Zselíz újraéledt

Amikor tavaly késő ősszel meghívást kaptunk a zselízi Csemadok-házba egy megbeszélésre, teljes nyugalommal indultunk a város vezetőségével, a Csemadok országos elnökével és a helyi szervezet elnökével való találkozásra. Meg is lepődtünk rendesen. Figyelmeztettem az elnök urat, nem biztos, hogy ez jó döntés, mert a mi munkatempónk, munkabírásunk eltér a megszokottól. Döntésünkben meghatározó volt, hogy a város vezetősége biztosított a támogatásáról.

2008-tól a myjavai, illetve a východnái fesztiválon dolgoztam, többnyire a hagyományőrző csoportok műsorainak rendezésével bíztak meg. Eleinte kissé hálátlan feladatnak tűnt, mert ez az a program, amelyben „jobb szerepelni, mint nézni”. A jeles napok, ünnepi szokások színpadra állítását kihívásnak vettem. Főleg, hogy más nyelvi közegben kellett dolgoznom. Rengeteget tanultam a szlovák folklór szakma jeles hazai képviselőitől. Megbecsülték a munkámat. Innen is jött az indíték: az enyéimnek is meg tudom csinálni. És ez micsoda érzés! Szárnyakat ad. El is repültem rendesen. Még jó, hogy mellettem van az uram, aki mindig visszaráncigál a földre.

Onnantól kezdve csak a feszti­válról tudtunk gondolkozni, beszélni. Bennünk volt az „akkorismegcsi­náljuk, akkorismegmutatjuk” el­szántság. Egyetlen célunk az Országos Népművészeti Fesztivál, az 50. jubileumi rendezvény méltó megünneplése. A visszahozatalról nem mi döntöttünk. Azt tudtuk, mit nem akarunk. Azt is, mit szeretnénk. A zselízi csemadokosok, a kincsős szülőink az önkéntesek sokaságának segítségével, támogatásával, hogy csak hatalmasat lehet álmodnunk, pláne, ha a város vezetése is kiáll mellettünk. A fesztiválnak az elkövetkező években az ország magyar nemzetiségű lakosainak újra a legnagyobb országos seregszemléjének, kimagasló szakmai rendezvényének kell lennie! Elsődleges célunknak tekintettem, hogy a szlovákoknál kitűnően működő példák alapján elkészítsem a fesztivál alapító okiratát, hogy ennek alapján megszólíthassam azokat a szakembereket, akikből létrehoztuk a programtanácsot. Úgy gondoltam, az új műsorkoncepcióval a fesztivált fokozatosan beépíthetjük a Kárpát-medence kulturális életébe, forgatagába. Miután az érintettek az első telefonos megkeresésemre igennel válaszoltak, biztos voltam benne, hogy megtaláljuk a hagyományőrzésen jócskán túlmutató, a mai valóságra is vonatkoztatható, sokrétű tartalmat. Az egyes műsorblokkok rendezői jó magasra tették a mércét, hogy ez lelkesítő példaként, szakmai útmutatásul szolgáljon az elkövetkező években az ország amatőr csoportjai számára. Az uram létrehozta a szervezési tanácsot, ahová az embereket az egyes területek felelőseiként szólított meg, akikkel már hosszabb ideje dolgozott, akik már a ki nem mondott gondolatait is tudták. Így lett felelőse az étkeztetésnek, a szállásnak, a szemételhordásnak.

