogi körülményeket biztosítani. A horvát parlament (Szábor) 2002-ben a szocialista Račan-kormány[1] alatt elfogadott egy kisebbségekről szóló alkotmányerejű törvényt (Narodne novine), ami többek között a kisebbségi önkormányzatok megalapításának lehetőségeiről és feltételeiről, az anyanyelvhasználatról és a kulturális autonómiáról, illetve a kisebbségek egyéb politikai jogairól is szólt. A törvénynek köszönhetően 2003-ban meg is alakultak országszerte az első kisebbségi önkormányzatok, amelyeknek azonban csak véleményezési, tanácsadási joguk van, a végrehajtó testületeket (rendes önkormányzatokat) nem kötelezi a törvény arra, hogy el is fogadják a kisebbségi tanácsok vagy képviselők döntéseit, illetve javaslatait.

A 2002-es törvény tehát rendelkezett az országban élő kisebbségekről és elméletben jogilag megalapozta az ország nemzeti kisebbségeinek jövőjét, ám a gyakorlatban a törvény sok kivetnivalót hagy maga után.

Munkámban először bemutatom a horvátországi magyarságot általánosságban majd röviden azt, hogy kik is számítanak Horvátországban kisebbségnek, illetve hogy mely kisebbségek számítanak mérvadónak az országban. Ezután kitérek a horvát–magyar bilaterális szerződésekre, melyekben a felek rendelkeznek egymás kisebbségeiről, ezek után pedig az egyházi nyelvhasználatról és az ezzel kapcsolatos problémákról is értekezem. Ezt követően a horvátországi kisebbségek politikai jogaival foglalkozom, melyek elméletben azonosak minden elismert nemzeti kisebbségre nézve, illetve később foglalkozom ezek gyakorlati megvalósítására is. Végül a munkám a nyelvhasználati jogokkal folytatom, mely során igyekszem a helyi magyar nyelvű oktatásról és médiáról is szólni pár szót.

A kutatásom során megvizsgálom, hogy a horvátországi magyarság számára biztosítottak-e kellő mértékben a kisebbségi jogok, illetve hogy ezek gyakorlati alkalmazása miként valósul meg, illetve mennyire számít gesztusértékűnek. Kutatásom annyiban újszerű, hogy ilyen formában, mélységben és fókusszal még nem készült magyar nyelvű tanulmány ebben a témában, s a dolgozat megírásának kifejezett célja volt a kérdéskör hazai szakirodalmának gazdagítása.

Kutatásom során elsődleges és másodlagos forrásokra egyaránt támaszkodom, elsősorban Lábadi Károly kutatásait tekintem mérvadónak, de a témával foglalkozott Makkai Béla is, akinek a munkássága szintén nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy teljes képet alkossak a horvátországi magyar közösség helyzetéről. Továbbá természetesen a kisebbségi törvények gyakorlati betartása kapcsán személyes tapasztalatokra is támaszkodom, melyeket a Horvátországban töltött éveim során szereztem. Munkám során a fogalmak külön módszertani alfejezetben történő operacionalizálásával nem foglalkozom, ahol elsőként használom ezeket a fogalmakat, ott lábjegyzetben fejtem ki, hogy az adott fogalom alatt mit értek, s az annak kapcsán felmerülő esetleges kérdéseket is.

A horvátországi magyarságról általában

1.1 Történeti és földrajzi áttekintés

A 2011-es népszámlálás szerint Horvátországnak 4 millió 285 ezer lakosa van, ebből 329 ezren tartoznak valamely nemzeti kisebbséghez. A legnagyobb létszámú kisebbség a szerb, ők 187 ezren vannak, és a lakosság 4,36 százalékát teszik ki. A magyar kisebbség létszáma 14 ezer fő, ez a lakosság 0,33 százalékának felel meg és a 22 nemzeti kisebbség rangsorában a magyar közösség a hatodik legnagyobb. (Statistička izvješča 2013) Az országban a szerbeken kívül lélekszámban felülmúlják a magyarokat még a bosnyákok, az albánok, az olaszok és a romák is, ez azonban nem volt mindig így.

Horvátország mai területén 1910-ben még több mit 119 ezer fő vallotta magát magyarnak, ami az akkori népesség 3,5%-a volt. (Mák 1997) Ilyen drasztikus csökkenés a világon egyetlen másik külhoni magyar közösségben sem volt tapasztalható, ennek legfőbb oka pedig minden bizonnyal az volt, hogy az állami vállalatok – főleg a Magyar Királyi Posta és a Magyar Államvasutak – akkoriban többnyire magyar alkalmazottakat foglalkoztattak, akik a 19. század végén települtek át Horvátországba. (Makkai 1994) Ezek az emberek a Trianoni békeszerződés következtében tömegesen emigráltak vissza Magyarországra, hiszen semmi kötődésük nem volt az adott helyhez a munkájukon kívül, ezt azonban időközben elvesztették. Az őshonos horvátországi magyar lakosság a legnagyobb érvágást azonban az 1990-es évek délszláv háborúja alatt szenvedte el, mely a magyarlakta vidékeket is súlyosan érintette. A háború során a magyar lakosság zöme az anyaországba vagy nyugatra menekült, és közülük a legtöbben ott is maradtak. (Ethnic Hungarians in Ex-Yugoslavia 1993)

Napjainkban Horvátországban sajnos már nem beszélhetünk tömbmagyarságról. Ugyan a Drávaszögben a mai napig van kilenc magyar többségű település: Kiskőszeg, Vörösmart, Csúza, Sepse, Nagybodolya, Újbezdán, Laskó, Várdaróc és Kopács, ám ezek nem alkotnak összefüggő egységet, ezért szórványként vannak számon tartva. A térségben jelentős magyar közösség él még Karancson, Kőben, Darázson, Hercegszöllősön, Pélmonostron, Baranyaváron, Dárdán és Bellyén, ám ezeken a településeken arányuk nem haladja meg a 35%-ot. A Drávaszög kivételével jelentős magyar ajkú kisebbség él Kelet-Szlavóniában is, ahol három magyar többségű településről beszélhetünk, ezek: Kórógy, Szentlászló és Haraszti, de számos egyéb településen is élnek a környéken szórványban magyarok.

Ami a szórványhelyzetet illeti, szinte valamennyi horvátországi városban él magyar közösség, melyek közül a legkiemelkedőbb Eszék, Zágráb, Vukovár, Daruvár, Fiume és Split, ezeken a településeken magyar kultúregyesületek is működnek, de Nyugat-Szlavóniában is találhatunk szórványban élő, a magyar nyelvet már nem nagyon beszélő magyar közösségeket.

