Varga Géza atyára emlékeztünk

Horvátországi Magyar Napló Nagybodolya Kiemelt cikk

A Magyar Egyesületek Szövetségének kezdeményezésére, Varga Géza atya tiszteletére, halálának harmadik évfordulója emlékéül gyászmisére került sor szeptember 5-én. A szentmisét a nagybodolyai Szent Anna tiszteletére szentelt katolikus templomban Almási Róbert atya celebrálta.

Msgr. Varga Géza 1918. december 19-én született a vajdasági Óbecsén. Szülőfalujában végezte el az elemi iskola négy osztályát, majd a boszniai Travnik kisszemináriumában tanult. Az akkori idők nehézségei miatt érettségijét végül az újvidéki gimnáziumban szerezte meg. 1941. július 6-án Diakováron szentelték pappá. A paphiány miatt azonnal plébánosi kinevezést kapott Csepinbe és Lacházára. Miután 1959-ben a diakovári szemináriumból elvitték, és koncepciós perben elítélték az elöljárókat, Géza atya a papnevelő intézet spirituálisa és gazdasági vezetője is lett. A teológiai főiskolán, amely ma hittudományi egyetem, egyháztörténelmet tanított, a líceumban pedig földrajzot, biológiát és latint a 70-es évekig. 1974-ben kanonoki kinevezést kapott. 1980-tól a magyar hívekért felelős püspöki helynökként tevékenykedett. 1983-ban odaadó és példás papi életéért pápai káplán címet adományozott neki a Szentatya. Fiatal papi éveitől kezdve egészen 2005-ig, nyugalomba vonulásáig minden vasárnap látogatta a magyar híveket szerte az egyházmegyében.

A Magyar Egyesületek Szövetsége Varga Géza atyát 2011-ben életműdíjjal tüntette ki a vallási élet terén végzett odaadó, fáradhatatlan munkájáért, tetteiért.

Msgr. Varga Géza nyugalmazott kanonok, a Diakovár-Eszéki Főegyházmegye magyar hívekért felelős, nyugalmazott érseki helynöke életének 96., papságának 74. évében, 2014. szeptember 6-án hunyt el.

Élete végéig szívében hordozta a magyarságot

Számos településről érkeztek hívek Nagybodolyára szeptember 5-én, hogy Varga Géza atya emléke előtt tisztelegjenek.

2

Varga atya emléke, belénk vésődött lelkülete, mellyel törődött velünk nem merült még feledésbe. Ismét összegyűjtött bennünket, baranyai magyar katolikus híveket. Már az első évben azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy az emlékmiséket olyan közösségekben tartjuk majd meg évről évre, ahol manapság nincs magyar nyelvű szentmise, de életében Ő gondot viselt arról, hogy az adott magyar közösség anyanyelvén hallgathassa időről időre a szentmisét. Az elmúlt két évfordulóhoz hasonlóan teli volt a templom, képviselték magukat a kiskőszegiek, vörösmartiak, darázsiak, pélmonostoriak, újbezdániak, sepseiek, laskóiak, bellyeiek, s a házigazda nagybodolyaiak is szeretettel készültek erre az alkalomra. Köszönöm szépen mindenkinek, aki valamilyen módon hozzájárult ehhez az megemlékezéshez – hallottuk Sipos Zsivics Tündétől.

1

Megható, szívhez szóló szentmisén vehettünk részt kedden, Kalkuttai Szent Teréz emléknapján a Szent Anna tiszteletére szentelt katolikus templomban. Almási Róbert atya prédikációjában így beszélt:

A történet a neki adományozott béke Nobel-díj átadáshoz fűződik. A díj átvétele után az újságírók a következőt kérdezték: Nővér, Ön most 70 éves. Amikor meghal, a világ olyan lesz, mint amilyen azelőtt is volt. Mi változott ennyi erőfeszítés után? Ő elmosolyodott és így válaszolt: Nézzék, soha nem gondoltam arra, hogy megváltoztassam a világot. Igyekeztem egy cseppnyi tiszta víz lenni, amelyben visszatükröződik Isten szeretete. Úgy gondolja, hogy ez kevés?

Egy másik alkalommal pedig azt mondta: Az, amit teszek, csak egy csepp az óceánban, de az óceán, ezután, soha nem lesz olyan, mint előbb volt. Az újságíróhoz szólva folytatta: Próbáljon Ön is egy ilyen tiszta csepp lenni és már ketten leszünk. Hadd kérdezzem, nős? – Igen, anyám. – Akkor mondja ezt a feleségének is és akkor már hárman leszünk. És gyermeke van-e? – Igen, három is. – Nekik is mondja és hatan leszünk.

Kalkuttai Szent Teréz egy olyan csepp volt, amely hullámokat teremtett; egy csepp, amely Isten tükrévé vált.

Nyolc évvel később, 1918-ban, Teréz anya szülővárosától, Szkopjetől majd 600 km-re a vajdasági Óbecsén látta meg napvilágot, a XX. század „vízcseppje”, amely hullámokat indított meg egyházi és nemzeti téren egyaránt, msgr. Varga Géza áldozópap, a Diákvár-eszéki Főegyházmegye első magyar hívekért felelős püspöki helynöke. Három évvel ezelőtt a mai estén kezdődött haláltusája, amely szeptember 6-ra virradóra ért véget és visszaadta lelkét Teremtőjének.

Varga Géza atya Teréz anyához hasonlóan az irgalmasság cselekedeteit gyakorolta; Teréz anya jelentősebb, világot elbűvölő jelentőséggel, Géza atya pedig Főegyházmegyénket és magyarságunkat szolgálva. Hűséges, odaadó szolgálata tette őt kiemelkedővé: vasárnapról vasárnapra az élőkért és holtakért mutatta be az üdvösségszerző szent áldozatot, imádságában gyakran megemlékezett népéről, amelyet az Úr rábízott, ellátta a papi teendőket, amelyek a világ szemében jelentéktelenek, de a megváltás útján üdvösséget jelentenek.

Visszaemlékezéseiben Géza atya csepini plébánosi szolgálatáról így ír: Eléggé el voltam foglalva, de örömmel végeztem munkámat, mert mindkét faluban (Csepinben és Lacházán) a hívek és a gyermekek is szeretettel fogadtak.

És nem csak e két helyen, hanem mindenhol Főegyházmegyénk területén, ahol magyar ajkúak voltak. Nem is tudjuk szavakba önteni népünk és közösségeink érdekében tett fáradhatatlan szolgálatát. Ő, aki a magyarság szimbóluma volt környékünkön, lelkiismeretvizsgálati kérdésként tehetjük fel: Mit szólna Géza atya látva magyarságunk megosztottságát? Üres templomainkat? Hova tűnt lelki erőnk? Nem is csoda, hogy nem tudunk gyakran dűlőre jutni, amikor azok, akik felelősek érdekeink szolgálatáért – lelketlenül, hanyagul látják el rájuk bízott feladatukat.

11 évvel ezelőtt, pappá szentelésének 65. évében így fejezi ki bizalmát: Bízunk a Gondviselésben, a kultúregyesületek vezetőiben, a dolgos horvát és magyar népben, hogy talpra fog állni a lakosság, és közösen fogják kiépíteni a szebb jövőt.

Bízva abban, hogy Géza atya élvezi a szentek társaságát és az el nem múló boldogságot, legyen közbenjárónk népünkért és Főegyházmegyénkért.

Jövőre száz éve lesz annak, hogy Varga Géza atya megszületett. A szentmisén szóba került, hogy 2018-ban Csepinben vagy Lacházán emlékezünk meg róla.

M.LJ.