„Meg kell tanulnunk a szeretetnyelvet. Nem a szavakban, vagy nem csak azokban van a lényeg, a szeretetet érezni kell és kimutatni a másik ember felé. A „szeretet” szó sokat jelenthet, de félreértés tárgya is lehet. Lényege: elfogadni embertársunkat olyanként, amilyen, jót akarni neki, és megtenni a javára azt, ami ránk tartozik. Ne olyannak higgyük, amilyennek látni szeretnénk, hanem annak és olyannak, aki és amilyen valójában. A szeretet a legalapvetőbb érzelmi szükséglet, gyengédség iránti igény, a biztos tudat, hogy valakihez tartozunk. Szeretve vagyunk boldogok’’ – mondta Dobai István tiszteletes, aki egész életét, munkásságát a köz boldogabbá tételének szentelte, hogy mindenki azt érezze, hogy nincs egyedül és szeretve van!
Ön még a szocialista Jugoszláviában született, abban az időben nem volt szokványos, hogy lelkészi pályára mennek a fiatalok. Ennyire vallásos családban nőt fel? Kinek az indíttatására választotta ezt a hivatást?
Adán, 1943 karácsony másnapján születtem, a Nagy úton, tehát tanyai gyermek voltam. Következetes vallásgyakorló családban születtem, de mivel majdnem 5 km-re volt a templom, nyolcadikos koromig nem ministráltam. Köztudott ugyanis, hogy leginkább a ministránsok közül kerülnek ki a kispapok. Adáról a világháború után nem indult még senki a szemináriumba. Én el sem tudtam képzelni, hogyan lehetne valakiből pap. A nyolcadik osztály után Szabadkán az építészeti középiskolába jutottam be, de mielőtt elindult volna a tanítás, Msgr. Gere Vince plébános megemlítette, hogy ő engem papnak szánt. Meglepődve érdeklődtem, hogy az hogyan lenne lehetséges, mert nem zárkóztam el a lehetőség elől. Egy hét gondolkodás után igent mondtam, és felmentem a már megboldogult Varga Dezsővel, aki egy évvel volt fiatalabb nálam, Szabadkára a püspök úrhoz, átadni a kérvényemet. Szeptember elején már Zágrábban kezdtem a középiskolát. Négy és hat év tanulás, valamint másfél év katonai szolgálat után Zvekanović Mátyás püspök úr pappá szentelt Szabadkán 1968. december 27-én. Újmisémet szülővárosomban, Adán ünnepeltem.
Milyen volt a fiatal felszentelt pap mindennapi élete a titói államban?
Abban az időben a papság megbecsülést és ragaszkodást tapasztalt nagyon sok hívő részéről. Állami részről már nem volt olyan üldöztetés, mint amilyent idősebb paptestvéreink tapasztaltak a titói éra elején. Nem voltak börtönbe zárások, de abban meg volt a megkülönböztetés, hogy nem lehetett egészségügyi és nyugdíjbiztosításunk. Fokozott érdeklődést tanúsítottak az állami szervek irányunkban, többször is megkíséreltek bennünket beszervezni.
Idősek napja a Halasi úton
Önt ez nem riasztotta el, hiszen ennek ellenére is, mert tevékenykedni a hívők érdekében még nyomdát is hozott létre. Miért érezte ennek szükségét?
A templomba és hittanterembe való bezártságot megkíséreltük sok módon megtörni. Az egyik ilyen lehetőség a nyomdászatba való belépés volt. Gunarason kezdtem a mininyomda építésébe, amit Hajdujáráson, majd Szabadkán fejlesztettem tovább. Szabadkán már világos lett, hogy ott nem fejlődhet tovább a nyomda, így átadtam az egészet, főt. Utasi Jenőnek, aki Tóthfaluban a meglévő istállót alakította nyomdává. Gunarason vallásos filmeket szinkronizáltunk magyarra, hittankönyveket szerkesztettünk egy munkacsoport keretében. A hittankönyvek készítésében a fotózás iránti érdeklődésem volt hasznos. Akik ismernek, tudják, hogy egy kicsit technikailag vagyok „ütött”. Ez mind a nyilvánosság felé menetelést jelentette.