A három nap műsorát igyekeztem úgy összeállítani, hogy mindenki megtalálja a kedvére valót. Ez vonatkozott a pénteki nap két rendezvényére is, amely látszólag ütötte egymást. Az Egyszer volt, hogy is volt? emlékülésre a kerek évforduló alkalmából került sor. Helyszíne a városháza impozáns díszterme lett. Emlékezés az országos népművészeti fesztiválok elmúlt ötven évére volt a program, okleveleket, emlékplaketteket adtak át. Az emlékülést Takács András elképzelése alapján szervezte az országos titkár. Teljesen más volt az elgondolásom a konferenciával kapcsolatban. Megyei kulturális intézmény alkalmazottjaként a kulturális alapellátás, a közösségfejlesztés, a kulturális intézményrendszer jelenlegi állapota vagy annak kiépítése, a valós problémák megoldása érdekel, a kulturális ernyőszervezetek egyeztetése, rengeteg megbeszélnivaló lett volna a célja a konferenciának, amiből végül is jó hangulatú beszélgetés lett. A beszélgetések menetét Lovász Attila levezető elnök irányította hozzáértéssel. A hazai és a külhoni előadók örömmel jöttek, honorárium, sőt még útiköltség-térítés nélkül is. Igaz az az állítás, hogy csak a „szakma” vett rajta részt és a szakmának szólt. Azonban olyan előadások hangzottak el, amelyek a kultúra szinte minden területét érintették, nem csak a népművészetet. Lehetett kérdezni, s a kérdéseinkre választ is kaptunk. Sajnos a délelőtti emlékülés vendégei/résztvevői közül csak a konferenciára is meghívottak tartották fontosnak, hogy részt vegyenek a késő délutánba nyúló eszmecserén. Beszélhetünk, magyarázkodhatunk a múltról, a jövőképről, a kultúra formálásáról, lehet véleményünk a fiatalokról, akiket a számítógépen és az okostelefonon kívül más nem nagyon érdekel stb. stb., nos, a délelőtti emlékülés azon résztvevői, akik a konferencia helyszínén voltak elszállásolva, érdektelenséget mutattak aziránt, hogy az illusztris előadókkal nemcsak a múltról, hanem a jelenről, a jövőről is beszélgessenek. Őket, úgy látszik, ez már nem érdekli. Megváltozott a világ.

Az első kérdésre a válaszom: nem tudom. Csak a hibáimat láttam, csak azon tudok agyalni, jövőre hogyan fogom kiküszöbölni, megoldani, másképpen tervezni, mit hogyan és mivel bővíteni. Az uram nevében nem beszélhetek. Elégedettnek a helyi lakosoknak kell lenniük, meg azoknak a tömegeknek, amelyek több száz kilométert utaztak, hogy részt vegyenek a fesztiválon. Ha mindenki eufóriába kerül, ha az országos népművészeti fesztiválról kezd mesélni, akkor ez nagyon jó. Rekordlátogatottság volt. Rengetegen voltak kíváncsiak a programokra. Semmi sem ment a megszokott értékek, a családcentrikusság, a közvetlenség, az emberléptékűség rovására. Magammal nem vagyok elégedett. Még többet tudtam volna, de majd jövőre.

A második kérdésre a válasz: igen, érdemes volt. A mai hazai magyar fesztiválpiacon elég kevés az olyan rendezvény, amely ki tudja szolgálni a családosokat, a fiatalokat, az időseket. A népművészet rétegkultúra. Mégis megtalálta mindenki a saját ízlésének megfelelő programot. A parkba ismét visszatért az élet. A háromnapos fesztivál, ugyan kevesebb résztvevővel, mint a régi időkben, de nagyon összeszedetten működött. Az egész rendezvény egyszerre olyan volt, mint régen, mégis sokszor újnak hatott. Sok helyszín alakult ki, mely évről évre nő, kihasználva a park teljes egészét, az általa nyújtott lehetőségeket. Koncertek, kiállítások, hangverseny, színházi előadás is a terveink között szerepel. A fesztivál programja bővül, újul, fejlődik, reméljük, financiálisan, infrastrukturálisan is fog. A következő fesztiválok nemcsak a szűken vett stáb, hanem a zselíziek, a csemadokosok, az önkéntesek egész éves munkája lesz.