A független Horvát Köztársaság 1990-ben elfogadott alkotmánya a horvát nemzet mellett államalkotó kisebbségként ismeri el az ország területén elő valamennyi nemzeti kisebbséget, vagyis a magyarokat, a szerbeket, a cseheket, a szlovákokat, az olaszokat, a zsidókat és másokat. A horvát állam továbbá több európai országhoz hasonlóan leszögezi, hogy csupán azok a nemzeti közösségek ismerhetők el kisebbségként, melyek már legalább 100 éve az ország területén élnek, ezzel is megakadályozva az újonnan bevándorolt, leginkább ázsiai népcsoportokat abban, hogy önálló politikai entitásként szerveződjenek. Ezzel szemben az őshonos kisebbségek számára garantálja az egyenjogúságot, összhangban a fejlett világ demokratikus normáival, értékeivel. A Horvát Köztársaság minden nemzeti kisebbségnek biztosítja az egyenjogúságot és az érdekvédelmet, utóbbi alapja az, hogy minden nemzeti kisebbségnek jogában áll saját parlamenti képviselőt választani a Horvát Száborba, de erről majd a 3. fejezetben bővebben értekezem.

A horvátországi kisebbségek legfőbb hivatkozási alapja a 2002-ben elfogadott, az emberi szabadságjogokról és a Horvát Köztársaság etnikai és nemzeti közösségeiről, illetve kisebbségeiről szóló alkotmányerejű törvény. (Lábadi 2003) Ezzel a jogszabállyal a kisebbségek – közöttük a magyar – jogegyenlőségét védelmezi a Horvát Köztársaság, továbbá a nemzeti, kulturális és nyelvi fejlődés érdekében segíti a kisebbség és anyaországa közötti kapcsolattartást. Újból deklarálja – ahogy az Alkotmány 15. cikkelye is kimondta –, hogy Horvátországban az etnikai és nemzeti közösségeknek vagy kisebbségeknek joguk van a kulturális autonómiához, illetve nyelvük és szimbólumaik használatához.

Eme törvényre leginkább az ország európai integrációs törekvéseiből fakadóan volt szükség, mivel a kisebbségvédelem és az állampolgári egyenlőség az európai uniós tagság egyik alapkikötése volt.

1.2 A horvátországi magyarság jogainak alapjai, a bilaterális szerződések

Magyarország és Horvátország között több bilaterális szerződés is született az évek során, melyekben szó van a két ország egymáshoz való viszonyáról, illetve egymás kisebbségeinek jogairól is, számunkra utóbbiak a relevánsak. Az első kétoldalú egyezmény 1992 decemberében született, ez a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló szerződés, amelynek 17. cikkelye szól a kisebbségekről, eszerint:

„A Horvát Köztársaságban élő magyar nemzetiségű horvát állampolgároknak és a Magyarországon élő horvát nemzetiségű magyar állampolgároknak joga van ahhoz, hogy egyénileg vagy közösségük más tagjaival szabadon kifejezhessék, megőrizzék és tovább fejlesszék etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat anélkül, hogy őket bárki akaratuk ellenére asszimilációra kényszerítené. Joguk van ahhoz, hogy anyanyelvüket a magánéletben és a nyilvánosság előtt szabadon használják, anyanyelvükön információkat terjesszenek és cseréljenek, és azokhoz hozzáférjenek. Joguk van ahhoz, hogy emberi jogaikat és alapvető szabadságjogaikat teljes mértékben és hatékonyan mindenfajta diszkriminációtól mentesen és a törvény előtt teljes egyenlőségben gyakorolják.” (Andócsi 2012: 273)

A szóban forgó országok kapcsolatában a következő mérföldkő az 1995-ben aláírt kölcsönös, a kisebbségi jogok garantálásáról szóló egyezmény, mely kiemelt fontosságú volt az országok nemzetiségi lakosságának szemszögéből.[2] Ebben a szerződő felek a kisebbségek tagjai számára a magán- és közéletben biztosítják az anyanyelv, valamint az eredeti vezetéknév és keresztnév szabad használatát és anyakönyveztetését. Ez azért is fontos, mert addig bevett gyakorlat volt a nevek lefordítása illetve fonetikus írása, mely gyakran kellemetlen szituációkat szült. A nevek anyanyelven történő használatát a horvát kormány különösen támogatta, mivel a nevek fonetikus átírása a szerb nyelvre jellemző. Továbbá a szerződők kötelezik magukat, hogy a kisebbségek által benépesített területeken garantálják és biztosítják mindkét nyelv megfelelő használatát a helyi önkormányzatok szerveiben, az írásos és szóbeli kommunikációban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, valamint egyéb közintézményekben, összhangban országaik belső jogrendjével, nagy hangsúlyt fektetve a földrajzi nevekre és a nyilvános feliratokra. A megállapodás rendelkezik arról is, hogy a felek lehetővé teszik a saját nyelvű rendszeres rádió-, valamint televízióadások sugárzását megfelelő hosszúságú műsoridővel, valamint e tartalmak kölcsönös megosztását az országok közszolgálati médiumai között.

Ezen felül a két ország vállalja, hogy biztosítani fogja a magyar és a horvát kisebbség azon jogát, hogy vallásukat anyanyelvükön gyakorolják, és támogatják az egyházak ilyen irányú erőfeszítéseit. Ebből kifolyólag a magyar és a horvát állam engedélyezi a papok kölcsönös küldését és fogadását a két ország közt az adott államban működő kisebbségi egyházi közösségek esetében. Ezt a döntést pozitívan fogadta mind a katolikus, mind a református egyház, ám a gyakorlati kivitelezésben mindkét egyház számos problémába ütközött, ezért főleg a katolikus egyház esetében folyamatosan szorul vissza az anyanyelvű igehirdetés. Jelenleg megközelítőleg csupán a katolikus hívők felének áll módjában magyarul hallgatni az igét. Ennek legfőbb oka, hogy nincsenek magyar anyanyelvű papok, de még a magyarul tudókból is nagy hiány van. Érdemes megemlíteni még, hogy mivel a horvát nép is katolikus vallású, ezért nem ritka, hogy a vegyes lakosságú településeken kétnyelvű a mise, sőt van, ahol hetente változik a liturgia nyelve. A református egyház abból a szempontból szerencsésebb helyzetben van, hogy nem létezik horvát nyelvű református egyház, és horvát anyanyelvű reformátusok sincsenek nagy számban, viszont ebből kifolyólag lelkészképzés sincs, így hát teljes mértékben az anyaországra vannak ilyen téren utalva a helyi magyar református közösség tagjai. Jelentős bonyodalmakat okozott a közelmúltban az, hogy egyes református lelkészek adventista teológiát végeztek, és mégis református istentiszteletet tartanak.