A püspök látogatása a hajléktalanoknál
A Caritas a háborús ’90-es években kapott erőre az egyház erősödésével együtt. Munkájukkal számtalan nehézségbe ütköztek, mégis óriási segítséget nyújtottak a Vajdaságban élőknek.
Jugoszlávia szétesése után nagyon sok ember került szinte kilátástalan helyzetbe. Ezt felismerve, az Európai Caritas elkezdte küldeni az élelmiszer szállítmányokat, melyeket szét kellett osztani. Mivel Szabadkán voltam, közel a központhoz, el kezdtem az együttműködést a szétosztásban, és gyorsan az egész szervezés rám maradt. Ezt látva, a Püspök úr kinevezett Caritas-elnöknek. Nagyon sok szép élményt hordozok magamban ezzel kapcsolatban. Azt azonban gyorsan be kellett látnom, hogy senki nem tud mindenkin segíteni, hogy mindig maradnak elégedetlenek, irigyek. Ha ezt nem tudja valaki elfogadni, akkor sok keserűséget vesz magára. Azt is beláttam, hogy nagyon fontos a munkatársak értékelése. Sokszor kellett mondanom, hogy mindent lehet másképp is, mint ahogy én elképzeltem. Teret kell engedni a munkatársak találékonyságának, kezdeményezésének. Ma már a Caritas is átalakult, több síkon kell, hogy szembe szálljon a társadalmi gondokkal, akadályokkal hogy megfelelően tudjunk segíteni.
A Caritasra mindig szükség lesz, mert maga Jézus mondta: „szegények mindig lesznek köztetek.” Az elesettekről, a szükséget szenvedőkről a közösség köteles gondoskodni. A közösség pedig sokrétű. A legalapvetőbb közösség a család, ezért természetes, hogy az idős, beteg családtagokról a család fiatalabb tagjai gondoskodnak. Ez a legfőbb emberi kötelességük. Amikor a család nem képes ellátni a rászoruló tagját, akkor a falu- és egyházközösség fog össze, hogy segítsen. Amikor az ő erejüket is felülmúlja a segítségnyújtás, akkor az állam köteles biztosítani a szükséges támogatást. A demokratikus országokban az állam a szociális gondoskodást nonprofit szervezetek közreműködésével végzi.
A Caritas a Katolikus Egyház szeretetszolgálata, humanitárius, karitatív és szociális tevekénységének szervezője. Fő feladata, hogy mind a három területen való tevékenységre felkészítse és képezze a munkatársakat, hogy minél szakszerűbben és eredményesebben tudják végezni a segítőmunkát. A legalapvetőbb, legkevésbé dokumentálható, legközvetlenebb tevékenységünk olyan esetekkel kapcsolatos, hogy ha valaki észreveszi: a közelében valaki nehéz helyzetbe jutott, megbetegedett és nincs senkije, aki gondoskodna róla, akkor a segítségére siet. Ahány ember, annyiféle helyzet, és annyiféle segítségnyújtás. Folyik egy képzés, amely arra irányul, hogy eredményesen tudjanak lelki segítséget nyújtani a magányos, elkeseredett, életkedvüket vesztett embereknek. A stratégiai tervünkben ajánljuk a plébániaközösségeknek, alakítsanak ki olyan helyeket, ahol a magányos, bezárkózott embereknek találkozási lehetőséget adhatnak, ahol egymást támogatják az emberek. Szinte mindenütt megszervezik a használt ruha, begyűjtését és osztását is. Az országos stratégiai tervben szerepel az is, hogy ki kell képezni olyan embereket, akik az egyházmegyei központokban reagálnak a katasztrófahelyzetekre, és meg tudják szervezni a segítségnyújtást.
