Sosem fogom abbahagyni a versmondást

Basity Gréta Hírek

Horváth Emma tanárnő egyszemélyes intézmény Vajdaságban. Kereken ötven éve tanít versmondást. Soha ki nem fogyó üzemanyag hajtja legendás kerékpárját. Küldetése: örömet szerezni másoknak és rámutatni a körülöttünk lévő csodákra. Rendíthetetlen elszántságát Szent István napján a Külhoni Magyarságért Díjjal jutalmazták Budapesten.

– Aki ismeri a Tanárnőt, tudja, hogy nem tartja számon a díjait, nem kér pénzt a tanításért, nem vágyik arra, hogy tömjénezzék. Mégis mi az a motiváló erő, ami ötven éve hajtja?

– Ezen már magam is gondolkodtam, mert kaptam már hasonló kérdéseket. Én az örömszerzést – magamnak és másoknak is – rendkívül fontosnak tartom. Ez egy olyan foglalatosság számomra, amelyre édesapám azt mondta, hogy „megy a kezétől a munka”. A tanítást is ilyen tevékenységként élem meg, nagyon szeretek tanítani. A siker azt jelenti, hogy az ember hozzájárul egy kicsit talán ahhoz, hogy egy mű népszerűbbé vagy tetszetősebbé váljon.

Egészen fiatal korom óta érzem, hogy a költészet, egyáltalán a művészet nem tartozik a nagy tömegek által favorizált szórakozási formák vagy akár értékelt tevékenységek közé. Borzasztóan sajnálom azokat az embereket, akik olyan csodálatos dolgokat csinálnak, lett légyen az szobrászat, festészet, grafika, költészet, és mégis csak úgy elmennek mellettük mások. Van Nagy Lászlónak egy gyönyörű szövege, A föltámadás szomorúsága, amelyben többek között ez a gondolat is megnyilvánul, az emberek finomkodnak, válogatnak, de az egészet, jobb szó híján, nem élik át.

Mondok egy példát: én imádom a Betlehemi királyokat. Ezért tűztem ki célul, hogy amíg van karácsonyi műsorunk, addig ennek a versnek el kell hangzania. Mindenki a tagságból igenis mondja el a maga módján. Lehet, hogy túlzok, de én egy csodának tartom ezt a verset, olyan egyszerű, mint amikor valaki kézbe vesz egy darab fát és addig faragja, amíg szobor lesz belőle. Valahogy mégis a legtöbb szavaló félvállról veszi, elrontja a verset. Számomra ez is egyfajta motor, az igazságérzetem lázad az ellen, hogy egy ilyen csodát ne szeressenek. Ez a vers és a költője megérdemli, hogy leboruljunk előtte. Én nem szégyellném megtenni.

– Soha nem bánta, hogy ez a rengeteg munka, sokszor hónapokig tartó próbafolyamat egy egyszeri bemutatást követően egyszeriben szinte semmivé válik?

– A versmondásnak hatása van. Nemcsak arra, aki mondja, de azokra is, akik hallgatják. Nem azonnali és nem is valami hirtelen szikrázó hatás, mint az északi fény. Magában az emberben, a lelkében érik be a vers, azáltal, hogy olvassa, hallgatja, mondja. Soha nem fájlaltam azt, hogy, akár egy szappanbuborék, megszületik, majd elszáll, eltűnik a vers, mert maga a látvány megmarad. Persze jó az, hogy ha készül egy-egy rádiófelvétel, lemez. Talán nem is a hallgatóság miatt, hanem az elkövetkező versmondó generációk miatt nagyon jó visszahallgatni egy-egy jó megoldást. Ezt franciául úgy mondják, hogy trouvaille, én soha nem szégyelltem átemelni az ilyen jó ötleteket a magam előadásába. Olyan ez, mint amikor aranyat talál az ember. Vannak verssorok, amelyek évtizedek távlatából is könnyeket csalnak a szemembe, ha visszagondolok az előadó eltalált modulációjára, odaillő hangsúlyára.

– Eszébe sem jutott abbahagyni a versmondást?