A magyar–horvát vegyes bizottság 1999-ben, Eszéken tartott ülésén napirendre került az előbbiekben leírt jogok betartásának felülvizsgálata, melynek során kiderült, hogy az oktatás, a tájékoztatás, valamint az anyanyelven történő vallásgyakorlás terén nemigen valósulnak meg a kétoldalú szerződésben foglalt vállalások. Ez a gyakorlat a későbbiekben sem javult, a mai napig sok olyan eset van, amikor az okmányirodában nem értik, hogy az ember miért szeretné magyarul írni a nevét a személyigazolványára, vagy hogy miért akar valaki inkább délután visszamenni a hivatalba, a magyar ügyintézőhöz.

Nyelvi jogok

2.1 Területi jellegű nyelvhasználat

Horvátország 1997-ben csatlakozott az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájához.[3] A Charta elfogadásával lényegében Horvátország területén is létrejött a regionális vagy kisebbségi nyelvek – közöttük a magyar – közéleti és magánéleti gyakorlásának teljes körű joga. Horvátországban azokban a városokban és járásokban, ahol a nemzeti kisebbség abszolút vagy relatív többségben él, lehetőségük van a hivatalos életben is használni a saját anyanyelvüket. A horvátországi magyarság számára ebből a szempontból kiemelkedő jelentőségű a Vukovár–Szerém megyei Kórógy és Szentlászló, illetve a Drávaszög két, arányaiban legnagyobb számban magyarlakta járása, ahol a magyarság homogén nyelvi környezetben él. Ez a két utóbbi közigazgatási egység a Hercegszöllősi járás teljes egésze, és a Bellyei járáshoz tartozó magyar többségű települések. A járások működését szabályozó, ún. alapszabályok mindkét esetben kitérnek az ott élő őshonos magyarok jogaira. A Hercegszöllősi járás alapszabálya tartalmazza, hogy amennyiben igény van rá, lehetővé kell tenni a magyar nyelv használatát a közigazgatás minden szintjén, továbbá köteles a járás a nemzeti jelképek és a nemzeti himnusz használatát biztosítani, igény szerint. A Bellyei járásban 2002-ben módosították az alapszabályt oly módon, hogy a horvát nyelv mellett a közigazgatásban, a hivatalos érintkezésben a magyart is egyenrangúvá tették a járás magyarlakta falvaiban, ez annyiban különbözik a hercegszöllősi modelltől, hogy míg utóbbi a járás teljes területére kiterjeszti a kisebbségi jogokat, addig a bellyei csak a magyar többségű településekre korlátozza azok érvényesülését. A törvény abszurd mivoltát jelzi, hogy a magyar többségű településeken nem működik olyan állami hivatal, ahol ezeket ténylegesen alkalmazni lehetne, ugyanis ilyen intézmény csak a járási székhelyen, Bellyén van, ahol a magyarok aránya 20% körül mozog. A hercegszöllősi járásban a járási székhely lakossága ugyan részben – a bellyeihez hasonlóan – etnikailag nem magyar többségű, mégis a nyelvhasználati törvények ugyanúgy vonatkoznak rá, mint a magyar többségű településekre.

Ezen járások alapszabályában továbbá szerepel a helyiség- és utcanévtáblák, az intézménynevek, a hivatalos tájékoztatók, a forgalmi táblák, valamint az önkormányzati közlönyök kétnyelvű szerepeltetésének kötelezettsége is. (Lábadi 2003)

A fent említett szabályok gyakorlati alkalmazása viszont nem minden szinten valósul meg. Hercegszöllősön például a kétezres évek elején nagy viták születtek abból, hogy a járási elöljáró, Sólya Dénes nem volt hajlandó magyarul is kiírni sem a helyiség nevét, sem az utcák nevét, mivel a településen jelentős szerb kisebbség is él. Ezért, hogy ne keljen cirill betűkkel is kiírni a feliratokat, sokáig inkább csak horvátul szerepeltek az említett táblákon a kiírások. Később a sajtó és az ellenzék nyomására végül mégis kikerültek a magyar nyelvű feliratok.

Érdekes még, hogy ugyan a járások alapszabályában szerepel a magyar nyelvű közúti tájékoztató táblák használata, ám ezek gyakorlatilag sosem kerültek két nyelven használatba, mivel a kihelyezésük a megye hatáskörébe tartozik, és a megyei hatóságokat nem kötelezi törvény a kétnyelvűségre.

2.2 Anyanyelvhasználat az oktatásban

A horvátországi magyar oktatás nagy múltra tekint vissza, és a történelem során az ott élő gyerekeknek szinte mindig módjukban állt anyanyelven tanulni. A délszláv háború azonban a helyi magyar oktatásra is rányomta a bélyegét, mivel az jórészt teljesen felbomlott 1991-ben. A szerbek által megszállt drávaszögi területeken mindössze hét tanító és tizennégy tanár, valamint két óvónő maradt, akiknek el kellett látni a magyar nyelvű oktatást. (Lábadi 2003)

Az oktatóhiány miatt sok nehézségbe ütköztek a tanítók, akik párhuzamosan több településen tanítottak, hogy fennmaradhasson az anyanyelvű oktatás. A szerb megszállók a Krijinai Szerb Köztársaság idején (1991-től 1995-ig) egyébként a szerbiai tantervet és az ottani iskolarendszert tették kötelezővé, valamint megszüntették a két legnagyobb magyar iskolaközpont, a vörösmarti és a laskói önállóságát, és az összevont intézmény élére ők nevezték ki az igazgatót. Ezekben az években a középfokú magyar oktatás a megszállt részeken teljesen megszűnt. A békés reintegráció éveiben a horvátországi magyar nyelvű oktatás helyreállítása is megkezdődött és sikeresen lezajlott.[4]

Horvátországban 2000-ben fogadták el a kisebbségi oktatásra vonatkozó törvényt, ez a törvényileg előírt minimális tanulói létszámnál kevesebb diák esetében is megengedi az iskolaalapítást. A törvény szerint lehetőség van külön osztályt indítani a nemzeti kisebbségeknek a horvát tannyelvű iskolán belül, ahol az oktatás nyelve az adott kisebbség nyelve. A kisebbségi nyelven tanuló osztályok elindítását a törvény szerencsére nem köti minimumlétszámhoz. Több olyan eset is volt már, hogy egyetlen gyerek számára is indítottak osztályt egy településen, ez a pozitív diszkrimináció ékes példája. (Minorities in Croatia 2003:19–24)

Azokban az iskolákban, ahol folyik magyar nyelvű oktatás, a törvény szerint biztosítani kell a kisebbségi nyelv és írás tanulásának lehetőségét a többségi nemzethez tartozó diákok számára is, erre azonban érdeklődés hiányában nem igazán van példa a magyar iskolákban, viszont a tengermelléki olasz tannyelvű iskolákban ez bevett szokás. Azokon a településeken, ahol valamilyen oknál fogva nincs lehetőség a magyar nyelven történő oktatásra, ott a törvény szerint lehetővé kell tenni a horvát tannyelvű iskolások számára is a kisebbségi nyelv tanulását úgynevezett „anyanyelv-ápoló” órák keretein belül. Horvátországban a magyar nyelvet jellemzően a nyugat-szlavóniai térségben és a nagyobb magyar szórvánnyal rendelkező városokban tanítják ilyen keretekben.

