Joós Andrea: tanárként, szülőként és párkapcsolatban is ki tudunk égni
Magyarország legnépszerűbb élménybiológia tanára Kolozsváron tartott előadást arról, hogy hogyan lehet motiválni a diákokat.
Joós Andrea televíziós-rádiós szakemberként dolgozott, majd egy idő után felhagyott ezzel és a tanári pályát választotta. Tanári munkája során az élménypedagógia és a tapasztalati tanulás módszereit alkalmazza, szabadidejében pedig élménybiológiai színezőt rajzol. Az övé az egyik legnézettebb a TEDxDanubia előadás a Youtube-on. Tanárként úgy gondolja, problémát jelent, hogy manapság a tanári közösségben a fiatalok nincsenek jelen, ezen is szeretne változtatni. Az általa bevezetett innovatív oktatási módszerek egy része saját ötlet alapján született, de mások által kidolgozott technikákat is alkalmaz, amelyekkel valóban képes élményszerűvé tenni a biológiai oktatását. A KIFOR meghívására Kolozsváron a Sapientia EMTE épületében tartott előadást arról, hogy hogyan lehet motiválni a diákokat. Joós Andrea a Transindexnek elmondta, tanárnak lenni Isten szolgálatát jelenti. Szerinte elhivatottság mellett kellő motivációval és kreativitással sokkal izgalmasabbá lehet tenni az iskolai oktatást.
Mennyire játszik szerepet az exhibicionizmus a tanári pályaválasztásban?
Vannak arra vonatkozó kutatások, hogy mi motiválja a tanárokat ilyen szempontból. Két fontosabbat emelnék ki ezek közül. Az egyik a szereplés, ami rám nagyon jellemző, a másik pedig a hatalom motiváció. Ez is érvényes rám. Én irányítok, az van amit én akarok és szeretek ilyen vezető szerepben lenni, ez sok tanárra jellemző, de nem mindenki van ennek tudatában. Ezt nem arra használom, hogy magamnak generáljak figyelmet, hanem arra, hogy a diákoknak a javára váljon, egészségesen fejlődjön és kinyíljon mint egy virág. Így van ennek az egésznek értelme. Vallásos vagyok, számomra ez egy nagyon szép ív, körbe ér, hogy amit kaptam azt visszaadhatom, így a kommunikációs képességeimet szolgálatként tudom használni. A televíziózás, az újságírói szakma sok kihívást rejt, nagyon izgalmas.
Miért választottad utólag mégis a tanári pályát?
Amikor tévéztem azt éreztem, hogy végre valami aminek van értelme, de eltelt pár év és rájöttem, hogy talán mégsem. Elgondolkodtam azon, hogy ennek mi a célja? A tanítást is így kezdtem, azt éreztem, hogy van célja és jót teszek meg szolgálok, de ebben is eljutottam arra a pontra amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy ezzel mi a célom? Valójában mindig ez a kérdés. Bennem pár éve fogalmazódott meg, hogy ez az egész Isten szolgálata az által, hogy a diákokat segítem. Az oktatás kapcsán is felmerült bennem többször ez a kérdés, hogy például a feleltetésnek, a dolgozatírásnak vagy házi feladatnak mi a célja? Ezek mindegyikét részekre lehet bontani.
Szerinted ezeknek mi a valódi céljuk?
A feleltetés szükségességéről azt mondja az oktatási rendszer, hogy célja a gyerekeket megtanítani szaknyelvi kommunikációt használni,megtanítani őket kiállni és beszélni az emberek előtt, valamint az, hogy jegyet adhassak nekik. Emellett pedig iszonyúan stresszes, aminek nincs értelme. Kezdő tanárként azt vettem észre, hogy a feleltetést fegyelmezési módszerként használom. Erre megoldásként született a videófelelet ötletem. Ezen keresztül elsajátíthatók az információs és kommunikációs ismeretek és a szaknyelv is gyakorolható, a mások előtt való szereplés pedig pótolható egy kiselőadással. Egy videófelelet lehet, hogy kevesebb stresszel jár, viszont sokkal nagyobb munka. Egyébként osztálya és korosztálya válogatja, hogy melyek a bevett felmérési szokások. Az egyik iskolában nagyon ragaszkodtak a feleltetéshez, ebben az esetben két embert hívtam ki, kaptak 5 perc felkészülési időt és azt a feladatot, hogy készítsenek páros interjút egymással. Persze ha valaki nem készült, de számára elegendő az az 5 perc, hogy megtanulja az anyagot, akkor elfogadom.
