TÓTH ÁGNES KOCSMAMESÉI

Erdély Hírek

Egy váradi kiskocsma történeteit, életmeséit gyűjtötte kötetbe Tóth Ágnes. A kis sarki ivó, valahol a Sebes-Körös partján, még a régi békeidőket idézi, merthogy ezek a kiskocsmák mára a múlt ködébe vesztek, helyüket átvették a divatos romkocsmák, elegáns bisztrók, ahová turisták, diákok és ráérős úrinépek térnek be napközben.

A Kocsmamesék főhősei önmagukat adják, minden megjátszás és álca nélkül. Saját életüket élik és vonszolják napról-napra. Egyszerű kisemberek ők, akik, ahogy a szerző fogalmaz: „bár nációban, műveltségben, világképben sokfélék, jól megértik egymást. Összekovácsolta őket sorsuk, meg az ital.”

Első említésre hajlamosak vagyunk lenézően legyinteni, ha kocsmáról esik szó, pedig Tóth Ágnes történetei azt tanúsítják, számos értékes ember gyűl össze és keres társaságot, kapcsolatot, beszélgetési, és egyáltalán megszólalási lehetőséget a kis asztalok mellett. A rövid, frappáns történetekben szerethető emberek jelennek meg, akik ugyanúgy férjek, apák, ismerősök, mint bárki más a környezetünkben. Akik túl vannak a sokadik ikszen és csalódáson, mégis mindegyikükben ott van, ott rejtőzik a méltóság, a szeretet és a megbecsülés igénye.

Társaságot keresnek és találnak a sarki kiskocsmában, ahol az alkohol és az élet, a lejtő összeköt. A jelen hírei, eseményei mellett a saját múltjuk is felvillan, ahonnan egyenes út vezet a mélységbe, és innen csak keveseknek van kiút. A legtöbb történet éppen ezért szomorúan zárul, törvényszerű az elbukás és a végzet. De mégis van, akinek még itt is új esélyt kínál az élet, és képes a felszínen maradni, újrakezdeni.

Emberi gyengeségek és elbukások sorjáznak előttünk. A mélypont nyomorúságában persze hajlamos az ember elsősorban a körülményeit hibáztatni, összeesküvés-elméleteket gyártani, felmenteni önmagát és átadni zuhanását a végzetnek. Pedig a Kocsmamesék nem csak az ember tragédiáját lengeti harsányan, vagy ha mégis, akkor azt őszintén és képmutatás nélkül teszi. Ahogy azt úri helyeken és helyzetekben nem szokás. Itt nem játsza meg magát senki. Mindenki őszinte, valós, saját arcát, ha kell gyenge önmagát mutatja a másik felé.

Kis asztalok és kis életek, de nemegyszer komoly, jobb sorsra érdemes tehetségek gyűrődnek a sarki ivóba. És nyomukban fájdalmas számolások, jut-e a következő körre elegendő lej. Itt senki sem a holnapnak él, senki sem tervez, csak a mai nap számít, ez az, ami meghatározó, ami döntő, ami fontos. És a pohár az asztalon. Aztán talán majd holnap is lesz valahogy. Vagy sehogy. Attól függ, hogy dönt a Fennvaló.

Szerethető emberek, szeretetéhes jellemek tűnnek fel Tóth Ágnes sarki kiskocsmájában. Ismerjük a helyet és mégis szinte félünk belépni, mert attól tartunk reánk telepszik, reánk dől az a sok szomorú életsors és minket is maga alá temet. Nem Rumecz úrtól, Gyula tanár úrtól, Romicsektől vagy a Hülye Popectől tartunk, mert szívesen letelepednénk melléjük, hanem az őket sújtó átoktól. Az élettől, amely néha vagy éppen sokszor, olyan kíméletlen és eltipor. És maga alá temet.

A sörivó majom talán még mindig ott van, ebben a ma is létező, nagyon is létező kiskocsma falán és diadallittas képpel, győzedelmes vigyorral nézi, figyeli, ahogy elveszünk, ahogy behordozzuk terheink és kevéske, megkeresett pénzecskénk, és átváltjuk valami másra, az alkohol búfelejtő, gondokat feloldó, és azokat mégis csak megtartó poharaira.

(Tóth Ágnes: Kocsmamesék. Karcolatok, novellák. Kiadta a Várad folyóirat, Nagyvárad, 2018.)