Horvátországban egyébként napjainkban öt általános iskolában zajlik magyar nyelvű nyolcosztályos oktatás: Vörösmarton, Újbezdánban, Laskón, Kórógyon és Eszéken.

Az általános iskolán kívül a diákoknak lehetőségük van középfokon is magyarul tanulni az 1999-ben alapított Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban, ahol óvoda, általános iskola és középiskola is egy intézmény keretein belül működik. Ami a középfokú oktatást illeti, magyar nyelven három lehetőség közül választhatnak a tanulók. A legtehetségesebbek gimnáziumban tanulhatnak tovább, ide a legmagasabbak a bekerülési ponthatárok, de aki szakmát szeretne tanulni, az megteheti ugyanitt szállodai és vendéglátóipari technikus szakon, illetve bolti eladó szakon. Sajnos a középfokú oktatás legnagyobb problémája a magyar nyelvű oktatók hiánya, ezért bizonyos tárgyakat horvátul kell tanulniuk a diákoknak. (Andócsi 2012:279)

Zágrábban és Eszéken a diákoknak lehetőségük van hungarológia szakon, egyetemi szinten is folytatni tanulmányaikat. Így hát amennyiben valaki úgy szeretné, a teljes oktatási ciklust elvégezheti anyanyelvén az országban.

Ami az oktatást illeti, a horvát állam támogatja a horvát tankönyvek magyarra fordítását, amely a legtöbb tantárgyból már meg is történt. A magyarországi tankönyvek használata sem tilos, azonban ezeket előbb engedélyeztetni kell a felelős minisztériummal. Általában ez nem szokott akadályokba ütközni, a folyamat viszont körülményes. Az illetékes minisztérium emellett már több alkalommal hangsúlyozta álláspontját arról, hogy támogatja a magyar nyelven oktató tanárokat abban, hogy írjanak kifejezetten a horvátországi magyar diákok számára tankönyveket, erre azonban még nem került sor (Andócsi 2012)

2.3 Az anyanyelv használata a médiában

A Horvátországban jelen lévő kisebbségi média számára a horvát kormány biztosítja az anyagi fedezetet a különböző érdekvédelmi szervezeteken keresztül. Jelenleg Horvátországban két médiaközpont látja el a magyar lakosságot: a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) keretein belül működő HUNCRO médiaközpont és a Magyar Egyesületek Szövetségének (MESZ) médiarészlege. (Bálint–Pataki 2005:22–24.) Előbbi gondozásában jelenik meg az Új Magyar Képes Újság című hetilap, a Barkóca gyermeklap, és a Horvátországi Magyarság havilap, illetve kéthetente kerül adásba a Drávatáj című televíziós magazinműsor a Szlavón TV-n. Emellett a MESZ gondozásában tulajdonképpen valamennyi médiatartalomnak megvan a maga megfelelője, a Horvátországi Magyar Napló hetilap a Hagyaték folyóirat, a Szivárvány gyereklap és a Láthatárok című magazinműsor kéthetente az Eszéki televízió műsorán. Érdemes megjegyezni, hogy a HUNCRO gondozásában megjelenő termékek nagyobb múltra tekintenek vissza.

Az említett médiumokon kívül a horvát állami költségvetés támogatásával az Eszéki Rádió naponta sugároz 19:05 és 19:30 között magyar nyelvű műsort, mely többnyire híradóként funkcionál, valamint a horvát állami televízió hetente ad le egy egyórás magazinműsort, melyben azonban nem jut idő mindig minden kisebbségre.

A politikai jogok bemutatása

3.1. Kik és milyen feltételek mellett választhatnak kisebbségi önkormányzatot Horvátországban?

Ahogy azt korábban már említettem, a 2011-es népszámlálás szerint Horvátországnak 4 millió 285 ezer lakosa van, ebből 329 ezren tartoznak valamely nemzeti kisebbséghez. Ezen kisebbségek egyenlő bánásmódban részesülnek a törvény előtt, és számos többletjoguk is van a többségi nemzethez képest, az egyik ilyen a kisebbségi önkormányzat alakításának lehetősége. Ahhoz, hogy az elismert kisebbségek közül valamelyik egy adott régióban saját kisebbségi önkormányzatot hozhasson létre, elsősorban számbeli feltételeknek kell megfelelnie. Amennyiben egy járásban, városban vagy megyében egy nemzeti kisebbség lakosságon belül aránya eléri az 1,5%-ot, az adott közösségnek jogában áll kisebbségi önkormányzatot alakítani. Szintén élhet az adott közösség ezzel a jogával akkor is, ha egy járásban vagy egy városban az adott nemzeti kisebbséghez tartozó egyének száma ugyan nem haladja meg az 1,5%-ot, de eléri a 200 főt. Ahhoz, hogy egy megyei szintű kisebbségi önkormányzat megalakuljon, szintén vagy a lakosság 1,5%-ának kell, egy nemzeti kisebbséghez tartoznia, vagy ha ez nem teljesül, de a közösség létszáma eléri az 500 főt a megyében, akkor is jogosultak a saját kisebbségi önkormányzatra. (Ministarstvo uprave é.n.) Abban az esetben, ha egy hivatalosan elismert nemzeti kisebbség létszáma az adott közigazgatási egységben nem éri el az 500 főt, akkor a közösségnek nincs joga saját kisebbségi önkormányzathoz, azonban választhatnak maguk közül egy ombudsmant, aki az adott nemzeti közösséget képviseli a járásban, városban vagy a megyében.

