(Felhívás, 2016. április 11.)
“Gazdátlan kastély. Fele zárva áll.
A folyosó fejhangon kiabál.
A parkot őrzik még a vén falak,
az ágak össze-vissza donganak.
Láttad-e, mondd, a kis főherceget?
Azt mondják, nem halt meg, csak elveszett.
Szines virágok közt ugrált, dalolt
s anyja, a jó királyné, tapsikolt.”
(Weöres Sándor: Hat vers: Altwien-idill)
A Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ alkotói pályázatot hirdet gyerekeknek, felnőtteknek és családoknak, korhatár nélkül KASTÉLY – VERS – KÉP témakörben.
A Forster Központ célja, hogy a pályázattal is népszerűsítse műemlékeit és felhívja a figyelmet az építőművészeti és örökségi értékekre valamint a műemlékvédelem jelentőségére.
Pályázati feltételek:
Korhatár nincs, pályázni lehet:
1. Irodalmi témakör: vers, mese, novella, amelyet saját kastély vagy várlátogatási élmény inspirált. Terjedelmi korlátok: maximum egy írással lehet pályázni, amely legfeljebb 3-5 oldal lehet.
2. Képzőművészeti témák: Személyenként maximum két alkotással lehet pályázni.
– Saját, valamely kastélyhoz fűződő élmény ábrázolása, bármilyen képzőművészeti műfajban (grafika, festmény, fotókollázs, mozaik stb.)
– Illusztrációk készítése Gergely Ágnes: A kastély előtt vagy Weöres Sándor: Hat vers: Altwien-idill című verséhez.
A pályaművek beküldése:
–
– 1535 Bp. Pf. 721
http://www.forsterkozpont.hu
A pályamunkák beküldési határideje: 2016. augusztus 31.
Díjazás:
Nyerteseket négy kategóriában hirdetünk:
– általános iskolás (1. osztály-6. osztály)
– középiskolás (7. osztály-12. osztály)
– felnőtt
– család
A nyertesek családi hétvégét nyernek a füzérradványi Károlyi-kastély, az ozorai Pipo-várkastély és a majki Kamalduli remeteség szálláshelyein valamint ingyenes tárlatvezetéseken vehetnek részt.
A legsikeresebb műveket, alkotásokat a Forster Központ kamarakiállításon mutatja be, illetve megjeleníti a honlapján és felhasználja marketing kampányaiban.
Az eredményhirdetés és az ünnepélyes díjátadás: 2016. szeptember 17-18. (Kulturális Örökség Napjain)
Kapcsolat:
Weöres Sándor: Hat vers: Altwien-idill
Gazdátlan kastély. Fele zárva áll.
A folyosó fejhangon kiabál.
A parkot őrzik még a vén falak,
az ágak össze-vissza donganak.
Láttad-e, mondd, a kis főherceget?
Azt mondják, nem halt meg, csak elveszett.
Szines virágok közt ugrált, dalolt
s anyja, a jó királyné, tapsikolt.
A szálában még emléke meleg,
hol testes, csipkés nők lézengenek,
de arcukról a vakolat lehullt
s a helye fényes lett, vagy megfakult.
Emléke még a gruppokon remeg,
őrzik a szobrok: fehér istenek,
őrzik az utak: sok sárga szalag
s az ágak össze-vissza donganak.
Láttad-e, mondd, a kis főherceget?
Azt mondják, nem halt meg, csak elveszett.
Hogy nevetett! és hogy integetett!
Arcán selymek visszfénye lebegett.
Fasor! platánok! erre lovagolt,
gesztenye-szinü szép pónija volt.
Kastélya hervad. Fele zárva áll.
Fejhangon ugat benne a halál.
Gergely Ágnes: A kastély előtt
Mert minden fal több falrakást takar,
mert minden fal kezdettől otthonos,
mert kastélyfalak hiányaival
préri, puszta, sivatag, ugar
fel van szabdalva, mert tulajdonos
mindenki, aki követ kőre hányt,
s kőművesként is élte a hiányt,
mert malteros ruháján ott a folt,
hogy viszonyait az rendezze át,
s az elbitangolt és a birtokolt,
akár a volt s a másé-mégse-volt,
egyenlő rangra váltja fel magát,
mert minden más vasvilla-éjbe hull,
s ami rommá lesz, felmagasztosul,
mert falnak vetett háttal kell tovább
élni pusztában és sivatagon,
nézni kihamvadt kandallót s a fát,
mely félig égett, és tükörbe lát,
s a fókuszban a régi fényfolyam
nem bír kitörni, melengetni se,
míg felszínén az árny lótusz-keze,
mert látni kell a sötét csarnokot,
az oszlopnál egy seprű elhever,
a múlt idő, mint porcelán, kopott,
nem tudnak külső fényt az oszlopok,
nincs, mit az ablak még halálra szel,
fagyott rügyekkel a cseresznyefák,
különlakozni nincs több külvilág,
mert a gránittömb a kapu előtt,
melyről lánc csüng a kockakőre le,
s a gálya, mely a tengerpartra nőtt,
ahol a szél nem ír homokredőt,
s nincs, aki eszmét társítson vele,
s az ottfelejtett fehér gyolcslepel
csak vérre gondol, másra úgyse kell,
s a falak alatt, az ásó nyomán
sorban vonulnak el a századok,
a templomon nem lebben néma szárny,
nem harsan hang a béna harsonán,
a próféta, akár a kő, halott,
a horizont a tengert elfödi,
Atlanti, Balti, Káspi, Földközi,
az ereket a nagy kéz rád köti,
lefognak az évezredes romok,
mozdulni sem tudsz, és a bábeli
csöndben magát rettegve átveti
a fényfolt, s az útszélen imbolyog,
ott, ahol végképp nincs már semmi nyom,
itt volt a bakter háza egykoron,
egy lépés: vérehulló fecskefű
és zöld hunyor emléke kőhöz ér,
s a kő alatt a kő is megfeszül,
és a tető cseréppé testesül,
s a harangszó mint tornyokon a bőr,
földön hunyor, kő, lépés, fecskefű,
mert rommá lenni mégsem egyszerű,
mert minden rom épséget álmodik,
s a toronytérbe úgy dől az idő,
hogy gazdátlannak azt sem látod itt,
ki a kőből jobb létre változik,
s új évezredig mondja el a kő,
hogy földje gyulladt, és álma lobos.
Mert minden rom kezdettől otthonos
Forrás: pafi.hu