Az ilyen módszerek használata nem a tantárgyon, hanem a tanáron múlik. Ezek nem világmegváltó módszerek, csupán vannak közöttük olyanok, amelyek a különböző tanárok személyiségéhez jobban talál. Ugyanakkor ezek a módszerek nem csak az én személyiségemhez, hanem a diákcsoporthoz is kell passzolniuk. Magyarországon nagyon szívesen panaszkodnak az emberek, én ezt nem szoktam csinálni. Egyszerűen untat, ezért inkább változtatok, például az oktatási módszereken úgy, hogy beszélek is ezekről. Rajtam kívül sok más tanár is bevezet új módszereket, de nem szentelnek ezeknek ekkora sajtónyilvánosságot.
Rengeteg panasz van arra, hogy az oktatási rendszernek sok a hiányossága, nem lehet megváltoztatni. Neked mégis sikerült új módszereket bevezetned, fiatal tanárként van is hozzá kellő motivációd.
A jelenlegi rendszerben a teljes állású tanár nagyon gyorsan ki tud égni. Ilyen esetben mindig a finn oktatást hozzák fel példaként, ahol a fejlesztőpedagógus, az iskolapszichológus és a kisegítő tanárok száma sokkal nagyobb. Másrészt a ténylegesen letanítandó kontakt órák száma sokkal kevesebb nyugaton. Ilyen körülmények között senki nem várhatja el egy 50-60 éves tanártól, hogy legyen friss, innovatív és motivált. Ezt nem lehet sem elvárni sem pedig megváltoztatni, de lehet mutatni a fiataloknak egy másik mintát. Én azt láttam, hogy a tanár feláldozza magát a nemzet oltárán, neki mindig rossz és nehéz. Ez a kép él a tanárokról a köztudatban. Én a kortársaimnak azt szoktam mondani, hogy ha a rendszert nem is lehet egészében megváltoztatni, kis mértékben lehet változtatni rajta, hogy a következő generáció, a mi tanítványaink már olyan tanárok lehessenek, vagy olyan rendszert alkossanak ha politikusok lesznek, amely hatékonyabban működik.
Az mérhető, hogy egy diák mennyire tanulta meg a tananyagot, de sok minden más azonban nem. Tanárként az oktatás során rengeteg dolgot adsz a diákoknak, de számodra szinte sosem derül ki, hogy az miben változtatta meg őket, sosem látod a végső eredményt.
Egy ember karrierjének pályáját úgy képzeljük el, hogy annak van egy eleje meg egy vége. Ez nem helyes. Én is ebben gondolkodtam, hogy egy diák tudja-e a biológiát vagy nem. Ezt megfordítanám olyan értelemben, hogy mondjuk egy év alatt milyen diák volt az év elején valaki, hogy a hátsó padban csak mobilozott és magasról tett az egészre, de év végére olyan tanuló lesz belőle, aki a közös játékokban részt vesz, érdeklődően néz a tanárra, mert rájön, hogy ami elhangzik az neki is szól. Az egy lényeges perspektívaváltás ebben az esetben, hogy számomra elsősorban nem a biológia mint tantárgy a fontos, hanem a diák.
Egyre többen hangsúlyozzák, hogy elsősorban nem a lexikális tudásra, hanem a személyiség fejlesztésére kellene fektetni a hangsúlyt az oktatásban. Mit gondolsz erről?
Mostanában nagy divat mindenhol szidni a lexikális tudást, pontosabban azt, ha valaki erre helyezi a hangsúlyt. Van az a harmónia, amit érdemes megtalálni a lexikális tudás és a képességfejlesztés között.
A jelenlegi oktatási módszerek közül mit tartasz a legkevésbé célravezetőnek?