A kisebbségi önkormányzatok járási szinten 10, városi szinten 15, míg megyei szinten 25 képviselőből állnak. Amennyiben egy közigazgatási egységen belül több nemzeti kisebbség is él, abban az esetben több kisebbségi önkormányzat is létrejöhet, erre a legjobb példa Zágráb városa, ahol 19 kisebbségi önkormányzat működik párhuzamosan.[5]

3.2. A képviselők jelölése és a szavazás menete

A kisebbségi önkormányzati választások időpontját a horvát kormány határozza meg és hirdeti ki legkésőbb egy hónappal a választásra kijelölt nap előtt. A választásokon aktív illetve passzív szavazati joggal bír minden, magát az adott nemzeti kisebbséghez tartozónak valló személy, amennyiben nemzetiségi hovatartozásáról nyilatkozatot tesz a népszámlálás során. Amennyiben valaki tévedésből nem szerepel a kisebbségi nyilvántartásban, nem tud szavazni az adott választáson. Minden állampolgárnak jogában áll azonban ellenőrizni, hogy szerepel-e a nyilvántartásban, és ha nem, vagy nem megfelelő módon regisztrálták, akkor – legkésőbb 10 nappal a választások időpontja előtt – kérheti a nyilvántartás módosítását.

A kisebbségi önkormányzati választásokon való induláshoz járási szinten 20, városi szinten 30, míg megyei szinten 50 támogató aláírásra van szüksége egy személynek ahhoz, hogy indulhasson. Ez a rendszer megkerülhető, amennyiben egy kisebbségi szervezet indít jelöltet, mivel ez esetben a törvény úgy tekint az adott személyre, mint akit az egész szervezet és annak tagjai támogatnak, így nincs szükség az aláírásokra.

A 2002-es törvény értelmében a helyi önkormányzatok biztosítani kötelesek a választások helyszínét, illetve a választások lebonyolításához szükséges személyzetet, amennyiben az adott közigazgatási egység területén legalább egy nemzeti kisebbség indított jelöltet, illetve ha az adott településen él olyan személy, aki magát az egyik elismert nemzeti kisebbséghez sorolja.

A választások különlegessége, hogy a választópolgárok annyi voksot adhatnak le, ahány tagú a kisebbségi önkormányzat, tehát esetenként akár 25 szavazatot is szétoszthatnak a jelöltek között. Ez azt jelenti konkrét példával élve, hogy a járási kisebbségi választáson egyszerre 10 jelöltre, a városin 15, míg a megyein 25 jelöltre is szavazhatnak a választópolgárok, de természetesen a választóknak nem muszáj minden szavazatukat felhasználniuk – ha úgy akarják, szavazhatnak egyetlen egy emberre is, attól még érvényes lesz a szavazatuk, viszont ha a megengedett maximumnál eggyel több nevet karikáznak, abban az esetben érvénytelennek minősül a szavazólap. A sok szétosztható szavazat gyakran bonyodalmakat is tud okozni, főleg az idősebb választópolgárok körében, hiszen esetenként egy személy akár 40 szavazatot is leadhat, ami oda vezet, hogy gyakran a megengedettnél kevesebb nevet karikáznak be az emberek, vagy sok esetben találomra osztják szét szavazataikat a jelöltek között.

3.3. A kisebbségi önkormányzat megalakulásának menete és költségvetése

Miután országos szinten lezajlottak a kisebbségi önkormányzati választások, a helyi önkormányzatok kötelesek 30 napon belül összehívni a kisebbségi önkormányzatok alakuló ülését. A kisebbségi önkormányzatoknak jogukban áll az ülésen a saját nyelvüket használni, viszont a jegyzőkönyvet kötelesek az ország hivatalos nyelvén is elkészíteni, latin betűs írásmóddal, hogy a helyi önkormányzatok is át tudják tekinteni azt.

A delegáltak az alakuló ülésen titkos szavazással megválasztják maguk közül az adott kisebbségi tanács elnökét, illetve alelnökét. Mivel járási szinten 10 tagú testületeket választanak a polgárok, ezért megeshet, hogy ugyanannyi képviselőt tud delegálni több politikai szervezet is, ebben az esetben az elnök megválasztása nehézkes. Ilyen esetben, ha öt szavazási kör után sem sikerül megegyezni az elnök kilétéről, új választásokat kell kiírni.

Az elnök feladata a testület képviselete a nyilvánosság előtt, a különböző fórumokon való megjelenés, az ülések összehívása és levezetése, valamint a költségvetés kidolgozása.

A második ülésen a tanácstagok megállapodnak az éves programról és a költségvetésről. Az adott kisebbségi szerv költségvetését az adott helyi önkormányzat határozza meg, melynek összege függ a képviselt közösség méretétől és a lakosságban képviselt arányától az adott közigazgatási egységen belül. Ezen kívül a kisebbségi tanácsok pályázhatnak az országos költségvetésből is támogatásokra, melyre az országos kisebbségi tanácson keresztül van lehetőség.

A képviselők a feladataikat önkéntes alapon látják el, munkájukért pénzbeli juttatást nem kapnak, viszont a munkavégzés során felmerülő esetleges költségeket megtéríti az helyi önkormányzat. Amennyiben a tanácstagok úgy ítélik meg, hogy egyes tagok kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, és nagymértékben hozzájárultak egy adott ügy megoldásához, abban az esetben a kisebbségi testület egy egyszeri pénzbeli jutalmat szavazhat meg az illetőnek, melynek összegéről az illetékes minisztérium dönt. (Ustavni zakon é.n.)

A kisebbségi tanácsok hivatalosan – jogállásukat tekintve – nonprofit jogi személynek minősülnek, tehát saját bevétellel nem rendelkezhetnek. Ez alól kivételt képeznek az adományok, örökségek vagy egyéb, nem szolgáltatásból befolyó pénzek, melyet az adott testület csakis az általa képviselt nemzeti vagy etnikai kisebbség érdekében használhat fel, és köteles vele elszámolni a helyi önkormányzat irányába. Az adott kisebbségi önkormányzat adományból vagy örökségből származó vagyona folytonos, a jogi személyhez köthető, mely a négy éves ciklus lejárta után tovább öröklődik a következő tanácsra.

A törvény nem rendelkezik arról, hogy milyen gyakorisággal kell összehívni a kisebbségi önkormányzatokat, ez az elnök szabad belátására van bízva. Ez a jogi rés sajnos az idők során visszaélések melegágyává vált, előfordult olyan, hogy a négy éves ciklus alatt csupán egy alkalommal hívták össze a testületet alakuló ülésre, ugyanakkor az is megesett, hogy a kisebbségi tanács busás havi bérleteket fizetett terembérlés címen magánszemélyeknek.

3.4 A kisebbségi önkormányzatok kompetenciái és működésük jogi háttere

A horvát parlament 2002. december 13-án elfogadott alkotmányerejű törvénye értelmében a kisebbségi önkormányzatok legfőbb feladata az adott őshonos nemzeti vagy etnikai kisebbség segítése az aktív közéleti részvételben, problémáik megoldásában, tanáccsal és útmutatással lássák el a helyi önkormányzatokat a kisebbségekkel kapcsolatos kérdésekben, valamint, hogy felügyeljék a törvények által megszabott kisebbségi jogok betartatását. Ennek érdekében a megválasztott kisebbségi tanácsok együttműködnek a helyi önkormányzatokkal, a többségi és kisebbségi civil szervezetekkel, jogi személyekkel, állami intézményekkel, illetve – amennyiben van rá lehetőség – a többi, a közigazgatási egységen belül velük párhuzamosan működő kisebbségi önkormányzattal is.