Elsősorban az uram az, aki a helyszíneket megálmodta, eltervezte. Ez volt az alapja mindennek. Tőle indul el, s nála fejeződik be minden. Tősgyökeres zselízi. Együtt él, együtt lélegzik a várossal. A kultúrház vezetőjeként évtizedek óta azon dolgozik, hogy a vélt és mesterségesen kreált közízlésnek megfelelő, kereskedelmileg sikeres produkciók helyett a kultúra házába az egyediséget mutató, kreatív és potens alkotók igényes, közízlést formáló művekkel mutatkozhassanak be. A fesztivál helyszíneit is e mérce szerint tervezte el. A polgármesterben partnerre talált. A város polgármestere tetette rendbe a parkot. Már kora tavasszal elkezdődött a kaszálás. A kastély az „ilyen volt-ilyen lett” fotó szerint fantasztikus változáson ment át. Pedig „csak” ablakcsere történt, „csak” új kerítés veszi körül, „csak” megtisztították a környékét. A romjaiból épült fel az a csodálatos miliő, amely méltó hátteret nyújtott a háromnapos rendezvénynek. És nem csak ennek a fesztiválnak. A villany újbóli bevezetése után most már esténként, sötétedés után is ott lehet maradni. Rengeteg lehetőség lett azáltal, hogy a polgármester felújíttatta a régi kisszínpadot. Új út lett a kastély előtt, virágágyások övezik, mellette padok. Csodás helyszíne a mindennapjainknak. Az egész város hálás lehet a polgármesternek a park ilyen szintű rendbetételéért, az elöljárónőnek, aki a munkálatokat irányította. Meg a képviselő-testületnek, amelynek tagjai szintén hozzátették a magukét a közöshöz.

Nálunk is volt ugrálóvár, csak éppen szénából. Nálunk is volt arcfestés, csak éppen a magyar népművészet virágmotívumaiból festettek a lányok a picik arcára, s nem Pókemberek lettek a fiúk. Nem igaz, hogy a mai fiatalokat csak a számítógép, a gépzene érdekli. A hagyományápolás, a hagyományos népművészet, főleg a zenés és táncos formái, a játékok, szokások, a szöveges folklór, a kézművesség ugyanúgy fontos a mai gyerekeknek, ifjúságnak, mint régen, csak meg kell találnunk az utat hozzájuk, a megfelelő formát a megszólításukhoz. A Gyermekvilág kitalálásánál arra az időszakra gondoltam, amikor még én is cipeltem magammal az apró gyerekeimet, s jó lett volna, ha van olyan hely egy fesztiválon, ahová le tudom őket rakni, ahol foglalkoznak velük, s emellett én is körülnézhetek, élvezhetem a rendezvényt. A műsorfolyamat rendezésére a számomra legmegfelelőbb szakembert szólítottam meg. Tudtam, hogy Méhesné Horkay Kata amihez nyúl, annak magas színvonalú, látható eredménye lesz. Az uram ötlete volt a széna felhasználása kerítésnek. A ceremóniamester, Micsi bácsi (Lengyel Szabolcs) meg csapata a Triola Gyerekházból két napon keresztül megállás nélkül foglalkoztatta a gyerekeket: ennyi önfeledten vigyorgó gyereket, szülői felügyelet nélkül izgatottan játszó, mindenbe bekapcsolódó apróságot egy helyszínen már rég láttam.

