Szabó Kati: ha hibáztunk, biztosan kaptunk egy pofont
A négyszeres olimpiai bajnokkal beszélgettünk a tornáról, a szekuról és Zágon iránti határtalan rajongásáról.
Szabó Kati nem igazán szereti az újságírókat, mégis készségesen állt a rendelkezésünkre, amikor a Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpia ideje alatt megkerestük, hogy válaszoljon a kérdéseinkre. Őszintén válaszol, nem kerüli a témát sem akkor, amikor az edzőtermi verésekről, sem amikor a Securitate lehallgatásairól kérdeztük. Sőt, azt is megmondja, hogy valószínűleg nem lenne négyszeres olimpiai bajnok, ha 1984-ben az akkori legnagyobb ellenfélnek számító szovjetek nem bojkottálják az olimpiát.
Megismerik még az utcán?
– Kolozsváron nem, először vagyok a városban.
Zágonban?
– Zágonban és a megyében még igen, ott még mindig kicsit sztár vagyok.
Déván is ismernek, majdnem 15 évet éltem ott. Minden nyáron, amikor oda utazom, megismernek utcán. Mondjuk, ott más, mert ott vannak még a tornász lányok. Mindenki tudja, hogy miről van szó.
Az én kis városom Déva.
Franciaországban tudják, hogy ön egy négyszeres olimpiai bajnok?
– A szomszédom sem tudja, pedig ott lakom abban az utcában szinte 23 éve. Nem tudja, hogy ki vagyok.
Soha meg sem kérdezte?
– Miért kérdezte volna? Találkozunk, köszönünk egymásnak: – Bonjour. – Bonjour. És annyi.
A mostani olimpia előtt jelent meg egy cikk rólam, abban írta az újságíró, hogy úgy járkálok, hogy abszolút senki nem tud semmit rólam. Inkognitóban vagyok. És a franciák nem is olyanok.
Gyakran keresik meg újságok?
– Itthon többen. De az a helyzet, hogy senki nem tudja, mikor jövök haza. Ha megtudják, akkor semmi nyugtom nincs. Idén nyáron Bálványoson voltam egy hétig. Pihenni akartam. Az első két nap nagyon jó volt, mert senki nem tudta, hogy ott vagyok. Olyan voltam, mint mások. Amikor megtudták, akkor mind jöttek, hogy csak 5 percet, csak 10 percet. És az már nem olyan.
Nem esik rosszul, csak egyszer-egyszer azt kívánom, hogy egy hétig pihenjek, ne csináljak semmit. De ez ezzel jár.
Az olimpiai bajnoki címek után ez volt 1984-ben? Használta a rendszer kirakatembereként?
– Az olimpia után persze, hogy ez volt. Rengeteg meghívót kaptam volt különböző gálákra, bemutatókra, kevésbé fontos versenyekre. Mindenki meg akarta hívni a négyszeres olimpiai bajnokot.
Aztán tudod, hogy van. Befejezed az olimpiát, utána eltelik néhány hét, egy hónap, ameddig fönt vagy. De utána vissza kell jönni, mert jön a másik verseny. Nekünk az olimpia utáni évben a világbajnokság és az Európa-bajnokság jött. És akkor nem lehet időt veszíteni, muszáj mindig készülni.
És amikor megállsz 2-3 hétre az edzéssel, akkor kell pár hónap, ameddig újra visszarázódsz.
Korábban azt mondta, hogy minden országnak megvolt a saját módszere. A román tornát megalapozó Károlyi házaspárnak mi volt a módszere?
– A munka. Mindenki azt gondolja, hogy valami titok van a tornában, de nincs itt semmi titok, csak a munka. Nagyon sokat dolgoztunk, de nem csak a Károlyiékkal. Akármilyen edzőnk is volt, be kellett tartani az előre meghatározott programot. A program lehetett 1, 2, akár 3 órás is. Addig maradtál, ameddig megcsináltad azt a tíz gyakorlatot a gerendán. Addig kellett maradjál, ameddig befejezted. Meg kellett a programot csinálni. Semmi titok nincsen, csak a munka. Sok munka.
Mennyire voltak szigorúak?
– Lazán nem vehették, mert mi voltunk a román tornászválogatott. Minket küldtek mindig, mi képviseltük az országot. 8-10 tornász volt a dévai csapatban, és ők mindig mentek. Mi voltunk a legjobbak.
Ha nincs meg a szigorú fegyelem, akkor semmit nem tudsz csinálni. De ez nem csak a tornára igaz, hanem akármelyik másik sportra, mert muszáj rend legyen.
Amikor te voltál edző, akkor te is így viselkedtél?
– Én nem voltam szigorú, ezért vagyok még mindig közeli viszonyban a lányaimmal. Lehet, hogy pont az ellenkezőjét akartam csinálni, mint amit én kaptam az edzőimtől. Elég megkérdezni Maria Olarut vagy akármelyiket a csapatból. Nem tudtam szigorú lenni, de amit kértem, mind megcsinálták. Lehet, hogy olyan volt a hangulat, mert ehhez egy feeling kell, és az nekem megvan.