A kisebbségi tanácsok javaslatokat tehetnek a helyi önkormányzatoknak minden olyan kérdésben, mely érinti az ott élő kisebbséget, valamint a helyi önkormányzatoknak is kötelességük konzultálni a kisebbségi önkormányzatokkal minden olyan döntés előtt, mely befolyásolhatja a helyi nemzeti közösség életét, azonban az önkormányzat nem köteles ezt meghallgatni. A kisebbségi önkormányzat tagjai, amennyiben szükségesnek érzik, jelen lehetnek a helyi önkormányzati üléseken mint megfigyelők, és megegyezés alapján akár fel is szólalhatnak, ám szavazati joggal nem rendelkeznek. (Ustavni zakon é.n.)

A kisebbségi önkormányzatok továbbá kötelező erejű ajánlást tehetnek az országos kisebbségi tv- és rádióműsorok tartalmát illetően, valamint megfogalmazhatják véleményüket a kisebbségi nyelvű országos médiumok kapcsán, melyben rávilágíthatnak azok hiányosságaira.

A kisebbségi önkormányzatok felhívhatják a helyi önkormányzatok figyelmét és megoldást javasolhat a közösségük szociális és gazdasági problémáira, amennyiben az adott kisebbség által lakott területeket az említett problémák jobban érintik, mint a többségi nemzet által benépesített régiókat.

Amennyiben egy helyi önkormányzat a kisebbségi önkormányzat tiltakozása ellenére olyan döntést hoz, mely bizonyítottan káros a területen élő őshonos nemzeti kisebbségekre nézve, abban az esetben a kisebbségi tanácsnak kötelessége az országos kisebbségi tanácshoz fordulni, ami továbbítja a felelős minisztériumnak az ügyet, ahol 30 napon belül döntést kell hozni az ügyről. Amennyiben a szakminisztérium úgy ítéli meg, hogy az önkormányzat döntése káros következményekkel jár a helyi kisebbségi közösségre nézve, abban az esetben elrendelheti a rendelkezés visszavonását. Amennyiben az illetékes minisztérium nem tartja hátrányosnak az önkormányzat rendelkezését, akkor az továbbra is hatályban marad. Ha a kisebbségi önkormányzatok úgy vélik, hogy hibát követett el a minisztérium, akkor tovább vihetik az ügyet az alkotmánybírósághoz, sőt ha az alkotmánybíróság sem hoz érdemi ítéletet, a kisebbségi önkormányzatok akár a strasbourgi bíróságig[6] is vihetik az ügyet. (Minorities in Croatia 2003)

Amennyiben egy közigazgatási egységen belül kettő vagy több kisebbségi tanács is működik, abban az esetben összefoghatnak és közösen nyilváníthatják ki álláspontjukat bizonyos ügyek kapcsán, szükség esetén pedig közös gyűléseket is tarthatnak, illetve kulturális vagy hagyományőrző rendezvényeket is szervezhetnek együtt, megegyezés szerint.

3.5. Az országos kisebbségi tanács

A 2002-es kisebbségi törvény rendelkezik egy országos szintű, ún. központi kisebbségi tanács létrehozásáról is, ami az országban élő kisebbségek fő koordinációs szerve, és a legtöbb kompetenciával is ez a szervezet rendelkezik. Az országos tanács jogköre hasonló az országszerte működő kisebbségi önkormányzatokéhoz azzal a fontos különbséggel, hogy a tanács rendelkezik azon anyagi forrásokkal, mely a kisebbségi szervezetek működéséhez kell, és ez a szerv dönt arról, hogy melyik szervezet mennyi pénzt kapjon a költségvetésből.

Az országos kisebbségi tanácsnak 19 tagja van, akiket a kormány nevez ki az alábbi kritériumok alapján. (Országos kisebbségi tanács é.n.) Az ország hét legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségének kisebbségi önkormányzatai közös megegyezés alapján delegálnak egy-egy személyt, valamint a kormány további öt olyan, valamelyik kisebbségi etnikumhoz tartozó személyt delegál, aki megítélésük szerint fontos kulturális, tudományos vagy egyházi pozíciót tölt be és köztiszteletnek örvend saját nemzeti közösségében. Továbbá a tanács tagjai még azok a parlamenti képviselők, akik a horvát parlamentben kisebbségi mandátummal rendelkeznek. A tanácsot a horvát kormány a parlamenti választások után hozza létre. A tanács mandátuma négy évre szól, de amennyiben megbukik a kormány és előrehozott választásokat írnak ki, akkor a tanácsot is feloszlatják.

Az országos kisebbségi tanács elnökét, két alelnökét és az egyéb funkciókat betöltő tagjait a horvát kormány nevezi ki. Kikötés továbbá, hogy az elnök és a két alelnök közül legalább az egyikük szerb nemzetiségű legyen, mivel ők az ország legnépesebb nemzeti kisebbsége.

3.6 Kisebbségi mandátum a horvát parlamentben

A Horvátországban működő politikai rendszer egyik legérdekesebb eleme minden bizonnyal a kisebbségi mandátum, miszerint az őshonos kisebbségeknek jogukban áll képviseltetniük magukat a törvényhozásban.

A törvény három mandátumot biztosít a szerb kisebbségnek, egyet a magyarnak, egyet az olasznak, egyet közösen az országban élő cseh és szlovák nemzetiségű állampolgároknak, egyet a volt Jugoszláviát alkotó nemzetiségeknek – a szerbeket leszámítva –, illetve egyet az ország területén elő egyéb nemzetiségeknek.

A kisebbségi képviselők külön frakciót alakíthatnak a parlamenten belül, és ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mind bármely más képviselő. Jelentőségük leginkább kormányalakításkor van, mikor is a mérleg nyelveként könnyen múlhat az ő hovatartozásukon egy kormány sorsa. (Hrvatski sabor é.n.)

