17. 6. 2017 | 20:00 Közreműködik: Zsófia Nagy, Lajos Tuba
Megnyitja Róbert Keményfi, Debreceni Egyetem
A kiállítás július 15-ig tekinthető meg
kiállítás központi témája a térleképezés problémaköre, a tér vizuális megjeleníthetőségének és a térképek olvasati lehetőségeinek kérdései. Mindezt egy olyan kiválasztott terület segítségével mutatja be, amely nemcsak lokálisan, de távolról nézve is jelentésekkel terhelt: a bősi vízerőmű (épült: 1977-1992) által érintett tájban.
A kartográfia mítosza szerint a térkép konkrét és megragadható, a táj pedig olyan megfoghatatlan és nyugtalanító dolgok terepe marad, mint a képzelet és az emlékezet. Azonban a térképkészítés objektivitása is vitatható, hiszen a kortárs geográfia egyik gyakran hivatkozott fogalma éppen a földrajzi képzelet, melynek lényege a mentális és az anyagi világok, a mitikus és a földhözragadt összefonódásainak figyelembevétele.
A kiállítás bemutatja, hogy hányféleképpen interpretálható egy tér anélkül, hogy teljes képet tudna adni a tájról. A térértelmezés tematizálásával és a tájba rejtett emlékezet megmutatásával pedig egy új beszédmódot kínál a bősi erőműhöz. Ez az új beszédmód alapvetően és szándékosan mentes a megszokott politikai, jogi és környezetvédelmi megközelítésektől.
Blazsek András installációja két különböző kor térábrázolási technológiájának összekapcsolása. Ennek része a makettszoba, mely egy valós történelmi tárgy szabad másolata. Az eredeti a brit haditengerészet részére készült a második világháborúban, lényege pedig a kamuflázs tesztelése volt olyan térbeli formák létrehozása által, melyek becsapják az ember látását. A szobához tartozik az úgynevezett nap-kar, ami a napfény beesési szögét szimulálja. Ez alatt helyezkedik el maga a makett: a bősi erőműhöz tartozó csatornából kiragadott részlet keresztmetszete. A hozzá tartozó lépcsős emelvény lehetővé teszi, hogy több perspektívából is megközelíthető legyen. Ezzel a valóságban megépült gátat is szimbolizálja, mely szintén sík terepre épült, több méterrel a földszinti magasság
fölé – így egy olyan térbeli akadály jött létre, mely kötelezi az embereket annak megmászására és a tájhoz is új nézőpontot kínál.
Az installáció további eleme a makett mögötti vászonra vetített háromdimenziós modell, amely digitális térszkennelési technológiával készült. Ez a módszer digitális fotókon szereplő pontok elhelyezkedését, egymáshoz való viszonyát használja egy tárgy térbeli meghatározásához, tehát differenciákra épít. Míg a kamuflázs készítése közben a térbeli differenciák eltüntetése volt a cél, a szkennelés közben éppen ezek a pontok szolgáltatják az irányt és az arányt a digitális modell megszerkesztéshez. Ami viszont mindkét esetben rejtve marad, az maga a táj, amely végtelen mennyiségű térelem térképre vitelével sem
definiálható. A megépült erőmű pedig szinte valósággá tette Jorge Luis Borges írását, mindössze megfordítva a történések sorrendjét: “Abban a Birodalomban a Kartográfia Tudománya olyan Tökéletességet ért el, hogy egyetlen Provincia térképe betöltött egy Várost, a Birodalom térképe pedig egy egész Provinciát. Idővel azonban ezeket a Hatalmas Térképeket nem találták kielégítőnek, és a Kartográfusok Kamarája akkora Térképet készített a Birodalomról, amekkora
maga a Birodalom volt, és azzal pontról pontra egybeesett.” (A tudomány pontosságáról, 1946). A valóságban nem a tájról készült egy vele azonos méretű térkép, hanem egy mérnöki pontossággal megszerkesztett tér-képet illesztettek a tájba. A végeredmény egy olyan művi térszerkezet lett, melyen minden elem meghatározott távolságra van egymástól – akár egy térképen.
Az installáció terében található egy 1905 és 1908 között készült térkép [A Duna helyszínrajza] reprodukciója, amelyet Tuba Lajos újságíró alakított át úgy, hogy az azóta vízzel borított somorjai, csölösztői és tejfalui részeket kékre színezte. A térkép nyitott műként szerepel a kiállításon, melybe bárki belerajzolhatja azokat a helyeket és neveket, amelyek bár az erőműépítés során eltűntek a térből, az emlékezet terepéről talán még nem.
A zsinagóga karzatán a kiállítás témájához köthető kutatás dokumentumai láthatók. A kutatást 2012/2013-ban Nagy Zsófia kutató végezte, alapját pedig egy Bősön végzett szociálantropológiai terepmunka képezi. Ennek részeként készültek a helyiek által rajzolt mentális térképek, amelyek láthatóvá teszik a térbe ágyazott emlékezet működését és a felejtés mechanizmusait. A térképek megmutatják, hogy milyen térhasználati változásokat okozott az erőmű és az új Duna-meder megépítése, illetve hogy egyes térelemek hogyan tűntek el azoknak az egyéneknek a mentális térképeiről, akik a gát megépülte után születtek, tehát magától értetődőnek veszik annak jelenlétét. A dokumentumok emellett egy új narratívát kínálnak a bősi erőműhöz és a hozzá köthető térhez. Láthatóvá válik a táj, amely mindig is a változások és a vízzel való hadakozás terepe volt. Ebben a folyamatban tulajdonképpen az erőmű is csak egy szereplő a többi mellett. Nagyobb, radikálisabb és gyorsabb változásokat okozott, de mivel megmásíthatatlanul része lett a tájnak, nem lehetséges kizárólag az elutasítás nyelvén beszélni róla.
