Tehetséges fiatal előadóművész a filharmóniában
A nagyváradi filharmónia múlt heti hangversenyén egy fiatal nagyváradi gordonkaművész játéka hozta lázba a közönséget. A bukaresti Dinu Lipatti Művészeti Kollégium tanulója, a mindössze 17 esztendőz Jan Sekaci kétségkívül nagy tudású, jól felkészült szólista.
Ezúttal a meghívott karmester, Horváth Gábor Magyarországról érkezett, a gordonkás – amint azt már jeleztem – nagyváradi, de a koncertre Bukarestből érkezett, hiszen az ottani Dinu Lipatti Művészeti Kollégium tanulója.
A hangverseny kezdő műveként Carl Maria von Weber (1786–1826) német zeneszerző Euryanthe című operájának nyitánya hangzott el, a szimfonikus zenekar előadásában. Weberről tudni kell, hogy ő volt a romantikus német opera megteremtője. Apja vándor színtársulatot igazgatott; Weber 1798-ban és 1801-ben Salzburgban Michael Haydn tanítványa volt, később Bécsben Vogler apát tanítványa lett. Weber nagy érdeme, hogy a közönség figyelmét a kizárólagos népszerűséget élvező olasz színpadi művekről a honi hagyományokban gyökerező, német népdalkincset feldolgozó operákra irányította. A hősi romantika jegyében fogant Euryanthe című operát 1823-ban Bécsben mutatták be. A darabban sematikusan ábrázolt ördögi gonoszságot állított szembe a nem kevésbé általánosságban megfogalmazott angyali erénnyel és jósággal. A nyitány életteljes eszközökkel jeleníti meg a darab lovagi miliőjét, homályos világára csupán a vonóskar rövid Largója utal. A váradi zenekar érzéssel adta elő a nyitányt, az Enescu–Bartók koncertterem közönsége elismeréssel fogadta játékukat.
Táncos melódia
A továbbiakban Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) gordonkára és zenekara írt Változatok egy rokokó témára, op. 33 című darabja csendült fel. A szólista a fiatal és nagyon tehetséges Jan Sekaci volt – nyugodtan nevezhetjük gordonkaművésznek. A Rokokó variációkat a zeneszerző 1876-ban komponálta, részleteiben a 18. század zenéjét idézi. A könnyed táncos melódia, a rokokó téma, amelyet a szólóhangszer kelt életre, akár egy 18. századi udvari zeneszerző műve is lehetne, a darabot bevezető zene jellegzetesen romantikus és csajkovszkiji (Világhíres zeneszerzők: Pjotr Iljics Csajkovszkij). Csütörtök este a rendkívül tehetséges fiatal csellista egyáltalán nem volt megilletődve amiatt, hogy szülővárosában koncertezik, azzal a zenekarral, melynek édesapja, Ioan Antonio Sekaci is tagja, és hogy a teremben helyet foglal édesanyja és nagyon sok váradi barátja, tisztelője. A csellista kotta nélkül játszott, nem okozott gondot számára a szólamokba való pontos belépés; ebben nagy szerepe volt a kitűnő karmesternek, Horváth Gábornak, aki ugyancsak hozzájárult a versenymű sikeres előadásához. A közönség nagy szeretettel fogadta a fiatal csellista játékát, s az a hosszan tartó taps után ráadásként egy modern darabot adott elő, érzéssel.
Beethoven-szimfónia
Szünet után Ludwig van Beethoven (1770–1827) VIII., F-dúr szimfóniája, op. 93 csendült fel a szimfonikus zenekar előadásában. A négytételes nyolcadik szimfóniát közvetlenül a hetedik befejezése után, 1812 nyarán és őszén írta a német komponista, részben az általa oly kedvelt csehországi fürdőhelyeken, részben Linzben. Az 1814. február 27-i bemutatón maga az akkor már szinte teljesen süket szerző vezényelte, s a hallgatóság körében csak mérsékelt tetszést keltett a mű. A kortársak úgy vélték, hiányzik belőle a mélység és a pátosz. Maga Beethoven viszont többre tartotta ezt a szimfóniáját a hetediknél. Csütörtök este a váradi szimfonikus zenekar szép játékkal és érzéssel tolmácsolta, a már említett kitűnő karmester, Horváth Gábor temperamentumos irányításával. Most is leírom, mint azt már sokszor tettem: egy újabb nagyszerű hangverseny színhelye volt a nagyváradi filharmónia Enescu–Bartók koncertterme, sokunk nagy örömére.
Hős az ember
Hangverseny-beszámolómat Bokor Barna hegedűművész, karnagy, tanár Beethoven-tanulmányából vett gondolatokkal zárom: „Beethoven a zenetörténet hérosza, a megtestesült nagyság. Úgy él, mint az emberiség tudatossággal jutalmazott hőse (…) Beethoven hőse az ember. De milyen ember? Már nem az érző, a 18. század embere, aki sok társával együtt otthonra talált egy zárt világképben, túlhaladott erkölcsi és filozófiai dogmákban, hanem a 19. század embere ez, aki a nagy francia forradalom, a felvilágosulás szellemében kiszakítja magát a melengető egyetemességből, felfedezi egyéni méltóságát, saját eszével kezd gondolkodni, elfogulatlan szemmel néz a világmindenségre, és kész bátran kiállni és harcolni haladó eszméiért. Hős ez az ember – önmaga hőse, saját érdekeinek kiteljesítője, saját gyarlóságának legyőzője.”