Az a módszer amit semmiképp nem alkalmaznék, az a feleléssel való riogatás, a számonkéréssel való fegyelmezés és a hatalommánia. Ha azt gondolom az osztályról, hogy az ő hibája ha nem figyel. Ha azt gondolom magamról, hogy nagyon jó vagyok, és mindenkinek rám kell figyelnie, ennek érdekében pedig megfélemlítem a diákokat. Ez tőlem nagyon távol áll. Az egyik tanárom, aki földrajzot tanított, azt mondta, hogy kétféle módon lehet jó jegyeket szerezni. Az egyik, hogy a diák mindent megtanul, a másik, hogy aktívan részt vesz a közösségi életben és a tanárral való együttműködésben. Sokáig nem is értettem, hogy azért kapok jó jegyeket, mert aktív vagyok a közösségi életben. A hivatalos szabályok szerint az a tiszta verseny, ha mindenkinek azonos a feltételeknek kell megfelelnie. Az egyetemen is végigkísért, hogy aktív vagyok órán és kérdezek. Ettől a tanárnak jobb benyomása lesz rólam és emlékszik rám a vizsgán, hogy én voltam az, aki azt az érdekes kérdést feltette. Valójában nem azért kérdeztem, hogy a vizsgán jobb jegyem legyen, hanem azért, mert tényleg érdekelt a téma. Viszont ez felemelte a jegyemet, tehát ez olyan skill, ami a jegyekhez hozzá ad, de hivatalosan nem szokás elismerni, hogy jobb jegyeket adunk azoknak, akik aktívabbak órán, de mégis ez történik. Nem mondom azt, hogy ez jó vagy rossz, de jelen van és érdemes elgondolkodni rajta.
Milyen típusú diákokra emlékszel a tanítványaid közül?
Elsősorban azokra, akiket fegyelmezni kell. Amikor elkezdtem tanítani, azt vettem észre, hogy azokra a diákokra emlékszem leginkább, akik olyanok mint én. Órán én hiperaktív voltam, és az ilyen tanulók mindig közelebb álltak a szívemhez. Fegyelmeznem kellett magam arra, hogy a csendes diákokra jobban figyeljek pont azért mert ők csendesebbek, de velük is nagyon jó barátságok tudnak kialakulni.
Szívtetkó a címe annak az élménybiológiai színezőnek, amelyet idén ősszel adtál ki, ami a te rajzaidat tartalmazza, amelyek emberi szervek népi motívumokkal díszítve. Ez is egy nagyon kreatív ötlet.
Az egész úgy indult, hogy volt egy műtétem nyár elején, felmondtam a suliban, így elkezdem olyan dolgokkal foglalkozni a műtét után, ami engem feltölt. Mindig is szerettem rajzolni, a magyar népi motívumokat már tinédzserként felfedeztem. Egy kollégám látta az egyik rajzomat, amely egy szív volt, népi motívumokkal díszítve, anatómiailag pontosan de kreatívan ábrázolva. Ő javasolta, hogy ebből egy színezőt kéne rajzolnom, majd a Facebook oldalamon megosztottam ezt a rajzomat, amelyre több mint ezer visszajelzés érkezett. Majd tovább dolgoztam ezen a projekten, megrajzoltam a tüdőt matyó, a beleket kalotaszegi, a szemet ormánsági mintákkal. Így elkezdtem egy kickstarter projektet amellyel közösségi finanszírozással gyűjtöttem pénzt. A színező végül ősszel jelent meg, így létrejött egy brand ezzel a Szívtetkóval.
A Kolozsváron megtartott előadásod arról szólt, hogy miként lehet motiválni a diákokat és a tanárokat. Mi a megfelelő motiváció megteremtésének első lépése?
Önmagunk motiválása az egyes lépcsőfok. Ha én magam nem vagyok motivált, akkor sem a diákokat, sem a tanár kollégát nem tudom motiválni. Ennek a kulcsa pedig az önismeret. Először megfelelő rálátás szükséges azt illetően, hogy mi az amit csinálok, mi a célom vele. Az önismeret fájdalmas út, de ráállni erre már önmagában nagyon jó. Vannak önismereti csoportok, de van akinek enélkül is megy, mert tud önmagára reflektálni. Amikor abba hagytam a munkát, rettegtem, hogy mi lesz velem, de meg kell tanulni ezt elengedni. Önismeret és reflexió, ez a legfontosabb a megfelelő motivációhoz. Tanárként, szülőként és párkapcsolatban is ki tudunk égni, ilyenkor meg lehet találni azokat a dolgokat, amelyek segítenek túllépni az adott helyzeten, ez azonban önismeret kérdése.