Nagyon sokat beszéltek arról, hogy a világnak ezen a felén az edzésekbe beletartozott az erőszak is. Megverték a tornászokat?
– Ha rosszul csináltuk, akkor biztos, hogy kaptunk egyet. Más sportban is biztos volt ilyen.
És ez teljesen természetes része volt az edzéseknek?
– Nem. Van egy határa mindennek. Egyszer, kétszer, tízszer megmondja az edző, hogy nem jól csinálod. Az egyik fülén be, a másikon meg kimegy. Amikor egy kicsit hangosabban mondja, akkor felébreszt. Ha már akkor sem segített, akkor biztos kaptunk, és jobban csináltuk.
Ez minden edzőre igaz?
– Nem. És nem is történt meg minden nap. A szülőkkel tartottuk a kapcsolatot, tudtunk velük telefonálni. Jó, hogy nem jöttek minden nap, de azt biztosan mindig elmondtuk, hogy mi történik, hogyan bántak velünk: rosszul, jól, vagy nagyon jól.
Elég sok erdélyi magyar sportoló mesélte, hogy rendszeresen lehallgatta a Securitate. Ezt hogyan élte meg?
– Persze, hogy lehallgattak. Ez nem titok. A dossziémat is olvastam, mert kivettem. Amikor mentünk külföldre, akkor jöttek velünk, amikor beszélgettem a szüleimmel, akkor mindig hallgatták. Pláne, hogy én mindig magyarul beszéltem anyukámmal. És a doszáromban ott van lefordítva, hogy megértsék. Ilyen volt akkor. Engem nem zavar.
Most, amikor olvasom és látom, csak nevetek ezen. Csak azt nem tudom, hogyan tudták megoldani, hogy mindent rögzítsenek.
Tud olyan ismerőséről, aki besúgott?
– Igen. Még élnek. De én nem szóltam abszolút semmit nekik erről. Ugyanolyan a viszonyunk, mint korábban. Nem értem volna azzal semmit sem el, ha azt mondom neki: tudom, hogy te voltál. Ilyen volt. Nem volt könnyű, az biztos, de a tornában semmi nem könnyű, pláne nem volt az a Ceaușescu idejében. Most biztosan más. Azért is vagyunk ott, ahol vagyunk. Eredmény nélkül.
A lehallgatásoknak volt köze ahhoz, hogy elment az országból?
– Nem azért mentem ki, mert lehallgattak. Azért mentem ki, mert jöttek a szerződések. Már a forradalom után volt, mert előtte azért nem lehetett olyan könnyen mozogni jobbra-balra.
Emlékszem, pont a forradalom után jött egy pár Atlantából, és ki akart vinni oda. De én akkor még egyetemista voltam, csak ’88-ban kezdtem meg az egyetemet.
Azt mondtam nekik, hogy nem, mert egyetemista akarok még lenni, akarok dolgozni. Nem is álmodtam volna, hogy egy nap ki fogok menni. Nekem akkor ott volt a csapatom, ott volt Maria, ott voltak a lányok. Nagyon jól mentek.
De pont amikor felkerestek ezek Atlantából, ott volt Silivaș (Daniela Silivaș háromszoros olimpiai bajnok, hétszeres világbajnok tornász – szerk.), aki nagyon jó barátnőm a mai napig. Ő egyből felajánlotta, hogy ő free, ő mehet. És ki is ment helyettem. Még azon nyomban megcsinálták a papírokat, és kiment. Még ma is ott van.
Ajánlottak szerződést Franciaországból, Olaszországból is. Addig nem mentem ki, ameddig nem fejeztem be az egyetemet. De negyedéven már két évet csináltam egyszerre, hogy tudjak hamarabb kimenni. Akkor már a férjem kint volt. Mentem egy évre, és még mindig ott vagyok.
Miért választotta Franciaországot?
– Mert azt gondoltam, hogy közelebb van Zágonhoz. Sajnos, nem olyan közel, mint akkor gondoltam. Az volt a legfontosabb, hogy egy-kettőre hazaérjek. Ez volt mindig a fejemben, hogy pár óra alatt hazaérjek.
És a nyelv is közrejátszott valamennyit. Nem beszéltem franciául, de románul nagyon jól tudtam, és azt gondoltam, mégis hasonlít a francia és a román.
Készül hazajönni még?
– Úgy szeretném, hogy több időre jöjjek haza. De egyelőre a Picim (a kisebb fia, Zénó, aki jelenleg 13 éves – szerk.) pici, még legalább 5 év kell, hogy ő is betöltse a 18 évet, és lássuk, merre megy. Úgy szeretném, hogy amikor itt tél van, mert kemény a tél, akkor visszamegyek Franciaországba, nyáron pedig haza, mert nagyon szép Zágon, nagyon szép Románia. Zágont én imádom, és mindent, ami ott van.