A kisebbségi képviselők helyzete azért érdekes, mert egyfajta pozitív diszkrimináció tapasztalható az ő esetükben. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy míg egy pártnak el kell érnie a 4%-os parlamenti bejutási küszöböt – ami a részvételi arányok függvényében akár 20–30 ezer szavazatot is jelenthet –, addig egy kisebbségi képviselő elméletben akár egyetlen egy szavazattal is be tudna kerülni a törvényhozásba, amennyiben nincs kihívója a választásokon, ám ez nem jellemző. Ami a magyar közösséget illeti, általában pár ezer szavazattal kerül be egy adott képviselő. A magyarságot ezidáig az alábbi személyek képviselték: 1992-től Faragó Ferenc, 1995-től Jakab Sándor, 2000-től Dr. Szántó Tibor, 2003-tól Ádám Jenő, ők mindannyian a HMDK színeiben jutottak mandátumhoz. (Bálint–Pataki 2005:13–16) Ezt követően 2007-ben és 2011-ben Sója Dénes, illetve 2015-ben Juhász Sándor már a MESZ színeiben került be a parlamentbe. A 2016-os előrehozott parlamenti választásokon kilenc év után ismét a HMDK jelöltje nyert Jankovics Róbert személyében.

Összegzés

Az elemzés során a szakirodalom és az elsődleges források alapos tanulmányozása révén átfogó betekintést nyertem Horvátország kisebbségpolitikájába és az országban a kisebbségeknek juttatott jogok körébe. Kutatásom elsősorban a horvátországi magyarságra fókuszált, azonban mivel azonos jogok illetik meg az ország összes őshonos nemzeti kisebbségét, kutatásomból a gyakorlati alkalmazást leszámítva minden érintett népcsoport jogai megismerhetőek.

Munkám során egyértelművé vált számomra, hogy az ország nemzetközi nyomásra, számos szimbolikus jelentőségű lépést tett a nemzeti kisebbségek védelmében. Ezek az intézkedések viszont leginkább a népmesékből jól ismert „okos lányhoz” hasonlíthatók, aki „hozott is ajándékot, meg nem is”. Ennek legékesebb példája az általam is említett Bellyei járás, ahol a magyar többségű településeken a törvény jogot biztosít a kétnyelvű ügyintézésre, azonban intézmények híján ez a gyakorlatban nem sokat ér, alkalmazása ugyanis csupán a kétnyelvű feliratokra terjed ki. Továbbá véleményem szerint a – lényegében gyakorlati hatáskörrel szintén nem bíró – kisebbségi önkormányzati rendszer is remek példa lehet a fenti állítás bizonyítására. Vitatható, hogy a helyi közigazgatás kétnyelvűsége az EU-s integráció érdekében hozott döntés volt. A tárgyalt jogszabályok a 2000 év körül születtek, tagjelölt 2004-ben lett. Különben a helyi közigazgatásban a kisebbségi nyelvhasználatot 10-20%-os részarányhoz kötik, a Bellyei járásban magyar többségű településekről van szó.

Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy ami a magyar kisebbséget illeti, a horvát állam részéről nem tapasztalható semmiféle erőszakos asszimilációs törekvés, ennek oka minden bizonnyal a hosszú, közös történelmi múlt és nem utolsósorban az országban élő magyar lakosság alacsony létszáma. Viszont a horvát állam elmarasztalható annyiban, hogy az asszimiláció ellen nem is tesz semmit. Az effajta békés együttélés azonban nem mondható el az országban élő szerb kisebbség és a horvát többség viszonyáról, előbbiek asszimilálódását ugyan nyíltan nem, viszont burkoltan támogatja a mindenkori horvát kormányzat.

Megállapíthatom, hogy a horvátországi magyarságot elméletben minden olyan jog megilleti, amely egy kisebbségben élő nemzet számára szükséges és elengedhetetlen lehet a fennmaradásához. Joguk van a saját nyelven történő oktatásra, a magyar nyelvű médiára, a közéleti és mindennapi anyanyelv-használatra, a magyar nyelvű hitélet is biztosítva van, és a megfelelő politikai képviselettel is rendelkeznek. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy egyre kevesebb magyar nemzetiségű állampolgár él Horvátországban, és közülük is egyre kevesebben élnek a jogaikkal. Az egyik nagy probléma, hogy sok magyar szülő horvát tannyelvű iskolába íratja a gyermekét, mellyel felgyorsítja az asszimilációt. A másik jelentős gondot az elvándorlás jelenti, ami az egész keleti országrészt jellemzi. Horvátország azon része ugyanis, ahol a magyarság él, az ország egyik gazdaságilag legelmaradottabb területe, mely leginkább az 1990-es évek háborúinak köszönhetően vált ilyenné. Mivel kezdetektől fogva egy kis lélekszámú közösségről beszélünk, ezért az elvándorlás negatív hatásai sokkal erőteljesebbek, mint más régiókban, és a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a fiatal generáció hagyja el szülőföldjét, otthon csupán az idősek maradnak, és sajnos hiába lesznek a horvátországi magyarságnak rendezett jogai, ha nem lesz, aki éljen ezekkel.

A térségből egyébként az ország 2013-as európai uniós csatlakozása óta a horvát lakosság is nagy számban vándorol el, ennek köszönhetően a magyar települések etnikai arányaikat tekintve ugyan nem hígulnak fel – mivel senki sem költözik az elvándoroltak helyére –, ehelyett inkább a falvak elnéptelenedése tapasztalható. Amennyiben belátható időn belül nem változik a gazdasági helyzet és így folytatódik az elvándorlás, elképzelhető, hogy a 2021-es népszámlálás idejére a horvátországi magyarság lélekszáma tízezer fő alá fog esni.

Tanulmányomat egy szlavóniai népdal néhány sorával zárom, mely úgy vélem, jól tükrözi a horvátországi magyarság múltját és jelenét.

„Kórógy vára, híres vára, régi ősök büszke vára,
Régen elmúlt dicsősége, nem maradt más, csak emléke,
Erős fala összeomlott, romja alatt ősi csontok,
Szájról szájra az ének száll, porjuk fölött futó szél jár,
Romhalmaz lett a büszke vár, körülötte csendes a táj,
Száll az ének szájról szájra, elpusztult már Kórógy vára.”[7]

Felhasznált irodalom

Folyóiratok, tanulmányok

Andócsi János 2012. Az anyanyelv használatának jogi lehetőségei Horvátországban. In: Eplényi Kata – Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás: a magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest, Lucidus.

Bálint–Pataki József 2005.: Jelentések a határon túli magyarság helyzetéről. Horvátországi magyarság 2005. Határon Túli Magyarok Hivatala, Budapest, http://www.hhrf.org/htmh/014_horvatorszag/text020/doc_upload/horvato2005.pdf (2016.05.14.)

Ethnic Hungarians in Ex-Yugoslavia, S.O.S Transylvania. Geneva Committee, 1993. April, Ottawa http://www.hungarianhistory.com/lib/exyugo/exyugo.pdf (2016.04.22.)

