Van-e olyan, hogy erdélyi magyar irodalom, és ha van, milyen az?
A kérdést időről időre fel szokták tenni. Kovács András Ferenc, Markó Béla és Mészáros Sándor is megvitatták.
Ezt a kérdést igyekezett beszélgetésében körbejárni Kovács András Ferenc, Markó Béla és Mészáros Sándor a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár 3. napján. Van egy óvatoskodó tapogatózás ezekben a kimondásokban, kimondani akarásokban és ki-nem-mondásokban, hiszen folyamatosan tapasztaljuk, hogy a transzilvanizmus egyformán lehet dicséret és szitokszó.
Az erdélyi magyar irodalom Kovács András Ferenc szerint a Kós Károlyé, a Bánffyaké, a Kuncz Aladáré, a Tamásié, nem a Wassé vagy a Nyírőé, Mészáros Sándor manipulatív transzilvanizmusként nevezi meg azt, amit ők képviselnek, egy politikai ideológia mentén létrejött prózát (azzal viszont, hogy túl egyszerű, túl egyértelmű, túl kimondott, amiről írnak, nemcsak a prózájuk erdélyisége kérdőjeleződik meg, hanem egyáltalán, hogy irodalom-e, ami benne történik). Másfelől, nehéz nem belemenni felsorolásokba, mert óhatatlanul kategorizálunk, illetve kihagyunk szerzőket. Azzal pedig, hogy nem beszélünk szerzőkről, idegenné tesszük őket, mondja KAF. Jellemző minden nemzedékre, hogy bizonyos szerzőkre odafigyel, bizonyos szerzőket, akár akaratlanul is, kizár, ilyen volt egy időben Jékely vagy Dsida.
Markó Béla kétfajta, a kérdés kapcsán felmerülő túlzást említ meg. Az egyik, mikor izoláljuk az erdélyit a magyar irodalomtól, ekkor abba az abszurd helyzetbe kerülünk, hogy megtanuljuk a külön tankönyvből a külön erdélyi, majd külön a magyar irodalmat. Ehhez képest azt látni, és ebben mind megegyeznek, hogy itt interferenciák vannak, áthallások, beleszólások, kiszólások, az erdélyi magyar irodalom nem egy autochton, hermetikus történés. Talán ennek a többszólamúságnak tudható be, hogy, sokszor, mikor “transzilván” irodalomról beszélünk, a teljesség igénye vagy lehetősége nélkül sorolunk fel bizonyos szerzőket (ebből a felsorolásból persze aztán sokan kimaradnak), a felsorolt alkotók nevei viszont egyfajta referenciahálóvá lesznek, amely referenciahálót vizsgálva ragadhatjuk meg valamelyest, hogy milyen ez az irodalom, de tulajdonképpen soha nem juthatunk egy lezárt, bezárható értelmezéshez.
A másik túlzás, Markó szerint, csak színezetként, ízként, díszítőelemként ragadni meg azt, ami az erdélyiségben sajátos. Ez a nézet tulajdonképpen instrumentalizálja a kultúrát, hívja fel rá a figyelmet Mészáros Sándor, a kultúrát, a nyelvet ebben a kontextusban egy készletnek tekintjük, amiből kiragadunk, idézünk elemeket, de, alapvetően, megőrizni igyekszünk azt. A hagyomány így monolittá válik, elveszti diszkurzivitását, nem szólít meg, és nem szólhat bele az irodalomba.
Arról is fontos beszélni, ahogy Kelet-Közép-Európában, ebben a határzónában létezünk, hozza fel Markó. Németország és Bizánc között félúton, kultúrák találkozásánál, kicsit már a Balkán részeként. Teremt ez egy idegenség-érzetet, ami megjelenik Áprily költészetében és Bodor novelláiban, az idegenség és az otthonosság kettősségében, a felismerhetőség, a megnevezhetőség, a néven, névvel nevezés problematikájában. Kovács András Ferenc rámutat a nyelv területi és történeti változatainak határosságaira, arra, hogy mennyire szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy alapvetően értjük egymást, valahol úgy tudunk a dunántúliból az erdélyibe, vagy a Kazinczyék nyelvéből a maiba átlépni, ahogy a nyugati gondolkodásmódból a balkániba. Mészáros felhozza a nyelvvel kapcsolatos manipulációkat, arra, ahogy egyesek a magyar nyelv “elvesztésének” (ezzel a szóval sokszor a nyelvben végbemenő természetes változásokat jelölik) megjósolható következményeként a kultúra és hagyomány halálát jelölik meg, de azzal, hogy görcsösen ragaszkodunk tisztaságához, változatlanságához, a nyelv egy merev, rugalmatlan valamivé változik.
Pedig, mondja Kovács András Ferenc Vidát idézve, vannak itt saját történeteink, amelyeket, ha nem mondunk el, előbb-utóbb csak érthetetlenekké válnak. Ezekhez a történetekhez érdemes továbbra is nyelve(ke)t keresni.