Könyvbemutató Kolozsváron – Fájdallam
Aczél Dóra Kolozsvárra látogat. Beszélgetni fogunk vele a Fájdallam című könyve kapcsán a Kofferben.
Miről szól ez a megrendítő önvallomás?
Megtámadja egy kislány szervezetét a rák, csöndes eltökéltséggel, alattomosan. Mire tetten érjük, már mindennél és mindenkinél nagyobb. Orvosok, szülők, segítők, barátok fordulnak szembe vele, beindul a küzdelem a kislány életéért. A kórházban barátságok szövődnek a gyermekek között, különös közelség és ismeretlen mélysége az együttérző szeretetnek. Reggelre, időről időre, megüresedik egy ágy. Elszakadás: mit jelent elszakadni? Hol van, aki nincs velünk? Meg tud semmisülni egy arc? Aczél Dóra könyve a fordulatos kalandregényeknél mérhetetlenül izgalmasabb beszámoló. Megérinti az életet a haláltól elválasztó határt, rá is lép a bizonytalan sávra. És visszatér. Itt van velünk Dóra, és itt van ez a finom, boldog könyv, tele éles, angyali mondatokkal. Egy kivételes ember kivételes története. Mindannyian kivételek vagyunk. (Visky András)
Részlet a könyvből:
Egy hónap múlva visszatették az igazi titánprotézist. A rutin vitt már a kórházi folyosókon, semmi különöset nem találtam a történtekben. Mindeközben az iskola haladt, mit sem törődve azzal, hogy nekem közben jobb dolgom is akadt. A kilencedikesek most épp szintre kerülnek, ami azt jelenti, hogy a falusiakat és a városi nem-mikósokat feltornáztatják a Mikó szintjére. Ismételnek és ismerkednek. Én a szellem vagyok egyelőre. Az, akit névsorolvasáskor már nem is olvasnak, mert úgysincs itt. Ezt onnan tudom, hogy amikor mégiscsak megérkeztem, a tanárok még mindig nem akarták olvasni a nevem. Kellett szólnom arról, hogy itt vagyok, most már leszek is. Csak hát tudják, kórházban voltam.
Nem tudták. Nem is igazán érdekelte őket. Fontosabb volt, hogy megtanultam-e a románt. Bécs, Párizs, Disneyland, Budapest, milyenek az emberek, hogyan kommunikáltam, mit olvastam, milyen filmeket néztem, merre jártam még, hogy voltak még gyerekek innen is, Szentgyörgyről, hogy meghízik az ember, a haja pedig a kezeléstől, és nem a betegségtől hull el – a mesélnivaló nem volt benne a tanmenetben, a leadandó leckék között sem. Nem kellett beszélnem róla, nem is szabadott beszélnem róla, idő sem volt rá.
Pedig tudtam mindent, amit az emberi szervezetről érdemes tudni, tudtam, hogyan kell vért venni, tudtam azt is, hogyan kell angolul beszélni diagnózisokról orvosokkal. Tudtam, milyen papírokat kell aláírni, ha műtétre mész, tudtam azt is, minek mi a kockázata. De nem tudtam, hogy kell udvaroltatni, nem tudtam, amit akkor már minden velem egykorú lány tudott: milyen a csók íze, milyen az, ha egy fiú vágyból érint. Nem tudtam, hogy az iskolában nehéz, azt hittem, hogy a kórház nehéz időszak az életemben. Kikerülve rá kellett jönnöm, hogy az iskola rideg és személytelen, míg a kórház valahogy jobban szeret engem. Mérlegre tenni a kemoterápia mellékhatásait és a matekórák megszégyenítő érthetetlenségét: a kemoterápia jönne ki győztesen. (Részlet a Régi élet új külsővel című fejezetből)