Lábadi Károly 2003. Nyelvtörvények, nyelvi jogok Horvátországban. 2003 http://adattar.adatbank.transindex.ro/tanulmany/11_Labadi_Karoly.htm (2016.05.10)

Lőrinczné dr. Bencze Edit 2014.: A horvátországi magyarok helyzete Trianontól napjainkig. http://www.kodolanyi.hu/kv/cikk/nagyhatalmak-kisallamok-321 (2016.05.20)

Makkai Béla 1994. A „Szlavóniai Magyar Újság“ és a horvátországi magyarság.

In: Arday Lajos (szerk.): Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből. Teleki László Alapítvány – Közép-Európa Intézet. Budapest, 1994, 85–108.

Mák Ferenc 2003. Magyarok Horvátországban. Magyar Kisebbség, 9–10. sz. = 3. évf. (1997.) 3–4. sz.

Minorities in Croatia, Minority Rights Group International, London, 2003 http://minorityrights.org/wp-content/uploads/2015/07/MRG_Rep_Croatia.pdf (2016.05.17.)

Elsődleges források

A Horvát Köztársaság Alkotmánya

A Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között Budapesten, 1992. december 16-án aláírt, a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló Szerződés. net.jogtár.hu (2016.05.18.)

A Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a Magyar Köztársaságban élő horvát kisebbség és a Horvát Köztársaságban élő magyar kisebbség jogainak védelméről Eszéken, 1995. április 5-én aláírt Egyezmény. net.jogtár.hu (2016.05.18.)

A Horvát Szábor törvényerejű határozata 1997. október 22.

Narodne novine: A 2002-es kisebbségi törvény
Broj 155/2002, 47/2010, 80/2010 i 93/2011

Statistička izvješča: Popis stanovništva, kućanstva i stanova 2011. Stanovništvo prema držvljanstvu, narodnosti, vjeri i materinskom jeziku. Zagreb. 2013. www.dzs.hr (2016.04.28.)

Egyéb források

Hvatski sabor: A horvát parlament hivatalos oldala. http://www.sabor.hr/zakon-o-izborima-zastupnika-u-hrvatski-sabor-pravo 2016.03.17

Ministarstvo uprave: A horvát közigazgatási minisztérium honlapja a kisebbségi önkormányzatokról https://uprava.gov.hr/izbori-za-clanove-vijeca-i-predstavnike-nacionalnih-manjina/858 (2016.02.18)

Országos kisebbségi tanács honlapja http://www.savjet.nacionalne-manjine.info/clanovi.php 2016.04.16.

Ustavni zakon: Alkotmányos törvény a kisebbségek jogairól http://www.zakon.hr/z/295/Ustavni-zakon-o-pravima-nacionalnih-manjina (2016.04.02)

Zágráb város internetes oldala http://www.zagreb.hr/default.aspx?id=676 (2016.02.10)

Melléklet:

Települések elnevezése magyarul és többségi nyelven

Baranyavár – Branjin Vrh

Csúza – Suza

Darázs – Draž

Daruvár – Daruvar

Eszék – Osijek

Fiume – Rijeka

Haraszti – Hrastin

Hercegszöllős –Kneževi Vinograi

Karancs – Karanac

Károlyváros – Karlovac

Kiskőszeg – Batina

Kórógy – Korođ

Kő – Kamenac

Nagybodolya – Bodola

Pélmonostor – Beli Manastir

Sepse – Kotlina

Szentlászló – Laslovo

Újbezdán – Novi Bezdan

Vörösmart – Zmajevac

Vukovár – Vukovar

Zágráb – Zagreb

THE LEGAL STATUS OF HUNGARIANS IN CROATIA

Abstract

This study presents the Croatian minority system using the example of the local Hungarian minority. The study covers all relevant segments of the minority life in Croatia, including the rights to use their native language, education, territorial laws and religion. These things were laid down in the framework of bilateral agreement between the two states. The study also deals with the minority’s self-government, their election system and how it functions. The study ends with a chapter about the minority delegate in Croatian National Assembly.

Keywords: Croatia, Hungary, law, mother language,

A HORVÁTORSZÁGI MAGYAROK JOGI HELYZETE

Kivonat:
A tanulmány a horvátországi kisebbségi rendszert mutatja be a helyi magyar kisebbség példáján keresztül, mely során kitér minden az adott kisebbség számára releváns szegmensre. A területi és anyanyelv használati jogokon kívül részletesen értekezik az egyházi és oktatási ügyekről is, melyeket a két állam bilaterális szerződések keretein belül fektetett le. A tanulmány továbbá részletesen foglalkozik a kisebbségi önkormányzatokkal és azok választásának menetéről és működésükről. A tanulmány végül egy a kisebbségi parlamenti képviselőről szóló fejezettel zárul.

Kulcsszavak: Horvátország, magyarok, Drávaszög, jog, anyanyelv

Önéletrajz:

Hordósi Dániel: Mohácson született 1992.09.08-án. Általános iskola: Csúza, Vörösmart (Horvátország). Gimnázium: Magyar Oktatási és Művelődési Központ Eszék. Az érettségi után Budapestre kerül, a Balassi Intézet egyetemi előkészítője után felvételt nyer a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok alapszakjára, ahol 2015-ben Európai uniós szakirányon diplomát szerez. Jelenleg mesterszakos hallgató diplomácia szakirányon.

Közéleti szereplés: 17 évesen Eszék-Baranya megye diák önkormányzatának alelnöke, két évvel később a Horvátországi Magyarok Ifjúsági Közössége elnökségi tagja, 2014-től a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége országos elnökségének tagja.

[1] Ivica Račan – (1944–2007) horvát szocialista politikus, 2000 és 2003 között Horvátország miniszterelnöke.

[2] A Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a Magyar Köztársaságban élő horvát kisebbség és a Horvát Köztársaságban élő magyar kisebbség jogainak védelméről Eszéken, 1995. április 5-én aláírt Egyezmény. Az Egyezményt ld. net.jogtár.hu (2016.05.18.)

[3] A Horvát Szábor erről szóló törvényerejû határozatát 1997. október 22-én fogadták el.

[4] Erről már személyes tapasztalatokkal is rendelkezem, ugyanis 1999-ben kezdem az általános iskolát, és még a mi napig emlékszem, hogy a mi kétfős osztályunk volt az első, ami már az új rendszerben kezdte meg a munkát az UNICEF által frissen felújított kisiskolában.

[5] A részletekről ld. a zágrábi fővárosi önkormányzat hivatalos honlapját: http://www.zagreb.hr/default.aspx?id=676 (2016.02.10)

[6] Emberi Jogok Európai Bírósága: az Európa Tanács egyik főszerve.

[7] Szlavóniai népdal, mely a HUNCRO médiaközpont által készített „Kórógy vára, hírős vára…” című dokumentumfilmben hangzik el.