Sebestény István: A forrásteremtés dilemmái
- november 4-5 között tizenkettedik alkalommal került megrendezésre a Civil Fórum konferencia Marosvásárhelyen. A rendezvény idei témája a Fenntartható Civil Társadalom volt. A plenáris ülés keretében Sebestény István „A civil forrásteremtés dilemmái” címmel tartott előadást.
Minden civil szervezet azért jön létre, hogy bizonyos célokat, programokat megvalósítson, amelyeknek a kivitelezéséhez minden esetben pénzügyi fedezetre van szükség. Ezeknek a forrásoknak a megszerzésére sokszor több energiát fordítanak a civilek, mint programjaik megszervezésére és lebonyolítására. Tehát már a tevékenységének megkezdésekor szembesül a szervezet azzal a dilemmával, hogy „programot vagy forrást” teremtsen, és sok esetben szembe találkozik azzal a kényszerrel, hogy a céljait kell igazítani ahhoz, hogy adott időszakban mire lehet pályázati pénzt szerezni. A forrásteremtés tehát cél és eszköz is egyben a tevékenység megvalósításához.
A több forrás azonban sok esetben több terhet is jelent, érvényesül egy ún. multiplikátor hatás, ugyanis minél több tőke áll rendelkezésre, annál nagyobb mértékben növekszik meg az infrastruktúra, illetve annál nagyobb adminisztrációs teher hárul a szervezetekre. Viszont ha ezek a bevételszerzési lehetőségek elapadnak, nehéz visszalépni és leépíteni a már kialakított szervezeti infrastruktúrát, ezért a forrásszerzés folyamatos kényszerként van jelen a civil szervezetek életében.
A rendelkezésre álló pénzeszközöket különböző ideáltipusokba sorolhatjuk. A klasszikus csoportosítást figyelembe véve mindenek előtt az alaptevékenységhez köthető bevételeket említhetjük, emellett a civil szervezetek szolgáltatásaikért díjat számolnak fel, rendezvényeikhez, programjaikhoz hozzájárulást kérnek, az egyesületek még tagdíjat is szedhetnek. Ezek a pénzeszközök független vagy szabad forrásnak tekinthetők, mert megszerzésükhöz semmilyen külső elvárásnak való megfelelés nem kapcsolódik.
Tipikusan a szektorra jellemző pénzforrás a támogatás, amely érkezhet magánszemélyektől, vállalkozástól, az államtól vagy az önkormányzattól, ám általában az ilyen anyagi hozzájárulások valamilyen előre meghatározott cél érdekében használhatók fel. Ez a cél lehet a támogató által előírt feladat végrehajtása, vagy a civil szervezet saját maga is felkínálhat bizonyos programokat támogatás elnyerése érdekében. Mindenesetre az előbbitől eltérően ez a pénzösszeg kötött felhasználású, ezáltal függő vagy kötött forrásként értelmezhető. S itt a függés közvetetten is jelentkezhet, hiszen a támogató – kiváltképpen, ha állami, önkormányzati forrásra gondolunk – a támogatásért további szolgálatokat, lojalitást, „hűséget” is elvárhat.
Végül a nonprofit szervezet vállalkozhat is, hisz elnevezésében szereplő negatív kitétel nem a profit termelésére, hanem csak annak szétosztására vonatkozó tilalmat jelent. Eszerint üzleti tevékenységet folytathat, befektethet, részvényt jegyezhet, kamatot, osztalékot vehet fel, bár azért emellett folyamatosan hangoztatni kell, hogy mindez csak a szervezet célja érdekében végzett kiegészítő elfoglaltság, amely viszont emiatt „szükséges rossz”, így ez kényszerű forrásként aposztrofálható.
Leegyszerűsítve így néz ki a civil szervezetek bevételi lehetőségeinek elegye, a „civil-mix”. A valóságban azonban ez nem ilyen tisztán fordul elő, és főleg nem ennyire tudatos döntések alapján áll össze. A források piacán a kereslet mindig a kínálat után kullog, és itt hatványozottan érvényes Say dogmája, miszerint „minden kínálat megteremti a maga keresletét”, vagyis minden pályázat megtalálja a maga civil szervezetét.
A pályázati források megszerzésével kapcsolatban három fő problémával találják szembe magukat a pályáztatás folyamatában részt vevők. A pályáztatónak általában korlátozott források állnak rendelkezésére, szinte minden esetben nagyobb az igény, mint a kiosztható pénzösszeg. Ennek a problémának a megoldása érdekében a pályázatot elbíráló elkezdi kurtítani a megítélt összegeket, annak érdekében, hogy minél többen részesülhessenek támogatásban, ez viszont a megvalósításnál „fél rendezvényeket”, félig lebonyolított projekteket eredményez. Ez a jelenség beindít egy ún. „igény-spirál” folyamatot, miszerint a pályázók egyre nagyobb költségvetésű programokat nyújtanak be, a pályáztató viszont egyre kevesebb összeget ítél meg. Ennek megoldása csak az lehet, ha a kiírók el tudják érni, hogy felelősségteljes, reális igényekkel álljanak elő a civilek, cserébe viszont vállalják, hogy egy bizonyos hányadnál kevesebb összeget nem ítélnek meg a nyertes projekteknél.