Amikor a pozsonyi sajtótájékoztatón elhangzott a sajtó egyik képviselőjének szájából, hogy szerinte túl sok a program, túl sok a helyszín és nem fogja érdekelni az embereket, és nem lehet visszahozni azokat az időket, amikor még ő is szervezője, rendezője volt a fesztiválnak, elkeseredtem. Lehet, hogy igaza lesz, lehet, hogy csak hülyítettem a programtanács tagjait, lehet, hogy az ő féléves munkájuk is kárba vész, a csoportok hiába készülnek, nem lesz néző. Mi tömegekben gondolkodunk, aztán csak páran jönnek ki kíváncsiságból körülnézni? Rengeteg megválaszolatlan kérdés, rengeteg álmatlan éjszaka, rengeteg veszekedés, vita a „beleszólni akaró központi csemadokosokkal akik örökkön csak  kötekedő  csaknegatív véleményezők vol­tak”, a töménytelen mennyiségű telefonhívás szinte éjjel-nappal, amikkel az országos elnököt bombáztam. Kiszámlázni esetleg a telefonhívásaimat lehet, a befektetett energiát nem. Másfél hónappal a fesztivál után még mindig az elszámolással dolgozott az uram, meg az asszisztense, Novosad Mónika. Amilyen nyögvenyelősen indult a közös munka a lévai területi választmánnyal, olyan csodálatos lett az összhang a fesztivál óta. A titkáron, Duba Ernőn kívül senki sem hitt bennünk. A területi választmány ülésén hangzott el, hogy rendben, ez az év az övéké, de majd jövőre. Rengeteg haragost, irigyet szereztünk onnan. A fesztivál finisében voltunk, elkeseredtem az emberi butaságon, de most, hogy ekkora visszhangja lett, csak reméljük, hogy a következő évtől a többiek is csatlakoznak hozzánk. S akkor még nem említettem a helyi Csemadok elnökét, Batár Pétert. Mint kincsős szülő már megtapasztalta, hogy rendezvényeink színvonalánál a mércét mindig kicsit magasabbra tesszük. Most funkcionáriusként neki is fel volt adva a lecke rendesen. A kincsős jubileumi rendezvényeink címe Három éjjel, három nap… már a kezdetektől. Hát most elnökként három éjjel, három nap, meg előtte fél évig szakadatlanul dolgozott, a fesztivál ideje alatt meg a zselízi önkéntes csemadokos táborral, hogy büszkén mondhassa: igenis, megcsináltuk, s nem is akárhogy!

Vasárnap éjjel értünk haza, egy hét távollét után az első dolgunk az volt, hogy beindítottam a mosógépem, aztán elkezdtem tervezni. Mivel a fesztivál hetére fizetetlen szabadságot kértem munkaadómtól, még a hétfői napot pihenéssel tölthetem – gondoltam. Elment a hangom, beszélni nem tudtam. Muszáj volt valamit csinálnom. Felhívtam az elnököt, erősítse meg a jövő évi megbízatást. Délre már összeállt a 2017-es ONF programja, s elkezdtem felkérni a rendezőket a programhoz. Volt, aki hangosan nevetve közölte, hogy nem vagyok normális. De köszöni a bizalmat, örömmel vállalja. Volt, aki gondolkodási időt kért másnapig, hogy aztán egy óra múlva hívjon, hogy igen. Az biztos, hogy szerkesztett műsorok lesznek. Az biztos, hogy még nagyobb elvárásaim vannak a rendezőkkel szemben. Nem szeretem, amikor azt mondják ránk – főleg a szlovák társadalom szereti használni – hogy folkloristák. Megáll az eszem! Semmilyen folklorista végzettségünk nincs, táncosok, volt táncosok, akik imádják, amit csinálnak, próbálkoznak. Nagyon kevés az olyan, akinek ilyen irányú végzettsége van. A másik dolog, hogy hiába van a papír. Folytonos tanulással „kikupálódtunk”. Nem írhatom a nevem mellé, hogy koreográfus, akkor hazudnék. Voltak próbálkozásaim, igen, meg néptáncoktató és néptáncpedagógus. Ezért is fejet hajtok az idei fesztivál rendezői előtt, akik bele mertek menni az őrültségembe, s erejükön felül vállalkoztak, amikor tavaly karácsony előtt igent mondtak a megkeresésemre. Csodálatos munkát végeztek! Idén leraktuk az alapokat. Erre fogunk építeni, ezt fogjuk bővíteni. Sűrűbb nem lesz, de szeretném, ha minőségileg még finomodna a rendezvény. Voltak kevésbé sikeres tervek, utólag töröm a fejem a megoldásokon. A programtanács tagjaival már október elején találkozunk, hogy attól kezdve együtt, havonta tudjuk tervezni, szervezni a fesztivál következő évfolyamát. Rengeteg a munka: a pályázatok elő- és elkészítése, műsorok létrehozása, csoportok kiválasztása, s máris itt van 2017. június 8–10.