– Soha, de ebben talán az is megerősített, amit Gáti József mondott azon a nyáron, amikor tanítványának fogadott Budapesten. Az első mondata, miután elfogadott tanítványának József Attila Levegőt című versének elmondása után az volt, hogy „De nincs kegyelem!”. Én pedig voltam olyan szemtelen, hogy szinte azonnal rávágtam, hogy „Nem is kell!”. Azt hiszem, hogy egy kicsit elállt a lélegzete, hogy mit képzel ez a taknyos, habár akkor már tanítottam, és azt mondta: „Nem is lesz!”. Soha nem felejtem el ezt a jelenetet, meg azt sem, hogy a vers után közölte, hogy nem volt ízléstelen a produkcióm. Amikor pedig már a munka vége felé jártunk, akkor a maga érdes hangján így rám förmedt: „Remélem, hogy nem fogja ötven éves korában abbahagyni a versmondást!”. Számomra nagyon sokat jelentett ez a pár emlékezetes mondat, ami dicséretnek távolról sem mondható, de őszinte. Bizonyára nem akarta, hogy elkapassa magát a vidéki tanárnőcske, de mégis fontosnak tartotta, hogy a maga módján megerősítsen abban, amit szeretek. Az ilyen útravalót az ember attól fogadja el, akit ő maga is nagyra becsül. Azóta mondhat nekem ki mit akar, eszemben sincs abbahagyni a versmondást.

– Gondolkodott azon, hogy összegezze a módszereit vagy mindig az adott versmondó és vers határozta meg a műhelymunkák folyamatát?

– Arra soha nem volt elég idő, hogy leírjam mindazt amire rájöttem a versmondás tanítása alatt. Én hiszek abban, hogy mindenki megtanulhat verset mondani. Itt Kodály szavait idézem, aki úgy tartotta, hogy énekelni mindenki tud, ebben szerényen mellé állok. Szerintem mindenki megtanulhat verset mondani, egyesek könnyebben, mások kicsit nehezebben. Rettentően fontos, hogy a tanár szeresse és ismerje is a gyermeket, fiatalt vagy éppen felnőttet, aki tanít, föl tudja mérni, hogy milyen szövegek elmondására alkalmas, azért, hogy sikerélménye legyen a pódiumon.

– Vannak olyan versmondók, akik ma már az unokájukat kísérik el a próbára, számos generáció, több ezer „életjeles” fordult meg a műhelyben. Augusztus 30-án került sor a Ritka vendég című műsorra, ahová olyan versmondók kapnak meghívást, akik akár húsz-harminc éve nem álltak közönség elé. Mi a titka a folytonos megújulásnak?

– Állandóan új szövegen, műfajon, témán töröm a fejem. Hosszú ideje nem tanítok, ezért a forrás itt elapadt, viszont a Majsai Úti Általános Iskola gyermekcsoportja és egy-egy egyéni versmondó megjelenése folyamatosan frissíti a tagságot. A közönség a kör egyik legfontosabb oszlopa. Arra törekszünk, hogy mindig valami újat nyújtsunk, hogy a közönség meg legyen velünk elégedve, szívesen jöjjön az estjeinkre. A szavalók arzenáljának megújulása és feltöltése mellett olyan előadásokat rendezünk, amik felcsigázzák a közönség érdeklődését, ilyenek például az élővilágunk megmentésével vagy a manapság népszerű életvezetési tanácsadással kapcsolatos műsoraink.

– Melyik produkcióra emlékszik vissza a legszívesebben a Csáth-körben készült előadások közül?