A szabadkai Caritas napjainkban már elsősorban szociális szolgáltatást, segítségnyújtást próbál végezni: az idősek házi gondozása valamint napközije, a sérült fiatalokkal a napi foglalkozás megszervezése, idősek szállítása, egészségügyi segédfelszerelések kölcsönzése áll a napi munka középpontjában. Ahogy változnak, az idők úgy kell alkalmazkodnunk az új igényekhez. A szabadkai szervezetnek három alaptevékenysége van. A mellett, hogy az idősekről és a fiatalokról is gondot viselünk, komoly erőfeszítéseket teszünk a kábítószer fogyasztás megelőzésére is. Különböző foglalkozásokat tartunk a marginalizálódott fiataloknak, ugyanakkor önkéntes programokat is szervezünk a számukra! Négy-öt évvel ezelőtt teljesen más gondokkal jöttek be hozzánk az emberek, mint ma. Ma kenyérre kérnek pénzt, egyre többen egzisztenciális problémákkal küszködnek. A nehéz gazdasági állapotok a mi helyzetünket is megnehezítik, hiszen azok, akik eddig támogattak minket egyre kevesebbet tudnak segíteni. Kevesebb ruhával vagy tartós élelmiszerrel rendelkezünk, mint néhány évvel ezelőtt. De nagyon érdekes, hogy bár bezárul egy ajtó, kitárul egy ablak. Egyre több lakos ajánlja fel ugyanis segítségét, így továbbra is kellő mennyiségű ruhát tudunk begyűjteni, ugyanakkor számos alkalommal élelmiszert is kapunk termelőktől, amiért nagyon hálásak vagyunk. Azokat, akik egyedül élnek, a kis jövedelemmel rendelkező családokat, vagy például az egyedülálló szülőket előnyben részesítjük. Azt viszont elmondhatom, hogy egyre több a középkorú személy, nyugdíj előtt álló ember, aki segítségre szorul.
Caritas munkatársak
A politikum képviselői mennyire segítették, avagy gátolták Önt-Önöket a terveik megvalósításában?
Az „igazhitű” ateista kommunisták nagyon nehezen tűrték az Egyház tevékenységét. Ilyenek viszonylag kevesen voltak. Sokkal többen voltak a megélhetési kommunisták, és az „enyimisták”, akik meghunyászkodva tolták a politikusok kocsiját. Sajnos abban nagyon következetesek voltak, hogy a tanítás és nevelés területén ne érvényesülhessenek a vallásukat megvalló emberek, és ebben jó eredményt értek el. Az iskola még ma is szinte a hitetlenség vára. Annyira eredményesen szajkózták, hogy a tudomány és a vallás ellentmondanak egymásnak, hogy még ma is a tudomány nevében vetik meg a vallásos embereket.
Házszentelés a Caritasban
Egy elfoglalt lelkésznek van szabad ideje? Mivel tölti?
Mi mondható szabad időnek? Ha az a szabad idő, amikor nincs valami szolgálatbeli kötelesség, akkor lehet nagyon sok ideje, különösen a kisebb közösségek plébánosainak. Ha azonban a hivatás szemszögéből nézzük, akkor nincs „szabad” idő. A pap, mindig pap, még ha hobbiból tesz is valamit, mert mindennel lehet szolgálni az embereket, mások javára tenni valamit. Én szabad időmben fényképeztem, szinkronizáltam, hittankönyvet illusztráltam, sokszorosítottam, húsz évig rádióműsort szerkesztettem, számítógépezem, a Caritasban önkénteskedem, videózom, videót szerkesztek, stb.
IPA Konferencia Szegeden
IPA projetum – Szabadka
Ön elégedett-e az eddig elért munkájával?
Nem születtem papnak, mondanám, mert adottságaim inkább más területekre vonatkoznak, de elégedett vagyok az életemmel, a kifejtett munkámmal. Egy kis elégedetlenség maradt azonban bennem, mert mindig érvényes a TTT – több telik tőlem. Nem merem azt állítani, hogy nem tehettem volna többet.
Karácsony a Caritas Klubban
Jövőbeni tervek?
73 évemmel már nem lehetnek nagy terveim. Csak azt adja meg az Isten, hogy hűségesen folytassam a mostani feladataimat. A ludasi kis plébánia mellett minden időmet a Caritas szolgálatának adhatom napról napra. Komoly tervem volt, hogy a hiányzó 7.-es és 8.-os hittankönyvet megszerkesztem, de mivel a meglévőket sem használják komolyan – állítólag azért, mert a szülők nem tudják kifizetni – veszni hagytam ezt a tervet. Most, főt. Pesznyák Bélával az anyakönyvek és archívum digitalizálását szeretnénk legalább elindítani. Tennivaló akad, csak idő legyen rá!
A nuncius látogatása a Caritasban