Varnus Xaver hangversenye a templomban

Varnus Xaver a földkerekség összes jelentős orgonáján koncertezett már: Bach lipcsei Tamás-templomában, a washingtoni és a Canterbury-i székesegyházban, a párizsi Notre-Dame-ban, a Berlini Dómban, valamint a világ második legnagyobb hangszerén, a philadelphiai Wanamaker-orgonán. Orgonaművészként, íróként és médiaszemélyiségként rengeteget tett az orgonazene népszerűsítéséért. Pályafutásának háromezer koncertje során ezidáig hatmillióan vettek jegyet hangversenyeire, 53 hanglemeze, hatvan koncertfilmje és öt könyve jelent meg, YouTube-felvételeit ezidág tizenhárom millióan nézték meg (youtube.com/xavervarnus), a Sony által kiadott, négyszeres platinalemezes CD-je („From Ravel to Vangelis”, 2007) pedig minden idők legnagyobb példányszámban eladott orgonalemeze lett. A nagyérdemű sok évtizedes elismerése mellett Varnus Xaver a magyar állam által adható két legmagasabb kitüntetésnek, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti- és Középkeresztjének a birtokosa. 2014 és 2018 között Berlinben lakott, 2018 októbere óta pedig ismét Kanadában, ahol fiai és unokája is élnek, s amelynek negyven esztendeje maga is állampolgára. 2020 októberében Varnus Xaver az Atlantic City Organ Society meghívására a világ legnagyobb, 33 ezer sípos orgonáján ad koncertet Atlantic City-ben, amelynek legmélyebb hangú, és a földön fekvő 22 méteres sípját vasbetonból öntötték. „Varnus elképesztő tehetség, minden részletében oly izgató és eredeti, mint Glenn Gould volt egykoron” – írta játékáról 1986. május 8-án Kanada nemzeti napilapja, a Globe and Mail neves kritikusa, Robert EverettGreen. 1989-ben a Toronto Star zenekritikusa, Ronald Hambleton így összegezte véleményét: „Varnust a New York Times az orgona Horowitzának nevezte, a francia Figaro az orgona Paganinijének, míg más Glenn Gouldhoz hasonlította. Ő azonban egyszerűen az orgona Varnus Xaverja, egy magabiztos csodagyerek, a maga nagyon is egyéni zenei lelkével.” A legmeghatóbban azonban Faludy György, a költőfejedelem fogalmazott róla egy Xaverról szóló portréfilmben: „Vele nem csak az orgonazenét szerettem meg, hanem azt is, hogy az ember nagyon örül az életnek, amikor a zenéjét hallgatja. Hogy magasabb szintre viszi az embert. Hogy az ember hallgatja őt, és közben úgy érzi: az Élet örökké tart, és nagyon édes. Pedig az Élet nem tart örökké, és nem is nagyon édes.”