– Azokra a produkciókra emlékszem, amelyek a legkomplexebbek voltak, ilyenek a pódiumjátékok. Például most is előttem van Kákonyi Tibor és Binszki Teréz előadásában Kosztolányi Dezső Őszi koncertje. Vannak jelenetek, kellékek, mint az a romokban heverő fogas, egy fehér selyemsál, amelyek megmaradtak bennem. Vagy például arra is szívesen gondolok vissza, amikor Kopeczky Lászlónak megjelent egy kötete, a Spenót a falon, amit mi kosztümöztünk és bemutattunk, Némedi Imre úgy jött fel a színpadra, hogy közben Boccherini menüettjét fütyülte. De a legszebb előadások közé tartozik az is, amikor Füst Milán Őszi sötétségét játszottátok Miskolcon. Éjfél után került sorra a társulat, már attól féltem, hogy nem lesz semmi a produkcióból és akkor minthogyha megnyílt volna az ég – ahogy később a zsűri elnöke, Müller Péter Sziámi mondta. Az évkönyveket lapozva biztosan sorra ugranának be a szebbnél szebb estek és a jobbnál jobb előadások, sorolni sem volna érdemes. A pódiumjáték viszont olyan, mintha a balett-táncosok nem balettzenére, hanem mondjuk szimfonikus zenére táncolnának, nincs cselekménye, hanem az előadó álmodik bele valamit a műbe. Ez egy nagyon szép feladat.

– A versmondók és a Tanárnő is tömérdek különféle díjat kapott. Augusztus 20-án vette át a Külhoni Magyarságért Díjat. A saját vagy a versmondók sikereinek örül jobban?

– Fontosnak tartom a díjakat, megerősít bennünket abban, amit csinálunk. Ha szabad ezt itt megtennem, akkor arra inteném a díjak átadóit és odaítélőit, hogy ne bagatellizálják az ilyen alkalmakat. Erre a mostani díjra ez semmiképpen sem mondható, de sajnos sok helyen látom, hogy a díjátadó vagy a laudáció nem méltó ahhoz, amit vagy akit kitüntetnek. Minden díjnak örülök, de persze a diákjaiméira vagyok büszkébb.

– Ez az év különösen fontos a Csáth Géza Művészetbaráti Kör életében, hiszen ősszel ünnepeljük ez egyesület fennállásának 50. évfordulóját. 1968-ban jött létre az Életjel Irodalmi Élőújságon belül a tanárnő által vezetett versmondó műhely. Elgondolni is sok, hogy fél évszázad, a Tanárnő életének a java azzal telt, hogy hetente legalább kétszer, de volt úgy, hogy ötször is elbiciklizett a próbaterembe, havonta rendezett egy újabb egészestés irodalmi műsort, emellett vendégszereplésekre, versenyekre készítette fel a kör tagjait. Voltak időszakok, amikor nem volt állandó próbatermünk, egyik helyről a másikra jártunk, hátha valahol befogadnak bennünket, máskor a Tanárnő verandáján gyűltünk össze. Hóban, fagyban, de még a háborús viharokban is töretlenül működött a Csáth-kör. Ugyan a most kapott díj valóban fontos, mégsem mérhető egyetlen vagy akár minden eddigi elismeréssel az eddig elvégzett munka. Mit kívánna a Tanárnő a Csáth-kör születésnapjára? Milyen jövője lesz a körnek? Eljön-e az a pillanat, amikor saját próbahelységben, valódi közösségi támogatás mellett folyhat a művészetbaráti kör tevékenysége Szabadkán?

– Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Ami az utódlást illeti, azzal úgy látom, nem lesz gond. Vannak olyan oszlopos tagjai a körnek, akik fel tudják vállalni, egymás között meg tudják osztani ezt a feladatcsomagot. Van olyan, aki az adminisztrációs feladatokat oldja meg, más a művészeti oldalát vállalná a munkának. Egy tapasztalt versmondókból álló, összetartó, toleráns csoportra van szükség. Akár van terem, akár nincs, de azt kívánom, hogy maradjanak együtt azok, akik zászlóvivők lesznek, akik folytatják a munkát – ebben muszáj hinnem. Ami az állandó otthont illeti, nagyon jó volna, ha a szerény kelléktárunk, a kis könyvtárunk, az a néhány kosztüm és plakát mind egy helyen lehetne, és kellene természetesen egy tágas terem, ahol próbálni tudunk. Hogy mikor következik be mindez, vagy az illetékesek mennyire látják ennek a tevékenységnek a jelentőségét, azt nem tudom, de harcolni kell tovább, ha meg akarunk maradni, mindaddig amíg be nem bizonyítjuk, hogy talán érünk valamit.

Forrás: Vajdaság MA