A támogató sokszor önrész meglétét is megszabja feltételként egy-egy pályázati kiírásban. Ez szintén komoly probléma a civil szervezetek működésében. A saját tagdíjak, befizetések, sokszor még a működési kiadásokra, a rezsire sem elegendőek. Egy előző pályázaton megnyert, és még rendelkezésre álló összegből elvben nem lehet átcsoportosítani más célokra. Vállalkozási tevékenységből szintén nagyon nehéz az önrésznek megfelelő összeget előteremteni. Marad az „önrész-spirál”, ami azt jelenti, hogy folyamatosan az előző, még el nem költött más célra szánt forrásokat „jelentik le” önrészként, bízva abban, hogy mire ezt fel kellene használni, egy következő projektből vissza lehet tenni a hiányzó pénzösszeget az eredeti programba. Ez viszont egy folyamatos pénzügyi manőverezést, és nem utolsó sorban szabálytalan működést kíván meg. Ennek a problémának a feloldása lehetne, ha az önkéntes munka pénzben kifejezett értékét –amelyet a civil szervezetek tagjai, segítői végeznek egy-egy projekt megvalósítása során– elfogadnák önrészként a pályázati elszámolásokban.
Még egy speciális probléma jelentkezik a civil szervezetek működése és pályázati tevékenysége során, nevezetesen a „rezsi-spirál” kérdése. A nonprofit szervezetek működésének is számos költségvonzata van, ilyenek a bankszámla fenntartása, könyvelési szolgáltatás igénybe vétele stb. Mindezek fedezésére külön forrást kell teremteni, hiszen a tagdíjak, szolgáltatási ár és díjbevételek sok esetben ezekre nem elegendőek. Erre jelenthetne megoldást a szervezetben meglevő „szellemi és fizikai kapacitás” piaci értéke. A pályázati program keretében a szervezet tagjai, támogatói sokszor a szakmai tevékenység nagy részét is el tudnák – külső vállalkozó bevonása nélkül is – végezni, így az önerőből megvalósított feladatoknak az értékét a szervezet gyakorlatilag „önmagának kiszámlázva” saját működésre, fejlődésére költhetné, mintsem kívülállók üzleti bevételét gyarapítaná.
A forrásteremtési függetlenség mérése érdekében, meghatározhatunk egy ún. „relatív függőségi” mutatót, amelynek értéke alapján megállapítható, hogy egy civil szervezet mennyire függ a különböző támogatási formáktól. A mutató értékét úgy tudjuk kiszámítani, hogy a közvetlen támogatói döntésekből születő forrásokat, illetve a „piaci” aktivitásból származó pénzösszegeket viszonyítjuk az összes bevételhez. Ha 100-hoz közeli a mutató értéke, akkor szinte csak támogatásból él az adott szervezet, ha 0-hoz közelít az érték, akkor a támogatási forrásoktól való függetlenségről beszélhetünk.
Magyarországon 1997-ben még a szervezetek egynegyede volt ún. „támogatás-függő”, az utóbbi években már tartósan 50 százalék fölötti ez az arány. Ez a függés viszont hosszú távon komoly nehézségeket okozhat a civilek számára. Napjainkban húszezres nagyságrendű azon szervezetek száma, amelyek a személyi jövedelemadó 1%-ából részesülnek. A gazdasági válság miatt azonban csökkennek a jövedelmek, ezáltal a befizetett adó nagysága is, amit csak tovább fokozott az egykulcsos adó bevezetése. Tehát a közeljövőben jelentősen csökkenhet az adott támogatási formából megszerezhető összegek nagysága. A Nemzeti Civil Alapprogramon keresztül történő bevételszerzés lehetőségének szintén egyre kisebb az esélye, 2009-ig 6-7 milliárd Ft támogatásból gazdálkodott az Alap, idén már csak 3,5 milliárd Ft állt rendelkezésre, jövő évre pedig 1,3 milliárd Ft-ot irányzott elő a központi költségvetés erre a célra. A vállalati és lakossági támogatások esetében szintén csökkenés tapasztalható, elsősorban a vállalkozásokat sújtó extra adók bevezetése, valamint a lakossági támogatások adókedvezményének megszűntetése miatt.
Ebben a nehéz időszakban a civil szervezeteknek is új típusú forrásteremtési technikák alkalmazásához kell folyamodniuk a túlélés érdekében. Egyik ilyen „régi-új” technika a takarékoskodás, meg kell próbálni a rezsi (telefon, internet) és működési költségeket (könyvelés) minimalizálni. További célravezető eszköz lehet a mozgósítás, az önkénteseket, tagokat ösztönözni kell arra, hogy bizonyos feladatokat a szervezeten belül az ő segítségükkel lehessen megoldani és ne kelljen külsős szolgáltatásokat igénybe venni. A szervezetek számára segítség lehet a kooperáció is, különböző rendezvények, konferenciák együttes lebonyolításával a terembérleti díjakat, a rezsiköltséget jelentősen csökkenteni lehet.
A civil szervezetek forrásszerzési nehézségeit látva megállapíthatjuk, hogy a civil kurázsi nem csak az érdekképviseletekben, a hivatalokban, a politikában vagy a közösségi cselekvésben kell, hogy érvényesüljön, hanem a pénzügyi sivatagban is. A nehéz helyzetek megoldásában segíthet a civilekre jellemző ötletesség, leleményesség és nem utolsósorban a „civil fifika”.